Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

2016. május 18., szerda
Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy senki sem válik jobb alkotóvá attól, hogy híres alkotók társaságába kerül. Kemese Fanni a kedvenc írónőm, Maggie Stiefvater nevére hivatkozik műve köszönetnyilvánításában - már ez elég indok volt ahhoz, hogy kritikusabb szemmel olvassam. Végül is hogyan lesz valakiből író? Lehet, hogy kissé elrugaszkodott a gondolkodásom, de szerintem ennek semmi köze nincs a nagyok tanácsaihoz, vagy tanfolyamokhoz, vagy pályázatokhoz. Az írót az teszi művésszé, hogy szereti, amit csinál. Hogy akarja, amit csinál. A művészet alapja a szenvedély, és nem az, ahogyan ellesi mások fortélyait. Pedig sajnos A napszemű Pippa Kenn bővelkedik a nagyoktól elnézett elemekben. Vigyázat, helyenként spoiler-gyanús bejegyzés következik!

Egy valami nem fér a fejembe: hogy a fenébe követheti el nagyon sok író ugyanazt a hibát? Adott egy kiemelkedő koncepció: van rá esély, hogy esetleg te vagy az utolsó ember a világon. Mit tennél? Megpróbálnál-e nyomozni, hogy van-e még más is rajtad kívül? Választanád-e a halált a sírig tartó magány helyett? Szóval itt ordít az óriási lehetőség, maga a nagybetűs TÖRTÉNET, és Fanni ügyet sem vet rá! Nem, ő valami nagyot akart alkotni, olyasmit, amire felfigyelhet Hollywood is, és leírja ezt a gyenge kis semmiséget, amihez foghatót megírtak előtte már vagy millióan. Mert igen, millióan írtak már zombi-apokalipszist. Nem hiszem, hogy eggyel több vagy kevesebb bármit is számítana. Azért ez az alap sem annyira rossz: a biológiai fertőzés, az életkapszulák, a génmanipuláció mind-mind rendben van. Némelyik egészen egyedi vonásokat adott a könyvnek, végül is ezekért döntöttem úgy, hogy végigolvasom.

De maga a történet nem győzött meg: olyan sok logikátlan dolog van benne, hogy folyamatosan csapkodtam a fejemet, amiért még mindig kitartok az elolvasása mellett. Arról ne is beszéljünk, hogy olvashatunk el később megsemmisített naplóbejegyzéseket Victor Kenntől, ugyan már! De tegyük fel, hogy gyermek vagy, és - ha csak közvetve is, de - részben te vagy a felelős az egyetlen élő rokonod haláláért, akit ráadásul a szemed láttára marcangolnak szét a sápadtak. Most kérdem én, hogy nem leszel a történtek után öngyilkos? Hogy nem őrülsz bele a bűntudatba? Mert ha normális emberi oldalról közelítjük meg a dolgokat, Pippának az első fejezet után nem lenne szabad élnie, pláne nem olyan hősnővé válnia, amilyen lett. És ez a másik idegesítő dolog benne: Fanni úgy akarta kidolgozni a karakterét, hogy egyszerűen tökéletes legyen. Mérföldekről kiszúrja a sápadtakat. Kitűnően bánik az íjjal. Egyensúlyérzéke, akár a macskáké. Ráadásul főz magára, megjavítja a bonyolult szerkezeteket, és megőrzi a józan eszét a bűntudat és a magány ellenére is. Amikor már vagy huszadjára dicsekszik kvázi önmagának "a nagy Kennek briliáns génállományával", már azon imádkoztam, tépje szét végre egy sápadt! Ilyen ember nem létezik.


Ha már karakterkidolgozás: Ruben személyisége szintén irracionális és gyenge. Ha pontosan tudnám, hogy odakint szörnyek lesnek rám minden bokor mögül, nem leszek olyan hülye, és vihorászom idegesen. Oké, az írónő arra hivatkozik, hogy ez Ruben pótcselekvése, de a srác ettől olyan idétlenné vált, egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Peterről már ne is beszéljünk: végre találkozik az egyetlen élő rokonával, és ahelyett, hogy nyugtatgatná vagy biztosítaná a védelméről, ráförmed és faggatni kezdi. Megint csak: ez nem természetes emberi reakció. Fanni nem ismeri eléggé az embereket, és ez sajnos nagyon meglátszik a könyvön.

Hogy ne csak a rosszat emlegessem: a Vörös Erdő kifejezetten tetszett! Olyan hitelesen volt megfogalmazva, annyira jól ábrázolta a hely brutalitását, hogy a könyv teljes terjedelmében először izgultam. Bámulatos volt, ahogy leírta a fák mérgező természetét, ahogy felemésztenek és elpusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Ez a rész, komolyan mondom, zseniális! Üröm az örömben, kísértetiesen emlékeztet a Lois Lowry-féle Hírvivőben leírt Erdőre, de ez lehet puszta véletlen is... nem?!

Végezetül azért megjegyezném: erről nem Fanni tehet. Ez az olyan projektek veszélye, mint az Aranymosás. Maga az elképzelés nagyon jó, adjunk lehetőséget az amatőr íróknak a publikálásra! A gond a szórásban van: ugyanis a cél megtalálni egy adott szérián belül a legjobb művet. Ha nekem egy húszas skálán kell ezt kiválasztanom, az eredmény 20. Ha egy ötös skálán, az eredmény 5. Márpedig 5 és 20 között nagyon nagy a különbség, és lehet, hogy A napszemű Pippa Kenn az ötös skálán a legjobb volt, de a húszast meg sem közelíti. És persze hadd tegyem hozzá, a döntő többségnek tetszett ez az 5-ös, ezért azt mondom, olvasd el! Hátha neked is tetszeni fog! Én addig tovább keresem azt a 20-ast.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 1/5

Ajánlom: 2/5





Erőssége: A világ felépítése, különösen a Vörös Erdő kidolgozottsága.

Újraolvasnám: NEM

"A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több időt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat, hogy mit veszítettünk. Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell: mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod."


6 megjegyzés:

  1. Szia! Bevallom, molyon láttam az értékelésedet, és bár általában általam szeretett könyvek negatív értékeléseihez nem szoktam hozzászólni (ha valaki nem szeretett egy könyvet, nehéz róla meggyőzni utólag, hogy de mégis xD), viszont a véleményed eleje elgondolkoztatott. Szóval bocsi. :)
    Szerintem aközé, hogy valaki szeret írni és aközé, hogy egyedit ír, nem szabadna egyenlőségjelet tennünk. Néha szerintem épp az a probléma, hogy túlságosan is szeretjük valakinek az írását, és az óhatatlanul belemászik a mi írásunkba is. A megoldás az lenne, hogy vágjuk el magunkat teljesen a kedvenc regényeink olvasásától, ha mi fogunk bele egy saját regény írásába? Van, aki erre esküszik (komolyan), szerintem viszont éppen dicséretreméltó az, ha valaki akar és hajlandó tanulni a kedvenc íróitól. Személy szerint azért tartom jó írónak Kemese Fannit, mert érzem rajta ezt, jobban, mint sok más, hazai szerzőnél, hogy ismeri a zsánert, amiben alkot, érdekli az írás mint folyamat és fejlődik (a másik kötet például látványosan erősebb már, mint az első). Ez pedig nem másolás, vagy nagy íróktól lopkodás, hanem tényleg egyszerűen csak ez: tanulás. (Azt is talán tanulni kell, hogy az ember neki merjen ugorni a vadabb ötleteinek, és épp ezért hiszem, hogy Fanni következő sorozata/önálló regénye/meséje/bármije már sokkal bátrabb és egyedibb lesz Pippánál.)
    És öhm... még annyi (aztán befejezem az egyet-nem-értést), hogy nekem éppen tetszett az, hogy Pippánál mindig ki lett emelve a génállománya, vagy épp Rubennél is. Nekem ez megadta azt, hogy nem éreztem öncélúnak sem Pippa mindenhez értését, sem Ruben tökéletes kinézetét.
    Éééés oké, ennyit akartam hozzáfűzni. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ezért igazán ne kérj bocsánatot. :) Jogod van a meglátásaidhoz, ahogy nekem is a véleményemhez, szóval ez rendben van. :) Viszont jobbnak látom, ha elkerüljük az esetleges félreértéseket.
      Tudtommal egy szóval sem állítottam, hogy Fanni ebben a művében bárkitől is másolt volna, a Vörös Erdő és a Hírvivőben lévő Erdő hasonlóságát is betudom a puszta véletlennek. A probléma ott kezdődik, hogy Fanni egy befutott írónő nevével akarta reklámozni saját magát. Ahogy leírtam, ezzel nálam ellenkező hatást ért el, és csak még kritikusabban szemléltem a regényét. Semmi baj nincs azzal, ha valaki tanul a nagyoktól, vagy a nagyok művei hatnak rá. Bevallom, személy szerint nem is érzek a könyvében semmit, ami csak picit is emlékeztetne Maggie Stiefvater regényeire. Ez pedig csak újabb ok arra, hogy összevonjam a szemöldökömet, ha a köszönetnyilvánításra gondolok.
      Amiről pedig az értékelésem elején kitértem (amit olvashattál is a molyon), az az agyoncsépelt koncepció, aminek még csak nem is jó a kidolgozása. A történet egy zombi-apokalipszisben játszódik. Mivel számtalan ilyen koncepciójú történettel találkozhattunk már, szerintem alapvető, hogy a történet érdekesebb legyen, nagyobb hangsúlyt kapjon. Ott van például a Resident Evil története, vagy a videojátékok között a Last of Us. Ezek nem könyvek, tudom, de most a történetekről beszélünk. Márpedig ha valaki ismeri ezeket a zseniális történeteket, azok számára A napszemű Pippa Kenn középszerű marad. Még egyszer köszönöm, hogy ekkora hangsúlyt fektettél az első bekezdéseimbe, de ajánlom újra figyelmedbe az utolsót: a maga szintjén a Pippa Kenn nyilván zseniális alkotás. De a nagyokhoz mérve, akiktől állítólag Fanni is merített, sehol sincsen.
      És még egy dolog: azt mondod, biztos vagy benne, hogy Fanni következő művei, akár csak a Mya Mavis, akár más, jövendőbeli alkotásai, jobbak lesznek majd ennél. Csakhogy én most ezt a művét értékeltem. És ha kezdetben számomra ez a könyv csak ennyit tudott nyújtani, nem biztos, hogy akár csak a folytatása is érdekelni fog.
      Köszönöm a kommentárt. :)

      Törlés
  2. Értem, amit mondasz, és abban egyetértünk egyébként, hogy a Pippa nem a világ legeredetibb regénye, viszont nekem éppen a karakterek és a hangulatteremtés és az írásmód eladták. És ezek miatt nem éreztem azt, hogy olyat olvasok, amit már más is megírt/filmre/játékra stb. vitt. A könyvről magáról nem akartalak a kommentemben győzködni, mert ha nem jött be valami, úgyse foglak meggyőzni róla, hogy "deee, bejött". :D Meg felesleges is, ezek csak vélemények, nem valami objektív dolog, ahol létezik egy nagy igazság. :) Bocsi egyébként, hogy csak az értékelésed egy részére fixálódtam rá; az előbbi érvelésemből fakadt ez is, nem rosszindulatból történt. (A Mya Mavist szintén nem győzködésből említettem, nyilván, ha nem tetszett az első rész, felesleges lenne belekezdeni a folytatásba. Ez egy lecke amúgy, amit lassan én is megtanulok. xD)
    Mindazonáltal, valóban volt valamennyi félreértés közöttünk, bár akkor azzal nem értek egyet, hogy Fanni célja Maggie Stiefvater említésével a reklámozás lett volna. Egyszerűen vannak az ember életében meghatározó pillanatok, amik elindítják őt valamilyen úton, néha ezek abszolút semmiségek, és objektív szemmel nem is érted, hogy miért pont az adta meg a végső lökést. Én úgy értelmezem - bár nincs előttem most a regény, szóval nem emlékszem, hogy szól pontosan az a köszönetnyilvánítás -, hogy Fanninak az a találkozás Maggie-vel ilyen írói útra indítós, "akkor is elmesélem Pippa történetét"-pillanat volt. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha erről a köszönetnyilvánításban megemlékezett.
    (Totál offtopic amúgy, de ha már kedvenceltem molyon, akkor itt megemlítem, hogy A hollófiúkhoz készült zenéd nagyon bejövős. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is nagyra értékelem az ilyen sorsfordító pillanatokat az ember életében. Nekem is volt már hasonló tapasztalatom, de nem próbálom magam eladni vele. Meg van is egy ilyen írónő-barátom, akinek pedig Szepesi Mária dicsérte meg az első regényét, mégsem szokott dobálódzni vele (sőt, ezt rajtam kívül csak kb. két ember tudja), mert nem akarja, hogy ez alapján ítéljék meg a műveit. És neki is azóta már a harmadik könyve készül. :) Ez persze csak az én véleményem, de szerintem az ilyen fantasztikus élmények azoknak szólnak, akik kapják őket.
      De amúgy ez is igaz: lehet, hogy most ezen a könyvön nem egyezett az ízlésünk, de lehet, hogy mellette meg van egy csomó olyan könyv, ami mindkettőnknek tetszik. Egyetlen véleménykülönbségen nem veszünk össze. :)
      (Jaj, de drága vagy! Köszi! *-* Van ott még, ahonnan ez jött! :P)

      Törlés
  3. Köszi a posztodat, ez megmagyarázza, miért tettem le kb.30 oldal után ezt a könyvet, pedig amugy mindent vegig szoktam olvasni. Magamnak nem is tudtam igazán megmagyarázni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugye? És az az érdekes, hogy nagyon sokan viszont odáig vannak ezért a könyvért. Úgyhogy ne érezd magad rosszul, hogy abbahagytad, nem veszítettél sokat. :)

      Törlés