Alexandra Bracken: Sötét játszmák

Végre! Ez volt az első gondolatom, amikor Levandrától megkaptam a könyvet. Annyira vártam már, hogy végre olvashassam a Sötét elmék második kötetét, mint szerintem semmilyen más könyvet az elmúlt évben. És mindez éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy az utolsó vizsgámig a tananyagaimon kívül semmi mást nem olvasok. Ember tervez, Levandra végez...

Az első kötet nálam nagyon magasra tette a lécet. Nem sok olyan könyvet olvastam mostanában, ami annyira lekötötte volna a figyelmemet, mint Ruby Daly története. Nos, ha voltak is elvárásaim, Alexandra Bracken magasan túlteljesítette őket! A történet ugyanis elment egy olyan irányba, amire én se számítottam: a várakozással ellentétben nem az IAAN-szindróma gyógyítása, hanem az eredete került előtérbe. Ezzel együtt megismerkedünk pár új, zseniális karakterrel, ahogy az első kötet néhány kedvence is visszaköszön a könyvben.

Bracken nagyon ért az érzelmek játékához. Több jelenet megmosolygatott, például Ruby és Dagi újratalálkozása, máskor összefacsarodott a szívem a történtek hatására. Pont ez az érzelmi hullámzás az, ami letehetetlenné tette a kötetet, és akkor még semmit nem beszéltem az izgalmas és változatos történetről! Ha most egy rövid beszámolóra számítottál, csalódni fogsz. Olvasd el a könyvet! ;)

A karakterábrázolás, ha lehet, még jobban sikerült, mint az előző kötetben. Kb. fél évvel járunk a Sötét elmék eseményei után, ami a már ismert szereplőkön nem tűnt el nyomtalanul. Ruby erősebbé, határozottabbá vált, megedzette a Ligánál töltött idő. Kimondottan tetszett, hogy közte és Liam között egy időre felcserélődtek a szerepek, és ezúttal a lány védelmezte a szerelmét. Dagi olyan badass, hogy először el se hittem! Clancyt pedig jobban utálom, mint valaha, habár egy kicsit mintha veszített volna a profizmusából. Ki ne felejtsem az új szereplőket: Vidát egyenesen imádtam, hamar belopta magát a szívembe keménységével álcázott bájával. Jude számomra elég jellegtelen volt, de azért tartogatott meglepetéseket a könyvben. Az igazat megvallva azonban ez pont az a történet, amiben még a legapróbb mellékszereplőknek is komplett háttértörténetük van, ezzel is könnyebben elfogadhatóvá téve az egész sztorit.

Külön bekezdésben szólnék arról a szálról, amire mindenki tűkön ülve várt. Liam és Ruby végre újra találkozik, és a kezdeti nehézségekkel együtt jobban szeretik egymást, mint valaha. Hogy lehet ez? Az írónő ezt annyira egyszerűen magyarázta, hogy azt képtelenség felülbírálni: Liam szíve emlékezett arra a lánnyal kapcsolatban, amire a tudata nem. Különös módon ez nem olyan csöpögős, mint amilyennek hangzik, sőt, meglehetősen nehéz megemészteni, de a könyv erre bőven hagy időt.

Ezzel a könyvvel az írónő felkerült kedvenc íróim listájára. Hiába a klasszikus szuperképességes alap, olyan világot épített rá, amivel igencsak nehéz felvenni a versenyt. Hol a harmadik kötet?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az új és megújult karakterek, a történetvezetés és a magyarázat Liam visszatérésére.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Amy Tintera: Lázadók ​hajnala

Egyet kell értenem a fülszöveggel, tényleg azok fogják kedvelni ezt a könyvet, akiknek bejött az Éhezők viadala és A Beavatott. Feltéve, ha tényleg nagy-nagy rajongója a műfajnak. Mert igaz, ami igaz, ez a regény sem mentes azoktól az általános hibáktól, mint a többi hasonló. Adott egy "Hűha!" kategóriás koncepció, ami miatt elolvastam a regényt és előrebocsátom, olvasom a folytatást is! Viszont úgy érzem, azon kívül semmi extrát nem sikerült beletennie az írónak, ugyanaz, mint a társai, csak pepitában.

A kritika nyomokban spoilert is tartalmaz!

Számomra nem lett világos, hogy szándékosan élesztik újra a rá alkalmasakat, vagy magától indul be a folyamat. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokkal találkoztam, többször visszalapoztam, újraolvastam részeket, mert kissé zavarosnak tűnt a sztori. Igazából értem, hogy miért volt szükséges, hogy olyan körülmények között haljon meg Wren, ahogy, de feleslegesnek tartom. Bőven elég lett volna az a 178 perc és a múltja magyarázatnak arra, hogy miért ilyen a személyisége, amilyen.

Itt megállnék egy pillanatra: Attól, hogy valakit újraélesztenek, vagy újraéled, ember vagy nem ember? Történnek változások, ez igaz. Világosabb lesz a bőrük, másabb a szemük színe és nem lesz könnyű meghalniuk sem, kivéve, ha szétlövik a fejüket. Egy kicsit zombi-apokalipszis érzés. Viszont minden más funkcionálisan működik. Érzések, gondolatok, ösztönök, táplálkozás, anyagcsere... stb. Értelmezésem szerint nem zombik, de akkor micsodák? Engem kifejezetten zavart, hogy az újraélesztettek még önmagukat sem tartották embernek. Ugyanakkor remekül ábrázolta kirekesztettségüket, sehova sem tartozásukat, még maguk sem tudták, kik ők, mik ők és hol a helyük ebben az őrült világban. Ettől voltak kihasználhatók, sebezhetők és hű katonái a HIRC-nek, ami "gondoskodott" róluk.

A világábrázolás teljesen korrekt, beleillik a műfajba, megadja az alaphangulatot. Ezen a ponton megjegyezném, hogy a könyvborító szerintem nincs összhangban a díszlettel, úgy gondolom a leírtak alapján, hogy az újjáépített városban nincsenek ilyen magas épületek, de legalábbis nem ennyi. A bevetések többnyire a nyomornegyedben zajlanak, ami hiányérzetet hagy bennem, hiszen Callum a Ricoban élt és ott kapta el a vírust. Gondolom, inkább Wren múltja miatt koncentrálunk erre a területre, és mert ideális helyszín a sztori szempontjából. A gazdag negyed elvenné az utópisztikus érzést. 

A karaktereken kezdtem el dühöngeni, bár igyekeztem jóindulattal viseltetni irántuk, tekintve, hogy YA-ról van szó és hülyeség lenne azt várnom, hogy átgondolt, kidolgozott személyiségeket kapjunk. De legalább Wrennél illet volna, jobban odafigyelni. Kivűl kemény, de belül tele komplexusokkal, eddig rendben van, láttunk már ilyet, létezik ilyen, nem is ezzel van a baj, hanem a gondolatival, logikátlan tetteivel, amivel megingatja azt az alapot, amiből dolgozott Amy Tintera. Callum. Az oké, hogy 22-es, de nem indokolja bárgyúságát, illene felismerni, hogy alkalmazkodni kell az új helyzethez, nem totális hülyét csinálnia magából, lázadni egy olyan helyen, ahol fegyveres őrök és kamerák figyelik minden lépését. Nekem legalábbis ez jött le a srácról. Vicces volt, ahogy a többi újraélesztett viszolygott Wrentől és kerülte a 178 perce miatt. Mintha nem lenne mindegy, mennyi volt az az idő, ha mindegyikük a sírból jött vissza?

Na és persze nem felejtem el megemlíteni kedvenc klisémet sem a hasonló témájú könyvekből, amibe Tintera is belerohant. Amikor megszöknek a lázadók, mi az első gondolata Callumnak? Hazamenni és látni az ő kedves családját. Na ne! Tutira ott fogják keresni először a szökés után, vagy legalább is figyeltetik a házat. Ja hogy itt ilyen terv nincs a felsőbb hatalmak részéről, csak cirkáló siklók a város felett, hátha kiszúrják a szökevényeket? Szervezetlen egy banda ez a HIRC. Az már csak hab a tortán, hogy a család is a kliséknek megfelelő variációk egyikeként reagálta le a nagy találkozást. A szerelmi szállal nem volt problémám, sőt úgy érzem, hogy az óvatos adagolása egészen megnyerő, nem erőlteti ránk Tintera. Egy kicsit nevetségesnek hat a 178-as és a 22-es közötti különbség az erőviszonyokat nézve, egy fordított alaphelyzet állt fel, de működőképes. A számok alapján való megszólítás, unalmas elcsépelt, de elhagyhatatlan része egy ilyen regénynek.

Ha ez nem lenne elég, akkor íme a gyűjteményem, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Sajnálom, hogy nálam ezeken csúszott el a dolog:

• Mayer parancsnok, közli Wrennel, hogy nem lesz más választása meg kell semmisítenie Callum-ot, ha nem ér el javulást és ezt nyugodtan meg is mondhatja neki. Nos Wren, nem mond a srácnak semmit, mert azon parázik, hogy bármit mondana, az őrök meghallhatják, vagy a kamerák vennék.
• Wren a különleges küldetésen berúgja az ajtót, majd igyekszik halkan lopakodni, mert hátha alszik a célszemély és akkor álmában lephetné meg. De most rúgta rá az ajtót! Egy nyomornegyedben aki nem ébred fel ilyen zajra, az eddig, hogy maradt életben?
• Wren annyira nem szuper katona, hogy egyedül meg tudjon szökni a bázisról, viszont egyedül csak ő képes rá, hogy megszöktesse Lab lányát.
• Callum karaktere annyira kínosan együgyűre sikeredett, mintha az írónő nem találta volna a határt, a "gazdag" fiú tapasztalatlansága és egy született lúzer között.
• Bevetésről visszatérve mnden újraélesztettet megmotoznak, mert egyesek fegyvereket hoztak magukkal kintről, amikkel az őrökre támadtak. És mi van a késekkel a tornateremben, amikkel célba dobást gyakoroltak? Az nem alkalmas arra, hogy az őrökre támadjanak velük?
• ...és végezetül, amin a legjobban kiakadtam. Wren elhagyja magát, mire Callum kezd dominálni és még az is kiderül, hogy erős. És akkor kérdezem én, hogy lehet az, ha valaki a mezőn dolgozik és fizikai munkát végez egész nap, nincs állóképessége és gyenge?

Tetszett az alapkoncepció, tetszett a sztori, de nem szippantott magába és ennek oka, főként a fent felsorolt bakik voltak.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A világábrázolás és az alapkoncepció.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Lucy Keating: Dreamology - Álomgyár

Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.

Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.

Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe - szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!

A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.

Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.

Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

David Levithan: Egy másik nap

Egyszerűen imádtam a Nap nap utánt! Hamar az egyik kedvencemmé vált, pedig, ahogy az értékelésemben is leírtam, meglehetősen idegenkedtem tartalmi besorolásától, az LMBT-től. Azonban egy másik ilyen kategória hasonlóan kétes érzéseket kelt bennem, ez pedig a spin-off. Számomra a spin-off csak egy újabb bőr lehúzása egy sikeres történetről, legyen az film, sorozat, vagy akár könyv. Viszont nem szeretek úgy nyilatkozni egy akármilyen témában, hogy még nem próbálkoztam meg vele. Épp kapóra jött Levandra egyik meglepetése számomra, ami a könyv spin-offja, az Egy másik nap volt.

A történetet ezúttal Rhiannon szempontjából nézhetjük végig. Tekintve, hogy eleve szimpatikus volt nekem az ő karaktere, örömmel fogtam hozzá a könyv olvasásához. Érdekes volt az "A" iránt tapasztalt szerelmét belülről érezni. A Nap nap után olvasása közben, "A"-hez hasonlóan én is gyakran kételkedtem Rhiannon érzéseinek valódiságában. Olyan szívet melengető volt tapasztalni, hogy azok tényleg valóságosak! Ezért az élményért nem lehetek elég hálás David Levithannak.

Tekintve, hogy a történetben nem sok újdonságot tapasztalhattunk, számomra a karaktereken volt a hangsúly. "A"-t még mindig imádom, naiv és tipikus hős-szerelmes személyének hibáival együtt, Rhiannont viszont még jobban megkedveltem, ahogy az ő szemein keresztül láttam a világot. Amúgy borzasztó volt tapasztalni, milyen mélyen bemagyarázta magának, hogy a Justinnal való kapcsolata annak sekélyességével és viszonzatlanságával együtt így normális. Ami viszont csalódást okozott, az Rhiannon baráti köre. Bár mind rendelkeznek egy-egy egyedi jellemzővel, tulajdonképpen egy személyből gyúrták őket. Arról nem is beszélve, hogy az egész társaság pszichológusokból állt. Komolyan, itt mindenki ismeri a szív titkait, csak Rhiannon nem? Ez annyira abszurd, hogy megpróbáltam simán csak figyelmen kívül hagyni... Nem igazán sikerült, de megpróbáltam!

Ahogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni az író egyik bakiját sem. Némi történet-leírás következik, de nyugi, nincs komolyabb spoiler-veszély. Szóval: van az a jelenet, amikor Rhiannon és a Justin testébe bújt "A" kocsikáznak az óceán felé. Rhiannon válogat a rádiócsatornák között, mire jön egy ilyen esemény:

"Amikor túl sokáig időzök egy nekem tetsző dalnál, megkérdezi:
– Ez jó, nem?
Én viszont azt gondolom, nem, nem jó, mert utálod. Mégsem szólok, maradok a csatornán. Közben várom, hogy elsüssön valami bárgyú poént, teszem azt, az énekesnő úgy nyivákol, mintha menstruációs görcsei lennének."

Oké, eddig semmi különös. Nézzük tovább:

"Váltogatom az adókat, amíg egy, Justinnak legkevésbé tetsző dalhoz nem érek.
Ez az! – Kelly Clarkson. Éppen arról énekel, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Felhangosítom. Magamban azt kívánom, hogy zendítsen rá erre is.
Meglepetés.
Teli torokból énekelünk."

Szóval ezt a számot énekelték a kocsiban. Tök jó, ráadásul ismerem és szeretem ezt a számot. Na de menjünk tovább! Később Steve bulijában Rhiannon épp a CD-k között válogat, amikor "A" odalép hozzá, immáron Nathanként. Íme a jelenet:

"A laptop mellett CD-k sorakoznak. Valószínűleg Steve szüleié. (Akikről egyébként fogalmam sincs, merre vannak.) Adélé CD-je van felül.
Ráérősen böngészni kezdem a zenéket.
Kelly Clarkson is köztük van, amiről eszembe jut a délután az óceánnál. Fun.-t is hallgattunk akkor.
– Nagyon bírom őket szólal meg valaki mellettem, és a CD-re mutat. És te?
Csodálkozom, hogy kiszúrtak ebben a tömegben. A srác, aki megszólított, teljesen ide nem illő ruhában van zakót visel és nyakkendőt, mintha innen egyenesen a reggeli misére menne. Úgy tűnik, kétségbeesetten keres valakit, akivel beszélgethetne, engem mégis megmagyarázhatatlan érzés fog el: ez a srác miattam jött ide. Ilyenkor visszakozni szoktam, most viszont valamiért úgy döntök, hogy nem rázom le.
– Ja, én is – felelem, és feltartom a CD-t.
Halkan belekezd a Carry Onba, abba a dalba, amit Justinnal énekeltünk az autóban. Ezt jelként fogom fel, bár nem tudom pontosan, minek a jeleként."

Jó, persze, azt mondja, Fun.-t IS hallgattak a kocsiban, szóval ez még nem jelent semmit. De nézzünk csak meg egy későbbi jelenetet:

"Felmegyek a Facebookra. Gawkert olvasok. A YouTubeon zenét hallgatok, köztük a Fun. dalt, a tengerparti kiruccanásunk dalát, amit aztán Nathan énekelt nekem a bulin."

És itt a bökkenő! Mikor változott át a közös tengerparti daluk a Strongerről a Carry Onra? Hol van ez leírva, David? Én nem látom a könyvben. HOL VAN EZ LEÍRVA???

És az a poén, hogy a Fun. számát is szeretem. De ez nem mentség a hibára.

Plusz egy gondolat a lezárásról: ha már spin-off, szerintem jogosan vártam el, hogy az eredeti mű függővége után valami érdemi információval gazdagodjak. Amit az Egy másik nap kínált, hát... is-is. Kiderült, hogy "A" elmélete bevált, és valóban át tudta ültetni a megfelelő emlékeket Alexanderbe, erre az író fogta magát, és pofán vágott egy újabb függővéggel. Etikátlan egy lépés, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy még hírből sem létezik a Nap nap után folytatása. Amúgy nem is tudnék elképzelni neki egyet.

Szóval röviden ennyi. Eddig sem igazán értettem egyet a spin-off létjogosultságával, most viszont konkrétan alátámasztást nyert az elméletem: ez a műfaj csak egy sztori sikerének ismételt meglovagolására való. Nem hiszem, hogy valaha is elolvasok még egyet. Ez persze nem jelenti azt, hogy lehúzom a könyvet, sőt! Nagyon jól éreztem magam az olvasása közben, olyan nosztalgikus érzés volt visszaemlékezni az eredeti történet cselekményére. Ha viszont választanom kell, hogy átéljek egy adott élményt, vagy tapasztaljam meg a másolatát, inkább maradok az eredetinél.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A mély érzelmek és a szép leírások. Gyakorlatilag ennyi. Könyörgöm, ez egy spin-off!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Chanda Hahn: Tükröm, tükröm

Még egy ilyen irritáló főhőst, mint Mina! Ki nem állhatom! Ez a lány tényleg hülye. Ennyire lebutított karaktert legutóbb Maggie Stiefvater Lament c. könyvében láttam Dee személyben. Nem is tudom, hogy szándékosságot merjek-e felfedezni benne, vagy egészen egyszerűen ez Chanda Hahnt minősíti. Inkább a második. A könyv elején még majdnem megdicsértem az írónőt, hogy lám, látom a fejlődést, mintha egy hajszálnyival jobb lenne a stílusa. Még jó, hogy nem ragadtattam ilyesmire magamat, mert a baleset körül elvesztette a kontrollt és visszatért a 12 éves amatőr író-érzés.

Sokkal gyengébb volt a sztori az előzőnél, és már nem volt bennem az az érzés sem, amit a koncepció hozott elő belőlem. Szenvedtem az írói stíluson, és szenvedtem Mina karakterén. Ez a lány nem egyszerűen szerencsétlen, ez a lány sötét, aki képtelen összerakni a dolgokat, és emiatt hatalmas nagy bajt kever maga körül. Gondolom ez volt a cél, de az írói megoldás egyenesen gáz volt. 

SPOILER!

Tényleg összetöri Mina a tükröt, amin keresztül Jared éppen segítséget próbál kérni tőle? Ja, hogy haragszik rá! De mégis, miféle ember tesz ilyet ahelyett, hogy megpróbálna segíteni? Aztán csodálkozik, hogy az összetört tükörben nem találja a fiút. Mintha sosem olvasott volna tündérmesét, ráadásul éppen ő legyen ilyen ostoba, aki ráadásul egy Grimm. Aztán ott van a jelenet Mábbal, akit meg sem akar hallgatni, miközben Nan élete forog kockán. Nagy kegyesen kijelenti, hogy meghallgatja az alkut, de figyelmezteti a Tündérkirálynőt, ha bárhogy is hátráltatni akarja Nan megmentését, akkor nem hallgatja végig! Hol itt a logika? Éppen Mina hátráltatja a dolgok alakulását azzal, hogy akadékoskodik.

Persze ne várjam, hogy egy 16 éves lány felnőttként gondolkozzon, de azért ne is süllyedjünk már le a 4 évesek dackorszakára. Mina mindenkire haragszik, ezért senkit sem hallgat meg és mindenkit kerül.

Az erdőben kószálós jelenetnek szerintem semmi értelme nem volt. Jared állítása szerint azért viszi Minát az erdőbe, mert valami a nyomában van és szeretné, ha az a valami elveszítené a lány szagmintáját. Tök logikusan magára is hagyja a lányt, mert dolga van! Aztán Mina belebotlik Karlba, tényleg tök véletlenül éppen arra autózott, úgy, hogy Karlnak fogalma sincs róla, ki a lány, bár meg akarja ölni, de nem is tudja, hogy miért, és csak később jön rá, hogy Mina egy Grimm, ezt közli is vele később a kórházban, de most már éppen azért akarja szándékosan megölni, mert Grimm. Tegye fel a kezét, aki ezt érti! Akkor most ki követte a lányt, aki elől elmenekítette az erdőbe Jared?

Életem legnagyobb hülyeségét hordta össze Chanda Hahn arról, hogy ki is Jared valójában. Addig rendben van, hogy Tündérkirálynő fia, ezt sejtettem is, de... az a dolog a két könyvvel! Jaj! Hogy Jared maga a Grimoire - ez még nem is rossz, de hogy a gonosz ikertestvére nem más, mint maga a Történet! Mellesleg az előző részben valami Manó hasította le a Történetről a Grimoire-t, hogy igazságosabb legyen a kihívás, ebben a részben már egy Tündér volt a tettes, de hát akkor is, hogy a fenébe lehetnek vér szerinti leszármazottai a Tündérkirálynak és Királynőnek? Várjunk csak, hogy is volt az előző részben? A Történet olyan sokat időzött a tündérvilágban, hogy maga is tündérré vált.

"– Ki vagy te? – kérdezte a lány félig ámulva, félig félve.
– Máb vagyok, és azért jöttem, hogy alkut kössünk – válaszolta a nő egyszerűen, érzelmek nélkül.
Mina alaposan végigmérte. Eszében sem volt alkut kötni egy tündérrel. A fejét rázta, de a nő óvatosan felemelte az egyik ujját. Mina érezte, hogy a feje azonnal abbahagyja az ingást. Többé nem volt ura a saját testének.
– Én óvakodnék válaszolni, mielőtt meghallgatnám a feltételeket. Amint egy alku megköttetik, nem lehet visszavonni.
– Kinyújtotta sápadt kezét, és ujjával az autóroncsra és a barátai megmentésén keményen fáradozó mentőcsapatra mutatott. Mina fényszórókat látott közeledni a ház felől, feltételezte, hogy Veronica és dr. Martin az.– Oké – suttogta idegesen –, hadd halljam a feltételeket! De figyelmeztetlek, ha hátráltatni akarsz, hogy megmenthessem a barátaimat, akkor hallani sem akarom."

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5

Erőssége: A lezárás azért egészen tűrhető volt.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Chanda Hahn: Bűbájtalan

Van, amikor egy kivételesen jó koncepció és sztori találkozik egy közepes íróval. Hű! Márpedig ez igazán jó kis koncepció, a francba már, hogy sosem a megfelelő helyre kerülnek az ilyen lehetőségek! Ha én lettem volna a kiadó, visszadobtam volna a kéziratot, hogy Chanda Hahn egy párszor még rágja át magát rajta, mert az írói stílusa vetekszik egy 12 éves amatőr íróéval, aki a saját blogján próbálgatja szárnyait. Figyelembe véve az írónő korát, többet néztem ki belőle. Vagy csak többet vártam. 

Botrányos a fogalmazása. Nem mintha csak ezzel lett volna problémám. Néha úgy éreztem, ezt a történetet csak ő maga érti, vagyis bizonyos információkat elfelejt az olvasóival megosztani, hiszen egyes párbeszédek vagy tények mögött rejlő hátteret csak ő ismerhet, ezért úgy ír le mindent, mintha természetes lenne nekünk, olvasóknak is. Pedig nem. Például kimaradt az a rész is, amikor Mina rájön, hogy ki is Jared. Egyszer csak kijelenti, hogy ezt már régebben kikövetkeztette! Mikor is? Mert én sajnos lemaradtam róla!

A könyv elején még úgy éreztem magam, mintha A villámtolvajt olvasnám, csupán az írói stílus egy hajszálnyival jobb. Később jött egy enyhe Rubinvörös-feeling, majd Jared felbukkanásával a Csitt, csitt déjà vu-érzés. Mintha csak Folt jelent volna meg személyesen, csak a főhőst tévesztette el, aki Nora helyett Mina. És még motorja is van!

A könyvnek köszönhetően megismerhettem egy titokzatos új fajjal is. Eddig hallottam már tündérmackókról, de tündérfarkasról még SOHA! Szóval tündérfarkas. Ezt még emésztenem kell, de valahol logikus, hogy egy tündérmesében szerepelnek tündérfarkasok, nem? Vagy akár még tündérkismalacok is!

Aztán itt van ez a dolog, amit minden gyakorlatlan vagy kezdő író elkövet. Katalógusokat ír! Ez bővebb magyarázatot igényel. Azt nevezem katalógusírásnak, amikor részletesen le van írva a szereplő ruházata a hozzá illő csinos cipőcskével, színben passzoló egyéb kiegészítőkkel, vagy amikor felsorolja azokat a márkaneveket, amit éppen magára aggat a karakter. Ez egy kicsit felzaklat. Kivéve, ha éppen egy piros báli ruháról kapok részletes leírást, amit a Történet úgy kíván. Na de hogy Nan fürdőszobájának multifunkcionális szerelvényeiről olvassak beszámolót, és a süllyesztett kádról, amiben úgy mellékesen Mina szobája simán elférne (mármint a fürdőben, nem a kádban... bár még az is lehet...), mert mi mással is lehetne szemléltetni a luxust.

Oké, tudom, nem az én korosztályom a megcélzott közönség. Lehetséges, hogy a 15-16 évesek kikerekedett szemekkel olvassák, hogy milyen ruhába bújt a főhős, mit vesz fel a randijára, azon izgulva, hogy a kiszemelt pasi luxusautójának bőrüléséhez színben passzol-e? Pláne, hogy az eredeti megjelenés óta már eltelt öt év, valószínűleg nem ezt a trendet kívánja követni az olvasó. Elnézést. Természetesen én is voltam 16 éves és faltam az ilyen könyveket, de már akkor is utáltam az írók divatmagazin-szerű beszámolóit Barbie babájuk szettjéről.

De még nem végeztem! Mert még egy dolog zavar. Mégpedig, amikor indokolatlanul eltúlozva ecseteli az író a főhős anyagi helyzetét, a mély szegénységet, amiben él. Főleg a fürdőszoba elavult csőrendszerét, ami néha nem működik megfelelően, arról nem is beszélve, hogy gyakran van áramkimaradás, és nem telik mobiltelefonra, ráadásul a turkálóból öltözködik. De azért van otthon ötféle gabonapehely és az anya hirtelen felindulásában lecseréli lánya teljes ruhatárát!

Csóró a család, kész, el van fogadva, nem kell az olvasó szájába rágni, hogy szegény Mina, így meg úgy, mert a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy Mina megtudja, miféle családi átok sújtja, és próbálja túlélni a Történetet. Mert éppen erre kellene fókuszálni, ezt a részt kidolgozni, részletezni; és nem utolsó sorban információval ellátni az olvasót.

A karakterek nagyon szétestek, valahogy nem sikerült egységbe rendeznem őket, mintha mindannyian egy másik regényből szöktek volna meg és itt találkoztak volna. Ha belegondolok, ez nem is lenne olyan nagy hülyeség, a könyv koncepcióját ismerve! De tényleg, mintha idegenek lettek volna egymás számára, mindenki más világból származott, vagy mindenkinek volt egy külön világa, és nem volt közös pont, ahol találkoztak. Egymás mellé lettek erőltetve. Mrs. Wong karaktere nagyon tetszett, belőle többet is elbírtam volna, mondjuk egészen váratlanul felbukkanhatott volna bizonyos helyeken, és akcentusával, értékes életbölcsességeivel gazdagíthatta volna a sztorit. Esetleg kiderülhetne róla, hogy ő egy tündérkeresztanya! Ha már Grimm-mesékről van szó...

A sztori elnagyolt, kidolgozatlan, nagyon sok hiányérzetet hagy maga után. Fájlaltam, hogy Mina ilyen hamar és egyszerűen megtalálta a Grimoire-t. Meglepett, milyen biztonságban van a családja azok után, hogy a Történet vadászik a Grimmekre, a fél mesevilág pedig a könyvre. Egyetlen betörés a lakásba, amit öt perc alatt rendbe raktak, mintha mi sem történt volna, és megelégedtek azzal, hogy egy széket tettek a kilincs alá, nehogy bárki is bejöjjön az ajtón. Nevetséges, ahogy elutasítja Jaredet, aki azért van ott, hogy segítsen neki, de Mina játssza a sértődöttet, kerüli és nem akar szóba állni vele, hát ez annyira... logikus. Ez a lány tényleg katasztrófa!

Csakis a koncepció miatt kap három csillagot a könyv, mert az annyira, de annyira ott van! Sajnálom, hogy ennyire gyengére sikerült a kivitelezés.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 2/5

Karakterek:2/5

Leírás: 2/5

Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5

Erőssége: A koncepció. A koncepció. A koncepció.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Amy Ewing: Az Ékkő

Ismét egy egyedi és csodálatos világ. Pont, ahogy szeretem! Megint kaptam valami újat, megint tehettem felfedezéseket, megismerhettem egy új világot, és ez a világ nagyon tetszett. Bár ami a világ bemutatását illeti, Amy Ewing helyenként túlzásokba esett, ami nem is lenne annyira vészes, ha magyarázatot adott volna arra, hogy Ékkő házai honnan szerezték be azt a rengeteg követ, amiből a palotáik épültek. Nem tudom, miért kell mindig ilyen apróságokon fennakadnom, de mindig ez történik

A cselekmény miatt sokszor ráncoltam a homlokomat, volt egy-két olyan mozzanat, ami nem tűnt logikusnak, nem győzött meg a hozzáfűzött magyarázat és emiatt hiányérzet maradt bennem. Sokszor éreztem, hogy valami ide még kell, hogy valami miatt nem tökéletes, nem kerek, nem eléggé mély. Lassúnak éreztem a könyv tempóját, főleg a legelején, amikor Violet körülményeit és a családját ismertük meg, de szükséges volt ahhoz, hogy lássuk azt az éles különbséget, ami a város szegényebb részeit és az Ékkőt elválasztja egymástól.

Tetszett a város felépítése, a rétegek elkülönülése, a történelme. Abszolút hitelesnek találtam, elevennek, amit nem nehéz elképzelni. Még a tömegközlekedésről is kaptunk információkat, a katonaságról és néhány alaptörvényről, főként a helyettesek helyzetéről. Végig ott lebeg a levegőben a kimondatlan igazság a helyettesekkel kapcsolatban, amit végig sejtesz, de nem tudod, milyen formában, hogyan valósul meg. Elkezded félteni Violetet.

A romantikus szál egy kis csalódást okozott, de végül meggyőztem magam, hogy Violet ettől lett emberszerű és nem egy túlidealizált szupernő. Egyébként nélküle is remek lenne a sztori. A különleges képességek nem túl erőteljes elemek, nincsenek túlzásba víve, mégis jelen vannak, ahogy megkívánja a műfaj, mégis központi szerepet töltenek be. Próbáltam találgatásokba bocsátkozni velük kapcsolatban, hogy miért van szükség rá és miért nem merült még fel senkiben sem, hogy ezek fegyverként is használhatók, de kivártam, amíg magyarázatot kaptam rájuk - és végül kaptam is.

Amit kevésnek találtam, a Választófejedelem asszony háttértörténete, a tervei, tettei mögötti indokok, mert túl távolinak éreztem és kissé mondvacsináltnak ezt az ellentétet. Mégis érezhető volt a királyi családok közötti ellentét, érezhető, hogy lesznek itt még bonyodalmak.

Volt valakinek olyan érzése Luciennel kapcsolatban, mintha ismerné? Bevallom, nekem Lord Varys jutott róla eszembe. Ne kérdezd, ne kérdezd! A karaktere miatt egy kis kétkedés fogott el, folyton aggódtam, hogy hátha nem is az, akinek hiszem és ugyanez vonatkozik Garnet-ra is. Kedvelem a fickót! Szeretem Lucien találmányait!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A zene jelenléte a könyvben. Violet játéka a csellón, hogy a lányoknak van valami hétköznapibb tudásuk, tehetségük is. Na és a hangvilla!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Amy Kathleen Ryan: Szikra

Waverly, Kieran és Seth kalandjai folytatódnak a második kötetben is. Úgy csöppenünk vissza Amy Kathleen Ryan világába, mintha el sem hagytuk volna. Sok második kötettel ellentétben nem kell attól szenvednünk, hogy megváltozott az írói stílus vagy a karakterek teljesen kifordultak önmagukból. Megnyugtató úgy találkozni velük, ahogy legutóbb láttuk őket. Nagyjából, hiszen az események mindenkire hatással voltak. Waverly hónapokat töltött az Új Látóhatáron, életét kockáztatva szabadítja ki a foglyul ejtett lányokat és tér vissza velük az Emperyum fedélzetére. Igen ám, de nem a megszokott környezet várja. A dolgok alaposan megváltoztak. Rossz irányba.

Mindhárom főszereplő vállára súlyos terheket rak a változás. Kieran átveszi a hajó irányítását és a saját feje után, tapasztalatok nélkül próbálja egységben tartani a társaságot, olyan eszközökkel, amelyeknek nem ismerheti a veszélyeit. Most Seth a gyakorlatiasabb gondolkodó, aki hamar felismeri, hogy nem haladnak jó irányba a dolgok, és fellázad. Jutalma, hogy bebörtönözik. A börtönben pedig kétségbeesetten próbálja megtalálni a kiutat, figyelmeztetni a többieket. Waverly Sethhez hasonlóan látja a dolgokat, és ez kényelmetlenné válik Kieran számára, a fiú reagálása és viselkedése megdöbbentő. Szép lassan megindul lefelé a lejtőn, miközben Seth a körülmények hatására jellemfejlődésen megy végig. És Waverly? Erősebb lett, elszántabb, mégis megmarad annak, aminek megismertük az első részben, próbálja megtalálni a lehető legjobb megoldást a változásra. A körülmények ugyanúgy ellene fordulnak, mint Seth ellen. Hősből közellenséggé válik, de mégsem adja fel, elszántan küzd a személyi kultusz ellen, és mindaz ellen, amit megtapasztalt az Új Látóhatáron.

Továbbra is van részünk drámában. Főhőseink jellemében lezajló fordulatok, a saját kis harcaik, a változások. Kit milyen irányba visz el a külső hatás. Hangulatában nagyon torokszorító ez a sztori. A gyerekeknek most kell csak igazán felnőttként viselkedni és nehéz döntéseket hozni. Ki ne hibázna a helyzetükben? Benne találjuk magunkat az érzelmek sűrűjében: frusztráció, harag, gyűlölet, tehetetlenség, csalódás, keserűség. Mind emellett bátran állják a sarat. Sok koravén gyerek, vállukon a veszteség érzésével. Te pedig ökölbe szorított kézzel falod a könyvet, és várod, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Újra és újra megtapasztalod, hogy nem tündérmesét tartasz a kezedben, a számtalan fordulat, történés bizonyítja, hogy itt most nem babra megy a játék. 

És az erkölcsi kérdés itt is jelen van. Nem annyira az Anne Mather vonal, mint inkább Kieran személyében. Bár a kiindulópont esetleg ugyanaz. Kétségbeesés, hibás döntések, önfejűség, hatalmaskodás, és csak idő kérdése, mikor omlik össze minden, mert nem működik, nem működhet. Elképzelni sem tudod, hogy az élet ennél is rosszabbat tartogathat ennek a gyerekcsapatnak a számára. Elvesztették a gyerekkorukat, a szüleiket, a hitüket, telve lelki sérülésekkel. Egyetlen biztos pont az életükben a hajó, ahol születtek. Most mindennél fontosabb az egység, az összefogás, de ahogy a valóságban is, úgy a regényben is inkább a széthúzás a jellemző.

A Szikra méltó folytatása a Ragyogásnak, ha nem jobb. Ó, hol van már a harmadik rész?

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Karakterek: 5/5

Sztori: 5/5

Leírások: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A drámák, belső harcok, felnőtté válás megélése és a rengeteg kérdés, ami gondolkodásra késztet.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

A Dream válogatás könyvei számomra garanciát jelentenek a tartalmas és kellemes kikapcsolódásra, még egyetlen egyszer sem csalódtam a könyveiben. Abszolút kedvenc. Ezúttal sem volt ez másként.

Véletlenül akadt a kezembe a könyvtárban. Első pillanatban nagyon nem tudtam mit kezdeni vele, sem a borító, sem a fülszöveg nem fogott meg, viszont valami belső hangra hallgatva kosárba tettem és hazahoztam, hogy "na, majd meglátjuk"! Sci-fi, végül is ez az érv szólt mellette, olyan ritkán találok könyvet ebben a műfajban és hosszú kihagyás után az első volt, amit kiszúrtam: végre, végre, végre. Éhes rajongó szellemi táplálékához jut(hat). Akartam, hogy jó legyen, szeretni akartam, éppen ezért óvatosan, várakozással vegyes félelemmel nyitottam ki a könyvet és olvastam bele. Első pillanatban kicsit idegennek éreztem az egészet, szokatlan volt ismét a műfaj sajátosságai közé csöppenni, de ez az érzés hamar elszállt és élvezettel navigáltam végig magam a könyv lapjai között.

A kiváló koncepcióból olyan mesterien építi fel a sztorit Amy Kathleen Ryan, hogy egy pillanatig sem lankadt az érdeklődésem, mindig történt valami az Empyreum fedélzetén. A karakterei annyira életszerűek, mintha tényleg élő emberek lennének, akik nem szuper képességekkel rendelkező alfa-egyedek, hanem hús-vér alakok jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Waverly abszolút nem hőstípus, de mivel szerencsétlenségére éppen a hajón lévő gyerekek közül az egyik legidősebb és a többiek számítanak rá, kénytelen magára venni a megmentő szerepét, ha akarja, ha nem. Okos lány, de csak annyira, amennyire mondjuk bármelyik legjobb tanuló az osztályból. Szerettem a szereplők esendőségét. Szerettem, hogy mindenki mögött van háttértörténet, és a karakterformálásban az érzelmi intelligencia is hangsúlyt kapott.

Sztori szempontjából az is nagyon tetszett, hogy az írónő nem ringatja olvasóit hiú reményekbe. Kint a világűrben minden és mindenki sebezhető, bármi megtörténhet és az élet bizony nagyon törékeny, nem habozik, ha valakit be kell áldoznia, megteszi és ettől válik az egész történet valóságossá, gördülékennyé, élvezhetővé. Lépjünk túl a veszteségeken és koncentráljunk a túlélésre, keressük a kiutat és tekintsünk mindig előre! Egészséges szemléletmód a túlélési ösztönre való hallgatás, ami mögött a mélyben ott rejlik mindegyik karakter drámája. Seth az apai elnyomás és brutalitás áldozata. Kieran az első gyermek, aki a hajón született, és ennek felelősségét hordozza magával: a sztár, aki nem bírja az ezzel járó terheket. Waverly pedig az édesapja elvesztését körülölelő titok rabja.

Érdekes több szemszögből is végignézni, hogy melyik karakterrel mit tesz vagy mit tett a hatalom. A dolgok mögé nézve valahogy a negatív szereplőket sem tudod gyűlölni, mert érzed, hogy valahol az ő saját világukban, a saját érveik mellett nekik is igazuk van. Anne Mather gonoszságáról sem tudsz teljes 100%-ban meggyőződni, mert mindig ott lebeg vele kapcsolatban a kérdés, hogy miért teszi. Jó célért harcol, csak az eszköz nem jó, amit használ. Végül összezavarodsz, mert már nem tudod, melyik oldalnak higgy, hogy ki a jó és ki a gonosz, a saját ítélőképességedre kell hagyatkoznod, ha tudsz, ha bírsz, ha képes vagy dönteni. Sosem lehetsz biztos abban, hogy bármelyik oldal is jobb a másiknál. Elárulom: nem az. De neked kell felfedezned, hogy miért, neked kell megtapasztalnod, saját szemeddel látnod, hogy mi folyik az Új Látóhatáron és az Empyreumon.  El kell olvasnod ezt a könyvet!

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Karakterek: 5/5

Sztori: 5/5

Leírások: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége:  A karakterformálás.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Rebecca Donovan: What if - Mi lenne ha...

Nagy várakozással vettem kezembe ezt a könyvet. Hasonló mélységeket reméltem megélni vele, mint a Csak lélegezz! sorozattal. Elolvasva Rebecca Donovan írói megjegyzését a könyvvel kapcsolatban egyet kell értenem vele, hogy ez a könyv könnyen leleplezhető, éppen ezért erről nem is fogok írni, nem futok felesleges köröket azon, amit ő maga is elismer. Azzal a szándékkal írta meg a könyvet, hogy az érzelmekre hasson.

Lehet, hogy én vártam túl sokat tőle: azt gondoltam, hogy a megszokott színvonalat kapom, hogy ezúttal is leszállhatok vele olyan mélységekbe, mint azt tőle várhatnám. Nos, ez a történet gyengécskére sikeredett, és a remélt mélységet nem értem el, meg sem közelítettem. Egy-két helyen átéreztem Nyelle problémáját, de igazán nem hatott meg. Túl hétköznapi módon lett tálalva a tragédia, nem fektetett rá elég hangsúlyt az írónő. Szerettem volna, ha jobban kiélezi a veszteséget, ha több fájdalmat élhetek át, és a hiteles ábrázolás érdekében azt is szerettem volna látni, ha Nyelle-Nicole jobban összetörik az otthoni "terror" miatt és mélyebb sebeket kap. Nem lett elég hatásos a könyv. Ez pedig nagy baj, ha éppen azért íródott, hogy az érzelmekre hasson. 

A koncepciót egy hétköznapi tragédiára építette, amivel nincs is baj. A probléma ott kezdődik, hogy Nicole és Richelle barátságát nem éreztem annyira elmélyültnek. Ezek okának a visszaemlékezős részek rövidségét hoznám fel. Tartalmilag kevesek voltak a kis szakaszok ahhoz, hogy az adott szituációba annyira belelássunk, hogy egy olyan képet kapjunk, ami megkérdőjelezhetné a barátságot. A hirtelen váltások szintén ezt erősítették bennem.

Karakterformálással sem voltam maximálisan elégedett. Tetszett Cal visszahúzódó stílusa, tetszett Rae vadócsága, de voltak pontok, ahol a két karakter összemosódott. Ahogyan a gyermek Nicole és Cal között is nehéz volt meghúzni a határt. Richelle életvidám személyiségét szerettem a legjobban, és ő lett a legjobban eltalálva. Későbbiekben ezt a személyiséget Nyelle teljesen átvette, lemásolta. Gondolom, ez is volt a cél, de egy kis pluszt adtam volna még Nyelle karakteréhez, hogy ne egy utánzat legyen. Talán egy kicsivel több Nicole nem ártott volna. Egyébként az egész karakter inkább hasonlított egy hasadt személyiséghez, amiből Donovan néha előrángatta Nicole-t, de nem volt túl meggyőző az ezzel kapcsolatos belső harc. Ettől eltekintve Nyelle aranyos és szerethető karakter.

Nagyon örültem neki, hogy az írói stílus rengeteget javult, igazából nem is tudok belekötni. Végre elhagyta azokat az erőltetett tiniszlengeket, amit a Csak lélegezz! sorozatban láttunk tőle. Itt most a sztorival volt inkább probléma, nem sikerült megfognia vele.

Megjegyzés: Donovan ebben a regényében is elkövette a reggeli-büdös-száj-komplexus poénját, aminek nem örültem, mert a Csak lélegezz! sorozat mindhárom kötetében ellőtte már ezt a talán viccesnek szánt kis szösszenetét, így most mosoly helyett csak egy fintort csalt az arcomra.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Karakterek: 4/5

Sztori: 3/5

Leírások: 3/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A sok pozitív példa Nyelle karakterén keresztül, ami követendő lehetne.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Alexandra Bracken: Sötét elmék

Tudod, szerintem nem elengedhetetlen egy történet végén a happy end. Sőt, néha kifejezetten irritáló, mert tudjuk, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Néha igenis szükség van elgondolkodtató, drámai, esetleg szomorú befejezésre, mert az tulajdonképpen nem is befejezés. Akkor továbbgondoljuk a történetet; vagy játékosan a fantáziánkkal, vagy éppen pánikszerűen, de ki akarjuk javítani a hibát, ami miatt minden elcsúszott a történet végére. Éppen ilyen a befejezése a Sötét elméknek is.

Disztópikus alapállapot, összeomlott társadalom, korrupt politika és romokban heverő világ. Pont, ahogy szeretem! Egy betegség, ami megtizedeli a gyerekeket, aki túléli, különleges képességre tesz szert. És ennek a kellős közepén Ruby Daly, aki maga is szörnyetegként tekint magára, mert az IAAN-szindróma miatt képessé vált behatolni mások tudatába, ahol kontrollálhatatlan erejével maradandó károkat is okozhat. A hozzá hasonló rendellenesekkel együtt megbélyegzik a Ψ jelével, és koncentrációs táborba zárják. Az erő a legtöbb szuperhős-mítosszal ellentétben itt inkább átok, mint áldás. Már emiatt a koncepció miatt is érdemes volt elolvasni a könyvet, és még mit sem beszéltem a könyvről!

A történet a bonyolult környezet mellett egyszerűen átélhető, az írói stílus viszont eleinte nagyon tárgyilagos. Az első 50 oldalban mintha dokumentumfilmet néztem volna az akkori amerikai állapotokról. Később, amikor Ruby társakra lel, már oldottabb, élvezhetőbb. Az érzések fantasztikusan lettek ábrázolva, nem egyszer engem is megnevettetett, megríkatott a történet, együtt féltem és izgultam a szereplőkkel, szóval nagyon megragadott. Annyira, hogy a könyv utolsó 120 oldalát együltőben olvastam végig, nem tudtam letenni!

A karakterek életszerűek, szerethetők, sőt, imádnivalóak. Szerintem az ábrázolásuk sikerességében annak is volt szerepe, hogy az írónő nem akarta azonnal megkedveltetni őket. Ehelyett elérte, hogy fokozatosan szeressünk bele a könyv szereplőibe, és igen, én imádtam őket! Rubyt vagy milliószor megölelgettem volna, amikor épp instabil volt; Liam kitűnő vezetője lett a lázadásnak; Dagin érezni a legjobban a jellemfejlődést; és Zu... Zu a maga néma, 11 éves kislányosságával együtt zseniális! Annyira aranyos megmozdulásai voltak, hogy nem is igazán éreztem hiányát a beszédének; a cselekedetei, a személyisége beszélt helyette. Szökött Kölyköt viszont utáltam! Nemcsak azért, mert folyton azt ordítottam magamban, "Ne rondíts bele a szerelmi-szálba!", hanem azért, mert végig éreztem, hogy nem az, akinek látszik. Szóval hitelesek lettek a karakterek, könnyen tudtam azonosulni valamennyiükkel.

És a végén a csavar: minden tragédia szívet marcangoló a történet végén. Rubyval együtt mondtam, hogy el kellett volna olvasniuk a levelet, de persze nem hallgattak ránk, és ennek meg is lettek a következményei. A lezárás után nehezen tértem magamhoz, úgyhogy most majd' meghalok, hogy végre olvashassam a második részt. Lehet, angolul fogok hozzá, még nem tudom. De visszatérve a bevezetőmhöz: nem minden történet végére kell happy end. De most, hogy pokolian fáj a szívem a szereplőkért és a történet lezárásáért, már nem vagyok annyira biztos ebben...

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: a karakterábrázolás, a történet felépítése, a csattanó.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

David Levithan: Nap nap után

Leszbi-Meleg-Bi-Transzi, röviden LMBT. Habár nem vagyok a meleg társadalom tagja, sőt, elfogadással kezelem azt, ha valaki a saját neméhez vonzódik, az ilyen címkéjű könyvektől mindig óvakodtam. Mert bár elfogadom minden szerelem és vonzódás egyenlőségét, nem akarok a piszkos részletekről olvasni. Paulo Coelho Tizenegy percét sem tudnám végigolvasni, olyan gusztustalan részletességgel tálalja a szexuális együttlétet, pedig hetero-kapcsolatról ír. Szóval egyszerűen csak nincs igényem az ilyesmire. De amikor elolvastam a Nap nap után fülszövegét, felrúgtam szabályaimat és kockáztattam. Teljesen megérte!

Az LMBT-elvét ismerők hajlamosak megfeledkezni egy ezekhez hasonló hajlamról, habár az ugyanolyan fontos, mint a többi. Tudod, mi az, hogy pánszexuális? Hasonlít a biszexuálishoz, csak más alapokra épül: míg a biszexuálisok tisztán vonzódnak mindkét nemhez, a pánszexuálisokat nem a testi jegyek, hanem az illető személyisége, jelleme, lelke vonzza. Ez alapján elmondható-e egy pánszexuálisról, hogy mindenképpen a szerelem legteljesebb formáját éli meg? Ítélje meg mindenki maga. Szerintem nem: a test ugyanúgy hozzátartozik a párkapcsolatokhoz, sőt, magához az emberhez, aki benne van a kapcsolatban, és nehéz függetleníteni tőle. Viszont van, aki képes rá. Ilyen történetet olvashatunk David Levithan tollából.

Az alapkoncepció nagyon magával ragadó: a történet főhőse "A", egy szellem (magam sem tudom, hogy nevezzem - találóbb lenne életnek hívni, de az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél), aki mindennap más fiatal testében ébred fel. Az egyes alteregóiban többnyire nincs semmi közös, kivéve, hogy mindegyik 16 éves (annyi idős, mint maga "A"), és általában egy területről valók. "A" a történet elejéig már hozzászokott a változatossághoz, és felállított magának néhány egyszerű szabályt, ami segíti a túlélésben: nem kötődni senkihez és semmihez, érzelemmentesnek maradni, nem beleavatkozni a gazdatest átlagéletébe, hiszen csak egy napig uralja az életét.

Kép: Sol

Megy is minden a maga útján, aztán belép az életébe Rhiannon, akibe első látásra beleszeret. Emiatt szép lassan felrúgja szabályait, idővel felfedi kilétét a lánynak, akiért fiú- és női testben is odáig van, a lány beleszeret "A"-be, összejönnek, stb. Szép szerelmi történet egy olyan brutális csavarral, ami miatt már az elejéről tudhatjuk, hogy márpedig ez a kapcsolat nem működhet. Ugyanis Rhiannon nem képes elvonatkoztatni a testtől, így hiába szereti "A"-t, előbb-utóbb véget ér a románcuk.

A történet tehát zseniális, szerethető, és a folyamatos testből-testbe ugrálás mellett is élvezhető. Ráadásul az egész egyszerre annyi mindenről szól, hogy én, akinek szokása kiírogatni a legkedvesebb idézeteit a könyvekből, a felénél abbahagytam a jegyzetelést - ennyiből lemásolhatnám az egészet. Van itt a szerelmen kívül vallási fanatizmus, gyász, küzdelem, kritika a külcsínmániáról, öngyilkosság, szegénysor, szóval kis mértékben maga az élet.

Külön kiemelném a karakterábrázolást, ami elég hitelesre sikeredett: döbbenetes, hogy "A" minden megfoghatatlansága ellenére mennyire emberi, mert ugyanúgy önző, gyarló, türelmetlen és félénk, mint bármelyikünk. Rhiannont nagyon szépen sikerült megfogni, érthető, miért különleges a történet szempontjából, hiába nyerünk bepillantást 300 oldalban kb. 40 fiatalnak az életébe. Amúgy utólag találtam rá, de hihetetlen, hogy a neve beszélő név: Rhiannon az ihlet kelta istennője! Eszméletlen csavar, nagyon tetszik!

És most jön a vicc: hiába láttam benne csókolózó fiúkat, hiába sejttette az író szerelmeskedő lányok románcát, hiába volt ott minden sarokban az LMBT, nem érdekelt! Az "akció"-jelenetek egyáltalán nem voltak az említett Coelho-féle szafttal átitatva, ami miatt nagyon kellemes volt olvasni a történetet. Az üzenet határozottan átjött: légy bárhol, bármilyen nemű, rangú, vagy származású, tudd, hogy mindig minden szerelem egyenlő! És akinek ez nem tetszik, nemedtől függetlenül bekaphatja! Amúgy itt hadd jegyezzem meg zárójelben, az egyik alteregóban annyira magamra ismertem, amivel csak tetőzni tudta meglepetéseim sorát az író.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: az üzenet tálalása, a szerelem különlegességének bemutatása, a karakterábrázolás, a történet és annak befejezése.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »