Neil Gaiman: Óceán az út végén

A Csillagpor mindig is a kedvenc filmjeim közé tartozott. Egyszerűen imádom az egészet a maga egyszerű fantasy-elemeitől, a "langyi" Shakespeare kapitányon át, a sablonos szerelmi szálig. Képzelheted, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy a film Neil Gaiman regényének adaptációja. Persze azonnal lecsaptam a könyvre is, és... hát, nem igazán nyűgözött le. Így aztán kissé vonakodtam, amikor megszereztem az Óceán az út végén c. könyvet ugyanettől az írótól. És még mindig nem térek magamhoz!

Na, és akkor most kéne írni egy kritikát, ami többet mond annál, hogy "ggg... gggah... nnyö" - mert kb. így éreztem magam a könyv minden egyes oldalánál. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy az istenbe születhetett egy gyerekkori visszaemlékezésből egy ENNYIRE FANTASZTIKUS KÖNYV?! Ugyanis ez lenne a könyv koncepciója: visszaemlékezés a gyermekélet varázslatos világára, ahol minden, ami történik, felrúgja a racionalitás szabályait. Ahol minden esemény túl van a felfoghatón és könnyen értelmezhetőn. Vagy valójában az egész rémegyszerű, csak mi nem vagyunk képesek felérni felnőtt fejjel? Aki már felnőtt, nem is élheti át a csodát, amit a gyermek még a szürke hétköznapokban is tapasztal? Talán igen, talán nem. Legyünk nyitottak a lehetőségre!

A szereplők igen találóra sikerültek: a 7 éves kisfiú, akit nem nevezünk nevén, valahol mindannyiunkban ott lapul kalandvágyával, érett gondolkodásával, a csodák és a varázslat iránti elfogadásával. A Hempstock-család három nőtagja három különböző látásmóddal ugyanazt a nagy egészet jeleníti meg, a kis Lettieről meg néha úgy éreztem, hiába csak 11 éves (de vajon mióta is az?), mégis az egyik legbölcsebb és legcsodálatosabb lélek a világon. Sokat gondolkoztam rajta, minek is nevezzem őket. Olvastam kritikát, ami boszorkányokat, varázslókat, sőt, angyalokat emleget, de számomra a mindenhatóságukkal olyanok voltak, mint az istenek. A mellékkarakterek, mint az anya, az apa, a húg és a dajka is megállják a helyüket.

A könyv rengeteg szimbólummal dolgozik, melyeket úgy ír le, olyan szófordulatokat használva, mintha tényleg csak gyerekkönyv lenne, holott a témái igenis komolyak. Ugyanúgy szól a halálról és a feltámadásról, mint a szeretetről és összefogásról, a kitartásról és a bátorságról. Továbbá a regény bővelkedik olyan misztikus lényekben, melyek természete semmihez sem hasonlítható, és mégis olyan egyszerű névvel illeti őket, mint bolhák, cicák, madarak. A gazdag fantázia pedig megteremtett egy olyan világot, melyből egész addig nem kívánunk kiszabadulni, amíg fel nem ismerjük, hogy ugyanez a világ vesz körül minket mindenhol - ha akarjuk.

A történetet pedig nem áll szándékomban részletezni. Nemcsak azért, hogy ne rontsak az olvasói élményen, hanem, mert bizonyos részei még nekem sem világosak. Lehet, hogy ennek köze van a fent említett felnőtt-komplexushoz, de szerintem valahogy ez is szándékolt: mintha a könyv úgy lenne megírva, hogy képtelenség legyen elsőre értelmezni. Mintha minden nekifutásra más és más történetet olvasnál, nézőpontodtől, világlátásodtől függően. Gondolhatod, hogy a könyvben leírt dolgok csak a kisfiú reményei, félelmei és őrültségei, olyan traumák hatásai, melyekre csak következtetni lehet. Olvashatod felnőttesen is a könyvet, azt gondolva, egy gyerek így éli meg a való világot. Vagy letelepedhetsz a könyveddel és a zseblámpáddal egy dobozokból és takarókból épített bunkiba, és elképzelheted, hogy minden, ami a könyvben áll, igaz. Csak rajtad áll, mi lesz számodra az óceán az út végén: kacsaúsztató vagy a világegyetem. Rád bízom a döntést. De készülj fel: ha egyszer elolvasod, muszáj lesz kipróbálnod egy másik nézőpontot is.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: "ggg... gggah... nnyö"

Újraolvasnám: IGEN