Nacukava Szószuke: Rintaró ​és a könyvek útvesztője

Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.

Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende köteteit, illetve Antoine de Saint-Exupéri A kis hercegét idézi.

***

Rövid időn belül a második könyvet olvastam japán szerzőtől, és az első oldalak után még bizonytalan volt, hogy tudom-e szeretni. Nekem kicsit elrugaszkodott a japánok belső világa ahhoz képest, amit megszoktam és be tudok fogadni, pedig hát, valljuk be, a fantáziában éppen az a jó, hogy képes a vad dolgokra. 

Na, de ebben a könyvben rögtön egy antikváriumba csöppenünk, és a szívemet azonnal rabul ejtette a helyszín, mert mi másra vágynék titkon, ha nem egy saját kis könyvesboltra, ahol a polcok roskadásig tele vannak régi könyvekkel, akik új gazdákra várnak? Aztán felbukkant egy vörös macska, és minden megvolt a boldogsághoz.

Nincs még egy bolt, ahol ennyi jó könyvet tartanának. Keresve sem találni olyan helyet manapság, ahol megvan a Proust-összes keménykötésben. És szintén itt találtam meg Az elvarázsolt lélek egy példányát, amit annyit kerestem…

Rintaró karaktere eléggé képlékeny a fejemben és tudom, hogy nem felel meg a valóságnak, de legtöbbször Hiro Nakamuraként jelenik meg előttem a Hősökből. Rintaró eléggé gyámoltalan, nincs jövőképe - ne kerteljünk, a hikikomori kifejezés nagyban lefedi őt -, és ahogy megjelenik egy beszélő macska, szinte gondolkodás nélkül követi az utasításait. Minden küldetésén, ahova Tora kalauzolja, tanácstalanul téblábol, nem tudja, mit is kezdjen a helyzettel, majd lefolytat magában egy belső monológot, előránt valami emléket a múltból, felidézi nagyapja bölcsességeit, majd felmondja őket, mint egy leckét. Őszintén szólva számomra ez egyszer sem volt meggyőző, és nem a tartalom miatt, amit előadott, hanem a kerek egész miatt: nem volt hiteles, mint hős, aki megmenti a könyveket.

A dolgoknak megvolt a maga rendje, az idő hömpölygött, akár egy ősi folyó, amely folyt a medrében, mióta a világ világ, sosem száradt ki, és sosem lanyhult a sodrása.

Ez a könyv és az író által kreált konfliktusok nem túl bonyolultak, így a megoldások sem azok, amiket Rintaró talált a helyzetekre, sokszor közhelyek, de működnek. Az útvesztők szerintem nem voltak olyan veszélyesek, ahogy azt Tora gyakran kihangsúlyozta. Könnyed olvasmány, gyorsan lehet haladni vele, ha nem állsz meg gondolkozni azokon a bölcsességeken, amiket a könyvekkel kapcsolatban megoszt velünk az író. Márpedig egy rendes könyvmoly meg fog állni és hümmög, esetleg bólogat, mert érzi a szavak igazságának erejét.

Ahogy egyre-másra idézte fel az emlékeit, az ürességtől kongó polcokra sorban visszatértek a sokat olvasott könyvek. A Karamazov testvérek, Érik a gyümölcs, Monte Cristo grófja, Gulliver utazásai…

Lényegében csak annyiról van szó, hogy Rintaró ne vonuljon vissza magányába a nagyapja halála után. Ismerje fel, hogy vannak barátai, hogy a könyvesbolt a lehető legcsodálatosabb cél és jövő a számára, amit nem szabad feladnia. És végül itt van a barátság kérdése is, amit lehetett volna még boncolgatni, mert bár Juzukival alakult a kapcsolata, ott volt még egy szereplő a könyv elején, Akiba, akiről később mintha megfeledkezett volna az író és néhány szóval meg is szabadult tőle. Kár.

– Hogy mit tesz „törődni másokkal”, azt a könyvek ereje tanítja meg nekünk. És ez az erő rengeteg embernek ad bátorságot, vagy nyújt támaszt. […] Ha ön meg is feledkezik róla, majd én kimondom jó hangosan. Törődés, az a könyvek ereje.

Hiányoltam a mélységet, de nem akarom megbélyegezni felszínességgel sem, csupán úgy érzem, mintha kicsit több akarna lenni ez a könyv, ahogyan lehetne is, mint ami. Van egy (több) macska a borítón, könyvekről szól a történet, és emiatt kicsit nagyobb hype-ot kapott a kelleténél.

Bár most a Rintaróról írtam, csak egy halk megjegyzés: mindkét könyvben, amit a bejegyzés elején említettem, egyformán halványak a karakterek és a főszereplők fájdalmasan depresszívek. Két könyv után, persze, nem akarok általánosítani, és ott van a tény, hogy tragédia árnyékolja be az eseményeket, amivel fel is menthetném mindkét szerzőt, de nem valószínű, hogy esélyt adok egy újabb japán regénynek. Hacsak...

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐