A. O. Esther: Frigg rokkája

2018. március 21., szerda
Fülszöveg a képre linkelve!
Odinra, te lány! Ennek a könyvnek még nem kellett volna kiadásba mennie. Hiába az újságírói tapasztalat, a szerkesztői múlt, egyik sem lesz garancia arra, hogy ami kikerül az író kezéből, az jó is. Mielőtt megkezdődne a sárdobálás, rögtön bele is vágok és kifejetem, hogy miért. Túl azon, hogy rém kezdetleges az írói stílus, kiforratlan, gyermeki és jórészt butácska, mind a szóhasználat által, mind a párbeszédek, belső monológok is ezt bizonyítják: fájdalmasan kevés energia lett belefektetve. Nem, nem elég, ha éjszakákat nem aludt az író és írta. Még szánnia kellett volna rá időt. A kutatómunkára, a háttér történetre, mert az, amit Eszter beletett, bármennyi órája is legyen benne, még mindig kevés - annak ellenére, hogy van elképzelésem róla, mennyit pötyögött a gépen, a végeredmény azt sugallja, ez még mindig nem elég.

Nem húzok le úgy egy könyvet, hogy ne mondjam el, hogy mi volt vele a probléma. Most sem teszem. Minden ilyen könyvnél, ami valamilyen oknál fogva nem nyerte el a tetszésemet, mielőtt megírnám a kritikámat, alapos kutatómunkát végzek, hogy ne a levegőbe beszéljek. Utánanézek az írónak és beleásom magam a témába is. Az elmúlt napjaimat a vikingekre áldoztam, és sok hasznos információval gazdagodtam, olyanokkal, amik a könyvben tévesen voltak feltüntetve. Először is: a norvégok, svédek és dánok közös nyelvet beszéltek, közös rúnákat használtak, éppen ezért egy portyázó dánokból álló csapat vezetőjével való tárgyaláshoz nem szükséges tolmács. Tehát, adva van egy remek koncepció, egy tényleg jó ötlet. Olvasóbarát, időutazás, szerelem, igazi Rómeó és Júlia-történet a X. században. Minden bizonnyal a romantikus lelkű olvasókat ezzel meg is lehet fogni, de aki szeret a részletekben elmélyülni, annak kész rémálom lehet ez a regény.

Nem érdemeltem meg, hogy ez történjen velem. Hallotok?

Ez a könyv egy hatalmas klisébomba - nem is lenne ezzel akkora baj, ha nem azokból a klisékből lenne összeollózva, amiket már az unalomig ismételtek olyan írók, akik nem igazán az egyedi és igényes tartalomra törekedtek. Hány filmben és könyvben láttuk már azt a zuhanyzós jelenetet, amelyben a megtört, éppen tragédiát átélő főhős zavarodottan magára nyitja a vizet, és a csempének dőlve csúszik le önmagát sajnálva? Rendben, kellett egy tragédia a történet bevezetésére, egy katalizátor, ami beindítja az eseményeket. Aztán rögtön ugrunk is egy hónapot az időben, hogy késleltessünk, mert WTF.

Az öngyilkosok, akik a varázslat ideje alatt valamilyen módon eldobják maguktól az életüket, a haláluk előtti utolsó pillanatban idekerülnek.


Aztán felragyog Frigg rokkája és megnyílik az időkapu, amin keresztül az öngyilkosok éppen a haláluk előtti pillanatban átkerülnek 924-be. Meg néhány személyes tárgyuk, ami nem is volt náluk. Itt, mondjuk, teljesen össze is zavarodtam, nem értettem, hogy egy sziklahasadékban hagyott gitár hogyan került át, miközben Sonja a tóban fuldoklik. Nyilván Einarr vitte magával, teljesen logikus tettként, mikor még azt sem tudta, hogy a lány halott. Vagy Mikkel gyűjtötte be már 924-ben, mert a tárgy is öngyilkos lett és átteleportált az időkapun. De igazából azt sem értettem, hogy Einarr hogyan utazgatott el-vissza az időben, nem lett megmagyarázva, de hát neki amúgy is protekciója van a Brenna Időkapuja utazási irodánál. 

Valami van azzal a tóval. Talán egyfajta kapu lehet a két világ között...

Még csak nem is ez zavart leginkább, hanem az, hogy Eszter következetesen minden a történetben felbukkanó szőke lányt szőkeségnek titulál, eléggé ledegradálva a szó legnegatívabb értelmében, kétségtelenül sértő hangnemet megütve, diszkriminálja, leminősíti a szőke hajszínnel rendelkező, egyébként Sonjánál sokkal értelmesebb karaktereit. Talán humornak szánva, hiszen ő maga is szőke. Sonja butácska, gyenge és kimondottan nebáncsvirág természetű, akit a bátyja és annak zenekarának minden tagja féltve óv a külvilágtól, és a fiúk burokban is tartják, mint egy ritka kincset. Apropó zenekar.

Alex és bandája, a Nightwish... izé,  White Night szintén átkerül a kapun. A varázslat öngyilkosokként tekint a tagokra, amit nem is értek, hiszen egy ámokfutó kamikaze-akció által lettek meggyilkolva. Ennyi tévedés egyetlen szezon alatt...! De a lényeg, hogy Alex így a húga nyomába eredhet és végigkoncertezhetik a X. századot. Tiszta szerencse, hogy a hegedűs srác 2024-ben maradt, mert a hegedűt nem tudták volna elfogadtatni a vikingek korában, hiszen mai modern változata a legkevésbé sem hasonlít kezdetleges rokonára, a rebekre. Így a dobot ócska vásznakkal álcázták - de mi van a gitárokkal? Gondolom, sokkal könnyebben ki lehetett magyarázni magasfényű testüket és fém alkatrészeiket, így nem volt szükség a maszkírozásukra. Bár valószínűbb, hogy itt is csak az író feledkezett meg arról, hogy ezt bármilyen formában is megmagyarázza.

Egyébként Alex szimpatikus karakter, bár néha túlzásnak éreztem, ahogy Sonját ajnározza. A vikingekben viszont nem sok vikingséget láttam. A szőke, hosszú hajon, a fonatokon és a ruházaton túl hiányoltam azokat az apróságokat, amik elhitethették volna velem, hogy ők valóban azok, aminek az író ábrázolja őket. Einarr sem más, mint egy gyenge férfi. Bár szíve a helyén van, de fejben nem a legerősebb. Sonja és Asa többször is beszámol róla neki, hogy Brenna milyen játékokat űz, de a férfi újra és újra megbízik az anyjában, hisz neki, és hangsúlyozza, hogy minden rendben van. Brenna pedig alig egy oldallal később már Sonját gyötri.

Sokszor a szóhasználattal sem voltam kibékülve, éppen a viking Einarr részéről, mintha csak a mai korban élne. Hiányoltam, hogy legyen közöttük némi verbális félreértés, hiszen nem ugyanazt a nyelvet beszélték ezeregyszáz évvel ezelőtt, mint napjainkban. Bár Eszter megpróbálta áthidalni a múlt és a jelen közötti szakadékot, hogy megkönnyítse Sonja életét. Nem kell mindenben alkalmazkodnia a középkori életvitelhez, inkább tesz róla, hogy életminősége és komfortérzete ne szenvedjen csorbát. Minő véletlen, hogy éppen a baleset előtt próbálta ki a lány a végleges szőrtelenítést. Amúgy is a vikingvilágban, ahol minden nő szőrős, igazán fel sem tűnt volna a lány ápolatlansága. Na és az a véletlen sem elhanyagolható, hogy nem sokkal a baleset előtt egy benzinkútnál vásárolt magának női borotvát és fogselymet, és manikűrkészletet - mert akciós volt -, amit a gitártokjába tett, mert nem volt nála táska. Hát így elviselhető az időutazás! Bár eléggé hitelét vesztette és élvezhetetlenné vált. Kíváncsi lettem volna Sonja kreatív megoldásaira...



Rengeteg mindent felhozhatnék még, de a továbbiakban beszéljenek helyettem a tények. Íme azok a bakik, amiket szerintem egy író nem követhet el, aki a világon mindennél jobban ismeri a történetét, akinek a világon mindenkinél kedvesebb a története. 

Eszter és a matek:

– Ó, nem! Nyilván a ruhám miatt gondolod azt, hogy nem vagyok idevalósi, de csak ma öltöztem fel így. Tudod, a pulóvert és a nadrágot a feleségemtől kaptam még évekkel ezelőtt. Miután idekerültem, és Einarr felszabadított, megengedte, hogy megtartsam őket. Ma lenne a hatodik házassági évfordulónk, hát felvettem…

Pár sorral lentebb:

– Einarr mesélte, hogy egyszer megkegyelmeztek valakinek. Te voltál az?
– Igen. Ő mentette meg az életemet. Hét éve történt…

Tehát a Doki legalább hat éves házas volt 2024-ben és ott kapta a ruhát a feleségétől, viszont már hét éve 924-ben van.

Eszter és a memória:

Einarr felhördült.
– Odinra, te lány! Ne beszélj ilyen badarságokat! Húszéves múltál, én pedig
huszonhét vagyok. Hogy gondolhatsz ilyeneket?
– Ezeregyszáz év különbséggel születtünk. Nem borzalmas?

Pár oldallal később:

– Úgy szeretlek bámulni… – suttogta főleg, amikor alszol.
– Odinra, Sonja! Nem lehetek nagy élmény álmomban… – morogta Einarr.
– De, az vagy. Olyan hosszú szempilláid vannak, mint a gyerekeknek… pedig már öreg vagy. Igaziból
harmincnégy éves.
A férfi elmosolyodott.
– Ezeregyszázharmincnégy.

Újabb számok:


Sonja megtudta, hogy Einarrék négyen vannak. Asa, a húguk 20 éves, őt követi a 23 éves Hakon, Einarr a maga 27 évével, és Marcus a legidősebb, 34 éves.


Erre fel Marcus ezt mondja oldalakkal később, pár nap elteltével:

Harmichat éves vagyok, Einarr, és mást sem teszek, csak téged támogatlak… – mormogta a bátyja...
És még egy kis memória probléma: 


– Bárcsak én találtam volna rád… El tudom képzelni,mennyire megijedtél. Miért nem szóltál Mikkeléknek, hogy hozzám tartozol?
– Szóltam.
– És?
– Azt mondták, "kislány, Einarr azt sem tudja, hogy a világon vagy"…

Csupán egy oldallal később:

– Igen. Laetitiának hívják.
– Ne aggódj miatta! A jarl fattyú fia odavan érte.
– Mikkel?
– Igen. Honnan ismered őt?
– Ő talált rám a tó partján.

Tehát ezek voltak az okok, amik miatt előbb három csillagból kettő lett, végül egy csillagra értékeltem a művet. Megbocsáthatatlanul felszínes munka, amilyet író nem adhat ki a kezéből. Hiányoltam a leírásokat, a karakterek inkább voltak árnyképek, a világépítés is lehetett volna színesebb, de leginkább a párbeszédek bosszantottak, amelyek természetellenesek voltak. A történetben nagyon sok mozzanat magyarázat és következmény nélkül maradt, darabos, szétesett, logikátlan, nem alkot egy egészet.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 1/5

Ajánlom: 2/5





Erőssége: Hakon és Einarr közötti évődések igazából nagyon tetszettek. Aranyosak voltak együtt.

Újraolvasnám: NEM

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése