Samantha Shannon: Csontszüret

2018. július 7., szombat
Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.

Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.

Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.

Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!

Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Újraolvasnám: IGEN

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése