Adam Gidwitz: Sárkányok ​szökésben

Mito ​Fauna professzor vagyok, én alapítottam a kalandokra vágyók titkos klubját, az Unikornismentőket. Mi vagyunk azok, akik védelmet nyújtunk a mítoszok és legendák lényeinek. Azonban az ellenfeleink erősek, nagy hatalmúak és kegyetlenek, így rettentően nagy szükségünk lenne szövetségesekre. Segítenél nekünk? Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kockára kell tenned az életedet? Csatlakoznál az Unikornismentőkhöz? Remélem, igen! A lényeknek szükségük van rád.

A HATALMAS, KÉK ÓCEÁN TÚLPARTJÁN A BASZKFÖLDI HEGYEK KÖZÖTT EGY FÉLELMETES SÁRKÁNYNAK NYOMA VESZETT. AZ UNIKORNISMENTŐ-CSAPAT AZ EGYETLEN, AMELY KÉPES RÁ, HOGY FELKUTASSA ÉS MEGMENTSE ŐT.

Elliot és Uchenna – meg persze a kis Jersey Ördög – alig tértek még magukhoz az első kalandjukból Fauna professzorral, amikor a tanár egy újabb kéréssel áll eléjük. Csakhogy ezúttal át kell szelniük az óceánt, hogy egy eltűnt sárkány nyomába eredjenek. Ez a kaland nem várt veszélyeket tartogat, és ahogy követik a nyomokat, olyan titokra bukkannak, amire egyikük sem számított.

***

Szép borító, mesés illusztrációk, egy gyerekeknek szóló könyv, amit nyolc éves kortól ajánlanak. Ebből az időből Janikovszky Éva könyveire emlékszem és Roald Dahltól a Karcsi és a csokoládégyárra. Felnőtt szemmel is szívesen lapozgatom ezeket a könyveket, ezért van az is, hogy még mindig szeretek gyerekeknek szánt könyveket a kezembe venni, legtöbbször mind kellemes élmény.

Az Unikornis mentőcsapat az idei év első csalódása, és ki is mondom, ez a könyv nekem nem annyira tetszett, mint vártam tőle. Olykor komikus és kellően gyors tempójú könyv ahhoz, hogy könnyen emészthető legyen, mégis lassan haladtam vele, nem szerettem olvasni. Bizonyára túl idős vagyok hozzá, bízom benne, hogy a célzott korosztály mégis megtalálja benne magának azt a kalandot, amit a fülszöveg ígér.

Ellenfeleink azonban erősek és könyörtelenek, ezért folyamatos segítségre van szükségünk. Olyanok segítségére, akik bátrak és kíváncsiak, meg kedvesek és bátrak. (Igen, a bátor szót kétszer használtam. Mert ez fontos.)

Bár a könyv görcsösen tanítani akar, nagyon sok információt sorakoztat fel, nekem úgy tűnik, így akar funkcionálni, létjogosultságot szerezni magának. Gondolok itt a baszk kultúra ismertetésére, a gasztronómia felsorakoztatására, de sajnálom, nekem olyan kikényszerítettnek hatott, hogy kínos volt olvasni. A cselekmény csapongó, logikátlan, irreális, nyilván egy gyermek képzelőerejét próbálja játékra hívni és talán célba is talál, de marad bennem egy hiányérzet, ami miatt nincs egyben a könyv. A történetet és az írói stílust kissé butácskának találtam, szerintem nem kell ennyire egyszerűsíteni, mert a gyerekek okosak, okosabbak, mint azt sok felnőtt gondolná, ennél bonyolultabb mondatszerkezetekkel is megbirkóznak, és még az is lehet, hogy különb történetet eszelnek ki ők maguk.

Persze, van itt minden, veszélyes repülőút, titkos ajtó egy kandalló mögött és felnőtt ellenségek, akikkel két gyermek és egy fura tanár igyekszik felvenni a harcot. Valójában az én olvasatomban egy mentálisan beteg, nyugdíj előtt álló, őszhajú férfi sodor veszélybe kiskorúakat, akiket repülőjén Európába röpít, mindezt úgy, hogy még a szülőktől sem kértek engedélyt. Gyanítom, a repülőre már régen nincs műszaki engedély, a kiskorúak veszélyeztetéséről nem is beszélve. Hmm, talán izgalmas lehet egy gyermek számára egy ilyen történet, de úgy vélem, egészen más, ha ez egy játszótéren szerepjátékban nyilvánul meg, mint egy írott könyvben, amit egyébként egy felnőtt alkotott. Igaz, éppen a Karcsi és a csokoládégyárat hoztam fel példának, amit gyerekként imádtam, és ami szintén bővelkedik olyan elemekkel, amiket éppen kifogásoltam, ezért fenntartom a lehetőséget, hogy ezt a könyvet is ugyanúgy szerethetik az ifjú olvasók.

DE! Még mindig maradt bennem néhány gondolat. A gyerekek nem bíznak a professzorban, mégis beülnek vele egy repülőgépbe, ami a saját bevallása szerint is többször lezuhant. A másik az időzónák, amit esetlenül próbálnak megmagyarázni a gyerekeknek, akik amúgy tisztában vannak vele, hogy a magyarázat tévedés, de úgy vannak vele, "Ne kérdezősködj többet, kölök!" Aztán a Baszkföldön eltöltött idő elég volt kulturális és kulináris felfedezésre, majd az akció végrehajtására, közben besötétedik, több órát utaznak, de hazaérnek még aznap estére, mint amikor elindultak. Szerintem ezen még egy gyerek is el fog töprengeni.

Defende Fabulosa! Protege Mythica!

„Óvd meg a képzeletbeli lényeket! Védd meg a mitológiai teremtményeket!”

Kíváncsi vagyok, egy 8-9 éves gyerek szempontjából milyen ez a könyv?

Értékelés:

⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Christelle Dabos: Rejtélyes ​eltűnések a Holdvilágban

2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

***

A tél jegyeseinek olvasása után azonnal ugrottam A tükörjáró sorozat második kötetébe, és ha lehet, még jobban megszerettem ezt a történetet, mint az első könyv után. A történet éppen ott folytatódik, ahol előtte véget ért, emiatt könnyű volt elmerülni a cselekményben, szinte észre sem vettem, hogy új könyvet olvasok.

Magában a könyv szerkezetében viszont történt némi változás: míg az első kötetben gyakorlatilag a világ felépítése és a karakterek megismerése kapott nagyobb hangsúlyt, ebben az epizódban viszont kialakult egy szövevényesebb cselekménysorozat is, ami új mélységet adott a történetnek. Hőseink új szituációkba, kalamajkákba keverednek, több interakciót, eseményt tapasztalunk, ami hatással van a szereplők viszonyának átalakulására is. Számos karakter megy keresztül személyiségfejlődésen, mindeközben újabb karaktereket ismerhetünk meg a cselekmény előrehaladásával. Ophélie másodmesélői megbízatásának köszönhetően bepillantást nyerhetünk a nemesség mindennapjaiba, szórakozásaiba és intrikáiba is.

Ha kísértésről van szó, gyakorta a legmegveszekedettebb ellenzők képesek annak a legkevésbé ellenállni.

Christelle Dabos nagyon ért a karakteralkotáshoz: még a legutolsó mellékszereplő mögött is hihetetlenül mély történet húzódik, és a szereplők sokasága ellenére sem éreztem, hogy egyik vagy másik karakter fölöslegesen lenne a könyvben. Mindezzel együtt, természetesen, továbbra is találkozhatunk az első epizódból megismert és megszeretett karaktereinkkel: Thorn és Ophélie kapcsolata, végre, elmélyülni látszik, ami eleinte nagyon megviseli a lányt. Ophélie nehezen rendezi magában érzéseit a férfi iránt, eközben pedig, ahogy egyre jobban a figyelem középpontjába kerül, megtörik a bizalma saját magában is.

Forrás: happykuri.tumblr.com

„Ahhoz, hogy belépj egy tükörbe – mondta egyszer a bácsikája –, önmagaddal kell szembenézned. Az olyanok, akik álarc mögé bújnak, akik becsapják és jobbnak hiszik magukat, mint amilyenek a valóságban, akárhogy próbálnák, soha nem tudnák megcsinálni.”

Mióta nem volt őszinte önmagával?

Még a Holdvilágban zajló rejtélyes eltűnések felderítését is Ophélie-re bízzák, amivel nemcsak saját, de Thorn, Berenilde és a születendő gyermek sorsát is kockára teszi. A lehetetlen küldetés teljesítése közben pedig kibontakozik előttünk egy gigantikus összeesküvés, ami a történetet teljes eddigi mivoltában megváltoztatja. A cselekmény bővelkedik a csavarokban, Dabos az utolsó pillanatig feszíti a húrt, és a történet lezárásakor is olyat fordít az eseményeken, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket.

Továbbra is mindenkit bíztatok a sorozat elolvasására, én magam is alig várom a következő epizódot.

Ja, jut eszembe: szeretem.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Tamzin Merchant: A ​Kalaposok

Kordélia a legifjabb Kalapos. Családjának tagjai nemzedékek óta varázserejű fejfedők készítésével foglalkoznak. Akárcsak a Csizmadiák vagy a Kesztyűkészítők, ők is a Királyi Öltözék Mestereinek leszármazottai, akik munkájuk során mágikus összetevőket használnak és az alkímiában is járatosak. Jelmondatuk non nocere, azaz: ne árts! Amikor Kordélia meghallja, hogy apja, Proszperó kapitány a hajójával együtt a tengerbe veszett, nem akar hinni a fülének, és elhatározza, hogy felkutatja őt, akárhol is legyen. Nyomozása során olyan titokra derül fény, amire álmában sem gondolt volna. Úgy tűnik, hogy valaki a Mesterek közül arra használja a varázserejét, hogy háborút szítson… Kordélia talán kiderítheti, ki az, és miért vetemedett ilyen gaztettre.

***

Tamzin Merchant-t leginkább Margo Durrellel tudom azonosítani, akit a Családom és egyéb állatfajták című filmsorozatban alakított. Íróként A Kalaposok sorozattal mutatkozott be, és nem is akárhogyan.

Gyerekkoromban Mary Poppins, Harisnyás Pippi és A két Lotti adott hasonló élményt, mint ennek a könyvnek az olvasása. Ezzel a három könyvvel körülbelül le is írtam a történet hangulatát: egy kis mágia, egy eltűnt hajóskapitány apuka és egy talpraesett kislány, aki kezébe veszi a dolgok irányítását. 

Kordélia a legkisebb Kalapos, aki még csak messziről csodálja a felnőtt Kalaposokat, ahogy a mágiájukat használva készítenek csodás kalapokat műhelyeikben. Minden kalap egyedi, más hozzávalókat igényelnek, és a hatásuk is különböző. Ez a kislány, miután megtudja, hogy édesapja elveszett a tengeren és nem számíthat a családtagjaira, saját kezébe veszi az irányítást. Kalandok sorozatán megy keresztül, fizikai ereje felér Harisnyás Pippijével, nem véletlenül említettem meg Astrid Lindgren kis hősét, Kordélia sokban emlékeztet rá. Tehát, ha az olvasó úgy érezné, hogy Kordélia kicsit sok, van viszonyítási alapja.

– Mindenkiben ott rejlik a varázslat, amivel létre tud hozni valamit. Csak a legtöbben megfeledkeznek róla, vagy valami elvonja a figyelmüket, vagy nem hiszik el, hogy képesek rá.

A Mestereket úgy helyeztem el a társadalomban, mint a mai kor nagy divattervezőit, akiknek vevőköre a középosztálytól felfelé határolható be. Amennyiben egyes alapanyagokért hosszú hajóutakra kell elmennie Kalapos Proszperónak, nem is lehetnek olcsók ezek a darabok. Már ez a tény maga is mesés, és alátámasztja, hogy a kalapok különlegesek és kivételesek, ahogyan a viselőik is.

Kalaposék mellett megismerjük Csizmadiáékat és Kesztyűkészítőéket is, szó esik a többi mester családról is, múltjukról, ellentéteikről. Láthatjuk, hogyan készülnek a kalapok, mennyi fázison mennek keresztül, hogyan gyűjtenek be hozzávalókat, készítenek kellékeket, egy kis varázslattal, egy kis alkímiával, hogy az öltözékek elérjék a kívánt hatást. Természetesen ezek a dolgok akár rosszra is használhatók lehetnek, ha valaki olyan kezébe kerülnek, akiknek ártó szándékuk van.

A szekrényajtóra a Kalaposok latin nyelvű jelmondatát vésték:

NON NOCERE.

Ez azt jelenti: "Ne árts", ami a kalaposmesterség alapelve.

Márpedig ebben a történetben szerepel gonosz is, aki mindent elkövet, hogy csapdába csalja a mestereket, de Kordélia, a legkisebb Kalapos és Pupák, a legkisebb Csizmadia, valamint harmadik társuk, Sam mindent elkövetnek, hogy megállítsák őt. Izgalmas, sokszor abszurd kalandokon keresztül repít a történet, és mire észrevennénk, már véget is ért.

De mindennél jobb, ha az ember olyan valakivel csavaroghat, aki ugyanolyan magas, mint ő. Mert ha a másik ugyanolyan magas, mint te, akkor valószínűleg hasonlóan látjátok a világot.

Engem személy szerint magával ragadott a hangulat, egyszerre jártam a saját gyerekkoromban és ebben a csodálatos, fiktív történelmi korban, London utcáin, parkjaiban. Bámulatosan kiszínezve a meglévő alapokat építette meg Merchant a mesterek világát, hercegnőkkel, királyokkal, szakácsnőkkel és még sorolhatnám, egy a lényeg, nem volt hiányérzetem.

Ami észrevételem van, az sem túl súlyos: olykor soknak, ömlesztettnek éreztem a varázslatos összetevőket, de még ennek is van helye, mert egy gyerekolvasót elbűvölhetnek fantázianevükkel. A könyv végén van is néhány üres oldal, ahova az olvasó felírhatja a saját maga által kreált hozzávalók listáját.

Végül pedig: ritkán jegyzek meg ilyesmit, de imádtam a fordító munkáját. Todero Anna munkája talán még több színt vitt a regénybe, mint ami az eredeti műben volt, bámulatosan játszott a szavakkal, egyszerűen hibátlan.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Charlotte Jacobi: A ​Douglas nővérek

Családregénysorozat a Douglas parfümérialánc történetéről Spiegel-bestseller

A céget mindenki ismeri, de a történetét szinte senki.

Ez a történet éppoly ellenállhatatlan, mint egy finom illat. A parfüméria története bátor nőkről szól, akik kiálltak a saját szabad akaratuk mellett.

Aki ma betér egy Douglas-üzletbe, az eleganciára, luxusra, szépségre vágyik. Ezt keresték Anna és Maria Carstens is, amikor Hamburgban 1910-ben megnyitották az első Douglas-üzletet. Ahhoz azonban, hogy kettejük szívügyéből valóságos vállalatbirodalom nőjön ki, a két fiatal vállalkozónak sok akadályt le kellett küzdeniük – többek között családtagjaik ellenkezését is.

Először az Alster-parti várost hódították meg, aztán egész Németországot. Könyvsiker a Douglas-nővérek huszadik századi diadalútjáról.

A Charlotte Jacobi álnév az Eva-Maria Bast – Jorn Precht szerzőpárost fedi.

***

Realista vagyok, ezért hiszek a csodákban […] És hogy a csodáknak segítsünk egy kicsit, mindent megteszek, amit csak tudok, hogy segítsek nektek. Mindegy, melyik álmotokat szeretnétek egyszer megvalósítani.

Az illatok világa volt az, ami leginkább vonzott ebben a történetben, valamint, hogy megismerhetem egy parfüméria születésének történetét. Szeretem a családregényeket, és bár ezen a területen a valós tények sok fiktív eseményt is tartalmaznak, ezek csak jót tettek a történetnek. A Carstens nővérek magánéletéről szinte semmi információ nem maradt fenn, még a levelezésük sem, a szerzőpáros író mégis képes volt rá, hogy szerethető karaktereket formáljon Marie-ból és Annából, és kiszínezze a családi hátterüket, amiből elindultak álmaik megvalósításának útján.

A bátorság és a határozottság a lényeg, ami nem hagyja, hogy bármi és bárki letérítsen a saját utunkról.

A két bátor és úttörőnek számító nő inspiráló története megérdemli a figyelmet, hiszen egy olyan korban éltek és próbáltak érvényesülni, amikor egy nőnek még arra sem volt joga, hogy önállóan gondolkozzon. Ezek a lányok mertek álmodozni és volt bennük elég erő, hogy egy olyan területen állják meg a helyüket, amit a férfiak uralnak.

Szerettem a korszak hiteles ábrázolását, érezni, hogy rengeteg kutatómunka van ebben a regényben. Bár a legtöbb találkozás fiktív, de az 1910-20-as évek meghatározó személyiségei is úgy vannak beleszőve az események láncolatába, hogy elhittem, a találkozások akár valóságosak is lehettek. Ezek, persze, szükségesek is voltak ahhoz, hogy lépésről-lépésre megvalósuljon a tervük, és nem meglepő, hogy a Douglas parfüméria ennyi idő után is jelen van a világ több országában. Természetesen úgy hiszem, a valóságban is kellettek, hogy legyenek ilyen találkozások, amik inspirálóan hatóttak erre a két fiatal nőre.

Az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket.

Nőknek szól ez a történet, olyan bátor nőkről, akik ki mertek állni magukért. A Carstens nővérek mellett olvashatunk Coco Chanelről, akit nem kell bemutatni, de itt van például Kolbe asszony, aki férje halála után maga igazgatta a Douglas szappangyárat. Több nőt is megismerhetünk a német társaságból, akik szintén haladó szellemiségűek: Helene Harders és lányai, akiknek szintén nagy szerepük van a Douglas parfüméria történelmében, Ida Dehmel és Marianne Ballin. Bár az utóbbi két nővel való találkozás talán csak fiktív, de a kor felvilágosult asszonyai remekül sejlenek fel karaktereiken keresztül, erősítve a két főhős ábrázolását, hitelessé téve a fantázia által rájuk aggatott tulajdonságaikat.

Coco Chanel egy mondata jutott hirtelen eszébe: A magabiztos nő nem eltörli a különbséget férfi és nő között – hanem hangsúlyozza.

Aki az illatokra és a parfümökre kíváncsi inkább, azok is részletes leírásokat találhatnak ebben a könyvben. Számomra fantasztikus utazásról olvashatunk, sokat adott Marie Grassba való látogatása is, ami nagyon nagy hatással volt rám. Megismertem a város híres múltját, a parfümök születését, láttam magam előtt a színpompás virágmezőket, és óhatatlanul is felébredt bennem a vágy, hogy egyszer elutazzak oda.

Hiszen már tudod, hogy az illatok emlékeket hordoznak, ezért minden illatnak története van, több is, minden nőnek, aki viseli, mást mesél.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Nacukava Szószuke: Rintaró ​és a könyvek útvesztője

Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.

Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende köteteit, illetve Antoine de Saint-Exupéri A kis hercegét idézi.

***

Rövid időn belül a második könyvet olvastam japán szerzőtől, és az első oldalak után még bizonytalan volt, hogy tudom-e szeretni. Nekem kicsit elrugaszkodott a japánok belső világa ahhoz képest, amit megszoktam és be tudok fogadni, pedig hát, valljuk be, a fantáziában éppen az a jó, hogy képes a vad dolgokra. 

Na, de ebben a könyvben rögtön egy antikváriumba csöppenünk, és a szívemet azonnal rabul ejtette a helyszín, mert mi másra vágynék titkon, ha nem egy saját kis könyvesboltra, ahol a polcok roskadásig tele vannak régi könyvekkel, akik új gazdákra várnak? Aztán felbukkant egy vörös macska, és minden megvolt a boldogsághoz.

Nincs még egy bolt, ahol ennyi jó könyvet tartanának. Keresve sem találni olyan helyet manapság, ahol megvan a Proust-összes keménykötésben. És szintén itt találtam meg Az elvarázsolt lélek egy példányát, amit annyit kerestem…

Rintaró karaktere eléggé képlékeny a fejemben és tudom, hogy nem felel meg a valóságnak, de legtöbbször Hiro Nakamuraként jelenik meg előttem a Hősökből. Rintaró eléggé gyámoltalan, nincs jövőképe - ne kerteljünk, a hikikomori kifejezés nagyban lefedi őt -, és ahogy megjelenik egy beszélő macska, szinte gondolkodás nélkül követi az utasításait. Minden küldetésén, ahova Tora kalauzolja, tanácstalanul téblábol, nem tudja, mit is kezdjen a helyzettel, majd lefolytat magában egy belső monológot, előránt valami emléket a múltból, felidézi nagyapja bölcsességeit, majd felmondja őket, mint egy leckét. Őszintén szólva számomra ez egyszer sem volt meggyőző, és nem a tartalom miatt, amit előadott, hanem a kerek egész miatt: nem volt hiteles, mint hős, aki megmenti a könyveket.

A dolgoknak megvolt a maga rendje, az idő hömpölygött, akár egy ősi folyó, amely folyt a medrében, mióta a világ világ, sosem száradt ki, és sosem lanyhult a sodrása.

Ez a könyv és az író által kreált konfliktusok nem túl bonyolultak, így a megoldások sem azok, amiket Rintaró talált a helyzetekre, sokszor közhelyek, de működnek. Az útvesztők szerintem nem voltak olyan veszélyesek, ahogy azt Tora gyakran kihangsúlyozta. Könnyed olvasmány, gyorsan lehet haladni vele, ha nem állsz meg gondolkozni azokon a bölcsességeken, amiket a könyvekkel kapcsolatban megoszt velünk az író. Márpedig egy rendes könyvmoly meg fog állni és hümmög, esetleg bólogat, mert érzi a szavak igazságának erejét.

Ahogy egyre-másra idézte fel az emlékeit, az ürességtől kongó polcokra sorban visszatértek a sokat olvasott könyvek. A Karamazov testvérek, Érik a gyümölcs, Monte Cristo grófja, Gulliver utazásai…

Lényegében csak annyiról van szó, hogy Rintaró ne vonuljon vissza magányába a nagyapja halála után. Ismerje fel, hogy vannak barátai, hogy a könyvesbolt a lehető legcsodálatosabb cél és jövő a számára, amit nem szabad feladnia. És végül itt van a barátság kérdése is, amit lehetett volna még boncolgatni, mert bár Juzukival alakult a kapcsolata, ott volt még egy szereplő a könyv elején, Akiba, akiről később mintha megfeledkezett volna az író és néhány szóval meg is szabadult tőle. Kár.

– Hogy mit tesz „törődni másokkal”, azt a könyvek ereje tanítja meg nekünk. És ez az erő rengeteg embernek ad bátorságot, vagy nyújt támaszt. […] Ha ön meg is feledkezik róla, majd én kimondom jó hangosan. Törődés, az a könyvek ereje.

Hiányoltam a mélységet, de nem akarom megbélyegezni felszínességgel sem, csupán úgy érzem, mintha kicsit több akarna lenni ez a könyv, ahogyan lehetne is, mint ami. Van egy (több) macska a borítón, könyvekről szól a történet, és emiatt kicsit nagyobb hype-ot kapott a kelleténél.

Bár most a Rintaróról írtam, csak egy halk megjegyzés: mindkét könyvben, amit a bejegyzés elején említettem, egyformán halványak a karakterek és a főszereplők fájdalmasan depresszívek. Két könyv után, persze, nem akarok általánosítani, és ott van a tény, hogy tragédia árnyékolja be az eseményeket, amivel fel is menthetném mindkét szerzőt, de nem valószínű, hogy esélyt adok egy újabb japán regénynek. Hacsak...

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.

***

Bevallom, gyerekkoromban, mikor még a könyv pöttyös változatát olvastam, lehettem 10-11 éves, a legutolsó helyen állt ez a regény a pöttyös könyveim rangsorában. Talán ma már tudnék erre magyarázatot adni, talán a könyv szerkezete, vagy a hosszas leírórészek voltak azok, amik miatt nehezen fogadtam be. Az áttörést az 1994-es film hozta meg, amit nem is tudom már, hogy hányszor láttam. Akkor szerettem bele a Kisasszonyokba és vettem újra kezembe a könyvet.

Az én szememmel még most is fura ezt a történetet olvasni és talán sokan mások is rácsodálkoznak erre a kis burokra, amiben a March lányok élnek. Nehéz elhinnem ezt a boldogságot, egységet és szeretetet, sokszor túlidalizáltnak érzem, hamisnak, pedig azért akadnak konfliktusok a lányok között. Talán az a nagy pátosz zavar, ahogyan megbocsátanak egymásnak és maguknak, ahogyan kielemzik a történteket és levonják a tanulságokat és újra hatalmas szeretetben élnek. Aztán megint elkövetik a maguk kis hibáikat, jön az önostorozás, majd egy tanmese, bibliai utalás, vallásos iránymutatás és minden a helyére kerül. Bocsássatok meg, én nehezen mozgok ilyen keretek között, de emiatt nem vonok le ennek a könyvnek az értékéből, bár meg tudom érteni azokat is, aki a saccharine sweet jelzővel illetik ezt a könyvet. Maradjunk a szimplán szentimentalista cimkénél és ne feledjük, a Kisasszonyok egy klasszikus, ami nem mindenkinek való.

Kezdesz kicsit öntelt lenni, szívem, és ideje, hogy változtass ezen. Sok dologhoz van tehetséged, és sok jó tulajdonságod van, de nem szükséges fitogtatnod őket, mert az önteltség rontja a legfényesebb szellemet is. Az igazi tehetségnek és jóságnak nem kell attól tartania, hogy örökké árnyékban marad, de ha még így történne, birtoklásuk tudata akkor is bőven elég a lélek nyugalmához. Az a legjobb, ha a tehetség szerénységgel párosul.

Azt hiszem, a March-ház egy olyan otthon, amire muszáj irigykednem. Már csak a padlás miatt is, ahova Jo szeret elbújni és ahol annyiféle kincs fellelhető, hogyha szükségem lenne valamire, ott biztosan megtalálnám azt. Mesés hangulatú otthon, aminek ablakain át  féltve figyelhetjük az éppen távozót, vagy leshetjük a várva várt érkezőt, látjuk a járókelőket, vagy éppen nem túl illedelmes módon beleshetünk a család életébe, ha elfelejtik behúzni a függönyöket. Sokat elhangzik a történetben, hogy Marchék szegények, Meg például vágyik a gazdagságra. Soha nem éreztem ezt a szegénységet, bájos házban éltek, mindig volt étel az asztalukon és ha nem is túl sok, nem is tökéletes, de megfelelő tuhatárral is rendelkeztek a lányok. Csupán arról van szó, hogy egy pénzügyi bukás után, más életszínvonalon folytatták az életüket Marchék, de nem éreztem azt, hogy ez olyan szörnyű lenne.

Meg felszaladt a padlásra, ahol Jo a Redclyffe örököse fölött sírdogált egy háromlábú kanapén a napfényes ablak mellett, miközben almát majszolt kendőbe burkolózva. Ez volt Jo kedvenc rejtekhelye, imádott itt elbújni egy kosár téli almával meg egy jó könyvvel felszerelve, egy házi patkány társaságában, aki ott lakott, és rá se hederített.

Meg, Jo, Beth és Amy fejlődését követjük, felnőttévállásuknak vagyunk tanúi. Olyan sokszor kell megmosolyognom tetteiket és olyan sokszor ismerek fiatal önmagamra, aki meggondolatlanul botlott bele hasonló esetekbe, hogy szinte otthon érzem magam a történetben. Ahogyan jobbak szeretnének lenni a lányok, díccséretes, sőt elvárt dolog egy kisasszonytól abban a korban. Azok a társadalmi normák, amik akkoriban dívtak eléggé lekorlátozták a nőket, mégis ebben a regényben érzem a szabadságot, ahogy  a szereplők gondjaik ellenére is boldog halacskaként lubickolnak az élet nagy óceánjában. És persze mind tökéletesek, ami talán az írónő elfogultságából adódik, hiszen önmagát és nővéreit formázta meg a March lányokban és szeretete megkívánta ezt az ábrázolásmódot.

Meg kell említenem a feminista felhangokat is, amik már megmutatkoznak Jo és testvéreinek  törekvésében,önállóak, talpraesettek és szilárdan eltökéltek, hogy legalább saját kiadásaikat fedezzék. Leginkább Jo útját követve érjük tetten, nem csak fiús viselkedésével, de számomra, ami szívszorító volt a Pickwik klub "játékban", ahol mindannyian férfi karakter bőrébe voltak kénytelenek bújni. De Jo törekvései éppen ezt az úgymond férfiuralmat volt hivatott felülírni és ha még nem is kimondottan a női egyenjogúság szemléletében, inkább valami képlékeny, nem behatárolt szabadságvágy irányába, hogy merjen másként élni nő léttére, mint ami megszokott. Valljuk meg ez a művelt fiatal hölgy eléggé bátor ahhoz, hogy zavarba hozzon másokat különös életszemléletével és megmutasson egy új utat, amit a hozzá hasonlóan lázadó szellemű lányok is bejárhatnak.

– Ha fiú lennék, együtt szöknénk meg, és kapitálisan éreznénk magunkat, de mivel csak egy nyomorult lány vagyok, illedelmesen kell viselkednem, és itthon kell rostokolnom.

A Kisasszonyok egy szerethető történet hibáival együtt is. Nekem kissé lassú tempójú volt a könyv, helyenként vontatott. Olykor unatkoztam, máskor kevésnek éreztem, amit kaptam és szerettem volna még elidőzni. Néha  jelenetek hirtelen el lettek vágva, máskor a számomra kevésbé érdekes részek bő lére eresztve, nem találtam azt az egyensúlyt, amivel kényelmesen tudtam volna haladni az olvasással. Szerettem Jo-t, de néha tényleg túl soknak éreztem, mégis az ő vibrálásával, elevenségével, különcségével tudtam leginkább azonosulni kicsit a könyv szerkezete is olyanra sikeredett, mint ő maga. 

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »