Thomas Mann - A varázshegy

Thomas Mann monumentális regénye a század elején játszódik egy davosi tüdőszanatóriumban. Ide utazik fel a fiatal Hans Castorp unokabátyja látogatására s a tervezetten három hét helyett hét esztendőt tölt Berghofban. Ennek a világtól elzárt mikrokozmosznak nagypolgári légkörében szinte szemünk láttára sűrűsödnek azok a gócok, melyek az első világháború kirobbanásához vezettek. Sőt, már a fasizmus réme is előreveti árnyékát. A „Varázshegy”-ben Hans Castorpnak, ennek az átlag tehetségű német ifjúnak meghódításáért küzdenek a humanizmus és a későbbi fasizmus erői.

***

Minden messiásnak ugyanaz a célja, de mások az eszközei. Kötelet hurkolnak a világ köré, hogy nekifeszülve a saját vállukon húzzák a változás felé. Hans Castorpra is kivetette hálóját két ideológia, két pólus Naphta és Settembrini személyében. Megindul a küzdelem az eszméktől még érintetlen gyermek lelkéért.

Vajon lehet-e másokat felszabadítania annak, aki maga is le van igázva?

A kötelezőkről mindig azt gondoljuk, unalmas, nehéz olvasmányok. Nos, A varázshegy tényleg nehéz olvasmány. Talán kissé egysíkú, filozófikus karakterdráma, amit koncepció-nélkülisége tesz döcögővé, kevésbé gördülékeny olvasmánnyá. De ha csak ennyit látunk belőle, akkor nem látunk a sorok mögé és nem tudjuk felfedezni a regény valódi értékét. Teljesen jogos, ha úgy érezzük, hogy ez a könyv kissé túlírt és emiatt lassan halad az olvasás. 

Túlírt, avagy lassan hömpölygő elbeszélés, ami az idő múlását is hivatott szimbolizálni. Az idő, mint kulcsfontosságú tényező, a mindent átható erő, a nemlétező definiciója, mely az életet emeli létjogosultságra, amíg azt az egyén mozgásban tartja. Ha nincs mozgás, nincs változás, nincs élet. A halál az időtlenség örökléte, akárcsak a betegek óvatos jelenlévősége a varázshegyen, ahol az elmúlást mindig valami nagyobb jelentőségű esemény előzi meg, a felgyorsult idő, lepergett homokszemek metaforájaként.

Mi az idő? Titok – léttelen, és mindenható.

A lassan csörgedező gondolatmenetek, amikhez folyton visszatérünk, a végeláthatatlan filozofálgatások, a jórészt behavazott táj mozdulatlanságában, az idő időtlenségében a szanatóriumi betegek életet mímelő felbukkanása jelenti a cselekményt, a mozgást, a haladást valami felé, ami lehet a szabadság, de lehet akár a halál is. Így vagy úgy, a maga módján mindkettő megváltás lehet a varázshegy megrekedtségében, ahol az idő igazán nem mérhető. Az időre ható tényező pedig a betegséghez való hozzáállás. Jó példa erre, hogy a betegek mennyire beleélik magukat állapotukba, milyen gyönyörrel boncolgatják azt és ettől a helyzettől mintha csak azt remélnék, megállíthatnák az időt és nem következne be az, mitől rettegnek: a halál.

…mert ha nem volna idő, nem volna haladás sem, és a világ nem volna egyéb bűzös tócsánál, rothadó pocsolyánál…

Előszeretettel emlegetik ezt a könyvet a lélek alkímiai transzmutációjaként is. Ez esetben nyugodtan illethetjük a jellemfejlődést e néven is, hiszen teljesen megállja a helyét, kérdés, hogy elérjük-e a hőn áhított aranyat, avagy hősünk lelkének felemelkedését. Hans kissé cinikus jelleme és tiszteletlen magatartása a kiindulópont, az alkímiai folyamat megjárja a mélységeket és felrepíti a magasba, de végül, az én olvasatomban, megállapodik egy kiégett, rezignált állapotban és sodródik mintegy irányítás, eszmék, érzelmek és lélek nélkül a világ forrongó eseményeiben. A változás az őt körülvevő hatások által hét esztendő alatt végbemegy, ennek a számnak a mágikus bűvöletében.

Metaforák erdeje ez a könyv. Néhol a maguk természetességében tálalva, sokszor halmozottan, súlyuk rányomja bélyegjét a regényre, nehezen emészthetővé válik, és vannak olyan képek, amik csak később, elmerengő hangulatban válnak érthetővé, megfoghatóvá. Azt hiszem, éppen ezért szerettem ezt a könyvet, lehetett mellette üldögélni és elmélkedni, felfedezni a mélyebb, rejtett mondanivalót. A látszólag értelmetlen szeánsz keretében Joachim jelenése rohamsisakban, mint a háború előszele, vagy Hans behívójának megfelelője az egyik kedvencem volt. A másik a háború, ami véget vet ennek a gyáva, időt lassító életmódnak, mert az óvatosság csak elodázza azt, aminek be kell következnie. Elemi erővel robban be a varázshegy hamis időtlenségébe, véget vetve a mozdulatlanságnak, elpusztítva azt, félresöpörve eszméket, ügyeket, szerelmeket, betegségeket, előrevetítve látomásokat a születő újról, de előbb megszemélyesíti az emberiség mocskát, végigsöpörve Európán, elvégezve a dolgát, mint ahogy a szanatórium kontinentális betegei között is szükségszerűen végzi dolgát a halál is.

Sok helyen olvastam, hogy felróják az írónak, hogy a szerelmi szál lezáratlan. Egyáltalán nem az, csak talán elsiklott felette az olvasó, ami egy ilyen terjedelmű könyvnél megbocsátható. A szerelmi szálba Thomas Mann éppen annyit tett bele, amennyit a konkluzió is megkívánt.  Javaslom, fussatok neki újra a regénynek, de legalább a lezárásnak és akkor megtaláljátok a szerelmi szál elvarrását is.

A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.

Zárásként visszatérve a kezdő gondolatra az eszmékről: ha mindenki a maga irányába húzza a kötelét, a világ nem halad előre. Újabb kibékíthetetlen ellentmondás, ami végül akkorára dagad, hogy szétrobban, utat engedve a pusztulásnak.

(…) a világ hajlandóságot mutat rá, hogy elrothadjon.

Tovább olvasok »

Jeannette Walls: Az ​üvegvár

Jeannette ​Walls szüleivel nőtt fel, akiknek ötleteik és makacs meg nem egyezésük átok és megváltás volt egyben. Rex és Rose Mary Wallsnak négy gyermeke volt. A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben. Rex egy karizmatikus, briliáns férfi volt, aki józanul gyorsan ráérzett gyermekei képzeletére, és fizikát, földrajzot tanított nekik, valamint mindent, ami egy félelemtől mentes élethez kell. Rose Mary, aki festett és írt, azt mondta, hogy ő izgalomfüggő. De sosem szabadult az aggodalomtól, hogy megfelelő életet biztosítson gyermekeinek. Ennek ellenére a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit.

Később, amikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Rex Walls elkezdett inni. Ellopta a félretett pénzt, és napokra eltűnt. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette. És végül, amikor az akaratuk és minden forrásuk is megvolt, el tudták hagyni otthonukat.

***

Bizonyos életrajzi könyvekhez szükség van jó nagy adag lelkierőre, hogy végig tudd olvasni, és mire befejezed, úgy érzed, a te válladról is lekerült a teher és általa más, jobb emberré váltál, erősebb lettél. Az üvegvár is ilyen könyv. Azt hiszed, nehéz az életed, azt hiszed, hallottál már durva esetekről, azt hiszed, láttál már mindent? Talán. De egy biztos, ilyen történettel még nem találkoztál. Nem azért, mert nem történnek meg ehhez hasonló esetek, hanem azért, mert kevesen beszélnek róla. Nem lehet könnyű elbeszélni azt, amin Jeannette megélt, de legkevésbé könnyű ezt felvállalni. A könyv rengeteg tabut feszeget, az olvasó többször is a fejéhez kap, belefacsarodik a szíve, leginkább abba, hogy az immár a múlt távlatát mesélő írónő próbálja szépíteni a történteket, próbálja felmenteni a szüleit, keresi számukra a feloldozást, ingadozva az érzések között, mert bármilyen tragikus is, amit el kellett szenvednie a testvéreivel, nem tud megszűnni szeretni azt a két embert, akik életet adtak neki.

Bármennyire is pokollá tette az életünket, bármennyire feldúlta is az életünket, akármilyen káoszt teremtett, nem tudtam elképzelni, milyen lehet az élet – milyen lehet a világ – nélküle. Bármilyen szörnyű ember, az apám volt, mindig tudtam, hogy szeret a maga módján, ahogy soha senki más nem szeretett engem.

Bár Jeannette igyekszik rámutatni szülei pozitív tulajdonságaira, olvasóként bennem nem él a gyermeki szeretet feléjük, így csak azt látom, mennyit ártottak a gyerekeiknek. Nem tudom kedvelni őket és nem is találok mentséget a viselkedésükre. Az, hogy valaki alkalmatlan szülőnek, nem menti fel a felelősség alól, hogy gyermekeiből mentálisan sérült felnőttek válhatnak.

Egy életrajzi könyvnél nem tudok beszélni karakterekről és koncepcióról. Érzelmekről tudok beszélni és a hatásról, amit rám gyakorolt. Mélyen megrendített, sokszor olvastam lélegzetvisszafojtva és többször éreztem úgy, hogy le kell tennem a könyvet, mert most képtelen vagyok többet elviselni ebből az őrületből.

A fekete bőrcipőt, amit ötven centért vettem a Dollar General Store-ban, már csak biztosítótűk tartották össze, amiket próbáltam fekete filctollal befesteni, hogy ne legyenek annyira feltűnők. Filctollal festettem színes foltokat a lábamra is; reméltem, hogy így nem veszik észre, hogy lyukak vannak a nadrágomon. Úgy gondoltam, ez így kevésbé feltűnő, mintha foltot varrnék rá. Volt egy zöld és egy kék nadrágom; ha levettem, a lábamon zöld és kék foltok voltak.

Élet egy alkoholista apával és egy anyával, akire a mai napig nem találtam definíciót, de két felelőtlen ember négy gyermek életét teszi tönkre, mert önzésük erősebb és mert egyikük sem volt képes igazán felnőni. Élet lyukas tető alatt, papírdoboz-ágyban, éhezve, mosdatlanul, koszos, szakadt ruhákban, korgó gyomorral, miközben apa napi adagja biztosítva van, miközben anya a párnája alatt dugdossa a csokoládét, mert cukorfüggő és képtelen élni nélküle - felfoghatatlan. De ez a könyv megmutatja, milyen az élet árnyoldala, megmutatja, hogyan dőlnek össze álmok, esnek kútba tervek, de megmutatja ebből a pokolból a kivezető utat is. Nehéz volt olvasni és lehetetlen befogadni, de kell olvasni, kell tapasztalni az ilyen mélységeket is.

– A dolgok a végén egyenesbe szoktak jönni.

– De mi van akkor, ha mégsem?

– Az csak azt jelenti, hogy még nem vagyunk a végén.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Az Úr sötét anyagai egyike volt az első olvasmányaimnak, a sorozat minden része - különösen A Titokzatos Kés - nagyon a szívemhez nőtt. Annak idején minden ezzel kapcsolatban fellelhető dolognak utánajártam: feltettem kérdést az aletiométernek a hivatalos honlapon, megcsináltam daimonos tesztet - elsőre róka jött ki, aztán holló -, és rengeteget beszélgettem a Porról a barátaimmal. Éppen ezért nagyon örültem, amikor először olvastam a hírt az előzménytörténet kiadásáról – és javarészt elégedett is vagyok az eredménnyel.

A világábrázolás gyönyörűen hozza a formáját: épp elegendő, semmi sincs eltúlozva, az egyes elemek csak a szükséges szinten vannak jelen a könyvben. A történet maga viszont kicsit nehézkesen indult be, túl hosszúra nyúlt az előkészítés, ami miatt eleinte aggódtam is, hogy ne legyen vontatott az egész mű. Szerencsére nem volt az. Ugyancsak történetvezetés hibájának tudom be a második szakaszban lévő eseményeket - mintha minden mitologikus lényt csak a kis kenu utasainak sorsa érdekelné -, de összességében ez is rendben volt. Az események logikusan következtek, minden a megfelelő mederben haladt - leszámítva, ugye, a Temzét – tudom, gyalázatos egy vicc volt, de fél 8 van, végső soron nem ezért vontam meg egy csillagot a könyvtől.

A szereplőink egészen életszerűre sikeredtek. Malcolm és Alice karakterének tisztaságával könnyű azonosulni, a kettejük rivalizálása és összecsiszolódása ugyanolyan fontos szerepet tölt be a könyvben, mint a kis Lyra. A második szakasz elején rögtön olyan helyzet alakul ki, ami miatt mindig haragszom az ezzel élő írókra - korai tizenéves nekem ne akarjon hős szerelmest játszani! -, de mivel végül a várt fordulat mégsem jött el, belátom, hogy talán túlságosan hamar ítélkeztem. Dr. Relf szerepe viszont kicsit üres számomra, Booneville karakterére meg nehezen találok magamban magyarázatot, és nemcsak a könyvben „főgonoszként” betöltött szerepe és őrülete miatt. Ami meg kellemes meglepetés volt: Lord Asriel. Nagyon kellemesen csalódtam benne azok után, amiket az alapműben tapasztaltam tőle, mintha ebben a könyvben emberibb oldaláról ismerhettem volna meg.

Ami a legjobban kiborított: a fordító. Kedves Cicero Kiadó, kérlek, legközelebb olyan fordítóra bízzátok a művet, aki egy kicsit értelmesebben használja a magyar nyelvet: az alsó kar például határozottan alkar akart lenni, és nem minden esetben kell angol kifejezéseket szó szerint lefordítani.

Úgyhogy ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szeretne még egyet kalandozni az Aranyiránytű világában, ők minden bizonnyal élvezetüket lelik benne.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Samantha Shannon: A Mímes Rend

Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.

A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.

Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)

Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Samantha Shannon: Csontszüret

Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.

Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.

Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.

Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!

Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Patrick Rothfuss: A szél neve

Gyerekkoromban imádtam a meséket. Szerencsére elég értelmes gyerek voltam - nagy poén lenne, ha ezt a tulajdonságomat nem hagyom ott és magammal hozom felnőttkoromba is -, így amint megtanultam önállóan olvasni, faltam a mesekönyveket. Nagy kedvencem volt Az ördög három aranyhajszála, ami megmutatta, hogy mindenre van megoldás, ha az ember csendben marad és figyel. Sajnos manapság korántsem tapasztalom ugyanazt a színvonalat a mesék terén, amit akkor réges-régen. Alig egy-két igazi mesélő él napjainkban – gondolok itt például Vavyan Fable-re és Neil Gaimanre –, a műfajt leváltotta az esetenként sokkal korlátoltabb fantasy, melyből igencsak kiveszett a varázs, maradt a mágia. Ezért is volt olyan csodálatos élmény elolvasnom A királygyilkos krónikája eddig megjelent köteteit.

Ez a könyv egy valódi kaland. Magával ragadó írói stílusával már az első fejezettől a kedvencemmé vált, olvasása közben azonnal elfogott az a kellemes, nosztalgikus érzés, amit egy jó mesekönyv lapozgatása közben tapasztalni. A mű a szó szoros értelmében varázslatos, tele tündérekkel, sárkányokkal és egy fiúval, aki nagy eszének köszönhetően földönfutóból igazi hőssé válik. Valahol minden hasonló történetnek erről kellene szólnia: hogyan nézzünk szembe démonainkkal és váljunk a legtökéletesebb önmagunkká.

A karakterek mindegyike élő, lélegző személy, szinte leugranak a könyv lapjairól. Nyilván nem mindenki igazán szerethető, egyesekkel képtelenség bármilyen közösséget vállalni, de Patrick Rothfuss valamennyiüknek megtalálta a helyét a történetben: ott van Kvothe, a bajnok, aki feladta önmagát egy egyelőre ismeretlen ok miatt, Bast, a tanítvány, aki mindent megtenne, hogy mestere visszataláljon önmagához, Denna, a csábító, akit a nagybetűs Nő archetípusának is nevezhetnénk… És itt az egyik legérdekesebb pontja a sztorinak: rengeteg különböző karakter van benne, mindannyian hibátlanul kidolgozottak és egyikük sem unalmas! Mostanában nagyon kevés író képes ennyi karaktert egyszerre áthatni és megéletni az olvasóival – gondoljunk csak a nagy sagák alkotóira, J. K. Rowlingra vagy George R. R. Martinra, akinek sorai ajánlják ezt a gyöngyszemet is. Úgy gondolom, ez többet elárul a könyvről, mint bármi más: összetett, bonyolult, hiába az elmesélő szerkezet, több szálon fut, csak kapkodod a fejed, és már el is érkeztél az epilógushoz. A könyv rettentően terjedelmes, mégis mindig izgalommal és várakozással vettem a kezembe a vele töltött egy hónap alatt.

Külön megemlíteném a könyvben megjelenített mágiát: fogalmam nincs, miért, de számomra eddig ez a könyv ábrázolta a leghitelesebben a varázslatot. A Kvothe által végzett gyakorlatok, a koncentráció, az elme többfelé irányítása és az ostornyélhit fenntartása gyakorlatilag elhitette velem, hogy a varázslat tényleg lehetséges. Lehet, hogy csak én éreztem úgy, de néha már olyan érzésem volt, mintha a könyvet letéve én is bármikor meg tudnám csinálni mindazt, amit a könyv arkanistái. Ezért plusz pont jár.

Ha szeretnéd visszaélni gyerekkorod kedvenc meséit egy magasabb szinten, mindenképpen ajánlom A szél nevét.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Charles Benoit: Te… voltál

Azon tűnődöm, mennyire régen is volt, hogy kritikát írtam bármiről is. Az utóbbi időben sok mindent átértékeltem magamban; bizonyos dolgok teret követeltek maguknak, másokat tudatosan felfüggesztettem, hogy időt nyerjek, így a kritikaírás low priority kategóriába került. Mivel azonban a Te… voltállal kapcsolatban kissé igazságtalannak tartom a molyok elbírálását, úgy döntöttem, kihasználom a könyv nyújtotta döbbenetemet és monitorra karcolom meglátásaimat, mielőtt felemészti őket egy új könyv iránti lelkesedésem.

Azt a kurva eget!

Az ifjú Kyle Chase története tipikusan az a mű, amit érdemes egy sötét, csendes sarokban olvasni, fejedbe húzott kapucnival, teljesen átadva magad az élménynek – mindezt annak tudatában, hogy napokig kínozni fog. Az élmény, amit a tragédiáján keresztül közvetít, semmilyen korábbi olvasmányomhoz nem hasonlítható. Fájdalmas, de megérthető, kegyetlen és felemelő, mint a Pink Floyd Fala, amiben a főhős a végletekig durva rothadásból jut el a megdicsőülésig. Egyedi mondanivalóját nem mindenki tudja befogadni - lásd fentebb -, pedig a tanulság, a kijózanító felismerés ott van mindazok számára, akik képesek túllépni a romantikus, erotikus és fantasy alapú divatolvasmányokon.

A stílus meglepően eredeti: az E/2-es leírás úgy 5-10 oldalon keresztül megakasztott, utána már csak azt vettem észre, hogy jobban segíti az azonosulást, mint a szokványos első személyű megfogalmazás. És ez nem minden: hiába voltam tizenkét közoktatásban nevelt évem alatt jó tanuló, Kyle számos gondolatában magamra ismertem. A mindennapi élet hiábavalósága, az iskola fölöslegessége, a klikkesedéstől való tökéletes undor, a felnőttek és a felnőtté válás irányában tanúsított félelem szerintem valamennyiünk számára ismerős dolgok. A romlás, ami Chase útja lett, csak egy lehetséges alternatíva, egy olyan út, amit egyikünk sem választott, ezért is érdekes most megtapasztalni. Az iskola csíráira jellemző teszetoszasága miatt hamar átveheted a regényben betöltött helyét a saját gondolataiddal, mint Te, a könyv valódi főszereplője.

Na és ki rendezi a darabot? Zack önelégülten vállalja magára ezt a szerepet, és mindent megtesz, hogy pokollá tegye a Te életedet. Hogy miért? Mert unatkozik. Mi van?! Talán Te még sohasem unatkoztál? És mit tettél annak érdekében, hogy ne unatkozz? Nyilván nem törnél be sehová, nem hugyoznád le a nemeziszed cuccait – de Te most mégis megtetted. Bennem nincs vád, nem ítéllek el, ahogy Zacket sem. Yagami Light a Death Note-ban úgy kezelte az unalmát, hogy embereket gyilkolt – őt miért fogadod el jobban, mint Kyle-t és Zacket?!

És ha mindezt elfogadod, hirtelen rádöbbensz, hogy Kyle és Zack is csak abba a hibába esett bele, mint a legtöbb könyvhős, mint Shakespeare karakterei, vagy akár Te magad: többek akartak lenni. Hogy ezt a lehető legrosszabb módon tették, az már más lapra tartozik – végső soron a módszereik vezetik el őket kegyetlen bukásukhoz, melyben Kyle megdicsőül, Zack pedig elvész. Ha ebből a szempontból nézed, Te sem vagy másabb, mint ők.

Bár mondhatnám, hogy kötelező darab, de a súlya miatt senkit sem akarnék biztatni az elolvasására. A merészeknek azonban sok szerencsét kívánok hozzá, nem fogtok csalódni!

Csak egy érdekesség: nyilvánvóan nem Zack a valódi rendező. Hanem az, aki ezt a történetet meséli… Na de ki is az?!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Sosehol

Fülszöveg a képre linkelve!

Ha ezt a könyvet elolvasod, eztán biztosan nem tudsz úgy felszállni a metróra, mint előtte. A Mátrix óta piszkálja a fantáziámat, hogy a földalatti állomásain sokkal többnek kell lennie, mint amit látunk, a Kontroll pedig meggyőzött róla, hogy a nem használt járatok mélyén titokzatos alakok bújnak meg. Ennél fogva nem is volt nehéz befogadnom Gaiman Lenti Londonját.

Egyetlen dolog zavart, hogy a könyv elején nem tudtam behatárolni, hogy milyen évben, korszakban járunk. A fehér esernyő a metróhálózat térképével pedig teljesen összezavart. Mégis, ki ad a barátjának fehér esernyőt? Egy férfinak? Szerencsére végül a műanyag troll babákkal és a számítógépekkel helyére kerültek a dolgok, de nem esett jól az a pár oldalnyi bizonytalanság.

A Sosehol sokkolóan hat a fel nem készült olvasóra. Olyan dinamikával törnek elő a lapok közül a karakterek, hogy csak pislogni vagy képes. Igazi Gaiman-valóság, ontja feléd lehetetlen alakjait, és lehet, hogy még az utolsó oldalnál sem térsz magadhoz a megrázkódtatástól. Patkányszavúak? El tudod képzelni, hogy mély tisztelettel viselj a patkányok felé és még beszélni is tudj velük? Hogy a lenti világ legmenőbb bérgyilkosai két ütődött alak? Hogy van egy lány, aki bárhol, bárhova képes ajtót nyitni? Na és meghalni sem olyan egyszerűséggel halnak meg, mint a Fenti Londonban élők. De ami a legmeghökkentőbb, hogy a legócskább holmik a legértékesebbek, szóval, ami kacatot csak fel tudsz halmozni, mielőtt elindulnál a Lenti Londonba, tedd meg haladéktalanul! Király lehetsz, bár a túlélési esélyed csekély, ha nem fogadsz magad mellé egy testőrt, aki remélhetőleg nem megvesztegethető.

Ez a könyv egy szürreális urban fantasy. Egyre több urban fantasynek ad otthont London, aminek szívből örülök. Olvasóként már nagyon unom az USA-ban játszódó történeteket és jó tudni, hogy rajta kívül is vannak helyszínek, szerethető, jól eladható díszlettel. Mi az hogy! London fő erőssége éppen történelmi mivolta, vénsége, amit a Lenti Londonban előszeretettel emlegetnek. Még ha annyira lehetetlen és élhetetlen is. Nem tudtam elképzelni, hogy akár egy pillanata is lehajthatnám a fejem a párnámra, ha abban a világban élnék. Zaklatott hétköznapokat élnék meg ott, ki tudja, mikor ébredek úgy, hogy éppen egy tőrt szorítanak a torkomnak? De volt azért kellemes oldala is a lenti világnak. Például a Lebegő Vásár. Szívesen shoppingolnék egy ilyen helyen, de nem is a vásárlás a lényeg, hanem a részvétel. Ez egy olyan esemény, amin feltétlenül ott kell lenni. Szóval ki ne hagyjátok, ha odalent jártok!

Furcsa szerzetekben sincs hiány. Imádom Gaiman karakterábrázolását. Rémesek, viccesek és esetlenek. Nem lehet utálni őket, annyira lehetetlen alakok. Islington? Hogy egy londoni metrómegálló neve? Dehogy is! Ő egy angyal. Egy egészen különleges angyal, akinek léptei nyomán fellobbannak a gyertyalángok. Vadász pedig az egyik legkiválóbb harcos szerte Lenti Londonban, ami azért is meghökkentő, mert nő. Croup és Vandermar neve pedig egy egész intézményt jelöl, már amennyiben intézményesíteni lehet két bérgyilkost. Valahogy mindig egy magánnyomozóiroda jutott eszembe, valahányszor ők voltak a színen. Eléggé groteszk elképzelés, de imádtam ezt a merész és egyben szemtelen húzást az írótól.

A Sosehol kimondottan felnőtteknek szóló mese. Gaiman életrajzában is olvashatjuk, milyen hatással volt rá az Alice Csodaországban, és kedvenc gyerekkori könyvei között is meséket találunk, mégis, ez a mese most nem gyerek kezébe való.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Mit mondjak? Erőssége Neil Gaiman. Merész, pofátlan, szürreális, nem tucat mű.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Fülszöveg a képre linkelve!

Lehet beszélni a szerelemről? Persze, lehet, de... Annyira mély, annyira intim és ahány, annyiféle. Lehet és kell-e egyáltalán definiálni? Érteni kell, érezni, vagy megélni? Nem beszélni róla, nem kérdezni.

"Semmi hogyan vagy miért."

Nem akarom tudni, miért szeretlek - szeretlek és kész. Nem akarom tudni, hogyan történt - megtörtént. Semmi agyalás, semmi magyarázat és semmi metafora. Mert van, amit nem lehet elmondani, van, amit képtelenség megfogalmazni és leírni, mert bátor vállalkozás ezt úgy megtenni, hogy minden ember és minden szerelem más. Teljes képet lehetetlenség festeni róla, hogy mindenki értse, valami hozzá hasonlót pedig mi értelme van? Nem lesz tökéletes, nem lesz igazi és nem lesz érthető.

A félelem sem. Lehúz, magába ránt, kicsúszik a lábad alól a talaj. De amikor vakmerően nekivágsz a harmadik, eddig ismeretlen, titkos tónak, hogy felfedezd, mit rejt, még nem érdekelt mindaz, amit ott találsz, nem érdekel az odavezető út; az alagút falán rikító, obszcén figyelmeztetések sem. Vigyázz! Nem hallgatsz rá, mert hajt a kíváncsiság, tovább evezel, túl a biztonsági zónán, elhagyod a második tavat. Vállalod a kalandot. Csak akkor ijedsz meg, amikor már a lelked a tét és rájössz, sokkal sérülékenyebb vagy, mint gondoltad. Még eldöntheted, alámerülsz? Vállalod? Bármi lesz is? De viszed magaddal a kételyt is. A kétely beférkőzik, megfeneklik, belakja magát. Mint a Ház a tó mélyén. Nem kellene ott lennie, de úgy van jelen benned, mintha mindig is ott lett volna.

Miért éppen egy ház a tó mélyén? Lehetne egy feneketlen, sötét, felfedezésre váró barlang is. Lehetne egy vad folyó is, amin sodródunk, vagy az óceán közepén ringatózó tutajunk. Bármelyikre is bíznánk magunkat, a félelem ott lesz az ismeretlentől. Ahogy a szerelem is félelmet ébreszt bennünk. Elveszítjük az ellenőrzést az érzelmeink felett, félünk az új, eddig nem tapasztalt mélységtől, érzelmektől, de leginkább attól félünk, hogy elveszítjük magunkat és többé már nem leszünk ugyanazok.

A szerelem mindenkinek a magáé, és ezért volt unalmas ez a könyv. Oldalról oldalra próbálja magyarázni, hogy ne firtassuk, csak merüljünk el benne és fedezzük fel. És oldalról oldalra győz a fiatalok kíváncsisága, ami még csak nem is valóságos - hogy lenne valóságos, ha a karakterek sem életszerűek? Hé, srácok! Ti komolyan az eddigi randijaikról beszéltek a következő jelölttel való első randin? Amélia, a gyönyörű neveden kívül mást sem tudok rólad, csak azt, hogy vakmerő vagy. James, a kőműves dekoltázsodon túl annyit láttam belőled, hogy egy kissé nyámnyila vagy. Olyanok vagytok, mint a hideg tóvízben úszkáló halak, minden érzelem nélkül és egy nap kitaláljátok: legyünk szerelmesek! És azt játsszátok, hogy szerelmesek vagytok. Mikor estetek szerelembe? Amikor képletesen fedeztétek fel egymást a tó alatti házban, ahogy újabb és újabb ajtókat nyitottatok ki, és az író által unalomig ismételt leírásokon keresztül szemlélhettük, hogyan válik ismeretségetek szerelemmé? Milyen színű Amélia szeme? Hogyan eszi a pizzát? Mi a kedvenc filmje? Milyen James bőrének az érintése? Mi a kedvenc könyve? És milyen az, amikor csak fogjátok egymás kezét? És akkor kitaláljátok, hogy holnap meg fog történni. Ott lent, a víz alatt. És megtörténik, elveszítitek a szüzességeteket, és vele együtt egycsapásra el is romlik minden. Győzött  a kíváncsiság. Csak halkan jegyzem meg, hogy James testnedvei vízben való lebegésének a metaforáját már nem tudtam értékelni.

James és Amélia párbeszédei üresek. Az elhangzott szerelmi vallomásokat nem tudom elhinni. Nem érzem át a félelmüket, amit a merülés és a víz alatti veszélyen keresztül kellene megélnem. Nem félek. Pedig víziszonyos vagyok és undorodom a halaktól. A döglött halaktól, amik gülü szemmel merednek rám, még inkább undorodom. De nem érzem. Nem fuldoklok, nem fojtogat, pedig valami ilyesminek kellene lennie a szerelem fullasztó érzéseinek, ami eluralkodik rajtam. Nem tolul véremben az adrenalin és azt sem hiszem el, hogy a két főhős rettegne attól, hogy belépnek egy víz alatti házba, ami sok-sok veszélyt rejt magában. Amúgy hogy bírták ennyi ideig levegő nélkül? Hogy tudtak ennyi mindent felfedezni egyetlen lélegzettel? Úgy, hogy ott lüktet ereikben a félelem? Sok helyen sántít ez a metafora. Hogy jutottak el ilyen mélységekig? Nem igazi mélységig, mert ezt sem hittem el. Ha két ember ilyen szinten elmerül egymásban, az jó, nagyon jó. Én is csak lebegnék a tutajon a víz felszínén és fognám a fiú kezét. Az egyetlen dolog, amitől félnék, hogy elveszítem őt. Ezek ketten meg csak megkarcolták a szerelem felszínét, nem hiszek a mélységben, amit megjártak, nem hiszek a félelmükben sem, nem hiszek a szerelmükben.

Josh Malerman nem tudott meggyőzni.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A vízalatti ház ötlete, de azt hiszem, jobban tetszett volna, ha egy másik sztorit ír köré.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Vivien Holloway: A hóhér kötele

Egy sorozatnál szinte mindig ébrednek elvárások az olvasóban. Ahogy halad előre a történet, és ahogy válnak életed részévé a karakterek, úgy alakulnak a te fejedben is a történet lehetséges kimenetelei. Az író viszont nem tud és nem is akar megfelelni mások elvárásának, mert az ő fejében egy egészen más sztori alakul. A rajongók szerencséjére. Igazából nem is tudom, mire számítottam ennél a résznél. Törvényszerű volt, hogy legyen egy negatív szereplő, amit az előző részben meg is kaptunk Tony személyében, és az is, hogy fennálljon egy konfliktushelyzet, ami ne csak Winie és Will szópárbajában merüljön ki. Tonynak köszönhetően ez is elérkezett a Langton-család eddig "nyugodt" életébe.

A váltott szemszög szükségszerű volt, hiszen a börtönben lévő Winie nem mesélhet nekünk arról, hogy mi történik éppen a családban. Ahhoz, hogy a könyvben tartalom is legyen, Vivien Holloway-nek Will szempontjából is kellett írnia. Viszont annyira Winie rajongó vagyok, hogy az úri fiú karakterével és az ő szemszögével nagyon nehezen tudtam azonosulni. Nyilván Winie túl erőteljes személyisége mellett nehéz is lehetett volna alkotni egy másikat, ami ugyanúgy magával ragadná a figyelmet, de mégis elkülöníthető.

Irigylem a Langtonok higgadtságát, ahogy kezelték Winie bebörtönzését, és csak a cselekvésre, a megoldásra koncentráltak. Finoman árnyaltan megfigyelhető minden családtag aggodalma, de nem ezek a domináns érzelmek. Talán én kicsit hiányoltam is a kétségbeesést és a könnyeket, egy kicsivel több drámát igényeltem. De, a fenébe is, a Langtonokról beszélünk, mindenre találnak megoldást!

Lehet, hogy én fogtam rossz pillanatban a könyv olvasásához, vagy túl fáradt voltam, de kevésnek éreztem a humoros riposztokat, amiket annyira megkedveltem, vagy csak kevésbé voltam rájuk hangolódva. Emiatt maradt bennem hiányérzet.

Félelmetes az új szerkezet, én inkább, biztos, ami biztos, bedobnám egy tűzkatlanba, nehogy eszébe jusson valami gonosz antihősnek megszereznie. Miután Will visszament érte és megszerezte, már várható volt, hogy mi lesz a megoldás, de kellett, hogy szerepet kapjon a könyv fontosságának kiemelése és bevezetése a történetbe. Szépen megkomponált felépítés. Igazából a tolvajkulcsra szavaztam volna, de nem tudtam elképzelni, hogy Winie nélkül éljék tovább az életüket a Langtonok abban a nagy házban, aminek a hangulatát annyira imádom, és akkor ezzel le is lehetett volna zárni a sztorit. De szerencsére nem így történt!

Megjegyzés: Alig várom, hogy valaki jól bemosson Tonynak.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Nekem egy új világban mindig az apró részletek azok, amik csak úgy berántanak a történetbe. Vivien Holloway-től mindig megkapom ezeket a fontos apróságokat is, amitől igazán magával ragad a hangulat.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Emma Donoghue: A cafka

Lehangoló és nagyon sötét. Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, annak számolnia kell vele, hogy nem egy vidám történetet fog olvasni. Mary Saunders a XVIII. század egyik hírhedt alakjaként vonult be a történelembe, aki alig 16 évesen bitófán végezte. Emma Donoghue-t az ő története ihlette, bár amit a korabeli gyilkosság köré szőtt, kitaláció, ennek ellenére szép számmal szereplenek valós személyek is a regényben.

A korabeli Anglia szépen lett ábrázolva: ködös, nedves, rideg és élhetetlen. Érezni azt a küzdelmet, ami az életben maradásért folyik, a társadalmi elhatárolódás, a szegénység, nélkülözés és a betegségek miatt. A mai világból visszatekintve abba korba, kicsit hihetetlennek, felfoghatatlannak és emészthetetlennek tűnik. Az emberiség egyszerűsége, műveletlensége szinte arcul csapja az olvasót, szinte nem is kételkedik benne, milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a bitófára, kiszorulni a társadalom peremére, és ha egyszer oda jutott valaki, nincs visszatérés. Kegyetlen világba kapunk betekintést Donoghue által, bár úgy érzem, néhol szándékosan utazik a hatásvadász kifejezésmódra, mi által érthetőbbé szeretné tenni, hogyan jut el egy fiatal lány a romlásba. Túl kegyetlen, túl egyszerű és túl gyors. Nincs megértés, nincs szeretet, az emberek mintha szív nélkül élnének és közönnyel tekintenének a világra. Számomra nem elfogadható Mary zuhanása, nekem túl kevés volt az előtörténete, az életkörülmények, ami az első botlásához vezettek. Túl bugyuta kis teremtésnek lett ábrázolva, bár ki lett hangsúlyozva, mennyire kiváltságos helyzetben van, amiért iskolába járhat. A szándék, hogy éppen a kiváltságos helyzete és a kicsit jobb lét megléte miatt lett volna elégedetlen sorsával, csak nagyon döcögősen jött át. Kicsit túlmagyarázott, helyenként pedig kevés volt az indok a sorsforduláshoz.

A karakterek ridegek és szívtelenek. Mintha a mély érzések és a szeretet hiányzott volna az akkori emberektől. Őszinte érzések, empátia csak alig akadt. Doll karaktere akár még szerethető is lehetett volna, de túl halványra és érdektelenre sikeredett. Szerette Maryt, de ezt szinte alig nyilvánította ki, a szeretete mögötti érzéseket nem láttam, nem éreztem, nem hittem el. Úgy általánosságban is elmondható, hogy a karakterek nem szerethetőek, túlságosan tárgyilagosak, szubjektívek, ridegek, viszont kellően elhatárolódnak egymástól. Maryvel nem lehet azonosulni, sem megérteni, ami ezért is hiba, mert egy ilyen könyv megírásánál elvárás, hogy a főhős tettei, útja, döntései, érzelmei valahol elfogadhatóak legyenek.

Mégis, miért tetszett a könyv? Mert hatással volt rám, mert felpiszkált, elgondolkoztatott, és mert belerántott egy másik világba az írónő. Néha felidézte Zola Nanájának világát, bár ez a könyv sokkal sötétebb és a végkimenetele is mélyebb mocsárba rántja magával az olvasót, hogy szinte fuldokol a nyomasztó érzéstől.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A sötét, komor hiteles világábrázolás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

... képzeljünk el egy alakot, félig angyal, félig ördög és teljesen ember...

Történt, hogy Neil és Terry, a két jó barát leültek és megpróbálták egymást túllicitálni. Neil azt mondta: tészta! Mire Terry rátromfolt: mákos! A következő pillanatban Neil már nyúlt is a porcukorért. Így született ez a könyv. Vajon melyikük képviselte a démoni és melyikük az angyali erőket? Bizonyára felosztották egymás között a szerepeket, de az a meggyőződésem, hogy mindkettőjükben lakozott mindkét oldalból. Szó, mi szó, ez az Agnes Nutter igazán huncut teremtés lehetett, és egy kicsit felül is írta a boszorkány fogalmát az én értelmező szótáramban.

Az Elveszett próféciák a legőrültebb könyv, amit valaha olvastam. Tömény agymenés és éppen ezért nehezen is emészthető, mert mindig van egy pillanat, amikor úgy érzed, mára ez már sok, nem bírsz többet befogadni. Különben is, ha lassan olvasod, tovább tart. A jó dolgok pedig tartsanak minél hosszabban. Az agymenés mellett viszont komoly mondanivalóval is rendelkezik ez a regény, na persze, nemcsak úgy odavetve, hanem gondosan elrejtve, éppúgy, mint a talányos, homályba vesző próféciák. Ki kell mazsolázni, majd élvezettel elcsámcsogni rajtuk egy ráérős esős délutánon.

Gondoltátok volna, hogy egy apokalipszis ugyanolyan egyszerűen megakadályozható, mint előidézhető? Nem kell más hozzá, csak az emberi tényező és már sínen is van a dolog. Mindkét esetben. Az öregfiú jól tudta, miért teremti az embert a köztes világban, félúton a menny és pokol felé. És jól tudta Gaiman és Pratchett is, hogy ők mi végre vannak jelen ebben a sztoriban, mintha csak egy hullámhosszon lennének az kaporszakállúval, legalább is ami a humorukat illeti, erre tudok következtetni.

Ennek a könyvnek a lelke a karakterekben rejtőzik. Mondanom sem kell, hogy rögtön az első pár oldalon, amikor még csak a szereplők felsorolása van napirenden, máris megvett magának ez a két gazfickó. Alaposan megdolgoztak vele, hogy így legyen, és annál is többet beleraktak egy-egy személybe, mint ami el tudtam volna képzelni. Ó, ezek az esetlen két ballábas hősök, akik úgy teszik a dolgukat, hogy nincsenek tudatában a jelentőségével! Mondjuk, egy bizonyos boszorkány és egy bosszantó boszorkányvadász ezt az állítást megcáfolná, a többi esetben teljesen jogos észrevétel. A félelmetes lovasok pedig nem tűnnek másnak, mint szánalmas ösztönlényeknek, programozott terminátorok ebben a bizonyos játszmában. Valódi gondolatai csak Adamnek vannak, aki a megtestesült Antikrisztus - most tekintsünk el a további nevektől és címektől, mert, ugye, Crowley és Azirafael is teljes bizonytalanságban csak találgatnak a Nagy tervről. Vagyis a... miről is? Ja igen, FELFOGHATATLAN tervről.

Ami a fontosabb karaktereket illeti, minden szál el lett varrva, kivéve... Mi lett azzal a három agyatlan motorossal? Talán a Felfoghatatlan terv szempontjából teljesen lényegtelenek, már-már triviális tévedésnek tekinthetők?

Az egyik legjobb apokalipszis-történet, sajátos koncepcióval. Megismerkedhettem a két legszimpatikusabb nem e világi lénnyel, akik éppen e világban érzik legjobban magukat. Mindenesetre szívesen körülnéznék abban a bizonyos antikvár könyvesboltban, aztán hagynám, hogy megkísértsenek egy vacsora erejéig!

Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5







Erőssége: Na, most erre mit is tudnék mondani? Az első betűtől az utolsóig! ;)

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen

Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.

Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni. 

A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.

A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.

Kommentár nélkül:

"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."

"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Északi mitológia

Nehéz egy olyan könyvről véleményt mondani, ami végül is egy mitológia-gyűjtemény, amelyben szereplő összes történetet ismerjük már. Mégis más, mint a többi száraz anyag, habár a hangvételét tekintve Gaiman igyekezett megőrizni annak a látszatát, hogy ez egy rég elfeledett kötet a könyvespolcodon, amit vastag porréteg fed, mégis könnyen emészthető olvasmány.

Istenek, ó ti balgák, csalfák, botor lények, hát hisztek még önnön nagyszerűségetekben? Mire jó a hatalom, az erő és halhatatlanságotok, ha minden múlandó. Ha mind az, ami most még a tiétek, később saját pusztulásotok eszköze lesz?

Talán azért is kedvelem annyira az északi mitológiákat, mert szépen kirajzolódik bennük az istenek gyarlósága, és emberszerűsége. Nem véletlenül Loki a kedvencem, aki az egyik legőszintébb alak ármányossága ellenére. Loki az, ami. Tudjuk róla, hogy mézes-mázos természete mögött mindig rideg mesterkedés, számítás rejtőzik, és ezt tudják az istenek is. Az istenek, akik kicsinyesek, ostobák és kegyetlen bosszúállók. Loki mellett Odint kedvelem még, aki képes volt áldozatokat hozni, az ő története azért is fogott meg, mert a tudásért, bölcsességért tenni is volt hajlandó, nem csak elvenni.

Kedvenc történetem Asgard falainak megépítése volt. Eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem, az óriásnak szurkoltam, hiszen ő elvállalt egy feladatot, amit véghez is vitt volna, ha az istenek nem avatkoznak közbe. Nem volt miért kedvelnem őket, egyedül Loki mesterkedésein mosolyogtam, de igazságérzetem az óriáshoz húzott, akit kihasználtak és becsaptak.

Nem tetszett ez a kíméletlen világ, ez az "erősebb győz" farkastörvény, mikor azt gondolnád, hogy az istenek fölötte állnak az ilyen praktikáknak, hogy ők ettől sokkal nemesebbek tetteikben és gondolkodásukban is. Ez csak a képzelet, és ezt cáfolva Gaiman nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa, mennyire emberiek ezeknek a mítoszoknak a nagy alakjai. Cselekedeteik, gondolkodásmódjuk mögött mindig az önös érdek állt, olykor nehéz volt hinnem Odin bölcsességében is, aki szintén játékszerként tekintett minden Asgardon kívüli teremtményre. Talán egy kicsit túlzott az író a főisten alakjában, de határozottan azt az érzést kelti, hogy Odin, akár a többi isten, hasonlatos a mai kor embereihez, vezetőihez, és ez a párhuzam kétféleképpen is elsülhet az olvasó moráljától függően.

Függetlenül attól, hogy Gaiman megszállott rajongója az északi mitológiáknak, úgy gondolom, ez a gyűjteményes kötet, amit egybefüggő mesévé szőtt a különálló történetekből, az ő munkásságát ismerve inkább egy biztonsági játék. Túl sok kockázatot nem vállalt vele, már meglévő anyagból dolgozott, nagyon nem tudott mellényúlni. Azt mondom, hiszek neki és támogatom szándékában, hogy minél több emberhez el kell juttatni és megismertetni velük ezeket a mítoszokat, melyeknek ő megszállott rajongója.

Az Északi mitológia egy novellás kötet, amit a kedvenc fotelomban ülve, téli estéken egy bögre forró tea társaságában olvasok legszívesebben. Összefűzött mesék sorozata, mely Neil Gaiman fantasztikus mesélő stílusában élvezhetünk. Nem nehéz elképzelni a régi idők vikingjeit, ahogy a tűz körül ülve mesélik ezeket a mítoszokat. Meg van az a jelenet A 13. harcosból? Valami olyasmi jelenik meg lelki szemeim előtt.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek:5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Sokkal érthetőbb nyelvezet, ugyanakkor megőrizte ősi mítoszok hangulatát. Akárhányszor újraolvasható, csak lekapod a polcról, felütöd valamelyik történetnél és már olvashatod.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1.

Muszáj volt elolvasnom, annak ellenére, hogy tavaly karácsonykor családi program keretében kénytelen voltam megnézni a könyvből készült filmet. Amit ugyan zokon vettem, de visszavágásként ragaszkodtam hozzá, hogy Kevint is nézzük meg. Kíváncsi voltam Mia könyvbeli alakjára, mert mint tudjuk, a filmek sokszor egészen másként tálalják a dolgokat. Hát igen, ez ebben az esetben is igaz volt. Mia szőke, Mia apukája él, és... az első néhány oldalon keresztül Vicky Pollard hangján szólt a fejemben, amitől sikítani tudtam volna! Nem sok kellett, hogy lecsapjam a könyvet és menekülőre fogjam. Vicky Pollard beférkőzött a tudatomba és az ő hangja darálta végig az első oldalakat, hogy mennyire izé már mindenki a környezetében, és mi a véleménye a világról. Aztán amint kiderült Mia valódi származása, megváltozott az írói stílus is, bár továbbra is idegesítő nyafogásként nyiszálta az idegeimet a túlzásba vitt hisztijével és tiltakozásával a hercegnőség ellen egy 12 éves színvonalán, de legalább Vicky végre aludni ment. 

Viszont maradt élete legnagyobb fájdalma, hogy lapos mellű, mert, ugye, minden kamasznak ettől lesz kisebbségi komplexusa. Szinte naponta méregette és örökké a mellbőségéről beszélt, mintha világméretű katasztrófa lenne, amit a Green Peace-nek is fel kellene vennie a programjába, hogy felhívja rá a világ figyelmét. És ennek a problémának köszönhetem életem legperverzebb mondatát is:

"Épp a mellbőségemet mértem és tök nem gondoltam arra, hogy a mamám épp most randizik a matektanárommal, amikor fölhívott a papa."

Nehezen tudtam túltenni magam ezen a mondaton, percekig csak ültem fölötte és bámultam a papírt, azon a nyomtatott betűket, arra gondolván, biztosan én olvastam félre, vagy képtelen vagyok értelmezni a szöveget. Egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt! Miután sikerült megtalálnom az államat, becsuktam a könyvet és napokig felé sem néztem, hátha meggondolja magát és legközelebb óvakodik az ilyen megnyilvánulásoktól. Nem, nem is akarom ezt magyarázni, mert a maradék ártatlanságomat is veszélyeztetve érezném. Egy mondatban nincs helye az apámnak, a mellemmel folytatott tevékenységnek és az anyám randijának. Nem hiszem el, mégis leírtam! Komoly dilemma előtt álltam, hogy tényleg kell-e nekem ezt a könyvet tovább olvasnom?

A naplóval kapcsolatban is akadt egy-két apró észrevételem. Nem szőrözésként, csak halkan megjegyezném, ennyi idősen én is írtam naplót, de soha nem jutott volna eszembe, matek feladványokat és képleteket beleírni és még a tennivalóim listáját is külön vezettem. Bármennyire kamasz dolog, bármennyire csélcsap kisasszony Mia, ezekkel a dolgokkal együtt ez a napló nekem kissé túltolt volt. A legtöbb tiniproblémájával nem volt gondom. A tanulással való nehézségei, vita a barátokkal számomra hiteles volt, minden kamasz életében vannak hasonló történetek, amik számára világméretű katasztrófák, ezeken még mosolyogni is tudtam. 

A karakterek kellően bohém figurák voltak, nekem tetszettek, kivéve Miát, akit sehogy sem tudtam megkedvelni, néha értettem, de legtöbbször inkább a falra tudtam volna mászni tőle. Larsot például nagyon bírtam, Tina is szimpatikus volt, kedvencem Michael volt, aki tényleg a titokzatos hősszerelmes alkat, a rejtett képességű kocka, aki a kellő pillanatban érkezik, hogy megmentse a lányok becsületét.

Átlagos koncepció, átlagos történet, ami igazán nem villanyozott fel. Lassan haladtam az olvasással, többször is félreraktam. Hogy nem én vagyok a célzott közönség, az sem lehet kifogás erre a könyvre, egyszerűen túl sok volt benne Mia, a lelki problémái pedig túl lettek lihegve, és ezzel túlnőtt a vicces-kategórián. A kevesebb néha több, és ez a humorra is érvényes örök igazság. Sokszor Mia arcába is beleordítottam volna, hogy: Fogd be!

Az idétlen nevű áthallásos Genoviát csak én nem tudtam befogadni? Csak nekem volt folyamatosan Monaco-érzésem olvasás közben, ami miatt abszurditásba csapott át a történet, és inkább éreztem az egészet paródiának, mint lányregénynek? A film hitelesebb lett, sokkal többet kihoztak a történetből, mint ami benne van. A könyv nem győzött meg. Inkább a célzott korosztálynak hagyom a folytatást.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 3/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 3/5

Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A célzott közönség számára az álmodozás lehetősége és a szerelmi élet nehézségének hitelessége.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »