BEZÁRÁS

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

2017. július 15., szombat
"Ha minden ember egyforma, miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, miért néznek le másokat oly nagy buzgalommal?"
Talán, mikor mindenhol arról írnak, hogy feltétlenül el kell olvasnod egy könyvet, azt gondolod: remek, végre egy kis kikapcsolódás, felüdülés, újra el lehet merülni egy történetben! - Talán nem ilyesmire számítasz, mint Harper Lee könyve. Nem vártam vidám olvasmányt, bár Scout gondolkodásmódja és egyes cselekedetei mosolyt csaltak az arcomra, de a regény hangulata számomra túlságosan komor, lehangoló és drámai hangvételű. Nehezen teszem túl magam azokon a karaktereken, akik emberi természetüknek hála éppen úgy, mint más kisvárosban, falun vagy akár metropoliszban ítélkeznek mások felett, jogot formálnak arra, hogy sárba tapossák azokat, akik a társadalmi konzekvenciákra fittyet hányva másként gondolkoznak. A lázadás apró szikrája is elég az ignoráláshoz, a lincshangulat szításához.

Forr bennem az indulat ennyi rosszindulat megtapasztalása közepette. Ám Scout és Jem próbálják megőrizni ártatlan gyerekkorukat, de játékaikban megfigyelhetőek azok a felnőttektől ellesett viselkedési formák, amik igazából őket is sújtják. A Radley-ház elleni vétkeik mintha egyfajta bosszúállás szimbólumai lennének, a még gyengébb, még sebezhetőbb prédán való megtorlás eszközei. Ugyancsak szíven üt a sok "niggerezés". Történjen bármi, ami rossz, csakis a színes bőrű lakosság számlájára írható. Alabama még mindig észak és dél háborújának a következményeit nyögi, mintha szánt szándékkal nem akarna felállni belőle, ürügyként használva minden megtörtént és eljövendő baj forrásának.

Fájdalmasan realista világábrázolás készteti érzelmi állásfoglalásra az olvasót. Ellenérzések, elhatárolódás, gyűlölet, bosszúvágy mozgatja meg emberi mivoltunkat, de felébred bennünk a szimpátia, együttérzés és a szeretet is egyes karakterek felé.

Ahogy a regény két kis hősének igazságérzetét, úgy az enyémet is bántja az igazságtalanság, értetlenül és tehetetlenül állok az ilyen történetek fölött és csak azt kérdezem: tényleg meg kellett történniük, tényleg így kell lennie? Ha a kérdésekre van is válasz, a tett marad a gondolati szinten, a félelem a kirekesztettség miatt éppen eléggé erős visszatartó erő. A bátor szívek hangja alig hallható. Marad a tisztelet Atticus felé, bárcsak mindenki ilyen elkötelezetten védené embertársait, akkor is, ha tudja, nem lehet jó kimenetele az ügynek. A bőrszín elegendő bizonyíték, még ha a benne lakozó lélek ártatlan is. Scout és Jem formálódása egy csodálatos apának a kezei között az események hatására, lépésről lépésre történik. Megfigyelhetjük a bennük végbemenő apró változásokat, fejlődésüket és vele együtt egyre jobban megismerjük Atticust és az ő nagyságát, ami eddig rejtve maradt előttünk. Felfedezzük a szépet, az igazi jóságot és az erényt, ami akkor is és most is ritkaságszámba menő emberi tulajdonságok.

"Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, mégis kitartasz."

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése