Christelle Dabos: Rejtélyes ​eltűnések a Holdvilágban

2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

***

A tél jegyeseinek olvasása után azonnal ugrottam A tükörjáró sorozat második kötetébe, és ha lehet, még jobban megszerettem ezt a történetet, mint az első könyv után. A történet éppen ott folytatódik, ahol előtte véget ért, emiatt könnyű volt elmerülni a cselekményben, szinte észre sem vettem, hogy új könyvet olvasok.

Magában a könyv szerkezetében viszont történt némi változás: míg az első kötetben gyakorlatilag a világ felépítése és a karakterek megismerése kapott nagyobb hangsúlyt, ebben az epizódban viszont kialakult egy szövevényesebb cselekménysorozat is, ami új mélységet adott a történetnek. Hőseink új szituációkba, kalamajkákba keverednek, több interakciót, eseményt tapasztalunk, ami hatással van a szereplők viszonyának átalakulására is. Számos karakter megy keresztül személyiségfejlődésen, mindeközben újabb karaktereket ismerhetünk meg a cselekmény előrehaladásával. Ophélie másodmesélői megbízatásának köszönhetően bepillantást nyerhetünk a nemesség mindennapjaiba, szórakozásaiba és intrikáiba is.

Ha kísértésről van szó, gyakorta a legmegveszekedettebb ellenzők képesek annak a legkevésbé ellenállni.

Christelle Dabos nagyon ért a karakteralkotáshoz: még a legutolsó mellékszereplő mögött is hihetetlenül mély történet húzódik, és a szereplők sokasága ellenére sem éreztem, hogy egyik vagy másik karakter fölöslegesen lenne a könyvben. Mindezzel együtt, természetesen, továbbra is találkozhatunk az első epizódból megismert és megszeretett karaktereinkkel: Thorn és Ophélie kapcsolata, végre, elmélyülni látszik, ami eleinte nagyon megviseli a lányt. Ophélie nehezen rendezi magában érzéseit a férfi iránt, eközben pedig, ahogy egyre jobban a figyelem középpontjába kerül, megtörik a bizalma saját magában is.

Forrás: happykuri.tumblr.com

„Ahhoz, hogy belépj egy tükörbe – mondta egyszer a bácsikája –, önmagaddal kell szembenézned. Az olyanok, akik álarc mögé bújnak, akik becsapják és jobbnak hiszik magukat, mint amilyenek a valóságban, akárhogy próbálnák, soha nem tudnák megcsinálni.”

Mióta nem volt őszinte önmagával?

Még a Holdvilágban zajló rejtélyes eltűnések felderítését is Ophélie-re bízzák, amivel nemcsak saját, de Thorn, Berenilde és a születendő gyermek sorsát is kockára teszi. A lehetetlen küldetés teljesítése közben pedig kibontakozik előttünk egy gigantikus összeesküvés, ami a történetet teljes eddigi mivoltában megváltoztatja. A cselekmény bővelkedik a csavarokban, Dabos az utolsó pillanatig feszíti a húrt, és a történet lezárásakor is olyat fordít az eseményeken, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket.

Továbbra is mindenkit bíztatok a sorozat elolvasására, én magam is alig várom a következő epizódot.

Ja, jut eszembe: szeretem.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Christelle Dabos: A ​tél jegyesei

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.

***

Bizony, régen nem olvastam már olyan könyvet, ami ennyire magával tudott ragadni. A tél jegyesei egy bámulatos kalandregény, ami fordulatos cselekményével, szerethető karaktereivel és különös mitológiájával azonnal beszippantott és azóta sem eresztett el. Jó néhány éves kihagyásom után túlzás nélkül újra megszerettette velem az olvasást, ezzel az egyik legfontosabb olvasmányélményemmé vált.

Christelle Dabos első könyvének gyönyörűsége abban áll, hogy a történetet képes úgy tálalni, ahogyan maga az élet is zajlik körülöttünk: nincsenek kiugró, katartikus pillanatok, sem mindent megsemmisítő zuhanások, ehelyett a történet folytatólagos, folyamatosan fejlődő és változó, emiatt jobban követhető és érthető is. Ez a gondolkodásmód egy olyan valódiság-érzetet kölcsönöz a műnek, ami miatt könnyű beleélni magunkat a cselekménybe, az egészet mégis áthatja egy olyan mese, amiben ugyanúgy helyet kapnak a tudományos fantasztikum, mint a varázslat elemei is.

Whimsical illustrations by Holly - missholly.fr

A történet szereplői élő, lélegző személyiségek, szerethetőek és esendőek, de az is valódivá teszi őket, hogy elsőre nem biztos, hogy megértjük a jellemük mögött húzódó szándékot. Karakterükben nem minden fekete és fehér, ezért, valódi ismerőseinkhez hasonlóan, időt kell adni nekik ahhoz, hogy megismerjük őket. Ophélie karakterével rögtön tudtam azonosulni, míg például Berenilde és Archibald motivációja számomra továbbra is rejtély, ez azonban mit sem változtat értékükön és létjogosultságukon.

Ugyan már, csak nem fogsz nekem most meginogni! Fel a fejjel! Mutasd meg ennek a fennhéjázó népségnek, mit érsz!

Tetszik, ahogyan Ophélie hiába van tisztában a saját képességeivel, mégis csak a Légvárban megtapasztalt élményei hatására érti meg azok jelentőségét. Thorn ellenben mintha két lábbal állna a talajon, határozott elképzelése van az életéről és az útjáról, amit bejárni készül a történet folyamán. Egy átlagos young adulttal ellentétben itt nincs azonnali lángoló és mindent elsöprő szerelem, a karakterek fokozatosan, nehézségek és fájdalmas tapasztalatok árán csiszolódnak egymáshoz. Bár ebben a kötetben szerelmük beteljesedését nem látjuk, a történet folytatólagossága sejteti, hogy a kapcsolatuk a későbbiekben szerencsésen be fog érni.

Ahhoz, hogy át tudjuk érezni a könyv valódi értékeit, tudnunk kell helyén kezelni a dolgokat. Több értékelést is olvastam, amikben az olvasók azt nehezményezték ebben a történetben, hogy a címkékkel és várakozásaikkal ellentétben fantasyre számítottak. A tél jegyesei viszont éppen azért olyan különleges, mert nem akar görcsösen fantasyvé válni, ehelyett bátran felvállalja valódi, mesei önvalóját. Ez a tulajdonság pedig, amivel őszintén szembe tud nézni önmagával, éppen az a feltétel, ami a tükörjárót is tükörjáróvá teszi.

Mert az illúziók csak arra jók, hogy megszépítsék a valóságot; ha szertefoszlanak, nem marad más, egyedül az igazság.

Értékelés:

Azoknak, akik képesek gyermeknek maradni és elmerülni a mesék világában, különösen ajánlott.

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Az Úr sötét anyagai egyike volt az első olvasmányaimnak, a sorozat minden része - különösen A Titokzatos Kés - nagyon a szívemhez nőtt. Annak idején minden ezzel kapcsolatban fellelhető dolognak utánajártam: feltettem kérdést az aletiométernek a hivatalos honlapon, megcsináltam daimonos tesztet - elsőre róka jött ki, aztán holló -, és rengeteget beszélgettem a Porról a barátaimmal. Éppen ezért nagyon örültem, amikor először olvastam a hírt az előzménytörténet kiadásáról – és javarészt elégedett is vagyok az eredménnyel.

A világábrázolás gyönyörűen hozza a formáját: épp elegendő, semmi sincs eltúlozva, az egyes elemek csak a szükséges szinten vannak jelen a könyvben. A történet maga viszont kicsit nehézkesen indult be, túl hosszúra nyúlt az előkészítés, ami miatt eleinte aggódtam is, hogy ne legyen vontatott az egész mű. Szerencsére nem volt az. Ugyancsak történetvezetés hibájának tudom be a második szakaszban lévő eseményeket - mintha minden mitologikus lényt csak a kis kenu utasainak sorsa érdekelné -, de összességében ez is rendben volt. Az események logikusan következtek, minden a megfelelő mederben haladt - leszámítva, ugye, a Temzét – tudom, gyalázatos egy vicc volt, de fél 8 van, végső soron nem ezért vontam meg egy csillagot a könyvtől.

A szereplőink egészen életszerűre sikeredtek. Malcolm és Alice karakterének tisztaságával könnyű azonosulni, a kettejük rivalizálása és összecsiszolódása ugyanolyan fontos szerepet tölt be a könyvben, mint a kis Lyra. A második szakasz elején rögtön olyan helyzet alakul ki, ami miatt mindig haragszom az ezzel élő írókra - korai tizenéves nekem ne akarjon hős szerelmest játszani! -, de mivel végül a várt fordulat mégsem jött el, belátom, hogy talán túlságosan hamar ítélkeztem. Dr. Relf szerepe viszont kicsit üres számomra, Booneville karakterére meg nehezen találok magamban magyarázatot, és nemcsak a könyvben „főgonoszként” betöltött szerepe és őrülete miatt. Ami meg kellemes meglepetés volt: Lord Asriel. Nagyon kellemesen csalódtam benne azok után, amiket az alapműben tapasztaltam tőle, mintha ebben a könyvben emberibb oldaláról ismerhettem volna meg.

Ami a legjobban kiborított: a fordító. Kedves Cicero Kiadó, kérlek, legközelebb olyan fordítóra bízzátok a művet, aki egy kicsit értelmesebben használja a magyar nyelvet: az alsó kar például határozottan alkar akart lenni, és nem minden esetben kell angol kifejezéseket szó szerint lefordítani.

Úgyhogy ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szeretne még egyet kalandozni az Aranyiránytű világában, ők minden bizonnyal élvezetüket lelik benne.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Samantha Shannon: A Mímes Rend

Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.

A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.

Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)

Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Samantha Shannon: Csontszüret

Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.

Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.

Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.

Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!

Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Patrick Rothfuss: A szél neve

Gyerekkoromban imádtam a meséket. Szerencsére elég értelmes gyerek voltam - nagy poén lenne, ha ezt a tulajdonságomat nem hagyom ott és magammal hozom felnőttkoromba is -, így amint megtanultam önállóan olvasni, faltam a mesekönyveket. Nagy kedvencem volt Az ördög három aranyhajszála, ami megmutatta, hogy mindenre van megoldás, ha az ember csendben marad és figyel. Sajnos manapság korántsem tapasztalom ugyanazt a színvonalat a mesék terén, amit akkor réges-régen. Alig egy-két igazi mesélő él napjainkban – gondolok itt például Vavyan Fable-re és Neil Gaimanre –, a műfajt leváltotta az esetenként sokkal korlátoltabb fantasy, melyből igencsak kiveszett a varázs, maradt a mágia. Ezért is volt olyan csodálatos élmény elolvasnom A királygyilkos krónikája eddig megjelent köteteit.

Ez a könyv egy valódi kaland. Magával ragadó írói stílusával már az első fejezettől a kedvencemmé vált, olvasása közben azonnal elfogott az a kellemes, nosztalgikus érzés, amit egy jó mesekönyv lapozgatása közben tapasztalni. A mű a szó szoros értelmében varázslatos, tele tündérekkel, sárkányokkal és egy fiúval, aki nagy eszének köszönhetően földönfutóból igazi hőssé válik. Valahol minden hasonló történetnek erről kellene szólnia: hogyan nézzünk szembe démonainkkal és váljunk a legtökéletesebb önmagunkká.

A karakterek mindegyike élő, lélegző személy, szinte leugranak a könyv lapjairól. Nyilván nem mindenki igazán szerethető, egyesekkel képtelenség bármilyen közösséget vállalni, de Patrick Rothfuss valamennyiüknek megtalálta a helyét a történetben: ott van Kvothe, a bajnok, aki feladta önmagát egy egyelőre ismeretlen ok miatt, Bast, a tanítvány, aki mindent megtenne, hogy mestere visszataláljon önmagához, Denna, a csábító, akit a nagybetűs Nő archetípusának is nevezhetnénk… És itt az egyik legérdekesebb pontja a sztorinak: rengeteg különböző karakter van benne, mindannyian hibátlanul kidolgozottak és egyikük sem unalmas! Mostanában nagyon kevés író képes ennyi karaktert egyszerre áthatni és megéletni az olvasóival – gondoljunk csak a nagy sagák alkotóira, J. K. Rowlingra vagy George R. R. Martinra, akinek sorai ajánlják ezt a gyöngyszemet is. Úgy gondolom, ez többet elárul a könyvről, mint bármi más: összetett, bonyolult, hiába az elmesélő szerkezet, több szálon fut, csak kapkodod a fejed, és már el is érkeztél az epilógushoz. A könyv rettentően terjedelmes, mégis mindig izgalommal és várakozással vettem a kezembe a vele töltött egy hónap alatt.

Külön megemlíteném a könyvben megjelenített mágiát: fogalmam nincs, miért, de számomra eddig ez a könyv ábrázolta a leghitelesebben a varázslatot. A Kvothe által végzett gyakorlatok, a koncentráció, az elme többfelé irányítása és az ostornyélhit fenntartása gyakorlatilag elhitette velem, hogy a varázslat tényleg lehetséges. Lehet, hogy csak én éreztem úgy, de néha már olyan érzésem volt, mintha a könyvet letéve én is bármikor meg tudnám csinálni mindazt, amit a könyv arkanistái. Ezért plusz pont jár.

Ha szeretnéd visszaélni gyerekkorod kedvenc meséit egy magasabb szinten, mindenképpen ajánlom A szél nevét.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Charles Benoit: Te… voltál

Azon tűnődöm, mennyire régen is volt, hogy kritikát írtam bármiről is. Az utóbbi időben sok mindent átértékeltem magamban; bizonyos dolgok teret követeltek maguknak, másokat tudatosan felfüggesztettem, hogy időt nyerjek, így a kritikaírás low priority kategóriába került. Mivel azonban a Te… voltállal kapcsolatban kissé igazságtalannak tartom a molyok elbírálását, úgy döntöttem, kihasználom a könyv nyújtotta döbbenetemet és monitorra karcolom meglátásaimat, mielőtt felemészti őket egy új könyv iránti lelkesedésem.

Azt a kurva eget!

Az ifjú Kyle Chase története tipikusan az a mű, amit érdemes egy sötét, csendes sarokban olvasni, fejedbe húzott kapucnival, teljesen átadva magad az élménynek – mindezt annak tudatában, hogy napokig kínozni fog. Az élmény, amit a tragédiáján keresztül közvetít, semmilyen korábbi olvasmányomhoz nem hasonlítható. Fájdalmas, de megérthető, kegyetlen és felemelő, mint a Pink Floyd Fala, amiben a főhős a végletekig durva rothadásból jut el a megdicsőülésig. Egyedi mondanivalóját nem mindenki tudja befogadni - lásd fentebb -, pedig a tanulság, a kijózanító felismerés ott van mindazok számára, akik képesek túllépni a romantikus, erotikus és fantasy alapú divatolvasmányokon.

A stílus meglepően eredeti: az E/2-es leírás úgy 5-10 oldalon keresztül megakasztott, utána már csak azt vettem észre, hogy jobban segíti az azonosulást, mint a szokványos első személyű megfogalmazás. És ez nem minden: hiába voltam tizenkét közoktatásban nevelt évem alatt jó tanuló, Kyle számos gondolatában magamra ismertem. A mindennapi élet hiábavalósága, az iskola fölöslegessége, a klikkesedéstől való tökéletes undor, a felnőttek és a felnőtté válás irányában tanúsított félelem szerintem valamennyiünk számára ismerős dolgok. A romlás, ami Chase útja lett, csak egy lehetséges alternatíva, egy olyan út, amit egyikünk sem választott, ezért is érdekes most megtapasztalni. Az iskola csíráira jellemző teszetoszasága miatt hamar átveheted a regényben betöltött helyét a saját gondolataiddal, mint Te, a könyv valódi főszereplője.

Na és ki rendezi a darabot? Zack önelégülten vállalja magára ezt a szerepet, és mindent megtesz, hogy pokollá tegye a Te életedet. Hogy miért? Mert unatkozik. Mi van?! Talán Te még sohasem unatkoztál? És mit tettél annak érdekében, hogy ne unatkozz? Nyilván nem törnél be sehová, nem hugyoznád le a nemeziszed cuccait – de Te most mégis megtetted. Bennem nincs vád, nem ítéllek el, ahogy Zacket sem. Yagami Light a Death Note-ban úgy kezelte az unalmát, hogy embereket gyilkolt – őt miért fogadod el jobban, mint Kyle-t és Zacket?!

És ha mindezt elfogadod, hirtelen rádöbbensz, hogy Kyle és Zack is csak abba a hibába esett bele, mint a legtöbb könyvhős, mint Shakespeare karakterei, vagy akár Te magad: többek akartak lenni. Hogy ezt a lehető legrosszabb módon tették, az már más lapra tartozik – végső soron a módszereik vezetik el őket kegyetlen bukásukhoz, melyben Kyle megdicsőül, Zack pedig elvész. Ha ebből a szempontból nézed, Te sem vagy másabb, mint ők.

Bár mondhatnám, hogy kötelező darab, de a súlya miatt senkit sem akarnék biztatni az elolvasására. A merészeknek azonban sok szerencsét kívánok hozzá, nem fogtok csalódni!

Csak egy érdekesség: nyilvánvóan nem Zack a valódi rendező. Hanem az, aki ezt a történetet meséli… Na de ki is az?!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

Nem gyakran fordul elő velem, hogy Molyon a könyv olvasását elindítva a kommentszekcióban kitör az őrület. Valahogy nagyon sok figyelőmet megmozgatta a tudat, hogy a Madarak a dobozbant olvasom, sokaktól kaptam a biztatást a mielőbbi kritikára. Nem szándékozom csalódást okozni ebben az olvasóknak, és bár átérzem, miért kap ettől a könyvtől minden második ember fangörcsöt, sajnos nem állíthatom, hogy mindennel elégedett voltam.

Majdhogynem a szokásos felállással van dolgunk. Adott egy rém egyszerű, de zseniális koncepció, aminek igencsak hiányos a kidolgozása. Ez azért is különösen fájdalmas, mert betegesen vártam, hogy egy kicsit többet is megtudjunk a Lényekről azon kívül, hogy mi történik az emberrel, ha rájuk néz. Ezen kívül a lezárás sem volt kielégítő számomra, természetellenesnek, rosszul magyarázottnak tűnt számomra. A figyelőim felkészítettek rá, hogy a könyv több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de nem számítottam ennyi logikátlan fordulatra. De most szólok: még mielőtt valaki emiatt csalódottá válik, kb. eddig tartott a negatívumok sorolása. :)

Ha van valami, amiben Josh Malerman kiemelkedőt alkotott, az pont az az érzés, ami ezt a könyvet horrorrá teszi. Temérdek jelenetnél majd' összecsináltam magam, rettegtem, ahogy a szereplők is féltek, izgultam Malorie-ért és a gyermekeiért, féltettem a ház lakóit - és az az egészben a legbetegebb, hogy még csak azt sem tudtam, mitől. A könyv egy adott szakaszáig fejben dolgozgattam összeesküvés-elméleteimen, sehogy nem akartam elfogadni a Lények létezését. Menet közben kapunk pár információmorzsát róluk, de túl keveset ahhoz, hogy kezdeni is lehessen velük valamit. Úgyhogy lépjünk is tovább!

A karakterek valójában itt sem sokkal többek egy-két tulajdonságnál, de a könyv szerkezete nem is nagyon engedett meg részletesebb ábrázolást. Főhősnőnkön kívül még Tom és Don személyisége volt jobban árnyalva, de pozitívumnak könyvelem el, hogy mégsem csak őnáluk pattog a labda. A többi mellékszereplőnek is bőven kijár a Lények által okozott szenvedésből. Ami hitelesebbé teszi a történetet. Úgy nagyjából rendben is vagyok a csapattal, Gery viszont mindenestül elgondolkodtatott. Úgy értem, tényleg kattantnak tűnt, de nem kevés ideig gondolkodtam az elméletén arról, ránézhetünk-e a Lényekre, avagy sem. Ez jó vitatéma lehetne, érdekelne is a véleményed, ha megírod kommentben!

Mindenkinek köszönöm a biztatást. Fogyatékosságaival együtt hihetetlen élményt adott a könyv, felborította a műfajban eddig szerzett tapasztalataimat, és kicsit talán az éjszakáimat is. Mert a sok horrortémájú játék miatt eddig sem szerettem a sötétséget - most már az ablakon se szívesen nézek ki.

Megjegyzés: Josh Malerman az édesanyjának ajánlja a könyvet. A főszereplő egy fiatal nő, aki szigorú szabályok szerint neveli fel a gyerekeit, kétes körülmények között is otthont teremt számukra, és tűzön-vízen át - ez utóbbit szó szerint! - óvja őket. Mit árul el ez Mrs. Malermanról? Jómagam az íróval együtt büszke vagyok rá.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Az ijedtség, a félelemfaktor, a karakterkidolgozás és a bámulatos írói stílus. És akkor még nem említettem a tökéletes letaglózottságot, amikor megtudtam, mit jelent a cím!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.

Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Alexandra Bracken: Sötét játszmák

Végre! Ez volt az első gondolatom, amikor Levandrától megkaptam a könyvet. Annyira vártam már, hogy végre olvashassam a Sötét elmék második kötetét, mint szerintem semmilyen más könyvet az elmúlt évben. És mindez éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy az utolsó vizsgámig a tananyagaimon kívül semmi mást nem olvasok. Ember tervez, Levandra végez...

Az első kötet nálam nagyon magasra tette a lécet. Nem sok olyan könyvet olvastam mostanában, ami annyira lekötötte volna a figyelmemet, mint Ruby Daly története. Nos, ha voltak is elvárásaim, Alexandra Bracken magasan túlteljesítette őket! A történet ugyanis elment egy olyan irányba, amire én se számítottam: a várakozással ellentétben nem az IAAN-szindróma gyógyítása, hanem az eredete került előtérbe. Ezzel együtt megismerkedünk pár új, zseniális karakterrel, ahogy az első kötet néhány kedvence is visszaköszön a könyvben.

Bracken nagyon ért az érzelmek játékához. Több jelenet megmosolygatott, például Ruby és Dagi újratalálkozása, máskor összefacsarodott a szívem a történtek hatására. Pont ez az érzelmi hullámzás az, ami letehetetlenné tette a kötetet, és akkor még semmit nem beszéltem az izgalmas és változatos történetről! Ha most egy rövid beszámolóra számítottál, csalódni fogsz. Olvasd el a könyvet! ;)

A karakterábrázolás, ha lehet, még jobban sikerült, mint az előző kötetben. Kb. fél évvel járunk a Sötét elmék eseményei után, ami a már ismert szereplőkön nem tűnt el nyomtalanul. Ruby erősebbé, határozottabbá vált, megedzette a Ligánál töltött idő. Kimondottan tetszett, hogy közte és Liam között egy időre felcserélődtek a szerepek, és ezúttal a lány védelmezte a szerelmét. Dagi olyan badass, hogy először el se hittem! Clancyt pedig jobban utálom, mint valaha, habár egy kicsit mintha veszített volna a profizmusából. Ki ne felejtsem az új szereplőket: Vidát egyenesen imádtam, hamar belopta magát a szívembe keménységével álcázott bájával. Jude számomra elég jellegtelen volt, de azért tartogatott meglepetéseket a könyvben. Az igazat megvallva azonban ez pont az a történet, amiben még a legapróbb mellékszereplőknek is komplett háttértörténetük van, ezzel is könnyebben elfogadhatóvá téve az egész sztorit.

Külön bekezdésben szólnék arról a szálról, amire mindenki tűkön ülve várt. Liam és Ruby végre újra találkozik, és a kezdeti nehézségekkel együtt jobban szeretik egymást, mint valaha. Hogy lehet ez? Az írónő ezt annyira egyszerűen magyarázta, hogy azt képtelenség felülbírálni: Liam szíve emlékezett arra a lánnyal kapcsolatban, amire a tudata nem. Különös módon ez nem olyan csöpögős, mint amilyennek hangzik, sőt, meglehetősen nehéz megemészteni, de a könyv erre bőven hagy időt.

Ezzel a könyvvel az írónő felkerült kedvenc íróim listájára. Hiába a klasszikus szuperképességes alap, olyan világot épített rá, amivel igencsak nehéz felvenni a versenyt. Hol a harmadik kötet?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az új és megújult karakterek, a történetvezetés és a magyarázat Liam visszatérésére.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Lucy Keating: Dreamology - Álomgyár

Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.

Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.

Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe - szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!

A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.

Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.

Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

B. A. Paris: Összeomlás

Annyira örültem, amikor Levandrától megkaptam ezt a könyvet! Nagyon kedvelem B. A. Paris munkásságát és magát az írónőt is: az első könyvéhez írt zeném publikálása óta vagyunk kapcsolatban a Twitteren, több zenémet is pozitívan méltatta és biztatott újabb számok megalkotására is. A Zárt ajtók mögött-tel menthetetlenül a pszicho-thriller műfaj szerelmesévé tett, és igencsak magasra tette a lécet azzal a könyvével. És szerencsére most sem okozott csalódást.

Tulajdonképpen pofonegyszerű a koncepció: adott egy nő, aki utólagos meglátása szerint megakadályozhatott volna egy gyilkosságot, de mivel nem tette, gyötri a bűntudat. Iszonyú lelkiállapota közepette pedig folyamatosan egyre mélyebbre süllyed az öngyűlöletben, amit csak még inkább elmélyít, hogy terhét senkivel sem oszthatja meg, ráadásul olyan különös dolgok történnek, amik mind az ő elmebaját igazolják. Tetszett, ahogy az írónő leírásai egészen megfoghatóvá tették Cass szenvedését.

A feszültség tapintható, a könyv letehetetlen. Különösen a végén, az SMS-ek olvasása közben kialakuló váltott-nézőpontú írói stílus tetszett, ahogy végül minden a helyére került. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy B. A. Paris ördögi lángelme, és az események olyan kusza láncolatát hordozta keresztül a regényén, amit számomra utólag lehetetlennek tűnt átlátni. Ő mégis képes volt rá. Valami hasonlót éreztem Rowlingnál, amikor a Harry Potter utolsó kötetében kiderült Piton szerepe a teljes történet alatt.

A karakterek pontosan olyanok, mint a Zárt ajtók mögöttben, ebben nem igazán tudott újat nyújtani az író. Persze ez nem baj, mert ugyanúgy, mint abban az esetben, hitelesek és élők, épp csak annyi a problémám, hogy ugyanazokat a típusokat találtam meg ebben a könyvben is. A másik dolog, ami végül is a fél csillagos levonást eredményezte, az a véletlen volt, ahogyan Cass-hez került az egész eseménysorozat mögötti összeesküvést bizonyító telefon. De most komolyan, a francia diák bátorságpróba címszó alatt kilopta a tettes retiküljéből, és mivel ő elviharzott, a telefont Cass-nek adta? Ez így körülbelül a lehetetlen tipikus esete. Mondjuk nem tudnám megmondani, hogy máshogy lehetne megoldani a dolgot.

Összegzésként leszögezhetem, hogy az Összeomlás példaértékűnek számít a jelenkor irodalmában. Megint csak azt tudom mondani, hogy ez a regény talán sehol nincs Stephen King műveihez képest, de jó kezdés lehet azoknak, akik korábban sosem olvastak pszicho-thrillert. Nem annyira a rettegés, mint a csavaros történetvezetés dominál, amivel viszont kevesek szállhatnak versenybe vele. Bizalommal ajánlom mindenkinek!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Kiváló történetvezetés és nyakatekert csavarok.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Paulo Coelho: Az ​alkimista

Ezúttal eltekintenék a szokásos bevezetőmtől, helyette jöjjön egy kis előtörténet. Amikor elindítottam az olvasásomat a molyon, több értékelés is született Az alkimistáról ismerősöktől. Rendszerint lehúzták a könyvet, általában bővebb indoklás nélkül, pusztán arra hivatkozva, hogy unalmas vagy érthetetlen gondolatokat fogalmaz meg. Nos, nem kívánok tudatosan a közízléssel szembe menni, de azért ez felvet bennem bizonyos gondolatokat. Kezdetben vala a Facebook, amit elárasztottak az idézetes képek, rendszerint Oravecz Nóra és Paulo Coelho idézetekkel, minek következtében divattá vált ezt a két alkotót utálni. És én megértem, hogy esetleg Coelho könyvei irodalmi értékük szempontjából nem kiemelkedőek, de ezeket a könyveket nem is feltétlenül regényként kell kezelni - ahogy például Az elátkozott gyermeket sem úgy kéne, mégis rengetegen tették.

Az alkimista egy példázat. Vallási, filozófiai történet, ami erkölcsi tanításokat közöl, ahogy például a legendák és mítoszok is. Az, hogy ezt a történet egy ma élő alkotó írta, mit változtat ezen? És mint példázat, arra hivatott, hogy visszaadja az emberek a csodákba és az álmaikba vetett hitét. Hogy ezt milyen eszközökkel teszi, milyen magyarázatokat társít hozzá, már valahol értelmezés kérdése is. Ebben az esetben pedig lesznek olvasók, akik úgy értelmezik a könyvet, mint az angol az alkímiát, és lesznek olyanok is, mint Santiago.

Santiago pedig pont olyan ember, mint mi. Tele reményekkel, vágyakkal és álmokkal, melyek megvalósításáért kész mindent feláldozni és elébük menni. Képes értük elbukni és újra felállni, még akkor is, ha ez nehéz, mert tudja, hogy ami rá vár, megéri a kockázatot. Nem tudom, hogy vagy vele, de én nem sok ehhez hasonló történetet olvastam még, pedig, ha belegondolsz, ez az igazi kaland, nem feltétlenül az, amikor egy öntelt srác különleges képességeivel menti a s*gged, amikor mutáns zombikat gyilkolsz, miközben te vagy a felelős a nevelőd haláláért, vagy ha beleszeretsz egy indokolatlanul csillogó vámpírba. Nem, az igazi kaland az, amikor felfedezed önmagad, a képességeidet, megbízol benne és arra támaszkodva eléred a boldogságot. És Santiago ezt is teszi: az elhívásélmény hatására útra kel, hogy megtalálja a kincset, tanul az üvegboltban, a sivatagban és a mestertől, aki támogatást ad neki, és végül felfedezi, hogy a térkép a boldogsághoz végig a szívében volt. Erről szól maga a könyv is, hogy a csoda önmagadban keresendő. Elég csak végignézni, hova jutott el az angol ugyanazon az utazáson.

Persze ez a könyv sem tökéletes. A karakterek többségében csak egy-egy eltérő vonás van, általában csak a szereplőket folyton megnevező írói stílus miatt követhető, ki áll éppen a színpadon. A szimbólumokban közvetített üzenetek viszont teljesen átjönnek, képeik bámulatosak és igen, aki nyitott a varázslatra, fel is fogja fedezni ebben a könyvben. Ezért mondom, Az alkimista nem regény, hanem egy tanítás. Ugyanígy, ha az Újszövetséget próbálnánk regényként elemezni, összezavarodnánk és kudarcot vallanánk - holott abban sincs rendes karakterábrázolás, de még a leírások is hiányoznak.

Mielőtt bárki vagdalkozni próbálna, megismétlem: nem kívánok tudatosan a közízlés ellen fordulni, ahogy nem állt szándékomban megsérteni sem azokat, akik szerint ez a könyv rossz. Igen, lehet, hogy igazatok van. De nekem az első olvasása óta rengeteget adott Az alkimista, nem véletlenül olvastam el most kb. hetedszerre - és nyilván nem is utoljára.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A könyv tanításai, az, ahogyan a világon mindenben jelenlévő csodát a szemünk elé tárja.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Sylvain Neuvel: Alvó ​óriások

Talán csak nekem ártott meg túlságosan az Attack on Titan, de az Alvó óriások címet olvasva valami apokaliptikus, világpusztítós történetre számítottam. Szerencsére ezen elgondolásomat hamar feloldotta a könyv fülszövege, ami egy egészen más sztorit ígért. Sylvain Neuvel egy kicsit mindennel foglalkozik, ami szerepet kap a könyvében: robotikával, elektronikával, programozással. Első regényével saját bevallása szerint fiának akart segíteni az angol tanulásban. Hogy ebben végül milyen eredményt ért el, arról nincs információm - de hogy első regénye igazi sikerré vált, tagadhatatlan.

Egyedi koncepció, egyedi történet, egyedi írói stílus - nagyjából ez jellemzi az Alvó óriásokat. Az író csupa olyan technikát alkalmazott a könyvében, amikhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. Érdekes volt, hogy a fejezetek nem a klasszikus regényformát használták, hanem jelentéseket, kihallgatásokat és privát naplóbejegyzéseket. Ebből kifolyólag az írói stílus teljesen párbeszédalapú, csak az egyes szereplők elmondásaiból ismerhetjük meg környezetüket, sőt, magát az óriást és az akciójeleneteket is, ez egy kicsit talán ront a történet élvezhetőségén.

Apropó, szereplők: az írói stílus hibájának és Neuvel tapasztalatlanságának tudom be, hogy a karakterek sajnos igencsak összemoshatók. Nincsenek egyedi vonások, nincsenek elkülönülő személyiségek, csak nyomokban lehet megtalálni az eltérést két szereplő között. Sejtésem szerint ennek oka az lehet, hogy egyik karakter sem kommunikál a könyvben egymással, csak a névtelen emberrel. Ez így elég egysíkú.

Muszáj szót ejtenem magáról az óriásról is. Mint említettem, az író robotikával foglalkozik, innen ered a regény központi témája: címszerepben egy hatalmas robotot látunk, aminek csak találgatni lehet a származtatását, habár a történet elég egyértelmű magyarázatot ad rá. A szakemberekkel való beszélgetések elég pontosan leírják a robot szerkezetét, működését és képességeit, ami - nem szakmabeli lévén - számomra egészen lenyűgöző élmény volt. A gépezet minden pontja külön rejtély, kezdve a 8-as számrendszert jelölő szimbólumrendszertől a hátrabicsakló lábszerkezetig. Ehhez hozzátenném, hogy Vincent megoperálásának körülményeit zseniális csavarnak tartottam, ahogy a sisak különös tulajdonságát, hogy csak bizonyos személyekre reagál.

Éppen az előbb említett furcsaságai miatt pedig érdeklődéssel várom a sorozat következő kötetét. Őszintén ajánlom addig is mindenkinek legalább egyszeri elolvasásra az Alvó óriásokat.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Egyedülálló koncepció, írói stílus, és magának a robotnak a leírásai.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Freedom Of Speech - Random zenés tag

Gothic, a Goodbye Agony bloggerinája nemrég kihívott minket egy általa már több ízben is kitöltött kihívásra, a Random zenés tagre. A kihívás lényege, hogy indítsd el a zenelistádat úgy, hogy véletlenszerűen játssza le a zenéidet, és az egyes számok címe lesz a válasz a feltett kérdésekre. Ebből aztán persze vagy különös véletlenek, vagy érthetetlen zagyvaságok jönnek ki, de egy dolog biztos: garantált a szórakozás. Nos, a magam részéről elég szerteágazó zenei ízléssel áldott meg az élet, úgyhogy a kitartó olvasónak most tényleg mindenben lesz része a klasszikustól a metálig.

Tovább olvasok »

Julie Anne Peters: Amikor ​ezt olvasod, én már nem leszek

Durva, egyre gyakrabban előkerülő téma, fájdalmas háttérsztori, elgondolkodtató események - pont, ahogy szeretem. Az indokolatlanul hosszú cím láttán azonnal kívánságlistára tettem a könyvet, nemrég sikerült is beszereznem, hogy lássam, van-e olyan jó, mint ahogy a fülszövegben látszik. Nos, témájában, leírásaiban és eszköztárában kiemelkedő volt, mégsem vagyok maradéktalanul lenyűgözve.

A könyv Daelyn életének utolsó 23 napját mutatja be - vagy nem, de ezt az írónő már az olvasóra bízta. Aki ebből kifolyólag állandó depresszióra, öngyűlölő gondolatokra, a világtól való elzárkózásra számít, jól teszi. Nem azt mondom, hogy ez a könyv szomorú, egyáltalán nem az - az ügyeletes szépfiú, Santana gondoskodik róla, hogy ne legyen az -, de nem sok olyan tényező akad benne, ami oldaná ezt a feszültséget, szóval csak óvatosan!

A belső nézőpont miatt minden karaktert Daelyn szűrőjén keresztül látunk, ami nem biztos, hogy hitelessé teszi őket. Maga Daelyn az iskolai kegyetlenkedés áldozata, szenvedése miatt rendkívül negatívan tekint maga körül a világra, miközben igyekszik eltüntetni létezésének nyomait. Santana a maga démonjai miatt görcsösen jópofa akar lenni, ami miatt nekem inkább erőltetettnek tűnt, mint hiteles karakternek. Daelyn iránti szeretete kiemeli őt a szürkeségből, emiatt végül is szerethető karakternek bizonyult.

Kiemelném a leírásokat: egy-egy apróság nagyon meggyőzővé tette Daelyn elhatározását. Az olyanokra gondolok, mint például amikor Daelyn elkezdi a szüleit magában a keresztnevükön szólítani, vagy amikor az öngyilkosság módszereivel kapcsolatban olvas. Azt viszont változatlanul nem értem, hogy nem vették észre a szülei, hogy eltűntek a lányuk cuccai, nem is említve azt a hibát, ami miatt az elejétől ducinak hittem főszereplőnket, a könyv közepére meg kiderült, hogy valójában nem az. De ezektől eltekintve a leírások rendben voltak.

Amiről külön is szólnék néhány szót, maga az Át-a-fényen nevű honlap. Hidd el, nem támogatom az efféle elképzeléseket, de maga a koncepció szerintem zseniális. Annál is inkább, mert az én meglátásom szerint nem hajszolja bele a felhasználókat az öngyilkosságba. Mindössze felvázolja magát a lehetőséget, az egyes módszereket, és időről időre olyan kérdésekkel bombáz, hogy végül belegondolhass abba, mit is teszel. És ami az igazán érdekes benne: névtelenséget biztosít a többi felhasználó előtt. Épp ezért mindenki szabadon le meri írni a problémáit, azt a sok tragédiát, ami végül az oldalhoz irányította őket. És ez az igazán érdekes benne: minden kis X.Y. egy külön történet, valaki, aki szenvedett, aki küzdött és feladta. De mint fentebb is írtam: volt választásuk. Hogy ezek után a DI-listán szereplők valóban megtették-e avagy sem, igazán jó kérdés... Ajánlom végiggondolásra!

Még egyszer, távol álljon tőlem, hogy bárkit egy ilyen oldal böngészésére biztassak! Annál inkább, mert sokan óhatatlanul is hasonlítgatják az Át-a-fényent a manapság tömeghisztériát kiváltó Blue Whale-mozgalomhoz. Na már most két dolog: egyrészt a kettőnek a világon semmi köze nincs egymáshoz! Az Át-a-fényennel ellentétben a Blue Whale konkrét feladatokat ad az életed tönkretételére. Tulajdonképpen belehajszol az öngyilkosságba, ami megint csak hülyeség: ha egyszer öngyilkos akarsz lenni, mi értelme előtte 50 napig sanyargatnod magad?! És itt jön be a másik dolog: mint mondtam, van választásod! Az oldalt hibáztatni az öngyilkosságért szimplán gyávaság. Mert a delikvens simán dönthetett volna úgy, hogy szakemberhez fordul, segítséget kér, beszél róla - na, nem úgy, mint Hannah Baker, hanem komolyan! A Blue Whale ötletét már csírájában is erkölcstelennek tartom - de ha valaki a mozgalom teljes ismeretében mégis úgy dönt, hogy beszáll a játékba, szerintem az illető a hülye, nem a honlap.

Szóval ezt mozgatta meg bennem Julie Anne Peters könyve. A karakterábrázolás és a történet kidolgozatlansága ellenére mindenkinek ajánlom egyszeri elolvasásra; tanulságos élmény mind irodalmi, mind erkölcsi szempontból. Azokkal pedig, akik szokás szerint ezen háborognak, tájékoztatásul közlöm: az Amikor ezt olvasod... egyáltalán nem függővéges! Ez a könyv egy öngyilkosság elleni kampány részeként íródott, ezért úgy fejezték be, hogy vita tárgyát képezhesse a történet lezárása. Remélem, nemcsak én olvastam el a könyv végén lévő segédanyagot. Tehát szó sincs függővégről, tessék szépen abbahagyni az ezen való hisztit! Viszont muszáj feltennem a kérdést azoktól, akik olvasták: szerintetek végül öngyilkos lett Daelyn?

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Érdekes a világábrázolás, a koncepció, magának az Át-a-fényennek az ötlete. A vita alapján sokan tévesen a honlapot okolják Daelyn öngyilkos gondolatai miatt, de ez egyrészt nem igaz, másrészt elég morbid ötlet ahhoz, hogy elgondolkodtasson.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít ​a szörny

"Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád."

Friedrich Nietzsche szavai beillenének a Szólít a szörny mottójának. Számtalan olyan művet olvastam már, ami valahol meghatározóvá vált az életemben, de úgy vélem, Patrick Ness könyve magasan túlszárnyalta mindet. Annyira magával ragadott a könyv, hogy a szörny első története után, azaz kb. a könyv harmadánál a kedvenceim listáján landolt. Sok tekintetben elgondolkodtatott, rengeteget hozzátett a világlátásomhoz és megerősített, hogy olykor felmerülő, egészen bolond gondolataim nem is annyira bolondok, mint korábban hittem.

Három történet tőlem, a negyedik a tiéd, melynek középpontjában: az igazság. Azt hiszem, ha az ember szörnyekkel találkozik, egy kicsit többre számít. Valahogy így volt vele Conor is, míg rá nem jött, hogy az igazság néha ezerszer durvább, mint bármilyen szörny, akivel csak szembe kell néznie. Fájdalmasabb, mint a szerető szülő elvesztése. Fájdalmasabb, mint az iskolai zaklató ütéseinek elszenvedése. Vagy mint olyan környezetben élni, ami bár a hasznunkra válhat, végső soron elviselhetetlen. És mindennek a tetejében ott áll a grandiózus szörny, magasan fölénk tornyosulva, hogy a legkegyetlenebb módon ébresszen rá saját gyengeségünkre.

Meglátásom szerint a négy történet - vagy magával a regénnyel együtt öt - minden, csak nem esti mese. Egyszerűek, fordulatosak, és csak akkor megérthetők igazán, ha az ember a dolgok mélyére néz. Ennek megértéséhez rengeteg szimbólum áll a rendelkezésünkre. Például itt van mindjárt a tiszafa, ami a skandináv mitológiában erőt és megbízhatóságot, ugyanakkor merevséget és pusztítást is jelent - gondoljunk csak a jelenetre, amikor a szörny Conor utasítására lerombolja a templomot. Vagy beszélhetünk a visszatérő időpontról is. 12:07 - ki tudja megmondani a jelentését?

A karakterek mindegyike zseniálisan megkomponált, tiszta és élő. Az fogott meg bennük igazán, hogy valahol mindannyian ugyanazt az erőt testesítik meg, csak másként. Az anya a kitartásával, ahogy felveszi a harcot a rák ellen, de megvédi a fiát. A szörny brutális erejével és igazságérzetével, és a szándékkal, hogy átadjon valamit Conornak, ami mindig is megillette a fiút. És maga Conor, aki mind közül a legerősebb: képes magába fojtani azt a hihetetlen érzelmi áradatot, hogy megvédje az anyját, és csak olykor-olykor kiengedni a szörny segítségével, hogy ne fojtsa meg magát belülről. Azt hiszem, a film egyik idézete mutatja meg a legjobban Conor drámáját:

„Van egy fiú, aki túl öreg ahhoz, hogy gyerek legyen, és túl fiatal ahhoz, hogy férfi legyen.”

Szóval a maga minimalista létével együtt a koncepció bámulatos, a szereplők hitelesen ábrázoltak, a tanulság sokat mondó, a téma csontig hatol. De a könyv legerősebb részét mégis a képi elemek alkotják; bizonyára ez az oka a megfilmesítésnek is. Olyan érzékletesen mutatta be azt a hihetetlenül mély lelki szakadékot, ami magába rántotta Conort, hogy teljesen magaménak éreztem a szenvedését. Különösen tetszettek azok a jelenetek, amikor a szörny ott állt Conor mögött és már a jelenlétével is támogatást adott neki.

Lezárásként egy gondolat erejéig hadd kanyarodjak vissza Nietzschére: nézz magadba! Ahogy Conorban, úgy mindannyiunkban ott él a szörnyeteg. Ő nem egy ártó szándékú lény, mindössze egy szélsőség, ami viszont ugyanúgy a részünk, mint a karunk és a lábunk. De ha valóban a részünk, miért kellene küzdenünk ellene? Miért ne lennénk képesek elfogadni? Ez itt a kérdés: ha megtudod, hogy a szörnyed valójában nem is szörny - mihez kezdesz vele?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Hát, tudod, úgy am bloc. Az egész. De főleg a szörny. Meg Conor drámája. Meg az anyukáé. Meg hát... az egész.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Lauren Oliver: Tünékeny ​lányok

Ez a könyv rendhagyó módon került a kezembe. Korábbi olvasmányélményeimhez visszanyúlva néztem utána Lauren Oliver műveinek, és megláttam ezt a figyelemfelkeltő címet. A fülszöveg annyira nem fogott meg, de valahol éreztem, hogy a Tünékeny lányok is valami hasonlóan nagy durranás lehet. Mivel az írónőnek korábban már sikerült elkápráztatnia, bizakodóan fogtam hozzá az olvasáshoz. Azonban álmomban se hittem volna, hogy mi vár rám a történet sorai között.

Lauren, Lauren... már másodjára játszottad el velem ugyanazt! Annyira nehezen indult be a történet, hogy eleinte nem sok késztetést éreztem az olvasásához, de míg a Mielőtt elmegyek esetében a koncepció ismerete, itt a remek írói stílus akadályozta meg, hogy ideje korán letegyem a könyvet. Ezen a téren jócskán fejlődött az írónő, kifejezetten élveztem a leírásokat, a helyzeteket, amikbe a szereplők keveredtek, és úgy általában a történetvezetést.

Ez utóbbi azonban egy kicsit bonyolult. Nekem már az is elég lett volna, ha csak a két lány szemén keresztül, váltott nézőpontban figyeljük az eseményeket. A híroldal bejegyzései, a levelek és naplóbejegyzések csak nehezítették a történeten való kiigazodást. Ezen a ponton az írónő játéka tetten érhető: érezni, hogy valamiről el akarja terelni az olvasó figyelmét. És ez ezúttal tökéletesen sikerült is neki!

Egy-két apróság azért most is kiakasztott, ezúttal a névválasztás terén. Jean-Pierre... most komolyan, miért nevezik így minden történetben a francia csávót? Számtalan másik jól hangzó név is létezik ezen kívül, csak rá kellene keresni! A másik rosszabb volt: a sztori középpontjában egy Csodaország nevű vidámpark áll. Adott az egyik ott dolgozó szereplőnk, akinek nagy vágya, hogy egyszer majd átvegye Csodaország vezetését. A neve: Alice Tenneson. Érted: Alice Csodaországban! Hogy nem sütötték el ezt a poént?!

A karakterábrázolás tulajdonképpen rendjén van. A fent említett Alice személyisége nekem mondjuk nagyon erőltetett, ami a könyv lezárását is alaposan elszúrta. Éppúgy, mint a főnökéé, Wilcoxé, de őket, mint komikus töltelékszereplőket helyeztem el magamban. Andre, a rossz fiú pedig túlontúl megfoghatatlan, ráadásul nem tölti be a rendeltetését: egyszerűen nem tartok tőle. Amúgy oké, hogy az ő karaktere adja a regény egyik fő konfliktusát, de a lányok története mellett az ő és az eltűnt kislány esete igazándiból eltörpül.

Nem, a hangsúly a jófiú Parkeren, és persze a sztori középpontjában álló testvérpáron van. Hihetetlen, hogy a két lány mennyire ellentéte egymásnak, mégis mennyi mindenben hasonlítanak. Az ő esetük és Parkeré tette igazán megfoghatóvá a történetet, drámáik ragyogóan tükrözik a fiatalok életének nehézségeit és sajátosságait. Szerethetőek és annyira összetettek, hogy szinte élő, lélegző személyiségeknek tűnnek. Ráadásul mindkettőjük problémái teljesen értetőek, és olyan könnyű azonosulni a gondolkodásmódjukkal, hogy a végjáték kezdetéig el se lehet dönteni, kivel szimpatizálj kettejük közül. Nagyon tetszik!

És a regény legnagyobb fordulata... huhh! Minden egoizmus nélkül állíthatom, jó a következtető képességem: a krimikben mindig hamar megtalálom a gyilkost, bármilyen történetben magamtól kitalálom a folytatást vagy a sztori csattanóját, de ez...! A Tünékeny lányok minden képzeletemet felülmúlta. Már az a bizonyos csavar is elég lenne arra, hogy egy csillaggal fölértékeljem a könyvet - de a leírásokkal, a hangulattal és minden egyéb elemével együtt az egyik legkiemelkedőbb alkotássá avanzsált az általam olvasottak között. Ez az, így kell ezt csinálni! Ajánlom mindenkinek!

"Képtelenség, hogy a legsötétebb dolgok a hétköznapi valóságunk mellett léteznek, párhuzamosan."

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A leírások, a történet középpontjában álló dráma és az a csavar! Még mindig rohadt nehezen térek magamhoz!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Ruth Ware: Sötét erdő közepén

Krimi és pszicho-thriller. A Sötét erdő közepén ezekkel a címkékkel tudott megvenni magának. Az előbbiből már többet is olvastam, az utóbbival még csak ismerkedünk, de a Zárt ajtók mögött és a Fagyos ikrek olvasása után menthetetlenül a műfaj szerelmesévé váltam. Az említett művek felállítottak bennem egy borzongási mércét, aminél csak jobbakat vagyok hajlandó jó könyvnek nevezni. E tekintetben Ruth Ware könyve viszont kicsit csalódás volt.

Pár fiatal, Ouija-tábla, magányos ház az erdő közepén, a kommunikációs csatornák korlátozása és egy gyilkos. Ha valaki még életében nem olvasott thrillert, valahogy így képzelheti el a díszletet. Mindehhez kell még a főszereplőnk, aki foglalkozását tekintve író, ráadásul nem kisebb stílusban űzi tevékenységét, mint a krimi műfajában. Ezzel az apró, a történet szempontjából egyébként lényegtelen ténnyel együtt ez a könyv undorítóan sablonos lett. A jelek szerint Ruthnak az a perverz elképzelése támadt, hogy egy átlagosan gyenge kliséhalmazzal végigdöngetheti az egész világot. És ebben csak az a poén, hogy tulajdonképpen igaza is lett!

Maga a szerkezet nem rossz. A lánybúcsú és a kórház jelenetei közötti ugrálás elég érzékletesen mutatja be az ideiglenes amnéziát, amivel az események után Leonora Shaw küzd. Az írónő mindezt olyan leírásokkal tarkította, amiket érdemes külön kiemelni. Számtalan olyan élethelyzetet tett velük izgalmassá, amik a mindennapi életben monotonnak és szürkének tűnnek. Nora futása, érzéseinek leírása, a kórházban a kávé jelentősége mind-mind újnak és érdekesnek hatott a gazdag ábrázolás következtében.

Az események és a karakterek az elvártnak megfelelőek. A szereplők személyisége jól elkülöníthető, némelyikük még életszerűre is sikerült. Kivétel ez alól Flo, akihez hasonló emberrel szerintem szinte lehetetlen találkozni. Erősen eltúlzottnak, idegesítőnek éreztem, és bár ez akár rossz pontnak is számíthatna, épp ellenkezőleg: megállta a helyét a könyvben. Néha a szélsőséges személyisége vitte előre a cselekményt, beszéljünk a túlzott lelkesedéséről, vagy arról, hogy amikor dühös, "Olyan érzés volt, mintha arcon köpött volna egy Teletubby." Komolyan, már ezért a mondatért érdemes volt beleírni a könyvbe.

Álljon itt még egy pár gondolat arról, ami egy krimit krimivé tesz. Habár Leslie L. Lawrence-en nőttem fel, kötve hiszem, hogy olyan zseniális rejtvényfejtő volnék. De őszintén, már a 60. oldaltól tudtam, ki lesz a gyilkos, és nagyjából a leendő indítékot is sejtettem - és szerintem nemcsak én voltam így ezzel. Most komolyan, a híres krimiíró L. N. Shaw-nak tíz év kellett, hogy leessen a poén, ami végül felforgatta az egész életét? Elismerem, nekem se tűnt fel a különbség Nora, Lee és Leó között, de nem is én gondolkoztam rajta éveken át, mint egy megszállott!

Hát, ennyi a véleményem a Sötét erdő közepénről. Azoknak, akik még sosem olvastak könyvet a stílusban, mindenképpen ajánlanám, felejthetetlen élményben lesz részük. De aki már jártasabb krimi és pszicho-thriller ügyében, sajnos csalódni fog. Apropó pszicho-thriller: szerintem semmi borzongató nem volt ebben a könyvben, A cselekmény kapcsán viszont muszáj megkérdeznem: az angol diákok tényleg mindegyike szippantott kokaint a gimi alatt? Vagy csak én találom aggasztónak, hogy majd' minden könyvben előbukkan ez a marhaság?!

Értékelés:

Koncepció: 2/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Kielégítő történet, egészen jó szereplők, szinte kifogástalan leírás. Hát igen, mindent összegezve nem lenne olyan rossz ez a könyv, csak hát az a rohadt koncepció,,,

Újraolvasnám: NEM

"Azt hihetnénk, az emberek csak óvatosan fecsegnek egy író füle hallatára. Tudhatnák, hogy tulajdonképpen dögevők vagyunk – halott viszonyok és elfelejtett viták hulláiból csipegetünk, és felhasználjuk ezeket a morzsákat a következő műveinkben. Régi énjük zombiként éled újjá, és kényünk-kedvünk szerint öntjük kísérteties formába."

Tovább olvasok »