Tudod, szerintem nem elengedhetetlen egy történet végén a happy end. Sőt, néha kifejezetten irritáló, mert tudjuk, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Néha igenis szükség van elgondolkodtató, drámai, esetleg szomorú befejezésre, mert az tulajdonképpen nem is befejezés. Akkor továbbgondoljuk a történetet; vagy játékosan a fantáziánkkal, vagy éppen pánikszerűen, de ki akarjuk javítani a hibát, ami miatt minden elcsúszott a történet végére. Éppen ilyen a befejezése a Sötét elméknek is.
Disztópikus alapállapot, összeomlott társadalom, korrupt politika és romokban heverő világ. Pont, ahogy szeretem! Egy betegség, ami megtizedeli a gyerekeket, aki túléli, különleges képességre tesz szert. És ennek a kellős közepén Ruby Daly, aki maga is szörnyetegként tekint magára, mert az IAAN-szindróma miatt képessé vált behatolni mások tudatába, ahol kontrollálhatatlan erejével maradandó károkat is okozhat. A hozzá hasonló rendellenesekkel együtt megbélyegzik a Ψ jelével, és koncentrációs táborba zárják. Az erő a legtöbb szuperhős-mítosszal ellentétben itt inkább átok, mint áldás. Már emiatt a koncepció miatt is érdemes volt elolvasni a könyvet, és még mit sem beszéltem a könyvről!
A történet a bonyolult környezet mellett egyszerűen átélhető, az írói stílus viszont eleinte nagyon tárgyilagos. Az első 50 oldalban mintha dokumentumfilmet néztem volna az akkori amerikai állapotokról. Később, amikor Ruby társakra lel, már oldottabb, élvezhetőbb. Az érzések fantasztikusan lettek ábrázolva, nem egyszer engem is megnevettetett, megríkatott a történet, együtt féltem és izgultam a szereplőkkel, szóval nagyon megragadott. Annyira, hogy a könyv utolsó 120 oldalát együltőben olvastam végig, nem tudtam letenni!
A karakterek életszerűek, szerethetők, sőt, imádnivalóak. Szerintem az ábrázolásuk sikerességében annak is volt szerepe, hogy az írónő nem akarta azonnal megkedveltetni őket. Ehelyett elérte, hogy fokozatosan szeressünk bele a könyv szereplőibe, és igen, én imádtam őket! Rubyt vagy milliószor megölelgettem volna, amikor épp instabil volt; Liam kitűnő vezetője lett a lázadásnak; Dagin érezni a legjobban a jellemfejlődést; és Zu... Zu a maga néma, 11 éves kislányosságával együtt zseniális! Annyira aranyos megmozdulásai voltak, hogy nem is igazán éreztem hiányát a beszédének; a cselekedetei, a személyisége beszélt helyette. Szökött Kölyköt viszont utáltam! Nemcsak azért, mert folyton azt ordítottam magamban, "Ne rondíts bele a szerelmi-szálba!", hanem azért, mert végig éreztem, hogy nem az, akinek látszik. Szóval hitelesek lettek a karakterek, könnyen tudtam azonosulni valamennyiükkel.
És a végén a csavar: minden tragédia szívet marcangoló a történet végén. Rubyval együtt mondtam, hogy el kellett volna olvasniuk a levelet, de persze nem hallgattak ránk, és ennek meg is lettek a következményei. A lezárás után nehezen tértem magamhoz, úgyhogy most majd' meghalok, hogy végre olvashassam a második részt. Lehet, angolul fogok hozzá, még nem tudom. De visszatérve a bevezetőmhöz: nem minden történet végére kell happy end. De most, hogy pokolian fáj a szívem a szereplőkért és a történet lezárásáért, már nem vagyok annyira biztos ebben...
Értékelés:
Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5
Ajánlom: 5/5
Erőssége: a karakterábrázolás, a történet felépítése, a csattanó.
Újraolvasnám: IGEN
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése