Victoria Aveyard: A háború vihara

2019. szeptember 16., hétfő Nincsenek megjegyzések
A ​GYŐZELEMNEK ÁRA VAN.

Mare Barrow ezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor Cal árulásába majdnem beleroppant. Mare szívét megacélozva eltökéli, hogy kiharcolja a szabadságot a Vörösöknek és a hozzá hasonló újvérűeknek, és egyszer s mindenkorra lerombolja Norta királyságát… és a pusztítást Maven koronájával kezdi.

Ám egyedül nem vívhatja meg a csatáit, és mielőtt a Vörösök felemelkedhetnének, Mare kénytelen szövetkezni a fiúval, aki összetörte a szívét, hogy legyőzhesse a másik fiút, aki majdnem megtörte őt. Cal nagy hatalmú Ezüst támogatói Mare-rel és a Skarlát Gárdával szövetségre lépve félelmetes haderőt jelentenek. Maven megszállottsága azonban olyan méreteket ölt, hogy már az sem érdekli, ha mindent és mindenkit tönkretesz, aki az útjába kerül, csak ismét a markába kaparinthassa Mare-t...

***

Hacsak nincs rá egy nyomós érvem, sorozatot többé nem veszek a kezembe, ezt jó ideje eldöntöttem már. De tartom magam az elhatározásomhoz, hogy a megkezdett sorozatokat végigolvasom, hacsak nincs olyan színvonalbeli zuhanás, ami miatt nem érdemes többé időt pocsékolnom rá.

A háború vihara a Vörös királynő negyedik kötete. Igazából azt tapasztaltam, hogy legtöbb estben a trilógia is túlzás, két kötetben bőven elmesélhető egy történet, sőt, egy vastagabb könyvben még jobb. Ugye, ez a felvezető nem sejtet túl jót, és ha ezt gondoljátok, ráhibáztatok.

Azért írom ezt nehéz szívvel, mert az első kötetet, a Vörös királynőt, a legjobb ifjúsági fantasyk között tartottam számon és nagyon szerettem. Akkor éppen azt kifogásoltam, hogy Mare szempontjából E/1-ben látjuk a történetet, ezért az amúgy izgalmasnak vélhető karakterekből semmi sem jön át. Mostanra Aveyard váltott szemszögből, három lány szálát követve, továbbra is E/1-ben meséli el az eseményeket. A baj csak annyi, hogy számomra nem sokban különülnek el egymástól Mare, Evangeline és Iris karakterei. A veszteség, a depresszió, szerelmi csalódás, gyász, ami mindhárom lány érzelmi világát jellemzi, valamint a bosszúszomj. Szóhasználatuk, temperamentumuk is nagyjából megegyezik, és ha nem lenne jelezve, hogy melyik lány mesél éppen, esküszöm, fel sem tűnne. Amíg ezzel küzdöttem, a lényeges dolgokra kevesebb figyelmet tudtam fordítani.

Ezután pedig még inkább elvész a lényeg, mert újabb szereplők követelik maguknak a figyelmet: Maven és Calore szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. A helyzet ugyanaz, a tartalom az, ami elkülöníti őket a többiektől, de olykor még az sem. Mavennél van némi törekvés arra, hogy különváljon a többiektől, érezhető, hogy nincs minden rendben a fejében, de szerintem ez még mindig kevés. Öt különböző nézőpont, öt megközelítőleg azonos személyiség, egyetlen elkülöníthetetlen írói stílussal megvalósítva. Szóval az egész nagyon zavaros.

 A történet ezen a ponton lapossá, vontatottá vált. Túl vagyunk a csatán és éppen a károkat mérjük fel, számba vesszük lehetőségeinket és azt, hogy mit diktálnak az érdekek. Mindenki bosszút akar állni valakiért és eltenni láb alól az ellenségét. Rengeteg tanácskozás és újabb csatározások, néhol Mare őrlődése, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy ő és Cal két külön oldalon áll és lehetetlen, hogy kettejük szerelme működjön. Fájlalom, hogy ezt kell mondjam, és már nem is szeretem hangoztatni, ahányszor ebbe a problémába ütközöm nagyobb terjedelmű műveknél, de most is igaz: ez a történet is túlírt.

Őszintén szólva, nekem ez a történet addig volt szórakoztató, amíg a királyi udvar színes forgatagában kísértem figyelemmel a csatározásokat. Azért akadnak élvezhető pillanatok is, ilyen, amikor Iris szemén keresztül megismerhetjük Tóvidéket. Szépek a színek, tetszenek a karcsú tornyok, a türkiz és arany színek, amit a nemesek kedvelnek. Tetszik ennek a társadalomnak a kidolgozottsága, a szokások, rituálék és a jelmondatok. Nagyon szerettem, hogy minden háznak van saját színe, és a képességekért is teljesen odavagyok.

A túlírtság ellenére ez a sorozat szerethető, ahogy szeretem is, és meg kell jegyeznem, hogy a legjobbak közül való, ami manapság a könyvesboltok polcaira került. Egyedi, friss, összetett, fordulatokban gazdag, karakterei szerethetők. Még Mavent is lehet szeretni, de legalább is érteni. Tetszik, hogy az LMBTQ szál nincs lenyomva a torkunkon, hogy finoman belesimul a történetbe, része annak, része az életnek. Annak is nagyon örültem, hogy olyan történetet követek nyomon, ahol minden ellentétes oldallal megismerkedhettem, láttam mi áll a háttérben és mi motiválja őket, és mindegyik fél szemszöge elfogadható volt, megállta a helyét. Éppen ennek köszönhetem, hogy nem Mare, se nem Cal volt a kedvenc karakterem, hanem Evangeline. Izgalmas, kellőképpen mély személyiség, aki hatalmas utat tett meg, és annak ellenére, hogy elvarratott az ő szála is, tudom, hogy a képzelet világában tovább fejlődik, jobbá válik és boldog lesz, bár démonai örökké kísérteni fogják.

Ennek a sorozatnak lehetett volna többféle lezárása is, de úgy gondolom, amit az írónő kitalált, a lehető legjobb volt. Annyi mindent sejtet és még annyi lehetséges jövőképet állít elénk! Ránk bízza, de mi úgyis tudjuk, ahogy ő is, hogyan végződik, de örülök, hogy így alakult és nem lett cukormáz.

Tovább olvasok »

Thomas Mann - A varázshegy

2019. augusztus 4., vasárnap Nincsenek megjegyzések
Thomas Mann monumentális regénye a század elején játszódik egy davosi tüdőszanatóriumban. Ide utazik fel a fiatal Hans Castorp unokabátyja látogatására s a tervezetten három hét helyett hét esztendőt tölt Berghofban. Ennek a világtól elzárt mikrokozmosznak nagypolgári légkörében szinte szemünk láttára sűrűsödnek azok a gócok, melyek az első világháború kirobbanásához vezettek. Sőt, már a fasizmus réme is előreveti árnyékát. A „Varázshegy”-ben Hans Castorpnak, ennek az átlag tehetségű német ifjúnak meghódításáért küzdenek a humanizmus és a későbbi fasizmus erői.

***

Minden messiásnak ugyanaz a célja, de mások az eszközei. Kötelet hurkolnak a világ köré, hogy nekifeszülve a saját vállukon húzzák a változás felé. Hans Castorpra is kivetette hálóját két ideológia, két pólus Naphta és Settembrini személyében. Megindul a küzdelem az eszméktől még érintetlen gyermek lelkéért.

Vajon lehet-e másokat felszabadítania annak, aki maga is le van igázva?

A kötelezőkről mindig azt gondoljuk, unalmas, nehéz olvasmányok. Nos, A varázshegy tényleg nehéz olvasmány. Talán kissé egysíkú, filozófikus karakterdráma, amit koncepció-nélkülisége tesz döcögővé, kevésbé gördülékeny olvasmánnyá. De ha csak ennyit látunk belőle, akkor nem látunk a sorok mögé és nem tudjuk felfedezni a regény valódi értékét. Teljesen jogos, ha úgy érezzük, hogy ez a könyv kissé túlírt és emiatt lassan halad az olvasás. 

Túlírt, avagy lassan hömpölygő elbeszélés, ami az idő múlását is hivatott szimbolizálni. Az idő, mint kulcsfontosságú tényező, a mindent átható erő, a nemlétező definiciója, mely az életet emeli létjogosultságra, amíg azt az egyén mozgásban tartja. Ha nincs mozgás, nincs változás, nincs élet. A halál az időtlenség örökléte, akárcsak a betegek óvatos jelenlévősége a varázshegyen, ahol az elmúlást mindig valami nagyobb jelentőségű esemény előzi meg, a felgyorsult idő, lepergett homokszemek metaforájaként.
Mi az idő? Titok – léttelen, és mindenható.


A lassan csörgedező gondolatmenetek, amikhez folyton visszatérünk, a végeláthatatlan filozofálgatások, a jórészt behavazott táj mozdulatlanságában, az idő időtlenségében a szanatóriumi betegek életet mímelő felbukkanása jelenti a cselekményt, a mozgást, a haladást valami felé, ami lehet a szabadság, de lehet akár a halál is. Így vagy úgy, a maga módján mindkettő megváltás lehet a varázshegy megrekedtségében, ahol az idő igazán nem mérhető. Az időre ható tényező pedig a betegséghez való hozzáállás. Jó példa erre, hogy a betegek mennyire beleélik magukat állapotukba, milyen gyönyörrel boncolgatják azt és ettől a helyzettől mintha csak azt remélnék, megállíthatnák az időt és nem következne be az, mitől rettegnek: a halál.

…mert ha nem volna idő, nem volna haladás sem, és a világ nem volna egyéb bűzös tócsánál, rothadó pocsolyánál…

Előszeretettel emlegetik ezt a könyvet a lélek alkímiai transzmutációjaként is. Ez esetben nyugodtan illethetjük a jellemfejlődést e néven is, hiszen teljesen megállja a helyét, kérdés, hogy elérjük-e a hőn áhított aranyat, avagy hősünk lelkének felemelkedését. Hans kissé cinikus jelleme és tiszteletlen magatartása a kiindulópont, az alkímiai folyamat megjárja a mélységeket és felrepíti a magasba, de végül, az én olvasatomban, megállapodik egy kiégett, rezignált állapotban és sodródik mintegy irányítás, eszmék, érzelmek és lélek nélkül a világ forrongó eseményeiben. A változás az őt körülvevő hatások által hét esztendő alatt végbemegy, ennek a számnak a mágikus bűvöletében.

Metaforák erdeje ez a könyv. Néhol a maguk természetességében tálalva, sokszor halmozottan, súlyuk rányomja bélyegjét a regényre, nehezen emészthetővé válik, és vannak olyan képek, amik csak később, elmerengő hangulatban válnak érthetővé, megfoghatóvá. Azt hiszem, éppen ezért szerettem ezt a könyvet, lehetett mellette üldögélni és elmélkedni, felfedezni a mélyebb, rejtett mondanivalót. A látszólag értelmetlen szeánsz keretében Joachim jelenése rohamsisakban, mint a háború előszele, vagy Hans behívójának megfelelője az egyik kedvencem volt. A másik a háború, ami véget vet ennek a gyáva, időt lassító életmódnak, mert az óvatosság csak elodázza azt, aminek be kell következnie. Elemi erővel robban be a varázshegy hamis időtlenségébe, véget vetve a mozdulatlanságnak, elpusztítva azt, félresöpörve eszméket, ügyeket, szerelmeket, betegségeket, előrevetítve látomásokat a születő újról, de előbb megszemélyesíti az emberiség mocskát, végigsöpörve Európán, elvégezve a dolgát, mint ahogy a szanatórium kontinentális betegei között is szükségszerűen végzi dolgát a halál is.

Sok helyen olvastam, hogy felróják az írónak, hogy a szerelmi szál lezáratlan. Egyáltalán nem az, csak talán elsiklott felette az olvasó, ami egy ilyen terjedelmű könyvnél megbocsátható. A szerelmi szálba Thomas Mann éppen annyit tett bele, amennyit a konkluzió is megkívánt.  Javaslom, fussatok neki újra a regénynek, de legalább a lezárásnak és akkor megtaláljátok a szerelmi szál elvarrását is.


A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.


Zárásként visszatérve a kezdő gondolatra az eszmékről: ha mindenki a maga irányába húzza a kötelét, a világ nem halad előre. Újabb kibékíthetetlen ellentmondás, ami végül akkorára dagad, hogy szétrobban, utat engedve a pusztulásnak.

(…) a világ hajlandóságot mutat rá, hogy elrothadjon.



Tovább olvasok »

Marosi Katalin: Levél egy Rómeós Benvolióhoz

2019. július 13., szombat Nincsenek megjegyzések
Kedves Könyvvadász,

Bizonyára te is észrevetted már a legújabb tömeghisztériát a Molyon: ingyenesen elérhetővé vált egy alapból leértékelt író néhány műve, és most mindenki ezen csámcsog. A napokban nekem is feltűnt a jelenség, és igyekeztem vállrándítással elintézni – de amikor a sok népszerű „blogger” elkezdi cikizni a könyvet, és persze egymást jelölgetik kommentárban, hogy együtt folytassák az író szidását, felszalad a szemöldököm. A legutóbbi esetnél sokalltam be; beregisztráltam, letöltöttem, elolvastam, és most itt tartunk – azzal a különbséggel, hogy én a véleményemet is elmondom az olvasottakról.

Marosi Katalin leírt egy képzelt vagy valós szituációra alapozott szerelmi vallomást, feltehetően a kedvenc színésze irányába, aki a Rómeó és Júliában Benvoliót alakította az adott színháznál - egyáltalán nem biztos, hogy tényleg erről van szó, de ez a szituáció írja le a legjobban a könyv tartalmát. Lehet itt szó egy futókalandról két felvonás között, egy be nem teljesült szerelemről, esetleg megszállott rajongásról. A levél - természetéből fakadóan - E/2-ben lett megfogalmazva, és mint olyan, teljesen megállja a helyét.

Az írói stílus nagyon kiforratlan, a mondatok legjava pedig magyartalan. Pl.:

„S hogy miért is mindezt így mesélem, és pont neked?”
„Hanem az, hogy mindez, ami ebben a konokul gépelt sorokban áll…”

Ez is egy hátránya a magánúton történő kiadásnak, itt ugyanis a kiadó nem biztosít lektort a könyv nyelvhelyességi, stilisztikai gondozásához. Ilyenkor szoktam javasolni, hogy keressünk megbízható bétát még a kiadás előtt, aki segít ezeket a dolgokat is rendbe tenni – hozzátenném, döbbenetes tapasztalni, hogy ebből Magyarországon egyre kevesebb van.

A könyv hanghordozása nagyon rapszodikus, tetszik a csapongás, a jelenetek közötti váltás, és az esőhöz, mint a bánatra, csalódottságra utaló metaforához történő ismételt visszatérés. A könyvben felfedeztem egy leírást, ami a világ egyik legjobb humoristájára is utalhat:

„Akkor nem látják a könnyeim, mert az eső elmos mindent.”

Ezt Rowan Atkinson a következőképpen fogalmazta meg:

„Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.”

Hogy ez tudatos tiszteletadás, plagizálás vagy a véletlen műve, számomra most részletkérdés, teljesen helytálló a gondolat.

Mindazonáltal a mű, annak kiforratlansága, átdolgozatlansága miatt, nem hiszem, hogy kiadásba való lenne. Egy ilyen formában megfogalmazott szerelmes levél, az érzelem kezdeti megéléséhez tartozó együgyűségével, bugyutaságával együtt inkább a fiókban őrizendő, nem kell azt kidoboltatni. A hossza ugyancsak alátámasztja a véleményemet; konkrétan jelen értékelés majdnem olyan hosszú, mint a könyv. Éppen ezért nem csillagoztam a Levél egy Rómeós Benvolióhozt; ha mégis megtenném, az olyan lenne, mintha az évekkel ezelőtt írt szerelmes leveleimet kellene értékelnem.

Tovább olvasok »

Jeannette Walls: Az ​üvegvár

2019. június 13., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Jeannette ​Walls szüleivel nőtt fel, akiknek ötleteik és makacs meg nem egyezésük átok és megváltás volt egyben. Rex és Rose Mary Wallsnak négy gyermeke volt. A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben. Rex egy karizmatikus, briliáns férfi volt, aki józanul gyorsan ráérzett gyermekei képzeletére, és fizikát, földrajzot tanított nekik, valamint mindent, ami egy félelemtől mentes élethez kell. Rose Mary, aki festett és írt, azt mondta, hogy ő izgalomfüggő. De sosem szabadult az aggodalomtól, hogy megfelelő életet biztosítson gyermekeinek. Ennek ellenére a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit.

Később, amikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Rex Walls elkezdett inni. Ellopta a félretett pénzt, és napokra eltűnt. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette. És végül, amikor az akaratuk és minden forrásuk is megvolt, el tudták hagyni otthonukat.


***

Bizonyos életrajzi könyvekhez szükség van jó nagy adag lelkierőre, hogy végig tudd olvasni, és mire befejezed, úgy érzed, a te válladról is lekerült a teher és általa más, jobb emberré váltál, erősebb lettél. Az üvegvár is ilyen könyv. Azt hiszed, nehéz az életed, azt hiszed, hallottál már durva esetekről, azt hiszed, láttál már mindent? Talán. De egy biztos, ilyen történettel még nem találkoztál. Nem azért, mert nem történnek meg ehhez hasonló esetek, hanem azért, mert kevesen beszélnek róla. Nem lehet könnyű elbeszélni azt, amin Jeannette megélt, de legkevésbé könnyű ezt felvállalni. A könyv rengeteg tabut feszeget, az olvasó többször is a fejéhez kap, belefacsarodik a szíve, leginkább abba, hogy az immár a múlt távlatát mesélő írónő próbálja szépíteni a történteket, próbálja felmenteni a szüleit, keresi számukra a feloldozást, ingadozva az érzések között, mert bármilyen tragikus is, amit el kellett szenvednie a testvéreivel, nem tud megszűnni szeretni azt a két embert, akik életet adtak neki.

Bármennyire is pokollá tette az életünket, bármennyire feldúlta is az életünket, akármilyen káoszt teremtett, nem tudtam elképzelni, milyen lehet az élet – milyen lehet a világ – nélküle. Bármilyen szörnyű ember, az apám volt, mindig tudtam, hogy szeret a maga módján, ahogy soha senki más nem szeretett engem.

Bár Jeannette igyekszik rámutatni szülei pozitív tulajdonságaira, olvasóként bennem nem él a gyermeki szeretet feléjük, így csak azt látom, mennyit ártottak a gyerekeiknek. Nem tudom kedvelni őket és nem is találok mentséget a viselkedésükre. Az, hogy valaki alkalmatlan szülőnek, nem menti fel a felelősség alól, hogy gyermekeiből mentálisan sérült felnőttek válhatnak.

Egy életrajzi könyvnél nem tudok beszélni karakterekről és koncepcióról. Érzelmekről tudok beszélni és a hatásról, amit rám gyakorolt. Mélyen megrendített, sokszor olvastam lélegzetvisszafojtva és többször éreztem úgy, hogy le kell tennem a könyvet, mert most képtelen vagyok többet elviselni ebből az őrületből.

A fekete bőrcipőt, amit ötven centért vettem a Dollar General Store-ban, már csak biztosítótűk tartották össze, amiket próbáltam fekete filctollal befesteni, hogy ne legyenek annyira feltűnők. Filctollal festettem színes foltokat a lábamra is; reméltem, hogy így nem veszik észre, hogy lyukak vannak a nadrágomon. Úgy gondoltam, ez így kevésbé feltűnő, mintha foltot varrnék rá. Volt egy zöld és egy kék nadrágom; ha levettem, a lábamon zöld és kék foltok voltak.
Élet egy alkoholista apával és egy anyával, akire a mai napig nem találtam definíciót, de két felelőtlen ember négy gyermek életét teszi tönkre, mert önzésük erősebb és mert egyikük sem volt képes igazán felnőni. Élet lyukas tető alatt, papírdoboz-ágyban, éhezve, mosdatlanul, koszos, szakadt ruhákban, korgó gyomorral, miközben apa napi adagja biztosítva van, miközben anya a párnája alatt dugdossa a csokoládét, mert cukorfüggő és képtelen élni nélküle - felfoghatatlan. De ez a könyv megmutatja, milyen az élet árnyoldala, megmutatja, hogyan dőlnek össze álmok, esnek kútba tervek, de megmutatja ebből a pokolból a kivezető utat is. Nehéz volt olvasni és lehetetlen befogadni, de kell olvasni, kell tapasztalni az ilyen mélységeket is.
– A dolgok a végén egyenesbe szoktak jönni.
– De mi van akkor, ha mégsem?
– Az csak azt jelenti, hogy még nem vagyunk a végén.






Értékelés:

Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5





Tovább olvasok »

Philip Pullman: La Belle Sauvage

2018. november 22., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Az Úr sötét anyagai egyike volt az első olvasmányaimnak, a sorozat minden része - különösen A Titokzatos Kés - nagyon a szívemhez nőtt. Annak idején minden ezzel kapcsolatban fellelhető dolognak utánajártam: feltettem kérdést az aletiométernek a hivatalos honlapon, megcsináltam daimonos tesztet - elsőre róka jött ki, aztán holló -, és rengeteget beszélgettem a Porról a barátaimmal. Éppen ezért nagyon örültem, amikor először olvastam a hírt az előzménytörténet kiadásáról – és javarészt elégedett is vagyok az eredménnyel.

A világábrázolás gyönyörűen hozza a formáját: épp elegendő, semmi sincs eltúlozva, az egyes elemek csak a szükséges szinten vannak jelen a könyvben. A történet maga viszont kicsit nehézkesen indult be, túl hosszúra nyúlt az előkészítés, ami miatt eleinte aggódtam is, hogy ne legyen vontatott az egész mű. Szerencsére nem volt az. Ugyancsak történetvezetés hibájának tudom be a második szakaszban lévő eseményeket - mintha minden mitologikus lényt csak a kis kenu utasainak sorsa érdekelné -, de összességében ez is rendben volt. Az események logikusan következtek, minden a megfelelő mederben haladt - leszámítva, ugye, a Temzéttudom, gyalázatos egy vicc volt, de fél 8 van, végső soron nem ezért vontam meg egy csillagot a könyvtől.

A szereplőink egészen életszerűre sikeredtek. Malcolm és Alice karakterének tisztaságával könnyű azonosulni, a kettejük rivalizálása és összecsiszolódása ugyanolyan fontos szerepet tölt be a könyvben, mint a kis Lyra. A második szakasz elején rögtön olyan helyzet alakul ki, ami miatt mindig haragszom az ezzel élő írókra - korai tizenéves nekem ne akarjon hős szerelmest játszani! -, de mivel végül a várt fordulat mégsem jött el, belátom, hogy talán túlságosan hamar ítélkeztem. Dr. Relf szerepe viszont kicsit üres számomra, Booneville karakterére meg nehezen találok magamban magyarázatot, és nemcsak a könyvben „főgonoszként” betöltött szerepe és őrülete miatt. Ami meg kellemes meglepetés volt: Lord Asriel. Nagyon kellemesen csalódtam benne azok után, amiket az alapműben tapasztaltam tőle, mintha ebben a könyvben emberibb oldaláról ismerhettem volna meg.

Ami a legjobban kiborított: a fordító. Kedves Cicero Kiadó, kérlek, legközelebb olyan fordítóra bízzátok a művet, aki egy kicsit értelmesebben használja a magyar nyelvet: az alsó kar például határozottan alkar akart lenni, és nem minden esetben kell angol kifejezéseket szó szerint lefordítani.

Úgyhogy ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szeretne még egyet kalandozni az Aranyiránytű világában, ők minden bizonnyal élvezetüket lelik benne.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

2018. szeptember 14., péntek Nincsenek megjegyzések
London, ​1905. A város nagy változásokat él meg, és a Stephen testvérek e változások élén járnak. Vanessa, Virginia, Thoby és Adrian megválnak gyermekkori otthonuktól, és a zöldellő parkokkal tarkított, bohém hangulatú Bloomsbury negyedben bérelnek házat. Új otthonuk hamarosan fiatal értelmiségiekből és művészekből álló baráti társaság találkozóhelye lesz. 

A társaság később híressé és sikeressé váló tagjai a történet kezdetén még pályájuk elején járnak. Vanessa Bell még egyetlen festményét sem tudta eladni. Húga, Virginia könyvkritikáját visszautasítja a The Times. Barátjuk, Lytton Strachey még semmit sem publikált. E. M. Forster ugyan befejezte első regényét, de a címmel nem sikerül dűlőre jutnia. Leonard Woolf köztisztviselő Ceylon szigetén, John Maynard Keynes pedig állást keres. E ragyogó elmék és tehetséges művészbarátaik elvetik a viktoriánus társadalom konvencióit, és a londoni bohémvilág zabolátlan szabadságát élvezik. 

Ám hirtelen minden megváltozik, amikor Vanessa váratlanul beleszeret a baráti kör egyik tagjába.


Tovább olvasok »

Samantha Shannon: A Mímes Rend

2018. augusztus 24., péntek Nincsenek megjegyzések
Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.

A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.

Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)

Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »