Neil Gaiman: Sosehol

Fülszöveg a képre linkelve!

Ha ezt a könyvet elolvasod, eztán biztosan nem tudsz úgy felszállni a metróra, mint előtte. A Mátrix óta piszkálja a fantáziámat, hogy a földalatti állomásain sokkal többnek kell lennie, mint amit látunk, a Kontroll pedig meggyőzött róla, hogy a nem használt járatok mélyén titokzatos alakok bújnak meg. Ennél fogva nem is volt nehéz befogadnom Gaiman Lenti Londonját.

Egyetlen dolog zavart, hogy a könyv elején nem tudtam behatárolni, hogy milyen évben, korszakban járunk. A fehér esernyő a metróhálózat térképével pedig teljesen összezavart. Mégis, ki ad a barátjának fehér esernyőt? Egy férfinak? Szerencsére végül a műanyag troll babákkal és a számítógépekkel helyére kerültek a dolgok, de nem esett jól az a pár oldalnyi bizonytalanság.

A Sosehol sokkolóan hat a fel nem készült olvasóra. Olyan dinamikával törnek elő a lapok közül a karakterek, hogy csak pislogni vagy képes. Igazi Gaiman-valóság, ontja feléd lehetetlen alakjait, és lehet, hogy még az utolsó oldalnál sem térsz magadhoz a megrázkódtatástól. Patkányszavúak? El tudod képzelni, hogy mély tisztelettel viselj a patkányok felé és még beszélni is tudj velük? Hogy a lenti világ legmenőbb bérgyilkosai két ütődött alak? Hogy van egy lány, aki bárhol, bárhova képes ajtót nyitni? Na és meghalni sem olyan egyszerűséggel halnak meg, mint a Fenti Londonban élők. De ami a legmeghökkentőbb, hogy a legócskább holmik a legértékesebbek, szóval, ami kacatot csak fel tudsz halmozni, mielőtt elindulnál a Lenti Londonba, tedd meg haladéktalanul! Király lehetsz, bár a túlélési esélyed csekély, ha nem fogadsz magad mellé egy testőrt, aki remélhetőleg nem megvesztegethető.

Ez a könyv egy szürreális urban fantasy. Egyre több urban fantasynek ad otthont London, aminek szívből örülök. Olvasóként már nagyon unom az USA-ban játszódó történeteket és jó tudni, hogy rajta kívül is vannak helyszínek, szerethető, jól eladható díszlettel. Mi az hogy! London fő erőssége éppen történelmi mivolta, vénsége, amit a Lenti Londonban előszeretettel emlegetnek. Még ha annyira lehetetlen és élhetetlen is. Nem tudtam elképzelni, hogy akár egy pillanata is lehajthatnám a fejem a párnámra, ha abban a világban élnék. Zaklatott hétköznapokat élnék meg ott, ki tudja, mikor ébredek úgy, hogy éppen egy tőrt szorítanak a torkomnak? De volt azért kellemes oldala is a lenti világnak. Például a Lebegő Vásár. Szívesen shoppingolnék egy ilyen helyen, de nem is a vásárlás a lényeg, hanem a részvétel. Ez egy olyan esemény, amin feltétlenül ott kell lenni. Szóval ki ne hagyjátok, ha odalent jártok!

Furcsa szerzetekben sincs hiány. Imádom Gaiman karakterábrázolását. Rémesek, viccesek és esetlenek. Nem lehet utálni őket, annyira lehetetlen alakok. Islington? Hogy egy londoni metrómegálló neve? Dehogy is! Ő egy angyal. Egy egészen különleges angyal, akinek léptei nyomán fellobbannak a gyertyalángok. Vadász pedig az egyik legkiválóbb harcos szerte Lenti Londonban, ami azért is meghökkentő, mert nő. Croup és Vandermar neve pedig egy egész intézményt jelöl, már amennyiben intézményesíteni lehet két bérgyilkost. Valahogy mindig egy magánnyomozóiroda jutott eszembe, valahányszor ők voltak a színen. Eléggé groteszk elképzelés, de imádtam ezt a merész és egyben szemtelen húzást az írótól.

A Sosehol kimondottan felnőtteknek szóló mese. Gaiman életrajzában is olvashatjuk, milyen hatással volt rá az Alice Csodaországban, és kedvenc gyerekkori könyvei között is meséket találunk, mégis, ez a mese most nem gyerek kezébe való.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Mit mondjak? Erőssége Neil Gaiman. Merész, pofátlan, szürreális, nem tucat mű.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

... képzeljünk el egy alakot, félig angyal, félig ördög és teljesen ember...

Történt, hogy Neil és Terry, a két jó barát leültek és megpróbálták egymást túllicitálni. Neil azt mondta: tészta! Mire Terry rátromfolt: mákos! A következő pillanatban Neil már nyúlt is a porcukorért. Így született ez a könyv. Vajon melyikük képviselte a démoni és melyikük az angyali erőket? Bizonyára felosztották egymás között a szerepeket, de az a meggyőződésem, hogy mindkettőjükben lakozott mindkét oldalból. Szó, mi szó, ez az Agnes Nutter igazán huncut teremtés lehetett, és egy kicsit felül is írta a boszorkány fogalmát az én értelmező szótáramban.

Az Elveszett próféciák a legőrültebb könyv, amit valaha olvastam. Tömény agymenés és éppen ezért nehezen is emészthető, mert mindig van egy pillanat, amikor úgy érzed, mára ez már sok, nem bírsz többet befogadni. Különben is, ha lassan olvasod, tovább tart. A jó dolgok pedig tartsanak minél hosszabban. Az agymenés mellett viszont komoly mondanivalóval is rendelkezik ez a regény, na persze, nemcsak úgy odavetve, hanem gondosan elrejtve, éppúgy, mint a talányos, homályba vesző próféciák. Ki kell mazsolázni, majd élvezettel elcsámcsogni rajtuk egy ráérős esős délutánon.

Gondoltátok volna, hogy egy apokalipszis ugyanolyan egyszerűen megakadályozható, mint előidézhető? Nem kell más hozzá, csak az emberi tényező és már sínen is van a dolog. Mindkét esetben. Az öregfiú jól tudta, miért teremti az embert a köztes világban, félúton a menny és pokol felé. És jól tudta Gaiman és Pratchett is, hogy ők mi végre vannak jelen ebben a sztoriban, mintha csak egy hullámhosszon lennének az kaporszakállúval, legalább is ami a humorukat illeti, erre tudok következtetni.

Ennek a könyvnek a lelke a karakterekben rejtőzik. Mondanom sem kell, hogy rögtön az első pár oldalon, amikor még csak a szereplők felsorolása van napirenden, máris megvett magának ez a két gazfickó. Alaposan megdolgoztak vele, hogy így legyen, és annál is többet beleraktak egy-egy személybe, mint ami el tudtam volna képzelni. Ó, ezek az esetlen két ballábas hősök, akik úgy teszik a dolgukat, hogy nincsenek tudatában a jelentőségével! Mondjuk, egy bizonyos boszorkány és egy bosszantó boszorkányvadász ezt az állítást megcáfolná, a többi esetben teljesen jogos észrevétel. A félelmetes lovasok pedig nem tűnnek másnak, mint szánalmas ösztönlényeknek, programozott terminátorok ebben a bizonyos játszmában. Valódi gondolatai csak Adamnek vannak, aki a megtestesült Antikrisztus - most tekintsünk el a további nevektől és címektől, mert, ugye, Crowley és Azirafael is teljes bizonytalanságban csak találgatnak a Nagy tervről. Vagyis a... miről is? Ja igen, FELFOGHATATLAN tervről.

Ami a fontosabb karaktereket illeti, minden szál el lett varrva, kivéve... Mi lett azzal a három agyatlan motorossal? Talán a Felfoghatatlan terv szempontjából teljesen lényegtelenek, már-már triviális tévedésnek tekinthetők?

Az egyik legjobb apokalipszis-történet, sajátos koncepcióval. Megismerkedhettem a két legszimpatikusabb nem e világi lénnyel, akik éppen e világban érzik legjobban magukat. Mindenesetre szívesen körülnéznék abban a bizonyos antikvár könyvesboltban, aztán hagynám, hogy megkísértsenek egy vacsora erejéig!

Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5







Erőssége: Na, most erre mit is tudnék mondani? Az első betűtől az utolsóig! ;)

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Északi mitológia

Nehéz egy olyan könyvről véleményt mondani, ami végül is egy mitológia-gyűjtemény, amelyben szereplő összes történetet ismerjük már. Mégis más, mint a többi száraz anyag, habár a hangvételét tekintve Gaiman igyekezett megőrizni annak a látszatát, hogy ez egy rég elfeledett kötet a könyvespolcodon, amit vastag porréteg fed, mégis könnyen emészthető olvasmány.

Istenek, ó ti balgák, csalfák, botor lények, hát hisztek még önnön nagyszerűségetekben? Mire jó a hatalom, az erő és halhatatlanságotok, ha minden múlandó. Ha mind az, ami most még a tiétek, később saját pusztulásotok eszköze lesz?

Talán azért is kedvelem annyira az északi mitológiákat, mert szépen kirajzolódik bennük az istenek gyarlósága, és emberszerűsége. Nem véletlenül Loki a kedvencem, aki az egyik legőszintébb alak ármányossága ellenére. Loki az, ami. Tudjuk róla, hogy mézes-mázos természete mögött mindig rideg mesterkedés, számítás rejtőzik, és ezt tudják az istenek is. Az istenek, akik kicsinyesek, ostobák és kegyetlen bosszúállók. Loki mellett Odint kedvelem még, aki képes volt áldozatokat hozni, az ő története azért is fogott meg, mert a tudásért, bölcsességért tenni is volt hajlandó, nem csak elvenni.

Kedvenc történetem Asgard falainak megépítése volt. Eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem, az óriásnak szurkoltam, hiszen ő elvállalt egy feladatot, amit véghez is vitt volna, ha az istenek nem avatkoznak közbe. Nem volt miért kedvelnem őket, egyedül Loki mesterkedésein mosolyogtam, de igazságérzetem az óriáshoz húzott, akit kihasználtak és becsaptak.

Nem tetszett ez a kíméletlen világ, ez az "erősebb győz" farkastörvény, mikor azt gondolnád, hogy az istenek fölötte állnak az ilyen praktikáknak, hogy ők ettől sokkal nemesebbek tetteikben és gondolkodásukban is. Ez csak a képzelet, és ezt cáfolva Gaiman nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa, mennyire emberiek ezeknek a mítoszoknak a nagy alakjai. Cselekedeteik, gondolkodásmódjuk mögött mindig az önös érdek állt, olykor nehéz volt hinnem Odin bölcsességében is, aki szintén játékszerként tekintett minden Asgardon kívüli teremtményre. Talán egy kicsit túlzott az író a főisten alakjában, de határozottan azt az érzést kelti, hogy Odin, akár a többi isten, hasonlatos a mai kor embereihez, vezetőihez, és ez a párhuzam kétféleképpen is elsülhet az olvasó moráljától függően.

Függetlenül attól, hogy Gaiman megszállott rajongója az északi mitológiáknak, úgy gondolom, ez a gyűjteményes kötet, amit egybefüggő mesévé szőtt a különálló történetekből, az ő munkásságát ismerve inkább egy biztonsági játék. Túl sok kockázatot nem vállalt vele, már meglévő anyagból dolgozott, nagyon nem tudott mellényúlni. Azt mondom, hiszek neki és támogatom szándékában, hogy minél több emberhez el kell juttatni és megismertetni velük ezeket a mítoszokat, melyeknek ő megszállott rajongója.

Az Északi mitológia egy novellás kötet, amit a kedvenc fotelomban ülve, téli estéken egy bögre forró tea társaságában olvasok legszívesebben. Összefűzött mesék sorozata, mely Neil Gaiman fantasztikus mesélő stílusában élvezhetünk. Nem nehéz elképzelni a régi idők vikingjeit, ahogy a tűz körül ülve mesélik ezeket a mítoszokat. Meg van az a jelenet A 13. harcosból? Valami olyasmi jelenik meg lelki szemeim előtt.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek:5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Sokkal érthetőbb nyelvezet, ugyanakkor megőrizte ősi mítoszok hangulatát. Akárhányszor újraolvasható, csak lekapod a polcról, felütöd valamelyik történetnél és már olvashatod.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Coraline

Borzasztóan nehéz írni erről a könyvről. De nem azért, mert rossz lenne, épp ellenkezőleg: kifogástalanul lett megírva, Neil Gaiman szokás szerint hozta a formáját. Azért nehéz írni róla, mert 1) nem egy mai történet, 2) nagyon fájdalmas témákat feszeget. Mert oka volt annak, hogy Coraline kiutat keresett unalmas életéből. Hogy a másik családja azzal édesgette őt magához, hogy elhalmozta mindennel, amire egy gyerek igazán vágyik - no, nemcsak finom ételekkel és érdekes játékokkal. Figyelemmel. Miért nem kapta meg ugyanezt az igazi szüleitől? Ezek nagyon-nagyon lényeges kérdések, és valamiért senki sem gondolkozik el rajtuk. Miért nem figyelünk oda jobban egymásra? Miért hagyjuk, hogy a monoton munka közénk és szeretteink közé álljon? Miért csak egy gyerek tudja ezeket a dolgokat igazán megérteni? Ettől volt annyira bátor Coraline.

Rém egyszerű a történet: Coraline megtalálja a saját életének tükörképét, és kis híján annak fogságába esik. De mert idejében felismeri, hogy a szebb világ, amibe belekeveredett, csak árnyékok játéka, megpróbálja megszabadítani magát, sőt, másokat is. Így válik a regény igazi hősnőjévé Coraline, aki ráadásul egy pillanatig sem hiteget minket azzal, hogy ő biza' milyen bátor! Ellenkezőleg: Coraline fél, és tudja, hogy pont ettől lesz igazán bátor.

A karakterek az írótól elvárhatóan szinte meseszerűek. Van hősünk, akinek az útját végigkövethetjük, van sárkányunk, akinek a legyőzésén keresztül vezet az út a boldog beteljesülésig, vannak flúgos mellékszereplőink, akik színesítik a történetet. Ezek többsége viszont néhol egészen félelmetes. A másik világbeli Spink és Forcible kisasszony őrületes volt! Ahogy a karakterek személyéből, sőt, nevéből származó humor is. >>Végül is milyen gyakran mondhat az ember olyat, hogy „Bobo úr”?<< És hogy a legfontosabbat ki ne felejtsem: VAN MACSKA!!! Már csak az ő karakteréért is megérte! :)

Egyszerűen imádom Gaiman írói stílusát. A regény tele van azokkal a szürreális, nyakatekert, többszörösen kiforgatott ábrázolásokkal, amik miatt annyira szerettem az Óceán az út végént is. Döbbenetes, hogy milyen egyszerű képekkel festi le a hihetetlenül nagy dolgokat is, pláne, hogy mindezt egy gyermek szemszögéből teszi. A gyermek pedig nemcsak felnagyítja a dolgokat, de új értelmet is ad nekik: így lesz a kulcs veszélyes, de csábító lehetőség, a kút feneketlen, a lyukas kő pedig látcső az igazi valóra. Minden tárgy szimbolikus, mindennek van jelentősége, és idővel minden értelmet is nyer. Briliáns!

A Coraline szó szerint egy mese. Egy felnőtteknek íródott mese a felnőttekről, a felnőttek világáról és azok gyermeki magyarázatáról. Alacsonyabbról szemlélve a dolog hatalmassá és ijesztővé válik, kísérteties labirintussá, amiben csak az igazán bátor gyerekek mernek elveszni, mert tudják, hogy képesek újra megtalálni a kiutat. Te vajon megőrizted magadban ezt a bátor kisgyereket? Tedd próbára magad!

Megjegyzés: a filmet még - szégyen, nem szégyen - nem láttam, de várólistára tűztem, hamarosan az is meglesz!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az egyszerű és lényegre törő ábrázolás, a gazdag mondanivaló, a hiteles karakterábrázolás... ááá, minden. :D

Újraolvasnám: IGEN

"Nektek, embereknek van nevetek. Méghozzá azért, mert fogalmatok sincs, kik vagytok. Mi tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs is szükségünk névre."

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Óceán az út végén

A Csillagpor mindig is a kedvenc filmjeim közé tartozott. Egyszerűen imádom az egészet a maga egyszerű fantasy-elemeitől, a "langyi" Shakespeare kapitányon át, a sablonos szerelmi szálig. Képzelheted, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy a film Neil Gaiman regényének adaptációja. Persze azonnal lecsaptam a könyvre is, és... hát, nem igazán nyűgözött le. Így aztán kissé vonakodtam, amikor megszereztem az Óceán az út végén c. könyvet ugyanettől az írótól. És még mindig nem térek magamhoz!

Na, és akkor most kéne írni egy kritikát, ami többet mond annál, hogy "ggg... gggah... nnyö" - mert kb. így éreztem magam a könyv minden egyes oldalánál. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy az istenbe születhetett egy gyerekkori visszaemlékezésből egy ENNYIRE FANTASZTIKUS KÖNYV?! Ugyanis ez lenne a könyv koncepciója: visszaemlékezés a gyermekélet varázslatos világára, ahol minden, ami történik, felrúgja a racionalitás szabályait. Ahol minden esemény túl van a felfoghatón és könnyen értelmezhetőn. Vagy valójában az egész rémegyszerű, csak mi nem vagyunk képesek felérni felnőtt fejjel? Aki már felnőtt, nem is élheti át a csodát, amit a gyermek még a szürke hétköznapokban is tapasztal? Talán igen, talán nem. Legyünk nyitottak a lehetőségre!

A szereplők igen találóra sikerültek: a 7 éves kisfiú, akit nem nevezünk nevén, valahol mindannyiunkban ott lapul kalandvágyával, érett gondolkodásával, a csodák és a varázslat iránti elfogadásával. A Hempstock-család három nőtagja három különböző látásmóddal ugyanazt a nagy egészet jeleníti meg, a kis Lettieről meg néha úgy éreztem, hiába csak 11 éves (de vajon mióta is az?), mégis az egyik legbölcsebb és legcsodálatosabb lélek a világon. Sokat gondolkoztam rajta, minek is nevezzem őket. Olvastam kritikát, ami boszorkányokat, varázslókat, sőt, angyalokat emleget, de számomra a mindenhatóságukkal olyanok voltak, mint az istenek. A mellékkarakterek, mint az anya, az apa, a húg és a dajka is megállják a helyüket.

A könyv rengeteg szimbólummal dolgozik, melyeket úgy ír le, olyan szófordulatokat használva, mintha tényleg csak gyerekkönyv lenne, holott a témái igenis komolyak. Ugyanúgy szól a halálról és a feltámadásról, mint a szeretetről és összefogásról, a kitartásról és a bátorságról. Továbbá a regény bővelkedik olyan misztikus lényekben, melyek természete semmihez sem hasonlítható, és mégis olyan egyszerű névvel illeti őket, mint bolhák, cicák, madarak. A gazdag fantázia pedig megteremtett egy olyan világot, melyből egész addig nem kívánunk kiszabadulni, amíg fel nem ismerjük, hogy ugyanez a világ vesz körül minket mindenhol - ha akarjuk.

A történetet pedig nem áll szándékomban részletezni. Nemcsak azért, hogy ne rontsak az olvasói élményen, hanem, mert bizonyos részei még nekem sem világosak. Lehet, hogy ennek köze van a fent említett felnőtt-komplexushoz, de szerintem valahogy ez is szándékolt: mintha a könyv úgy lenne megírva, hogy képtelenség legyen elsőre értelmezni. Mintha minden nekifutásra más és más történetet olvasnál, nézőpontodtől, világlátásodtől függően. Gondolhatod, hogy a könyvben leírt dolgok csak a kisfiú reményei, félelmei és őrültségei, olyan traumák hatásai, melyekre csak következtetni lehet. Olvashatod felnőttesen is a könyvet, azt gondolva, egy gyerek így éli meg a való világot. Vagy letelepedhetsz a könyveddel és a zseblámpáddal egy dobozokból és takarókból épített bunkiba, és elképzelheted, hogy minden, ami a könyvben áll, igaz. Csak rajtad áll, mi lesz számodra az óceán az út végén: kacsaúsztató vagy a világegyetem. Rád bízom a döntést. De készülj fel: ha egyszer elolvasod, muszáj lesz kipróbálnod egy másik nézőpontot is.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: "ggg... gggah... nnyö"

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »