Nacukava Szószuke: Rintaró ​és a könyvek útvesztője

Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.

Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende köteteit, illetve Antoine de Saint-Exupéri A kis hercegét idézi.

***

Rövid időn belül a második könyvet olvastam japán szerzőtől, és az első oldalak után még bizonytalan volt, hogy tudom-e szeretni. Nekem kicsit elrugaszkodott a japánok belső világa ahhoz képest, amit megszoktam és be tudok fogadni, pedig hát, valljuk be, a fantáziában éppen az a jó, hogy képes a vad dolgokra. 

Na, de ebben a könyvben rögtön egy antikváriumba csöppenünk, és a szívemet azonnal rabul ejtette a helyszín, mert mi másra vágynék titkon, ha nem egy saját kis könyvesboltra, ahol a polcok roskadásig tele vannak régi könyvekkel, akik új gazdákra várnak? Aztán felbukkant egy vörös macska, és minden megvolt a boldogsághoz.

Nincs még egy bolt, ahol ennyi jó könyvet tartanának. Keresve sem találni olyan helyet manapság, ahol megvan a Proust-összes keménykötésben. És szintén itt találtam meg Az elvarázsolt lélek egy példányát, amit annyit kerestem…

Rintaró karaktere eléggé képlékeny a fejemben és tudom, hogy nem felel meg a valóságnak, de legtöbbször Hiro Nakamuraként jelenik meg előttem a Hősökből. Rintaró eléggé gyámoltalan, nincs jövőképe - ne kerteljünk, a hikikomori kifejezés nagyban lefedi őt -, és ahogy megjelenik egy beszélő macska, szinte gondolkodás nélkül követi az utasításait. Minden küldetésén, ahova Tora kalauzolja, tanácstalanul téblábol, nem tudja, mit is kezdjen a helyzettel, majd lefolytat magában egy belső monológot, előránt valami emléket a múltból, felidézi nagyapja bölcsességeit, majd felmondja őket, mint egy leckét. Őszintén szólva számomra ez egyszer sem volt meggyőző, és nem a tartalom miatt, amit előadott, hanem a kerek egész miatt: nem volt hiteles, mint hős, aki megmenti a könyveket.

A dolgoknak megvolt a maga rendje, az idő hömpölygött, akár egy ősi folyó, amely folyt a medrében, mióta a világ világ, sosem száradt ki, és sosem lanyhult a sodrása.

Ez a könyv és az író által kreált konfliktusok nem túl bonyolultak, így a megoldások sem azok, amiket Rintaró talált a helyzetekre, sokszor közhelyek, de működnek. Az útvesztők szerintem nem voltak olyan veszélyesek, ahogy azt Tora gyakran kihangsúlyozta. Könnyed olvasmány, gyorsan lehet haladni vele, ha nem állsz meg gondolkozni azokon a bölcsességeken, amiket a könyvekkel kapcsolatban megoszt velünk az író. Márpedig egy rendes könyvmoly meg fog állni és hümmög, esetleg bólogat, mert érzi a szavak igazságának erejét.

Ahogy egyre-másra idézte fel az emlékeit, az ürességtől kongó polcokra sorban visszatértek a sokat olvasott könyvek. A Karamazov testvérek, Érik a gyümölcs, Monte Cristo grófja, Gulliver utazásai…

Lényegében csak annyiról van szó, hogy Rintaró ne vonuljon vissza magányába a nagyapja halála után. Ismerje fel, hogy vannak barátai, hogy a könyvesbolt a lehető legcsodálatosabb cél és jövő a számára, amit nem szabad feladnia. És végül itt van a barátság kérdése is, amit lehetett volna még boncolgatni, mert bár Juzukival alakult a kapcsolata, ott volt még egy szereplő a könyv elején, Akiba, akiről később mintha megfeledkezett volna az író és néhány szóval meg is szabadult tőle. Kár.

– Hogy mit tesz „törődni másokkal”, azt a könyvek ereje tanítja meg nekünk. És ez az erő rengeteg embernek ad bátorságot, vagy nyújt támaszt. […] Ha ön meg is feledkezik róla, majd én kimondom jó hangosan. Törődés, az a könyvek ereje.

Hiányoltam a mélységet, de nem akarom megbélyegezni felszínességgel sem, csupán úgy érzem, mintha kicsit több akarna lenni ez a könyv, ahogyan lehetne is, mint ami. Van egy (több) macska a borítón, könyvekről szól a történet, és emiatt kicsit nagyobb hype-ot kapott a kelleténél.

Bár most a Rintaróról írtam, csak egy halk megjegyzés: mindkét könyvben, amit a bejegyzés elején említettem, egyformán halványak a karakterek és a főszereplők fájdalmasan depresszívek. Két könyv után, persze, nem akarok általánosítani, és ott van a tény, hogy tragédia árnyékolja be az eseményeket, amivel fel is menthetném mindkét szerzőt, de nem valószínű, hogy esélyt adok egy újabb japán regénynek. Hacsak...

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Marina

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?

– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.

Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.

Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A ​Köd Hercege

1943, Spanyolország. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül. Apa, anya, kislány, nagylány és kamasz fiú. Mindenki fél a változástól. Leghamarabb a kislány barátkozik meg a helyzettel, mert érkezéskor már a pályaudvaron a bokájához dörgölőzik egy varázslatos cica.

Ez a macska nem issza a tejet. Hízelegni, dorombolni nagyon tud, de a tejre rá se néz. A pókot viszont levadássza!

Az új házban rejtélyes dolgok történnek. Szinte tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Aztán a múlt ködéből lassan kibontakozik egy ördögi figura: a Köd Hercege, aki minden kívánságot teljesít – de megkéri az árát.

„A Köd Hercegé-t olyan regénynek írtam, amit én is szívesen elolvastam volna tizenhárom-tizennégy évesen, és ami még huszonhárom, negyvenhárom vagy nyolcvanhárom évesen is magával ragad.”

Carlos Ruiz Zafón

***

Olyan szépen indult ez a történet, egy család a háború vihara elől leköltözik egy tengerparti faluba, mely egy nagyváros után kissé unalmas lehet, de tudjuk, hogy a nagy kalandok általában így kezdődnek.. Süt a nap az álmos kis településen, egy macska várja a családot a vasútállomáson, és az óra visszafelé jár. Az első pár oldalon már érződik, hogy ez a kaland nem lesz szokványos.

De hát mindig az ellenkezője történik annak, mint amire számítunk; nem így van?

Az óra központi eleme a könyvnek, valamilyen formában mindig jelen van és folyton visszatérünk hozzá, emlékeztetve minket az idó múlására vagy éppen elvesztegetésére. Szeretem, hogy ezen kívűl még más szimbólumokkal is dolgozik az író, kedvencem a világítótorony, ami közvetve magában rejti az igazságot.

Bár a gonosz jelenléte itt is erős és fokozottan nő a hatalma, de mégis hiányoltam, hogy misztikumának legalább olyan mélysége legyen, mint Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatnak volt. Folyton emlékeztettem magam, hogy lényegében egy első könyvet tartok a kezemben, ami hihetetlenül erős kezdés, és láttatni engedi a jövő könyveit Zafóntól.

Voltak, akik úgy hívták, hogy a Köd Hercege, mert a szóbeszéd szerint mindig éjszaka jelent meg, a mellékutcákat borító sűrű ködből lépett elő, aztán még hajnalhasadta előtt ismét ködbe veszett.

Éhsége viszont elkeserítő, és olvasás közben végigkísért a gondolat, hogy nem lehet tőle szabadulni, legfeljebb rövidebb-hosszabb időre kiiktatni, de amint elérkezik ébredésének ideje, tovább vadászik zsákmányára és nem nyugszik addig, amíg be nem hajtja kintlévőségeit. Egyenlőtlen küzdelemnek látszik, hogy egy ilyen ősi, sok időt megélt entitással három gyerek harcol. Féltettem őket minden pillanatban, és ez a baljós érzés nem eresztette a torkomat, ebben a harcban nem születhetnek győztesek.

Meghúzódott az árnyékvilágban, és türelmesen várta, hogy valamiféle ismeretlen erő visszarántsa az élők közé.

Úgy tűnik, a gyerekek kezében semmi sincsen és hátránnyal indulnak, mivel a Carver testvérek éppen csak megérkeztek a faluba, csupán a garázsban hagyott filmtekercsek adnak némi támpontot, így velük együtt göngyölítjük fel a szálakat, derül fény arra, hogy mi történt házuk előző lakóival. Minél többet derítenek ki, annál közelebb sodródnak a gonosz kitárt karjai felé és elveszítik az ártatlan gyerekkort, felnőtté válnak a nyomozás során.

Az élet egy olyan út, amin nem lehet visszafordulni.

Zafón stílusa ebben a könyvben még eléggé kiforratlan, történet bizonyos eseményei naívnak tűnnek, ami miatt arra gondolok, hogy ezt a könyvet főhősünk, Max írta, aki még maga is gyerek, és végeredményben egészen jól összecseng a kettő együtt, különleges alaphangulatot adva a történetnek. Ez a sorozat tökéletes belépő az író világába, és bár ifjúsági könyv, nyugodt szívvel ajánlom felnőtteknek is.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »