A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.
***
Bevallom, gyerekkoromban, mikor még a könyv pöttyös változatát olvastam, lehettem 10-11 éves, a legutolsó helyen állt ez a regény a pöttyös könyveim rangsorában. Talán ma már tudnék erre magyarázatot adni, talán a könyv szerkezete, vagy a hosszas leírórészek voltak azok, amik miatt nehezen fogadtam be. Az áttörést az 1994-es film hozta meg, amit nem is tudom már, hogy hányszor láttam. Akkor szerettem bele a Kisasszonyokba és vettem újra kezembe a könyvet.
Az én szememmel még most is fura ezt a történetet olvasni és talán sokan mások is rácsodálkoznak erre a kis burokra, amiben a March lányok élnek. Nehéz elhinnem ezt a boldogságot, egységet és szeretetet, sokszor túlidalizáltnak érzem, hamisnak, pedig azért akadnak konfliktusok a lányok között. Talán az a nagy pátosz zavar, ahogyan megbocsátanak egymásnak és maguknak, ahogyan kielemzik a történteket és levonják a tanulságokat és újra hatalmas szeretetben élnek. Aztán megint elkövetik a maguk kis hibáikat, jön az önostorozás, majd egy tanmese, bibliai utalás, vallásos iránymutatás és minden a helyére kerül. Bocsássatok meg, én nehezen mozgok ilyen keretek között, de emiatt nem vonok le ennek a könyvnek az értékéből, bár meg tudom érteni azokat is, aki a saccharine sweet jelzővel illetik ezt a könyvet. Maradjunk a szimplán szentimentalista cimkénél és ne feledjük, a Kisasszonyok egy klasszikus, ami nem mindenkinek való.
Kezdesz kicsit öntelt lenni, szívem, és ideje, hogy változtass ezen. Sok dologhoz van tehetséged, és sok jó tulajdonságod van, de nem szükséges fitogtatnod őket, mert az önteltség rontja a legfényesebb szellemet is. Az igazi tehetségnek és jóságnak nem kell attól tartania, hogy örökké árnyékban marad, de ha még így történne, birtoklásuk tudata akkor is bőven elég a lélek nyugalmához. Az a legjobb, ha a tehetség szerénységgel párosul.
Azt hiszem, a March-ház egy olyan otthon, amire muszáj irigykednem. Már csak a padlás miatt is, ahova Jo szeret elbújni és ahol annyiféle kincs fellelhető, hogyha szükségem lenne valamire, ott biztosan megtalálnám azt. Mesés hangulatú otthon, aminek ablakain át féltve figyelhetjük az éppen távozót, vagy leshetjük a várva várt érkezőt, látjuk a járókelőket, vagy éppen nem túl illedelmes módon beleshetünk a család életébe, ha elfelejtik behúzni a függönyöket. Sokat elhangzik a történetben, hogy Marchék szegények, Meg például vágyik a gazdagságra. Soha nem éreztem ezt a szegénységet, bájos házban éltek, mindig volt étel az asztalukon és ha nem is túl sok, nem is tökéletes, de megfelelő tuhatárral is rendelkeztek a lányok. Csupán arról van szó, hogy egy pénzügyi bukás után, más életszínvonalon folytatták az életüket Marchék, de nem éreztem azt, hogy ez olyan szörnyű lenne.
Meg felszaladt a padlásra, ahol Jo a Redclyffe örököse fölött sírdogált egy háromlábú kanapén a napfényes ablak mellett, miközben almát majszolt kendőbe burkolózva. Ez volt Jo kedvenc rejtekhelye, imádott itt elbújni egy kosár téli almával meg egy jó könyvvel felszerelve, egy házi patkány társaságában, aki ott lakott, és rá se hederített.
Meg, Jo, Beth és Amy fejlődését követjük, felnőttévállásuknak vagyunk tanúi. Olyan sokszor kell megmosolyognom tetteiket és olyan sokszor ismerek fiatal önmagamra, aki meggondolatlanul botlott bele hasonló esetekbe, hogy szinte otthon érzem magam a történetben. Ahogyan jobbak szeretnének lenni a lányok, díccséretes, sőt elvárt dolog egy kisasszonytól abban a korban. Azok a társadalmi normák, amik akkoriban dívtak eléggé lekorlátozták a nőket, mégis ebben a regényben érzem a szabadságot, ahogy a szereplők gondjaik ellenére is boldog halacskaként lubickolnak az élet nagy óceánjában. És persze mind tökéletesek, ami talán az írónő elfogultságából adódik, hiszen önmagát és nővéreit formázta meg a March lányokban és szeretete megkívánta ezt az ábrázolásmódot.
Meg kell említenem a feminista felhangokat is, amik már megmutatkoznak Jo és testvéreinek törekvésében,önállóak, talpraesettek és szilárdan eltökéltek, hogy legalább saját kiadásaikat fedezzék. Leginkább Jo útját követve érjük tetten, nem csak fiús viselkedésével, de számomra, ami szívszorító volt a Pickwik klub "játékban", ahol mindannyian férfi karakter bőrébe voltak kénytelenek bújni. De Jo törekvései éppen ezt az úgymond férfiuralmat volt hivatott felülírni és ha még nem is kimondottan a női egyenjogúság szemléletében, inkább valami képlékeny, nem behatárolt szabadságvágy irányába, hogy merjen másként élni nő léttére, mint ami megszokott. Valljuk meg ez a művelt fiatal hölgy eléggé bátor ahhoz, hogy zavarba hozzon másokat különös életszemléletével és megmutasson egy új utat, amit a hozzá hasonlóan lázadó szellemű lányok is bejárhatnak.
– Ha fiú lennék, együtt szöknénk meg, és kapitálisan éreznénk magunkat, de mivel csak egy nyomorult lány vagyok, illedelmesen kell viselkednem, és itthon kell rostokolnom.
A Kisasszonyok egy szerethető történet hibáival együtt is. Nekem kissé lassú tempójú volt a könyv, helyenként vontatott. Olykor unatkoztam, máskor kevésnek éreztem, amit kaptam és szerettem volna még elidőzni. Néha jelenetek hirtelen el lettek vágva, máskor a számomra kevésbé érdekes részek bő lére eresztve, nem találtam azt az egyensúlyt, amivel kényelmesen tudtam volna haladni az olvasással. Szerettem Jo-t, de néha tényleg túl soknak éreztem, mégis az ő vibrálásával, elevenségével, különcségével tudtam leginkább azonosulni kicsit a könyv szerkezete is olyanra sikeredett, mint ő maga.
Értékelés:
⭐⭐⭐⭐
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése