Adam Gidwitz: Sárkányok ​szökésben

Mito ​Fauna professzor vagyok, én alapítottam a kalandokra vágyók titkos klubját, az Unikornismentőket. Mi vagyunk azok, akik védelmet nyújtunk a mítoszok és legendák lényeinek. Azonban az ellenfeleink erősek, nagy hatalmúak és kegyetlenek, így rettentően nagy szükségünk lenne szövetségesekre. Segítenél nekünk? Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kockára kell tenned az életedet? Csatlakoznál az Unikornismentőkhöz? Remélem, igen! A lényeknek szükségük van rád.

A HATALMAS, KÉK ÓCEÁN TÚLPARTJÁN A BASZKFÖLDI HEGYEK KÖZÖTT EGY FÉLELMETES SÁRKÁNYNAK NYOMA VESZETT. AZ UNIKORNISMENTŐ-CSAPAT AZ EGYETLEN, AMELY KÉPES RÁ, HOGY FELKUTASSA ÉS MEGMENTSE ŐT.

Elliot és Uchenna – meg persze a kis Jersey Ördög – alig tértek még magukhoz az első kalandjukból Fauna professzorral, amikor a tanár egy újabb kéréssel áll eléjük. Csakhogy ezúttal át kell szelniük az óceánt, hogy egy eltűnt sárkány nyomába eredjenek. Ez a kaland nem várt veszélyeket tartogat, és ahogy követik a nyomokat, olyan titokra bukkannak, amire egyikük sem számított.

***

Szép borító, mesés illusztrációk, egy gyerekeknek szóló könyv, amit nyolc éves kortól ajánlanak. Ebből az időből Janikovszky Éva könyveire emlékszem és Roald Dahltól a Karcsi és a csokoládégyárra. Felnőtt szemmel is szívesen lapozgatom ezeket a könyveket, ezért van az is, hogy még mindig szeretek gyerekeknek szánt könyveket a kezembe venni, legtöbbször mind kellemes élmény.

Az Unikornis mentőcsapat az idei év első csalódása, és ki is mondom, ez a könyv nekem nem annyira tetszett, mint vártam tőle. Olykor komikus és kellően gyors tempójú könyv ahhoz, hogy könnyen emészthető legyen, mégis lassan haladtam vele, nem szerettem olvasni. Bizonyára túl idős vagyok hozzá, bízom benne, hogy a célzott korosztály mégis megtalálja benne magának azt a kalandot, amit a fülszöveg ígér.

Ellenfeleink azonban erősek és könyörtelenek, ezért folyamatos segítségre van szükségünk. Olyanok segítségére, akik bátrak és kíváncsiak, meg kedvesek és bátrak. (Igen, a bátor szót kétszer használtam. Mert ez fontos.)

Bár a könyv görcsösen tanítani akar, nagyon sok információt sorakoztat fel, nekem úgy tűnik, így akar funkcionálni, létjogosultságot szerezni magának. Gondolok itt a baszk kultúra ismertetésére, a gasztronómia felsorakoztatására, de sajnálom, nekem olyan kikényszerítettnek hatott, hogy kínos volt olvasni. A cselekmény csapongó, logikátlan, irreális, nyilván egy gyermek képzelőerejét próbálja játékra hívni és talán célba is talál, de marad bennem egy hiányérzet, ami miatt nincs egyben a könyv. A történetet és az írói stílust kissé butácskának találtam, szerintem nem kell ennyire egyszerűsíteni, mert a gyerekek okosak, okosabbak, mint azt sok felnőtt gondolná, ennél bonyolultabb mondatszerkezetekkel is megbirkóznak, és még az is lehet, hogy különb történetet eszelnek ki ők maguk.

Persze, van itt minden, veszélyes repülőút, titkos ajtó egy kandalló mögött és felnőtt ellenségek, akikkel két gyermek és egy fura tanár igyekszik felvenni a harcot. Valójában az én olvasatomban egy mentálisan beteg, nyugdíj előtt álló, őszhajú férfi sodor veszélybe kiskorúakat, akiket repülőjén Európába röpít, mindezt úgy, hogy még a szülőktől sem kértek engedélyt. Gyanítom, a repülőre már régen nincs műszaki engedély, a kiskorúak veszélyeztetéséről nem is beszélve. Hmm, talán izgalmas lehet egy gyermek számára egy ilyen történet, de úgy vélem, egészen más, ha ez egy játszótéren szerepjátékban nyilvánul meg, mint egy írott könyvben, amit egyébként egy felnőtt alkotott. Igaz, éppen a Karcsi és a csokoládégyárat hoztam fel példának, amit gyerekként imádtam, és ami szintén bővelkedik olyan elemekkel, amiket éppen kifogásoltam, ezért fenntartom a lehetőséget, hogy ezt a könyvet is ugyanúgy szerethetik az ifjú olvasók.

DE! Még mindig maradt bennem néhány gondolat. A gyerekek nem bíznak a professzorban, mégis beülnek vele egy repülőgépbe, ami a saját bevallása szerint is többször lezuhant. A másik az időzónák, amit esetlenül próbálnak megmagyarázni a gyerekeknek, akik amúgy tisztában vannak vele, hogy a magyarázat tévedés, de úgy vannak vele, "Ne kérdezősködj többet, kölök!" Aztán a Baszkföldön eltöltött idő elég volt kulturális és kulináris felfedezésre, majd az akció végrehajtására, közben besötétedik, több órát utaznak, de hazaérnek még aznap estére, mint amikor elindultak. Szerintem ezen még egy gyerek is el fog töprengeni.

Defende Fabulosa! Protege Mythica!

„Óvd meg a képzeletbeli lényeket! Védd meg a mitológiai teremtményeket!”

Kíváncsi vagyok, egy 8-9 éves gyerek szempontjából milyen ez a könyv?

Értékelés:

⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Tamzin Merchant: A ​Kalaposok

Kordélia a legifjabb Kalapos. Családjának tagjai nemzedékek óta varázserejű fejfedők készítésével foglalkoznak. Akárcsak a Csizmadiák vagy a Kesztyűkészítők, ők is a Királyi Öltözék Mestereinek leszármazottai, akik munkájuk során mágikus összetevőket használnak és az alkímiában is járatosak. Jelmondatuk non nocere, azaz: ne árts! Amikor Kordélia meghallja, hogy apja, Proszperó kapitány a hajójával együtt a tengerbe veszett, nem akar hinni a fülének, és elhatározza, hogy felkutatja őt, akárhol is legyen. Nyomozása során olyan titokra derül fény, amire álmában sem gondolt volna. Úgy tűnik, hogy valaki a Mesterek közül arra használja a varázserejét, hogy háborút szítson… Kordélia talán kiderítheti, ki az, és miért vetemedett ilyen gaztettre.

***

Tamzin Merchant-t leginkább Margo Durrellel tudom azonosítani, akit a Családom és egyéb állatfajták című filmsorozatban alakított. Íróként A Kalaposok sorozattal mutatkozott be, és nem is akárhogyan.

Gyerekkoromban Mary Poppins, Harisnyás Pippi és A két Lotti adott hasonló élményt, mint ennek a könyvnek az olvasása. Ezzel a három könyvvel körülbelül le is írtam a történet hangulatát: egy kis mágia, egy eltűnt hajóskapitány apuka és egy talpraesett kislány, aki kezébe veszi a dolgok irányítását. 

Kordélia a legkisebb Kalapos, aki még csak messziről csodálja a felnőtt Kalaposokat, ahogy a mágiájukat használva készítenek csodás kalapokat műhelyeikben. Minden kalap egyedi, más hozzávalókat igényelnek, és a hatásuk is különböző. Ez a kislány, miután megtudja, hogy édesapja elveszett a tengeren és nem számíthat a családtagjaira, saját kezébe veszi az irányítást. Kalandok sorozatán megy keresztül, fizikai ereje felér Harisnyás Pippijével, nem véletlenül említettem meg Astrid Lindgren kis hősét, Kordélia sokban emlékeztet rá. Tehát, ha az olvasó úgy érezné, hogy Kordélia kicsit sok, van viszonyítási alapja.

– Mindenkiben ott rejlik a varázslat, amivel létre tud hozni valamit. Csak a legtöbben megfeledkeznek róla, vagy valami elvonja a figyelmüket, vagy nem hiszik el, hogy képesek rá.

A Mestereket úgy helyeztem el a társadalomban, mint a mai kor nagy divattervezőit, akiknek vevőköre a középosztálytól felfelé határolható be. Amennyiben egyes alapanyagokért hosszú hajóutakra kell elmennie Kalapos Proszperónak, nem is lehetnek olcsók ezek a darabok. Már ez a tény maga is mesés, és alátámasztja, hogy a kalapok különlegesek és kivételesek, ahogyan a viselőik is.

Kalaposék mellett megismerjük Csizmadiáékat és Kesztyűkészítőéket is, szó esik a többi mester családról is, múltjukról, ellentéteikről. Láthatjuk, hogyan készülnek a kalapok, mennyi fázison mennek keresztül, hogyan gyűjtenek be hozzávalókat, készítenek kellékeket, egy kis varázslattal, egy kis alkímiával, hogy az öltözékek elérjék a kívánt hatást. Természetesen ezek a dolgok akár rosszra is használhatók lehetnek, ha valaki olyan kezébe kerülnek, akiknek ártó szándékuk van.

A szekrényajtóra a Kalaposok latin nyelvű jelmondatát vésték:

NON NOCERE.

Ez azt jelenti: "Ne árts", ami a kalaposmesterség alapelve.

Márpedig ebben a történetben szerepel gonosz is, aki mindent elkövet, hogy csapdába csalja a mestereket, de Kordélia, a legkisebb Kalapos és Pupák, a legkisebb Csizmadia, valamint harmadik társuk, Sam mindent elkövetnek, hogy megállítsák őt. Izgalmas, sokszor abszurd kalandokon keresztül repít a történet, és mire észrevennénk, már véget is ért.

De mindennél jobb, ha az ember olyan valakivel csavaroghat, aki ugyanolyan magas, mint ő. Mert ha a másik ugyanolyan magas, mint te, akkor valószínűleg hasonlóan látjátok a világot.

Engem személy szerint magával ragadott a hangulat, egyszerre jártam a saját gyerekkoromban és ebben a csodálatos, fiktív történelmi korban, London utcáin, parkjaiban. Bámulatosan kiszínezve a meglévő alapokat építette meg Merchant a mesterek világát, hercegnőkkel, királyokkal, szakácsnőkkel és még sorolhatnám, egy a lényeg, nem volt hiányérzetem.

Ami észrevételem van, az sem túl súlyos: olykor soknak, ömlesztettnek éreztem a varázslatos összetevőket, de még ennek is van helye, mert egy gyerekolvasót elbűvölhetnek fantázianevükkel. A könyv végén van is néhány üres oldal, ahova az olvasó felírhatja a saját maga által kreált hozzávalók listáját.

Végül pedig: ritkán jegyzek meg ilyesmit, de imádtam a fordító munkáját. Todero Anna munkája talán még több színt vitt a regénybe, mint ami az eredeti műben volt, bámulatosan játszott a szavakkal, egyszerűen hibátlan.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Szaszkó Gabriella: Maradj velem

David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt.David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz…

Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik?

Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?

***

Ez a könyv oda fog ütni, egy kicsit leküld a padlóra. Bevallom, én magam is sokáig halogattam az olvasását, mire bele mertem kezdeni. Nehéz témát boncolgató lélektani regény, hiánypótló, mert még mindig homokba dugjuk a fejünket és keveset beszélünk ezekről a témákról.

Egy hetem volt a temetésig, hogy elmeséljem a történetünket. Azt, hogy Chris, hogyan mentette meg az életemet a saját anyánktól.

Rögtön az első sorok belehelyeznek a tragédiába, szívszorító, ahogy David testvére lakásába siet, ahol Chris kiontotta életét. Nem kell sok, hogy megtudjuk, ez a tragédia sokkal mélyebben gyökerezik, a távoli gyerekkorban és talán azon is túl, mert hiszem, hogy bizonyos minták generációról generációra öröklődnek.

David, hogy feldolgozza a gyászt és kiderítse, hogy mi vitte rá testvérét arra, hogy eldobja az életét, leül és megírja gyerekkoruk történetét. Közben leás saját lelkének mélyébe is, elmeséli, ő hogyan lett függő, őszintén feltárja tetteit és azokat a dolgokat, amikre egyáltalán nem büszke. A múlt és a jelen eseményei váltakoznak a regényben, látjuk, hogy David és Chris exbarátnője, Amy hogyan küzd meg a gyász feldolgozásával, hogyan egészítik ki a történetet olyan mozaikdarabkákkal, amik csak náluk vannak meg. Ez egy csodálatos metafora arra is, ahogyan két lélek kiegészíti egymást, Amy és David egyre közelebb kerülnek egymáshoz. 

Elmosolyodtam. A meleg deszkák között szinte éreztem bátyám szellemének jelenlétét. Jól emlékszem, mennyiszer ült ki így a hídra, lehetett bármilyen évszak. Lelke olyan könnyedén csusszant keresztül az ujjaim között, mint Amy selymes haja.

Tetszik a regény felépítése, hogy a múlt feldolgozása mellett a jelen is tartogat olyan mozzanatot, amivel meg kell birkóznia a két fiatalnak. Hiszen nehezen emészthető számukra az is, hogy mindkettőjük életében Chris meghatározó helyet foglalt el. Erkölcsileg kell felülemelkedniük a tényen, hogy David saját bátyjának exével kavar, és valahogy mindezt realizálniuk kell, hogy a kapcsolatuk működőképes legyen. Ezt még az is nehezíti, hogy David sikeres íróként élete egy részét a nyilvánosság előtt éli.

A jelen eseményei bár szintén komorak, de pörgősek, életszerűbbek, érezni bennük a lüktetést, a feloldás lehetőségét, míg a Glen Falls-beli, vagy a közelmúlt történései inkább lassan hömpölyögnek. Néha úgy érzem, megállt az idő, és a szereplők egy csapdában rekedtek, amiből nincs kiút. Ez nagyon jól ábrázolja azt a kétségbeesést, mélységet, tehetelenséget, amiket gyerekként élhetett át a két fiú, akik nem tudtak élni a jogaikkal, nem tudtak kijutni terhelt gyerekkorukból.

A kérések kiszolgáltatják az embert. Gyerekként, ha valamit nagyon szeretnénk, másokon múlik, hogy megkaphatjuk-e. Anyám nagyon jól tudta ezt, élt is a lehetőségével.

A Maradj velem a felnőtté válás és felelősségvállalás története. Kegyetlenül az arcodba vágja, hogy az ilyen körülmények között élő gyerekek ideje korán komor, örömtelen kis felnőtté válnak, elveszítve ártatlanságukat, kényszeresen, szorongva igyekeznek egyben tartani életüket, vagy éppen menekülnek, lázadva rohannak végzetük felé. Az alkoholista anya kegyetlen rombolása, érzéketlensége taszítja a két fiút egy olyan életbe, ami egy mocsárhoz hasonlítható. Próbálnak szabadulni belőle, de az folyton visszarántja őket.

Az, aki az életünket adta, hogy aztán elérje, ne is akarjuk az egészet.

Nem volt könnyű ezt a könyvet olvasni, rengeteg kérdés merült fel bennem, de a leghangosabban a miértek szóltak.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A ​Köd Hercege

1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.

Ez a macska nem issza a tejet. Hízelegni, dorombolni nagyon tud, de a tejre rá se néz. A pókot viszont levadássza!

Az új házban rejtélyes dolgok történnek. Szinte tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Aztán a múlt ködéből lassan kibontakozik egy ördögi figura: a Köd Hercege, aki minden kívánságot teljesít – de megkéri az árát.

„A Köd Hercegé-t olyan regénynek írtam, amit én is szívesen elolvastam volna tizenhárom-tizennégy évesen, és ami még huszonhárom, negyvenhárom vagy nyolcvanhárom évesen is magával ragad.”

Carlos Ruiz Zafón

***

Olyan szépen indult ez a történet, egy család a háború vihara elől leköltözik egy tengerparti faluba, mely egy nagyváros után kissé unalmas lehet, de tudjuk, hogy a nagy kalandok általában így kezdődnek.. Süt a nap az álmos kis településen, egy macska várja a családot a vasútállomáson, és az óra visszafelé jár. Az első pár oldalon már érződik, hogy ez a kaland nem lesz szokványos.

De hát mindig az ellenkezője történik annak, mint amire számítunk; nem így van?

Az óra központi eleme a könyvnek, valamilyen formában mindig jelen van és folyton visszatérünk hozzá, emlékeztetve minket az idó múlására vagy éppen elvesztegetésére. Szeretem, hogy ezen kívűl még más szimbólumokkal is dolgozik az író, kedvencem a világítótorony, ami közvetve magában rejti az igazságot.

Bár a gonosz jelenléte itt is erős és fokozottan nő a hatalma, de mégis hiányoltam, hogy misztikumának legalább olyan mélysége legyen, mint Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatnak volt. Folyton emlékeztettem magam, hogy lényegében egy első könyvet tartok a kezemben, ami hihetetlenül erős kezdés, és láttatni engedi a jövő könyveit Zafóntól.

Voltak, akik úgy hívták, hogy a Köd Hercege, mert a szóbeszéd szerint mindig éjszaka jelent meg, a mellékutcákat borító sűrű ködből lépett elő, aztán még hajnalhasadta előtt ismét ködbe veszett.

Éhsége viszont elkeserítő, és olvasás közben végigkísért a gondolat, hogy nem lehet tőle szabadulni, legfeljebb rövidebb-hosszabb időre kiiktatni, de amint elérkezik ébredésének ideje, tovább vadászik zsákmányára és nem nyugszik addig, amíg be nem hajtja kintlévőségeit. Egyenlőtlen küzdelemnek látszik, hogy egy ilyen ősi, sok időt megélt entitással három gyerek harcol. Féltettem őket minden pillanatban, és ez a baljós érzés nem eresztette a torkomat, ebben a harcban nem születhetnek győztesek.

Meghúzódott az árnyékvilágban, és türelmesen várta, hogy valamiféle ismeretlen erő visszarántsa az élők közé.

Úgy tűnik, a gyerekek kezében semmi sincsen és hátránnyal indulnak, mivel a Carver testvérek éppen csak megérkeztek a faluba, csupán a garázsban hagyott filmtekercsek adnak némi támpontot, így velük együtt göngyölítjük fel a szálakat, derül fény arra, hogy mi történt házuk előző lakóival. Minél többet derítenek ki, annál közelebb sodródnak a gonosz kitárt karjai felé és elveszítik az ártatlan gyerekkort, felnőtté válnak a nyomozás során.

Az élet egy olyan út, amin nem lehet visszafordulni.

Zafón stílusa ebben a könyvben még eléggé kiforratlan, történet bizonyos eseményei naívnak tűnnek, ami miatt arra gondolok, hogy ezt a könyvet főhősünk, Max írta, aki még maga is gyerek, és végeredményben egészen jól összecseng a kettő együtt, különleges alaphangulatot adva a történetnek. Ez a sorozat tökéletes belépő az író világába, és bár ifjúsági könyv, nyugodt szívvel ajánlom felnőtteknek is.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Claudia Gabel · Cheryl Klam - Káprázat

A ​Káprázat hamarosan megváltoztatja a világot, amelyben eddig éltél. A kötet egy futurista sorozat lenyűgöző első darabja, amely egy tökéletes virtuális világ ellenállhatatlan vonzásáról szól. A nem is olyan távoli jövőben az ipar, a tömegtermelés és a gyárak sivárrá, szennyezetté teszik a lakóövezeteket. Minden szürke és mocskos. Detroit lakói szinte robotként élik mindennapjaikat. Egy technikai újdonságnak köszönhetően azonban felcsillan a remény, hogy bárki maga mögött hagyja a nyomasztó valóságot. Egy program segítségével beléphet a Káprázat világába, ahol a gyönyörű tájak, új élmények, nyugalom és boldogság várja. Csupán virtuális szemüveget és csuklópántot kell öltenie, hogy hátrahagyhasson mindent, és megtapasztalhassa pár órára a tökéletességet. Mikor azonban vádak érik a programot, hogy függővé tesz és veszélyes, Regan a védelmére kel. Mivel a programot édesapja tervezte, a lány úgy érzi, tartozik apja emlékének azzal, hogy nem hagyja bemocskolni fő művét. De miután a Káprázat magába szippantja, olyan igazságokra jön rá, amelyek választásra kényszerítik szerelem és lojalitás között… Ez az izgalmakkal, titokzatossággal, románccal és új technológiával fűszerezett thriller nem csupán a disztopikus sci-fik rajongóit ejti majd rabul.

***

A virtuális valóság számomra egy erős hívószó, azt gondolom, népszerű téma a disztópikus sci-fi írók körében, mégis kevés figyelmet kap. Talán a legismertebb a Ready Player One, de szeretném megemlíteni az Exodus 2100 és a Végtelen ég alatt című könyveket is, amik zseniálisan mutatják be az apokalipszis-közeli világuk egyik jellegzetes kellékét, annak összes pozitív és negatív hatásával együtt.

Ne becsüld alá az elme erejét. Amit most tapasztalsz, az nagyon is valóságos.

A Káprázat még gyerekcipőben jár, talán ez is az oka annak, hogy túl sokat nem látunk belőle. Első benyomásom az volt, hogy nem nyújt többet, mint egy meditáció, és ahhoz még kütyük sem kellenek. Később már éreztem, hogy valahol félúton járunk a Star Trek holofedélzetéhez, de sajnos nem időzött annyit a történet a Káprázatban, hogy ez kiderüljön. A hangsúly sokkal inkább azon volt, hogy miért nem tökéletes még a program, megjegyzem, ezzel a témával például a Ready Player One is csak érintőlegesen foglalkozott és ott is csak a második részben kap megfelelő figyelmet. Örültem, hogy ezen a vonalon indult el a történet, mert adott egy olyan szempontot is, ami megmozgatja a fantáziát, morális kérdéseket vet fel és táptalajat ad a hatalmasok játszmáinak, az ártatlanok rovására.

A Káprázat Detroitjából kevest látunk, de amit igen, az elkeserítő. Az emberek az utcán oxigénmaszkban járnak a légszennyezettség miatt és olyan, mint természet, lényegében már nincs is. Olajból viszont bőven akad és szinte minden azzal működik, ez egy kicsit hiteltelen volt számomra. Vannak elhagyatott, romos épületek és zsúfolásig telt lakókocsi-parkok, vonatok és felfoghatatlan mozgólépcső-komplexumok. Ötven mozgólépcső, polipkarok módjára elrendezve. Mindenkinek van egy Uni kártyája és azt használják mindenre: ajtó nyitásra, vásárlásra, személyazonosításra, ilyen-olyan jogosultságokra. Ebben a világban lehet jogosultsága egy virtuális valóságnak.

Az egyik csillag kifényesedik; neonsárga, narancsvörös és bíborvörös árnyalatok villannak fel. Életemben nem volt részem ilyen sugárzó gyönyörűségben! Érzem, mekkora energia vibrál a csillag mélyén. Mély sóhajjal veszem tudomásul a köröttem elterülő univerzum valószerűtlen szépségét.

Ami zavaró volt, hogy a középiskolában a korosztályokat tekintve széles a skála, amit nem is tudtam lekövetni. Fura volt, hogy akár 21 évesen is járhat valaki középsuliba, gondolok itt Joshra, vagy épp ellenkezőleg, sokkal hamarabb végezhet és komoly állása lehet az Orexisnél, mint Patricknek.

Apropó, Orexis! Ez az a cég, ami a Káprázatot jegyzi. Itt dolgozik Regan apja, aki jó szándékkal alkotta meg a programot, de ahogy lenni szokott ilyen esetekben, a kapzsiság és a hatalomvágy átveszi az uralmat munkatársai felett. A Káprázat veszélyessé válik a felhasználók számára és aggasztó hírek érkeznek esetekről, hogy többen kómába estek kalandozásaik során. Klasszikus történet, ami ezen a ponton sajnos nagyon is kiszámíthatóvá válik, de olykor mégis hoz olyan fordulatokat, ami vitte előre a történetet.

-Néha várni kell, amíg megvilágosodik a dolgok értelme.

Ha van gyengepontja a könyvnek, az éppen Regan. Enyhén szólva kétdimenziósra sikeredett és bár az ő szemszögéből látjuk a történetet, mégis úgy tűnik, az esetek nagy részében csak szemlélő. Hangoztatja, hogy ki akarja deríteni, mi folyik a Káprázatban, de inkább csak megy mások után. Nekem furcsa volt, hogy olyan kevés tudást szedett fel az apja és a legjobb barátja mellett informatikából, akiknek szinte csak abból állt az életük. Igyekeztem mentegetni magamban a gyásza miatt és az elfogultságáért is, amiért foggal-körömmel védte a Káprázatot és amiért naivan és vakon hitt Patrickben. 

A sok belsőmonológ és gyász miatt helyenként nagyon nehezen gördült a történet, de a végére kapunk egy egészen szép csavart, ami kellően megágyazott a folytatáshoz, és bár azt is szívesen olvasnám, de úgy tűnik, ebből nem lesz semmi. Fájlalom, hogy általában ezekkel a regényekkel így járok, a Végtelen ég alatt és az Exodus 2100 is éppen így lett elkaszálva.

Értékelés:

VR-megszálottaknak és disztópikus kalandozóknak ajánlott olvasmány.

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »