2017. október 20., péntek

Amy Tintera: Lázadók ​hajnala

Egyet kell értenem a fülszöveggel, tényleg azok fogják kedvelni ezt a könyvet, akiknek bejött az Éhezők viadala és A Beavatott. Feltéve, ha tényleg nagy-nagy rajongója a műfajnak. Mert igaz, ami igaz, ez a regény sem mentes azoktól az általános hibáktól, mint a többi hasonló. Adott egy "Hűha!" kategóriás koncepció, ami miatt elolvastam a regényt és előrebocsátom, olvasom a folytatást is! Viszont úgy érzem, azon kívül semmi extrát nem sikerült beletennie az írónak, ugyanaz, mint a társai, csak pepitában.


A kritika nyomokban spoilert is tartalmaz!

Számomra nem lett világos, hogy szándékosan élesztik újra a rá alkalmasakat, vagy magától indul be a folyamat. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokkal találkoztam, többször visszalapoztam, újraolvastam részeket, mert kissé zavarosnak tűnt a sztori. Igazából értem, hogy miért volt szükséges, hogy olyan körülmények között haljon meg Wren, ahogy, de feleslegesnek tartom. Bőven elég lett volna az a 178 perc és a múltja magyarázatnak arra, hogy miért ilyen a személyisége, amilyen.

Itt megállnék egy pillanatra: Attól, hogy valakit újraélesztenek, vagy újraéled, ember vagy nem ember? Történnek változások, ez igaz. Világosabb lesz a bőrük, másabb a szemük színe és nem lesz könnyű meghalniuk sem, kivéve, ha szétlövik a fejüket. Egy kicsit zombi-apokalipszis érzés. Viszont minden más funkcionálisan működik. Érzések, gondolatok, ösztönök, táplálkozás, anyagcsere... stb. Értelmezésem szerint nem zombik, de akkor micsodák? Engem kifejezetten zavart, hogy az újraélesztettek még önmagukat sem tartották embernek. Ugyanakkor remekül ábrázolta kirekesztettségüket, sehova sem tartozásukat, még maguk sem tudták, kik ők, mik ők és hol a helyük ebben az őrült világban. Ettől voltak kihasználhatók, sebezhetők és hű katonái a HIRC-nek, ami "gondoskodott" róluk.

A világábrázolás teljesen korrekt, beleillik a műfajba, megadja az alaphangulatot. Ezen a ponton megjegyezném, hogy a könyvborító szerintem nincs összhangban a díszlettel, úgy gondolom a leírtak alapján, hogy az újjáépített városban nincsenek ilyen magas épületek, de legalábbis nem ennyi. A bevetések többnyire a nyomornegyedben zajlanak, ami hiányérzetet hagy bennem, hiszen Callum a Ricoban élt és ott kapta el a vírust. Gondolom, inkább Wren múltja miatt koncentrálunk erre a területre, és mert ideális helyszín a sztori szempontjából. A gazdag negyed elvenné az utópisztikus érzést. 

A karaktereken kezdtem el dühöngeni, bár igyekeztem jóindulattal viseltetni irántuk, tekintve, hogy YA-ról van szó és hülyeség lenne azt várnom, hogy átgondolt, kidolgozott személyiségeket kapjunk. De legalább Wrennél illet volna, jobban odafigyelni. Kivűl kemény, de belül tele komplexusokkal, eddig rendben van, láttunk már ilyet, létezik ilyen, nem is ezzel van a baj, hanem a gondolatival, logikátlan tetteivel, amivel megingatja azt az alapot, amiből dolgozott Amy Tintera. Callum. Az oké, hogy 22-es, de nem indokolja bárgyúságát, illene felismerni, hogy alkalmazkodni kell az új helyzethez, nem totális hülyét csinálnia magából, lázadni egy olyan helyen, ahol fegyveres őrök és kamerák figyelik minden lépését. Nekem legalábbis ez jött le a srácról. Vicces volt, ahogy a többi újraélesztett viszolygott Wrentől és kerülte a 178 perce miatt. Mintha nem lenne mindegy, mennyi volt az az idő, ha mindegyikük a sírból jött vissza?

Na és persze nem felejtem el megemlíteni kedvenc klisémet sem a hasonló témájú könyvekből, amibe Tintera is belerohant. Amikor megszöknek a lázadók, mi az első gondolata Callumnak? Hazamenni és látni az ő kedves családját. Na ne! Tutira ott fogják keresni először a szökés után, vagy legalább is figyeltetik a házat. Ja hogy itt ilyen terv nincs a felsőbb hatalmak részéről, csak cirkáló siklók a város felett, hátha kiszúrják a szökevényeket? Szervezetlen egy banda ez a HIRC. Az már csak hab a tortán, hogy a család is a kliséknek megfelelő variációk egyikeként reagálta le a nagy találkozást. A szerelmi szállal nem volt problémám, sőt úgy érzem, hogy az óvatos adagolása egészen megnyerő, nem erőlteti ránk Tintera. Egy kicsit nevetségesnek hat a 178-as és a 22-es közötti különbség az erőviszonyokat nézve, egy fordított alaphelyzet állt fel, de működőképes. A számok alapján való megszólítás, unalmas elcsépelt, de elhagyhatatlan része egy ilyen regénynek.

Ha ez nem lenne elég, akkor íme a gyűjteményem, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Sajnálom, hogy nálam ezeken csúszott el a dolog:

  • Mayer parancsnok, közli Wrennel, hogy nem lesz más választása meg kell semmisítenie Callum-ot, ha nem ér el javulást és ezt nyugodtan meg is mondhatja neki. Nos Wren, nem mond a srácnak semmit, mert azon parázik, hogy bármit mondana, az őrök meghallhatják, vagy a kamerák vennék.
  • Wren a különleges küldetésen berúgja az ajtót, majd igyekszik halkan lopakodni, mert hátha alszik a célszemély és akkor álmában lephetné meg. De most rúgta rá az ajtót! Egy nyomornegyedben aki nem ébred fel ilyen zajra, az eddig, hogy maradt életben?
  • Wren annyira nem szuper katona, hogy egyedül meg tudjon szökni a bázisról, viszont egyedül csak ő képes rá, hogy megszöktesse Lab lányát.
  • Callum karaktere annyira kínosan együgyűre sikeredett, mintha az írónő nem találta volna a határt, a "gazdag" fiú tapasztalatlansága és egy született lúzer között.
  • Bevetésről visszatérve mnden újraélesztettet megmotoznak, mert egyesek fegyvereket hoztak magukkal kintről, amikkel az őrökre támadtak. És mi van a késekkel a tornateremben, amikkel célba dobást gyakoroltak? Az nem alkalmas arra, hogy az őrökre támadjanak velük?
  • ...és végezetül, amin a legjobban kiakadtam. Wren elhagyja magát, mire Callum kezd dominálni és még az is kiderül, hogy erős. És akkor kérdezem én, hogy lehet az, ha valaki a mezőn dolgozik és fizikai munkát végez egész nap, nincs állóképessége és gyenge?
Tetszett az alapkoncepció, tetszett a sztori, de nem szippantott magába és ennek oka, főként a fent felsorolt bakik voltak.



Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5



Erőssége: A világábrázolás és az alapkoncepció.

Újraolvasnám: NEM

2017. október 16., hétfő

Amy Ewing: A ​fehér rózsa

A Könyvvadászok blog fennállása óta már annyiszor futottam bele olyan trilógiákba, sorozatokba, aminek az első része zseniális volt, de a második csapnivalóra sikerült. Később jött egy jobb széria, amikor a sorozatok folytatásai is hozták a megszokott színvonalt, ezért már nem is gondoltam, hogy befürödhetek egy második résszel. A legjobban várt könyv volt, mégsem támasztottam felé elvárásokat. Amint megkaptam, már ütöttem is fel, faltam a sorait, de valahogy nem úgy ízlett, nem volt meg az a hangulat, mint az elsőnél. 

Mint ahogy várható volt, semmiféle meglepetés sem ért minket. Lucien megmondta: Violet és társainak ereje sokkal több, mint hiszik. A mágia, ami bennük van, másra is használható, nemcsak a kisbabák növesztésére. Aztán jött a fantasy könyvek kliséje, a négy elem valamelyikének uralása, Violet esetében mindegyiké egyszerre. Ez akár jól is elsülhetett volna, de a kivitelezés kissé összecsapottra sikeredett, még inkább gyerekesre. Sorra kiderül a megmentett lányokról, hogy melyik elemmel tudnak játszadozni és persze ott van vezérnek Violet is. Tádámm! Egyesített hatalmatokból én vagyok a bolygó kapitánya! - Oké, nem egészen ugyanaz, de az egész olyan nevetségesnek hat!

A karakterek nem villogtak ebben a részben, az Ékkőben be lettek mutatva, ki lettek dolgozva, miért is foglalkoznánk velük feleslegesen? Mindegyik teszi a dolgát, mindegyik mondja a magáét, de nem mélyülnek el igazán, árnyékuk önmaguknak. Aminek örülök, hogy Luciennel kapcsolatban plusz információhoz jutottunk, és ami miatt csalódott vagyok, hogy Sil karaktere ennyire el lett hanyagolva, ahogy haladtunk előre az időben. Izgalmas, erős karakter, aki sokkal többet érdemelt a mellőzöttségnél.

A Fekete Kulcs egészen jó kis ötlet, éppen csak egy picivel több háttér-történetet igényelt volna még, mint amit megtudtunk róla. Nekem picit irányítatlannak, szervezetlennek tűnt, kellett volna tenni mögé egy jelenlévő személyt, aki ténylegesen az arca a csoportnak. Valahogy olyan volt a gyűlés is, mintha ez a kis csapat csak úgy lógna a levegőben. Hirtelen előrángatott alkalmi szereplők, aztán huss!, és már ott sincsenek. Komolytalan, pitiáner szervezet, nem hiszem el róla, hogy megmenti a későbbiekben a szigetet.

Ami a cselekményt illeti, döbbenetes. És nem a szó pozitív értelmében. Ezt a rohangálást, amit levágtak a szereplők cikk-cakkban a térképen, már követni sem lehetett, hogy éppen ki hol van. Ennyi felesleges kitérőt és nevetséges menekülőutat egy helyen! A könyv kétharmada csak a futkosásról szólt. Ja, és hogy Ashnek feltétlenül haza kell mennie megnéznie a húgát, ha már úgyis erre járnak, kit érdekel, hogy katonák őrzik a házat, kockáztassuk a menekülők életét!

Jut eszembe! Adott egy hordó, ami tele van gyöngyökkel. Ennek a hordónak olyannak kell lennie, amiből nem szóródhatnak ki a gyöngyök. Oké, nincs adat a gyöngyök méretéről, de ha borsónyiak is, akkor is könnyen megszökhetnek, ha az illesztése vacak a hordónak. Ebbe a hordóba mászik bele Violet, hogy egy több órás utat tegyen meg, lezárt tető alatt. Komolyan nem fulladt bele a gyöngyökbe?!

A könyv vége kapkodósra sikeredett, gyorsan le lett zavarva. Az igazán érdekes helyszínen keveset időztünk pedig annyi mindenről lehetett volna még írni, sok minden történhetett volna a kis erdei tanyán, de Ewing nem élt a lehetőséggel. A csavar és a hatalmas függővég előtt le a kalappal, de miért kellett ez az ámokfutás előtte 300 oldalon keresztül?

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Némi gondolkodás után, a csavar a legvégén.

Újraolvasnám: NEM

2017. október 8., vasárnap

Music Projekthét 2017 - Sztoriból muzsika


Az előző bejegyzésemben a Music Projekt résztvevői által összeállított book tagre válaszolgattam. Az alapján kicsit bepillanthattál kedvenc zenéim sorába, amit amúgy megtehetsz például a Rexfan által indított 30 nap zene kihívásra adott válaszaimból is. Ez utóbbit mindenkinek ajánlom figyelmébe, néha igazi kihívást jelent megfelelő választ adni a kérdésekre.

Ebben a bejegyzésben viszont egy sokkal mélyebb dologba engedek bepillantást. Szeretnék elmesélni egy történetet egy fiúról, aki szeretett olvasni, szeretett zenét írni, és végül megtalálta a módját, hogy ezt a kettőt összekovácsolja. Elmondom a történetet, hogyan születik a sztoriból muzsika.


2017. október 7., szombat

Könyves Halloween Party - Csokit vagy csalunk!



Idén először rendezzük meg virtuális Halloween partynkat, aminek első helyszínét a Könyvvadászok blog adja, házigazdái pedig Levandra és Sol. Meghívtunk pár rémséges alakot is, hogy gondoskodjunk az est hangulatáról, a résztvevőknek kötelező a jelmez! A fénypontot viszont díszvendégeink jelentik, akiket általunk olvasott könyvekből invitáltunk a bulira. A nasiról ne feledkezzetek el, a rémségek szeretik a nyalánkságokat!

Kezdődjék a party!

1. Fekete, háromlábú üstben fortyogó zöld trutyi, népszerű díszlet egy Halloween partyn, de dukál hozzá egy gonosz, bibircsókos banya is. - Egy könyv, amiben boszorkány szerepel. Nem gond, ha kedves és nincsenek bibircsókjai!
Levandra: Megpróbálom a ruhásszekrényből előcsalogatni a  Fehér Boszorkányt, ugyanis a party nálunk van, nem pedig Narniában. Egy kicsit megfagyasztanám a levegőt, hogy a hideglelésben se legyen hiány. Hű de régen olvastam, egy újraolvasás erejéig elő kellene vennem ezt a sorozatot! 
Sol: Valószínűleg Juta Kamainent hívnám el, de kicsit még haragszom rá, amiért megölte a sámánt Philip Pullman A titokzatos kés c. könyvében. Ugyancsak nehéz dolgom van, tekintve, hogy halott...

2. A vámpírok báljáról elkóborolt, magányos alakok is feltűnnek ezen az éjszakán, talán még egy italra is meghívnak téged. Remélem, nem fokhagymás lángost vacsoráztál. Nem tenne jót a barátságotoknak. - Neked melyik a kedvenc vámpíros történeted, kivel koccintanál szívesen?
Levandra: A legelső, amit olvastam. Nekem az határozta meg ezt a mitológiát, ehhez viszonyítok, ebből indulok ki. Bram Stoker: Drakula. Hűha, ha koccintanom kellene Drakula gróffal, azt hiszem, a padlóra lötyögtetném az italomat, úgy remegne a kezem! Kihegyezett karó és ezüst szög a kezemben, a fokhagyma nem túl hatásos őkelme ellen! Halkan jegyzem meg, hogy filmek közül a Van Helsing a befutó.
Sol: Tekintve, hogy más vámpíros történetet nem olvastam, így nem könnyű válaszolni, de hogy Edward Cullen nem velem fogja végignézni az alkonyatot, az hótziher! Ahhoz előbb vámpírnak kellene lennie, nem egy két lábon járó drágakőnek!

3. Egy zombi még nem csinál apokalipszist, aggodalomra nincs okod! Felbukkanásának az oka, hogy ő is hivatalos a partyra. Neked ki szerepel a vendéglistádon?
Levandra: Hát, ha nem is táncolnék vele, mert úgy hírlik, többen viszolyognak tőle, mégis csak 178 percig volt halott, de Wren-t elhívnám szívesen. Ha haldokolna a hangulat, majd ő Rebootolja. 
Sol: Komolyan nincs szerencsém ezekkel a lényekkel, mert nem tudok nevén nevezni egyetlen sápadtat sem A napszemű Pippa Kennből. De hogy az említett hölgynél jobb társaság lennének, az biztos. Levandra az előző kérdésnél bátorkodott megemlíteni a kedvenc filmjét, akkor hadd említsem ebben a kategóriában a legjobb játékot, a The Last of Ust!

4. Azon pedig végképp ne lepődj meg, ha éppen egy vérfarkas/farkasember környékez meg. Ahol vámpírok vannak, ott nemsokára farkasok is tiszteletüket teszik. 
Levandra: Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz farkasokra vadászni, ugyanis őket kerülöm leginkább. Egy vámpírral is hamarabb futok össze. Persze, persze, erről már Logan is tehet, őt viszont nem tudom meghívni, nincs az olvasási listámon. Ezért Simon Wolfgardra esett a választásom, de vigyázzatok vele, mert ha feldühítitek és megérzi rajtatok a préda szagát, könnyen vacsorájaként végezhetitek. Nem véletlenül láttuk el a meghívóját Vörös betűkkel!
Sol: Hadd segítselek ki egy egész falkányi farkasemberrel Sam és Beck vezetésével! Ha kellően meleg lesz a partyn, biztosan megtisztelnek minket emberi mivoltukkal. Mondjuk éppen az emberségük miatt a jelenlétük nem okoz majd a résztvevőknek túl nagy Borzongást.


5. Ha egy szellem is részt vesz a partin, tuti, hogy haláli lesz! Melyik szellemet hívnád meg?
Levandra: Szellemvadászként is csúnyán leszerepelnék, nincs túl sok légből kapott ismerősöm. Az egyetlen egy depressziós, tünékeny srác Noah Czerny, akit végtelenül kedvelek, bár félek, senkire sem jön a frász, ha találkozik vele. Viszont mindenkit szívesen lát, aki kíváncsi A hollófiúk kalandjaira Maggie Stiefvatertől.
Sol: Ike-nak köszönhetően ezzel elég könnyű dolgom van. Noha ő sem az az ijesztgetős típus, rendes fickónak látszik, és helyzetétől függetlenül igazán szellemes szellem. A kommunikációval viszont kisebb gondjaink lesznek; talán Chart is meg kellene hívnom a Lélekvesztőkből.

6. És te minek/kinek öltöznél? Melyik könyv szereplőjét személyesítenéd meg legszívesebben?
Levandra: Tökfejnek. Vámpírvadásznak. Ööööö... Legszívesebben valami gonosz karakter bőrébe bújnék. A Holdbéli krónikák királynőjére gondoltam Levanára, már csak nevünk hasonlósága miatt is.
Sol: Egy kis fakéreg meg némi inda segítségével szívesen alakítanám a szörnyet a Szólít a szörnyből! Mondjuk mindehhez még ipari mennyiségű ragasztó sem ártana, na meg egy ruha, amit mindezzel tönkretehetek. Ha véletlenül nem jön össze, majd becsomagolom magam celofánba és szendvics leszek!

+1. Nincs Halloween horror nélkül. Mondj egy könyvet, ami félelmet keltett benned!
Levandra: Stephen King Állattemetőjét olvasnám újra ezen az éjszakán. Ez az egyetlen könyv, amin rettegtem, igaz, nagyon zsenge olvasópalánta koromban bújtam.
Sol: Ami a borzongatáshoz legközelebbi érzést adta eddig, S. K. Tremayne-től a Fagyos ikrek. De mindez közelében sem volt a horrornak. Elő kéne vennem már azt a Tortúrát...

***

A partyra meghívást kapnak: Réta, Gothic, Zsófi és Bea, Virág és Luthien! Ne feledjétek! Jelmez viselése kötelező!

2017. október 3., kedd

Music Projekthét 2017 - Music Projekt Book Tag


Aki ismer, tudja, mi az, ami még az olvasásnál is fontosabb számomra. Gubancos életemben zene nem egy hóbort, nem egy újabb hobbi vagy szabadidős tevékenység. A zene a másik szerelmem, a lélegzetvételem, az egyetlen, ami akkor is értelmet ad az életemnek, amikor minden összeomlik körülöttem. A legjobb barátom, a társam, aki mindenen átsegít, aki akkor is meghallgat, amikor senki más. Az egyetlen isten, amiben hiszek, akinek hatalmát nap mint nap tapasztalom, és akinek oltárán legalább ilyen gyakran áldozok.

Még a Valentin Projekthét első bejegyzésében leírtam, mi a véleményem a világnapokról. Nos, ez azóta sem változott, az ötödik alkalommal megszervezésre került Projekthetet mégis a Zene világnapja tiszteletére indítottuk. Ismételten köszönöm Virágnak a Never Let Me Go-tól, hogy meghívott a csapat tagjai közé. Kezdjük is az ünneplést a már-már hagyománnyá vált book taggel, melyet néhány résztvevő kérdéseiből állítottunk össze.

2017. október 2., hétfő

Rick Yancey: Az ​utolsó csillag

Már csak öt nap a világ. Mire lehet elég? Mit tud még Rick Yancey beletenni ebbe a sztoriba? Szkeptikus voltam, nem nagyon láttam már lehetőségeket, úgy gondoltam, az előző két kötetben kijátszotta minden kártyáját. Vagy talán mégsem, hiszen ott volt még egy nagyon fontos lap: Adu. Tizenkilencre lapot húzni ilyen kilátással pedig igazán merész vállalkozás. Mennyit érhet az idegenek kártyaasztalán, Vosh parancsnok vezérlésével a tizenkettedik rendszer az emberiség ellen? A végjáték elkezdődött.

Egymást váltogatják az izgalmas és unalmas részek. Néha úgy éreztem, nem bírom letenni a könyvet, máskor pedig alig tudtam átküzdeni magamat a belső monológok áradatán. Mert igazából túl sok volt a belső monológ és kevés a cselekmény. De éppen ez az! Ennek a könyvnek, történetnek, témának, pont ez a lényege! Ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, fel kell építeni, meg kell magyarázni, hitelesnek kell lennie. Le kell bukni az elkeseredés legmélyebb bugyrába, elesni, majd feltápászkodni és küzdeni tovább a túlélésért. Ez a küzdelem sajnos érződött az író stílusán is. Küzdött a sztorival, sokszor lehetett érzeni az erőltetettséget, a vánszorgást. Vontatott volt, nem gördült, nem történt semmi. Aztán szinte az arcunkba robban egy-két olyan jelenet, amitől padlót fogunk, de még ez is kevés.

Az öt nap pörgése nem jön át, nem érezni az idő sürgetését és a feszültséget. A belső monológok miatt úgy tűnik, mintha ráérősen cselekednének a szereplők, mintha nem is lenne igazán tét és a túlélés sem lenne annyira fontos. Egyedül Cassie-nél érezni a tenni akarást, ő viszont belemagyarázza a világ megmentését abba, hogy Samnek túl kell élnie, mert ő az egyetlen remény az emberiség fennmaradására. Persze aztán helyesbít, ő azért akar tenni, hogy Evant megmentse. Nem igazán tudtam eligazodni ezen a lányon, ahogy egyik magyarázatból a másikba csapott át. Érteni értettem, mit akar kihozni az író ebből a huzavonából. Cassie volt az, akin elcsúszott ez a nagy szabású terv, az ő szeretete, az ő szerelme, amire nem volt válaszuk az idegeneknek. Cassie volt az az erő, amire a közöny nem volt elegendő. És Adu, a közöny tökéletes megtestesítője, a tökéletes hazugság, egy álca mögé bújva, hogy védje magát az újabb sérülésektől. Vosch nagy tévedése. Aki sebezhető, felhasználható, irányítható?


Számítottam az újabb áldozatokra, de nem akartam elhinni, elfogadni, hogy be fog következni. Ahogy az is kiszámítható volt, hogy mi fog történni Evannel. Csodaország leleményes találmány, úgy használják, ahogy éppen a játszma szempontjából szükséges. Ha másként nem, akkor törölni az embert. És mi az, amitől az ember ember? Az érzések. Vosch sem volt képes eldobni magától emberi mivoltát. Ő is érzett. Bár végigcsinálta az öt hullámot, de a teremtményei, katonái, kis kedvencei iránt igenis érzett. Érzett Ben iránt is, Penge iránt, de leginkább Adu iránt. És a bosszú, amit vele szemben lépett? Hát nem érzelmek vezérelték-e azt is? Az első kötetben feltett kérdéstől, mi az, ami emberré teszi az embert, eljutottunk a válaszig. Hosszú út volt, mellékvágányokkal, zsákutcákkal, áldozatokkal. A válasz megszületett és pontot tettünk a történet végére.

Bárhogy is volt, azért az a könnycsepp legördült a szemem sarkából a végén.

A happy end Hollywood kiváltsága...

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A kérdések, amiket feszegetünk. Nemcsak egy átlagos YA történet, van mögötte tartalom, van tanulsága, jobban el lehet mélyedni a kérdésben. Ja, és el ne felejtsem a konklúziót: a "zombikat" nem olyan egyszerű megölni.

Újraolvasnám: IGEN



2017. szeptember 29., péntek

Marissa Meyer: Cinder

Bunny Tsukino legújabb reinkarnációja a Földön. A Holdtündér ezúttal Hamupipőke szerepében tért vissza, hogy leszámoljon a gonosszal és elfoglalja az őt megillető helyét. Cinder a kiborglány, aki természetesen nem ember és nem rendelkezik semmiféle emberi érzelemmel, így szeretni sem tud, legalábbis a világ előítéleteitől fertőzött átlag alattvalói szerint.

A helyszín Új Peking, amivel képtelen voltam azonosulni, de ez adódhat abból is, hogy nem rajongom kifejezetten az Ázsia-kultuszért. Aktuális divatőrület, amivel jól élt Marissa Meyer és a célzott olvasóközönséget meg is nyerte magának. Friss és új az ifjúsági könyvek táborában, végre nem egy poszt-apokaliptikus Amerika. A koncepció viszont szokványosnak mondható. A világot fenyegető járvány nem volt túl hiteles számomra, ahogy felbukkant a semmiből, ahogy ábrázolva volt, inkább nevethetnékem támadt tőle.

Egymásra találásunkat akadályozta még, hogy sokszor nem értettem Cinder cselekedeteit, vagy éppen nemcselekedeteit. Már csak a kíváncsiság miatt is sokkal előbb belenéztem volna Kai androidjába! Ó, és azok az indulatok a család részéről! Bármennyire is próbált keménykedni a mostoha, nem keltett bennem félelemérzetet, nem láttam indokoltnak, hogy Cindernek félnie kellett volna tőle. Ugyanígy voltam a Hold uralkodónőjével, Levanával kapcsolatban is, bár a nevétől egy pillanatra megdermedtem. A karakteralkotás kicsit felszínes maradt, nem éreztem magamhoz közel egyikőjüket sem. Peony felé megmozdult bennem némi szánalom, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket váltson ki belőlem.

A leírásokat, a világ bemutatását kevésnek éreztem. Van az a rész a könyvben, ahol a palotát figyeli Cinder, többször elolvastam, hogy legalább ez által kapjak valami képet Új Pekingről. A bódékról legalább volt valami elképzelésem, és így tudtam hozzá képet társítani, amikor vasárnaponként az asztala mögé húzódva várta az üzletfeleit a kiborglány. Amivel elégedett voltam, az a néhány olyan leírás, ami a bionikával foglalkozott, de túlzottan nem merült el a témában az írónő, megkapargatta a felületét, ami annyira elég volt, hogy legalább egy alaphangulatot adjon a sztorinak.

A cselekmény kicsit összevissza volt, mintha nem is követett volna semmiféle vonalat, aztán egyszer csak rátalált Meyer úgy a bál környékén, de a legtöbb mozzanatot silánynak találtam, kapkodósnak. Belekezd valamibe, félbehagyja és már mással foglalkozik, ez az írói stílus nekem nem igazán szimpatikus. Viszont a regény utolsó kétharmadában sikerült felkeltenie annyira az érdeklődésemet, hogy belevágjak a következő részbe, érdekeljen, hogyan alakul Cinder sorsa.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5




Erőssége: A kiborg-elemekkel gazdagított részek, bár nem vitte túlzásba, de érdeklődve figyeltem, hogyan építi fel a teremtményét, milyen tulajdonságokkal és implantátumokkal ruházza fel.

Újraolvasnám: NEM