Julianne Donaldson: Blackmoore

2017. március 25., szombat
Tökéletes melléfogás. Az én választásom vagy az írónőé, már más kérdés. Az Edenbrook még egészen kellemes kis olvasmány volt, de Blackmoore már nem tudta elnyerni a tetszésemet. Romantikus regényeket olvasók, feltűnt már nektek, hány regényben hívják a birtokot Blackmoore-nak? Ha már a címen fennakadok, akkor jogos a kérdés, miért olvastam el a könyvet? Azért, mert Edenbrook tetszett és azt hittem, ebben a kötetben sem csalódhatok.

Rögtön a karakterekkel kezdeném. Nekem úgy tűnt, hogy Donaldson egy Büszkeség és balítélet-szerű történetet akart kerekíteni ebből a regényből. Mintha Mrs. Worthington Mrs. Bennett lenne, egy kis könnyűvérűséggel megspékelve. Mr. Worthington családjával szembeni magatartása pedig egy eltúlzott Mr. Bennett. Bár ebbe a családba az írónő importált egy fiú gyermeket is, de a lányok személyiségei is ugyanúgy elütöttek egymástól, mint az említett másik regényben. A jóságos és okos Kate és a többi testvére, akik ostobák és könnyűvérűek, akárcsak Lydia Bennett. Túlzásokban itt nincs hiány, ami a szereplőket illeti.

Klasszikus történet, a szegényebb, rang nélküli Kate és a mérhetetlenül gazdag örökös románcának kibontakozása. A kedves Henry, akinek a környezete mindent elkövet, hogy távol tartsák tőle Kate-et, nevetséges, mondvacsinált intrikákkal megfűszerezve. És persze ott van az az undok másik lány, aki tisztára olyan, mint a Jane Eyre-ben Blanche Ingram... Higgyétek el, még csak meg sem erőltettem magam, hogy ezeket a hasonlóságokat észrevegyem!

Egyes jelenetekkel jócskán akadt problémám, de volt egy, ami fölött még mindig értetlenül állok. A nagypapa szobájába való betörésnél nem tudtam, hogy kínomban nevessek vagy bosszút álljak a könyvön, de elképzelve a szituációt, nem találtam humorosnak, inkább szánalmas próbálkozásként könyveltem arra, hogy egy picit felbolygassák a kedélyeket. Igazából annyi izgalom sem volt ebben a történetben, mint egy közepesen átfőtt krumplipürében.

Nem értem, hogy az időben való ugrálásra mi szükség volt, hiszen szinte alig kaptunk vele plusz információt, csupán, amit amúgy is sejteni lehetett. Ez a két fiatal szerelmes egymásba, és valami titok lappang a háttérben, azt sem volt nehéz kitalálni, hogy ki keze által.

Végezetül jön a sablonos elhagyom, elutazok, elfelejtem megoldás, majd megint ugrálunk az időben féloldalak erejéig, először egy évet, aztán öt évet, hogy betekintsünk a jövőbe és megkapjuk a morális feloldást. Ilyen recept alapján inkább ne írjunk regényt, főleg, ha nincs egy valamire való ötletünk és kölcsönvesszük a karaktereket egy másik regényből. Erre a könyvre könnyű rásütni a bélyeget, hogy híján van az eredetiségnek. Nálam még a közepes szintet sem érte el.

Értékelés:

Koncepció: 2/5
Sztori:2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 2/5





Erőssége: Nagyon szép lehet az a ház a lápon... tényleg. És a makett is érdekes, szinte kedvet kaptam hozzá, hogy saját szememmel lássam.

Újraolvasnám: Nem

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése