2017. augusztus 18., péntek

Jane Austen: A klastrom titka

Catherine fiatal lánnyá érve a könyvek rabjává vált. Bájos naivsága, sokszor megmosolyogtató ábrándjai ragadják ki a hétköznapokból kalandozásra. Leghőbb vágya, hogy kedvenc könyveiben szereplő hősnőkhöz hasonlóvá váljon. A hősnővé válás rögös útjára akkor lép, amikor szomszédjuk Bath-ba utazik és magukkal viszik a fiatal lányt, aki a sok új élmény és az új ismeretek hatására egyre vadabb képzelgésekbe fojtja unalmát.

Jane Austentól már megszokott, ironikus hangvétellel mutatja be az előkelő társaságot, a túlzott regényimádó unatkozó lányok érzelem- és álomvilágát, akik a valóságtól elrugaszkodva, butuska fecsegésükkel riasztják el maguk mellől a férfiakat, vagy éppen könnyű prédaként dobják magukat számító ragadozók elé. Egy kalandvágyó lány könnyen elbolondítható és talán hiszékenyebb is azon társainál, akik a valóságot élik meg. Catherine-t pedig túlzottan is elragadja fantáziavilága, elrugaszkodva a realitás talajáról, abszurd ábrándjaiban tobzódva sodródik a csapda felé, amit önmagának állított fel.

De nincs hősnő igazi lovagias hős nélkül, és a lány Mr. Tilney személyében megtalálja azt, aki vigyázza lépteit és amikor kell, segítségére siet. Még ha a körülmények nem is túlzottan ideálisak. Mert, ugye, hozomány nélkül semmit sem ér egy lány, vagy éppen csak annyit, hogy azt elcsábítva, kihasználva félre lehet dobni. Tilney kapitány, mint antihős van jelen a regényben, akire a recept szerint bukás várna, ugyanakkor az idősebb Tilney-re a zsarnok szülő és a manipulátor hálátlan, ámde karizmatikus alakja lett osztva. A butuska és könnyűvérű lány karaktere csak úgy, mint a Büszkeség és balítéletben, itt is jelen van, a hozományvadász, kapzsi édesanyával karöltve. Tipikusan austen-i karakterábrázolás, előszeretettel figurázza kis a nagyravágyó anyát és az őt elvakultan követő lányát, akikből Bath-ban minden bizonnyal sosem volt hiány.


Cathrenie alakjában megfigyelhető az a már-már sablonosnak mondható vonás is, hogy mindenbe beleüti az orrát, ami nem rá tartozik. Persze, hogy homlokegyenest mást tesz, mikor barátnője, Miss Tilney többször is hangsúlyozottan megkéri, időben készüljön el, mert nem késhetnek el a vacsoráról, mert édesapjuk nagyon szigorúan veszi a pontosságot. Ezzel szemben ő éppen akkor játszik felfedezőset a klastrom szobájában, mert hát végül is későbbre nem lehet halasztani, az idő meg, mint a tenger. Austen humorára jellemzően az ódon ládában nem talál mást a kotnyeles lány, mint a mosodai jegyzéket, amit persze minden házvezetőnő ilyen alaposan eldug egy használaton kívül lévő szobában.

Egy ilyen nagy házban, mint Northanger Abbey, mégsem marad észrevétlen semmi, a zsarnok apa, naná, hogy észreveszi, miben mesterkednek a lányok, és még mielőtt a titkokat rejtő és tiltott szobát elérnék, leleplezi őket. Mert mit is érne egy kalandos lányregény egy hatalmas kastéllyal, aminek nincs súlyos titkokat rejtő szobája, aminek elhunyt lakója sorsát homály fedné? Catherine pedig csalhatatlan megérzésével, igazának teljes tudatában készül felforgatni a Tilney-család életét, hogy leleplezze sötét titkukat, mit sem törődve kedves barátainak lelkivilágával, akik jóhiszeműen vendégül látják őt.

Szépen kidolgozott, felépített történet, egy görbe tükör Austen kora előkelő társadalmának viselt dolgairól. De leginkább lesújtó véleménye a felkapott a kevésbé irodalmi jellegű regényeket olvasó lányok és asszonyok jelleméről. Minden apró mozzanat a szépen elkapott pillanatképek dacára érthetetlen, a hirtelen és igencsak összecsapott lezárás, minden bevezetés és előzmény nélkül érkezik a végkifejlet, elmarad a jellemfejlődés és a fontos információkat is két mondatban összesűrítve kapjuk meg, mintha csak kihúzták volna az író nő tolla alól a papírt, mielőtt kidolgozhatta volna a befejezést. Lényegében a lezárás megtörtént, és ahogy a lányregényekben lenni szokott, a hősnőért eljött a lovagias érzésű hősszerelmes, hogy magával vigye hajlékába a hajadont, aki nem rendelkezik hozománnyal, mert a szerelem elsöprő ereje mindent legyőz.

Megjegyzés: A 2007-ben filmre vitt regény adaptációjában Devonshire hercegének írországi otthona Lismora Castle kölcsönözte helyszínét a kitalált Northanger Abbey-nak.


2017. augusztus 15., kedd

Lucy Keating: Dreamology - Álomgyár

Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.

Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.

Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe - szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!

A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.


Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.

Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.

Újraolvasnám: NEM

2017. augusztus 13., vasárnap

Emily Brightwell: Mrs. ​Jeffries és a halott orvos

Van úgy, hogy elegendő egy egysoros ajánlás a borítón és máris viszed haza a könyvet. Most is így jártam, fehér sávban feltüntetett szöveg, na meg a tetszetős fülszöveg miatt döntöttem mellette. Agatha Christie és Downton Abbey rajongó lévén azt gondoltam, jó döntés, nem csalódhatom és a tetszetős külső is erről igyekezett meggyőzni. A marketing mögött viszont nem azt találtam, amire számítottam.

Rögtön az elején felkaptam a fejem, hogy Whiterspoon felügyelő öttagú személyzetet tart, de hát Sherlock Holmes és Poirot is jó körülmények között élt, miért ne lehetne. Na meg persze ott a lehetőség, hogy valami öreg nagynéni után örökölte a vagyont és csak kedvtelésből nyomozgat. Bingó!

Nyomozgat, ahogy mondtam. Ugyanis Whiterspoonnál tehetségtelenebb nyomozóval még nem találkoztam, nem is értem, egyáltalán hogy tud boldogulni a Scotland Yardnál. Csak úgy tud haladni az ügyeivel, hogy mindent a szájába kell rágni, méghozzá nem másnak, mint Mrs. Jeffriesnek, a bejárónőjének. De hogy egy nyomozónak nem jutnak eszébe olyan kérdéseket feltennie kihallgatás során, amit egy átlagember megtenne egy szimpla beszélgetés közben, számomra elképzelhetetlen. X, szóváltásba keveredett Y-nal. Áhhá! Van indíték. Na de miről és legfőbbként miért? Nem ez lenne az első, amit megkérdeznénk? Ilyen és hasonló mulasztásokat vét ez a drága ember, akinek viszont nagy szíve van, és házának személyzete hálából észrevétlenül segíti a munkáját a házvezetőnővel az élen.


Mrs. Jeffries fontoskodó személye ott van mindenütt, lát és hall dolgokat, amiket a felügyelő nem, majd mintha a munkaadója gyengeelméjű lenne, fondorlatos módon a szavait úgy forgatva adja a jó ember szájába az ügy megoldását, mintha nem is az ő érdeme lett volna. A felügyelő pedig bárgyú mosollyal, némi önelégültséggel nyugtázza, lám-lám, micsoda nagyszerű szakember, ezt az ügyet is megoldotta, ahogy szokta. Mindeközben Mrs. Jeffries kínosan ügyel arra, hogy a jó Whiterspoon semmit sejtsen meg, kínosan figyel arra, hogy ténykedése észrevétlen maradjon és a maga által kihallgatott tanúkat titoktartásra kérve küldi őket a felügyelőhöz a fontos részletekkel. Aki amúgy még ezekből a részletekből sem képes önállóan összerakni a képet, így a derék házvezetőnő mindig körülötte sertepertél, mint a gyermeke első lépteit vigyázó édesanya.

Bármennyire is humorosnak lett szánva a karakterábrázolás, Brightwell egy kicsit túlzásba esett. A karakterek úgy nagy általánosságban halványak. Mrs. Jeffries fontoskodó öreglány, a felügyelő legfőbb tulajdonsága pedig az, hogy azt sem veszi észre, ami éppen a szeme előtt zajlik. Engem egy idő után már rémesen idegesített ez a két ember, soknak éreztem és elképzelhetetlennek, hogy ez így életképes legyen.

A sztori túl egyszerű volt, egy átlagos bűneset átlagos eszközökkel és indítékkal. A tettes az első pillanattól gyanús volt, neki volt a legtöbb veszíteni valója, aránytalanul nagyobb volt a többi gyanúsítottal szemben. Mérges gombákra terelni a figyelmet? Hatalmas klisé. Brightwell nekem nem tűnik túl nagy koponyának a krimi íráshoz, inkább csak krimit akar írni és használja a nagyok jól bevált receptjeit, azt sem túl meggyőzően.


Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége:  A lakónegyed és a közös kert nagyon tetszett.

Újraolvasnám:
 NEM

2017. augusztus 10., csütörtök

Kertész Erzsébet: A három Róza

Kertész Erzsébettől megszoktam az olvasmányos, érdekes regényeket, A három Róza nem ilyen. Az írói stílusa eléggé száraz, majdhogynem unalmas, mintha csak felsorakoztatná egy dolgozatban a történelmi tényeket. Értetlenül álltam e fölött a könyv fölött és csak arra tudtam gondolni, hogy nem mert az írónő a karakterekhez nyúlni és regényes formában elmesélni az ő történetüket. Hiányoztak a párbeszédek, és el tudtam volna képzelni, hogy a jó néhány fennmaradt levélből sokkal többet idézhetett volna. Persze gondolok arra is, hogy a történet szereplőinek leszármazottai nem adták hozzá az engedélyüket kegyeleti okokból. Tehát be kellett érni a tényekkel, a némi közszájon forgó pletykával és a család óvatos, egyéni véleményével.

Ebben a történetben három nagy legendás művészről is olvashatunk, ami miatt Kertész Erzsébet kicsit behatárolódva érezhette magát és nem mert utat engedni a fantáziájának. Laborfalvi Róza, Jókai Mór és Feszty Árpád neve mintha súlyosabb teher lett volna, mint Jósika Miklós vagy Elizabeth Barrett Browning. Érezni, hogy az érintett három személlyel mennyire óvatosan bánik, hogy csak azon információkhoz mer nyúlni, amik amúgy is közismertek voltak. Regény-szempontból nem lett jó ez a könyv, viszont olyan értékes információk vannak összeszedve egy helyen a kötetben, ami miatt érdemes elolvasni.

Fesztyné Jókai Róza
Nincs happy end, sőt, mintha Jókai és az ő három Rózájának bukását követnénk végig. Botrányok, titkok, félelmek, tévedések és rágalmak kereszttüzében leélt élet, amit nagyon sok jóakaró terelt a végkifejlet felé. Fesztyné Jókai Róza alakját egészen jól sikerült megfognia az írónőnek. Szívesen olvastam, hogy Andrássy gróf törvénytelen leányaként, mégis volt esélye az életben, nem rekesztették ki, nem kellett szégyenfoltként viselni anyja Benke Róza botlását és sikerült jól férjhez mennie. Bár szerintem ez annak is köszönhető volt, hogy Jókai nevelt lányaként, (unokájaként), meg volt az a privilégiuma, hogy szemet hunytak származása fölött. Édesanyja kicsapongó, költséges életmódjával szemben már nem voltak annyira elnézőek, de korai halála miatt hamar megbocsátották neki.

És Kertész Erzsébet ledöntötte a bálványomat. Próbálok elvonatkoztatni, próbálok nem egy gyenge akaratú embert látni Jókaiban, de csak az a jellemkép lebeg a szemeim előtt, amit az írónő lefestett és már az sem vigasztal, hogy hatalmas szíve volt ennek a nagyszerű írónak.

Laborfalvi Róza
Amit igazán értékeltem a könyvben, mindaz a tény, ismeret, amit Laborfalvi Rózáról megtudhattam, és a bennem élő előítéleteket személye felé végleg elsöpörhettem.

Ez a könyv nekem olyan, mintha egy eső mosta ablak mögül néznék ki az utcára. Nem tudtam elmerülni benne, nem volt élvezhető. Azoknak ajánlom, akik olyan életrajzi adatokat szeretnének megismerni, amelyeket a Wikipédián nem találnak meg.

Megjegyzés: Kertész Erzsébet: Csipkebolt Brüsszelben című regényében mindössze nyúlfarknyi szerep jut a Jókai-házaspárnak, de sokkal életszerűbb ábrázolásban.

2017. augusztus 8., kedd

B. A. Paris: Összeomlás

Annyira örültem, amikor Levandrától megkaptam ezt a könyvet! Nagyon kedvelem B. A. Paris munkásságát és magát az írónőt is: az első könyvéhez írt zeném publikálása óta vagyunk kapcsolatban a Twitteren, több zenémet is pozitívan méltatta és biztatott újabb számok megalkotására is. A Zárt ajtók mögött-tel menthetetlenül a pszicho-thriller műfaj szerelmesévé tett, és igencsak magasra tette a lécet azzal a könyvével. És szerencsére most sem okozott csalódást.

Tulajdonképpen pofonegyszerű a koncepció: adott egy nő, aki utólagos meglátása szerint megakadályozhatott volna egy gyilkosságot, de mivel nem tette, gyötri a bűntudat. Iszonyú lelkiállapota közepette pedig folyamatosan egyre mélyebbre süllyed az öngyűlöletben, amit csak még inkább elmélyít, hogy terhét senkivel sem oszthatja meg, ráadásul olyan különös dolgok történnek, amik mind az ő elmebaját igazolják. Tetszett, ahogy az írónő leírásai egészen megfoghatóvá tették Cass szenvedését.

A feszültség tapintható, a könyv letehetetlen. Különösen a végén, az SMS-ek olvasása közben kialakuló váltott-nézőpontú írói stílus tetszett, ahogy végül minden a helyére került. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy B. A. Paris ördögi lángelme, és az események olyan kusza láncolatát hordozta keresztül a regényén, amit számomra utólag lehetetlennek tűnt átlátni. Ő mégis képes volt rá. Valami hasonlót éreztem Rowlingnál, amikor a Harry Potter utolsó kötetében kiderült Piton szerepe a teljes történet alatt.


A karakterek pontosan olyanok, mint a Zárt ajtók mögöttben, ebben nem igazán tudott újat nyújtani az író. Persze ez nem baj, mert ugyanúgy, mint abban az esetben, hitelesek és élők, épp csak annyi a problémám, hogy ugyanazokat a típusokat találtam meg ebben a könyvben is. A másik dolog, ami végül is a fél csillagos levonást eredményezte, az a véletlen volt, ahogyan Cass-hez került az egész eseménysorozat mögötti összeesküvést bizonyító telefon. De most komolyan, a francia diák bátorságpróba címszó alatt kilopta a tettes retiküljéből, és mivel ő elviharzott, a telefont Cass-nek adta? Ez így körülbelül a lehetetlen tipikus esete. Mondjuk nem tudnám megmondani, hogy máshogy lehetne megoldani a dolgot.

Összegzésként leszögezhetem, hogy az Összeomlás példaértékűnek számít a jelenkor irodalmában. Megint csak azt tudom mondani, hogy ez a regény talán sehol nincs Stephen King műveihez képest, de jó kezdés lehet azoknak, akik korábban sosem olvastak pszicho-thrillert. Nem annyira a rettegés, mint a csavaros történetvezetés dominál, amivel viszont kevesek szállhatnak versenybe vele. Bizalommal ajánlom mindenkinek!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5





Erőssége: Kiváló történetvezetés és nyakatekert csavarok.

Újraolvasnám: IGEN

2017. augusztus 5., szombat

Ken Follett: A katedrális

Ken Follett kegyetlen és őszinte világa egy pillanat alatt beszippantott. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lettem volna, úgy követtem végig a regény minden egyes mozzanatát, megfigyelőként, rajongóként és kíváncsi olvasóként. Nem szívesen reflektálok más olvasók értékelésére, de most felteszem a kérdést azoknak, akik a brutalitás és a szex túlzott jelenlétére hivatkozva húzták le a könyvet: mégis mit gondoltok, milyen lehetett a XII. században élni? Tudjátok, abban az időben még nem volt tévé, internet, ipod, sem óraátállítás, télen korán sötétedett, a gyertyák nem adtak túl sok fényt, hát szexeltek. A cselédlánnyal, a hűbérúr lányával, a szomszéd özvegyasszonnyal, és a nem egészen özveggyel. Ha önként nem adta magát egy nő, a férfi elvette, ami kellett neki. Focimeccsek helyett lovagi tornákat tartottak, esetleg megtette egy kocsmai verekedés is sport gyanánt, egy-két betört koponya igazán belefért, annál magasabb volt az est színvonala, minél több tört be belőlük. Ez volt a középkor. Sötét, brutális, sok iskolázatlan emberrel, akik a nevüket sem tudták leírni, és még ennél is több állatias tettel. Hatalmas túlélési ösztön a nehéz körülmények miatt és ennek arányában jóval kevesebb erkölcsösség.

Tamás építőmester karaktere éppen ezért is volt számomra eleinte annyira idegen, hihetetlen, nem a korba illő. Sokáig próbáltam elhatárolódni tőle, de nagyon hamar kiderült, hogy ő is ember, őt is ösztönök vezérlik, vágyak kergetik. Nem botránkoztam meg az Ilona-affér miatt, de pislogtam kettőt, mire feldolgoztam, hogy milyen gyorsan megvigasztalódott. Ugyan! A mai kor kisvárosaiban is hallani ilyen történeteket bőven, hogy a szomszéd átment megvigasztalni  friss özvegyet és... oké nem pletykálok! Tamás jóságával sokáig nem tudtam mit kezdeni, aztán felfedeztem a benne lévő művészt, amivel némileg magyarázhattam, hogy személyisége miért ennyire eltérő a többiekétől. Az elején nem hittem, hogy Ilonát szeretni fogom, de megtörtént. Az egyik legérdekesebb karakter, a legösszetörtebb szív.

Tagadhatatlanul erős kezdés volt Follett-től ennek a két embernek a találkozása, mint valami egyezmény megpecsételése, ami meghatározta a későbbiekben történteket. A két kulcsfontosságú karakter, akiknek harcait követhettük figyelemmel, egymásért és szeretteikért. 

A leírások és a világábrázolás nagyon tetszett és mivel nem vagyok történész, nem is vagyok hivatott ezt kritizálni. Ismerem annyira Ken Follett munkásságát, hogy tudjam, egy pillanatra sem tud leállni, folyton kutat, információkat gyűjt, beleássa magát régmúlt eseményekbe, ezért inkább neki hiszek. A könyv tempója olyan volt, mint egy lassan hömpölygő folyó, de a mélyben sok érdekes dolgot rejt magában. A katedrális azok ritka olvasmányaim egyike volt, amit jóval éjfél után is képtelen voltam letenni. Miután elolvastam, rögtön meg is néztem Sollal a könyvből készült filmet, amit szintén képtelenek voltunk félbehagyni, egyetlen nap alatt végeztük ki mind a nyolc részt egyhuzamban.

Egyetlen negatívumként a nevek magyarra fordítását említeném meg. Kifejezetten zavaróak voltak, és némileg rontották az olvasási élményt.


Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori:5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5





Erőssége: A világábrázolás nálam telitalálat volt. A történet sokszínűsége és a több szál zseniálisan meg volt egymás mellett.

Újraolvasnám: IGEN

2017. augusztus 3., csütörtök

Oscar-díjátadó - Book tag


Köszönöm a kihívást TheEArt-nak
A feladat: Határozd meg az Oscar-díj könyves mintájára a szubjektív kategória-győzteseidet és természetesen írd meg, hogy miért. Szigorúan ebben az évben olvasott könyvek közül válogattam.
*** 
Legjobb film
Legjobb könyv (ever) – minden műfaji és földrajzi megkötés nélkül, úgyis mondhatnám, hogy Életed Könyve. Ha ez nehéz, legyen az Év Könyve.
Még a könnyítéssel együtt is nehéz. Nagyon sok könyvet jelölhetnék erre a díjra, és aggódom, hogy megint csak sablonos választ adok a kérdésre, de megmaradok következetesnek:

J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Legjobb rendező
Legjobb író számodra az utóbbi egy évben, vagy összességében. Nehézség esetén megoszthatod posztumusz, – és kortárs-életmű díjakra. 
Rengeteg jó koncepció születik, de aki képes belőle kihozni a legtöbbet, megírni úgy, hogy magával rántson, kevés van. Nehéz döntés, hiszen az igazán nagyok keze közül is kerül ki gyengébb munka. Ebben az évben idáig:

Fredrik Backman

Legjobb férfi és női főszereplő
Legjobban megformált, leghitelesebb, Hozzád legközelebb álló szereplők bármely könyvben. 
Mindkét karaktert nagyon kedvelem, a maguk módján flúgosak, de imádni valóak.

 
Női szereplő: Winie Langton
Férfi szereplő: Holden Caulfield

Legjobb forgatókönyv
Legjobb cselekmény
Lehetne a legjobb világépítésért díj is az övé, de az az igazság, hogy a cselekménye sokkal jobban lenyűgözött, szeretem az ilyen "meséket", a hős útra kél és megküzd az igazságért.

Joanne Harris: Rúnajelek

Legjobb látványtervezés / díszlet
Legjobb világépítés 
Nem is egy világot épített fel az írónő. Világokat! Mind fantasztikusan megálmodott és kivitelezett díszlet, imádtam valamennyit.

Veronica Rossi: Árnyak és jelek

Legjobb nem angol / amerikai eredetű könyv 
Habár a győztes simán vihetné a legjobb díszletért is járó díjat, most ebben a kategóriában sikerült győznie.

Vivien Holloway: Végtelen horizont

***

Kihívottjaim: Csekő úr esetleg? Réta? Gothic? Joopsy?