A. Meredith Walters: Utánad a sötétbe

2016. április 10., vasárnap
Mitől lesz jó egy történet? Órákig beszélhetnénk a kérdésről. Kismillió tanulmány, értekezés készült már a témában, számtalan olvasó vitatkozott már róla, mert valahol mindenki azt hiszi, hogy ismeri a tökéletes receptet. A legtöbb mai YA-író szerint nem kell más, csak egy fiú meg egy lány, egy tiltott szerelem, némi szexualitás és szigorúan E/1-es fogalmazásmód. Már nincsenek kalandok, fejlődések és bukások, nincs érdemi mondanivaló, csak a tiszta szerelmi szál, az érdekli a népet, az könnyen eladható. De ideje rájönnünk, hogy ez nem így van. Nem minden szerelem teljesedik be. Nem minden kapcsolat tiszta. Nem minden könyv van jól megírva. És íme a bizonyíték: A. Meredith Walters.

Molyos barangolásaim közben akadtam rá az Utánad a sötétbe c. könyvre. Úgy ítéltem, a cím figyelemfelkeltő sztorit takarhat, így elolvastam a fülszöveget is. Persze rögtön tudtam, hogy egy újabb Rómeó és Júlia szindrómás könyvre bukkantam, ami az én ízlésem kriptonitja. Szerintem az ilyenekből tizenkettő egy tucat. Akkor is megért egy próbát, gondoltam, ha másnak nem, tapasztalatnak jó lesz. És, öregem, kevés hasonlóan rosszul kidolgozott történettel találkoztam még.

A könyv elméletileg egy függő kapcsolat érzelmi hullámzását akarta bemutatni, de minden túlzás nélkül mondhatom: ha hasonló élmény átélésére pályázom, megnézek egy epizódot a Clifford, a nagy piros kutyából, mert még abban is több érzelmi töltet van. Komolyan, az egész történet csak afféle húzd-meg-ereszd-meg-játék a két főszereplő között. Veszekedés, önsajnálat, kibékülés és nyálas ömlengés periodikus váltakozása. És gyakorlatilag ennyiről is szól a történet: a két főszereplő egymásba szeret, és élik a maguk se veled - se nélküled kapcsolatát. Nem is lenne rossz a koncepció, ha bemutatná a függésből való kiutat, így viszont sajnos...

A karakterekről nincs sok mesélni valóm: Maggie annyira átlagos, hogy átlagosabb már nem is lehetne, bár elég ostoba ahhoz, hogy hagyja, hogy a kapcsolata húzza egyre lejjebb és lejjebb. Clay szélsőséges, hol agresszív vadállat, hol hisztis kisfiú, és ez a kettősség nem szerencsés egyveleg egy karakter megalkotásakor: nincs olyan pont, ami kiegyensúlyozná. Képtelen vagyok rájönni, miért nem szedi a gyógyszert, ami megmentené az elmebajtól, ami segíthetne neki normális emberi kapcsolatok kialakításában. A legtöbb pszichiátriai eset így viselkedik? Nem hinném. Ez is csak fokozza a helyzet abszurditását. A mellékszereplők átlagos tinédzserek, és ugyanaz a hibájuk, mint a legtöbb mai YA-karakter esetében: többnyire összemoshatók.

Hogy mitől lesz jó egy történet? Hát, még ha nem is jó, mindenesetre legalább annyit elvárhatunk, hogy lekösse a figyelmünket. Walters ezt kis híján meg is valósítja: egy átlagos történettől azt várom, hogy lekössön, az Utánad a sötétbe olvasása közben viszont kb. 10 oldalanként felkötöttem volna magam.

Értékelés:

Koncepció: 2/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5





Erőssége: A mai kor problémáját feszegető téma.

Újraolvasnám: NEM

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése