Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.

Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Marissa Meyer: Cinder

Bunny Tsukino legújabb reinkarnációja a Földön. A Holdtündér ezúttal Hamupipőke szerepében tért vissza, hogy leszámoljon a gonosszal és elfoglalja az őt megillető helyét. Cinder a kiborglány, aki természetesen nem ember és nem rendelkezik semmiféle emberi érzelemmel, így szeretni sem tud, legalábbis a világ előítéleteitől fertőzött átlag alattvalói szerint.

A helyszín Új Peking, amivel képtelen voltam azonosulni, de ez adódhat abból is, hogy nem rajongom kifejezetten az Ázsia-kultuszért. Aktuális divatőrület, amivel jól élt Marissa Meyer és a célzott olvasóközönséget meg is nyerte magának. Friss és új az ifjúsági könyvek táborában, végre nem egy poszt-apokaliptikus Amerika. A koncepció viszont szokványosnak mondható. A világot fenyegető járvány nem volt túl hiteles számomra, ahogy felbukkant a semmiből, ahogy ábrázolva volt, inkább nevethetnékem támadt tőle.

Egymásra találásunkat akadályozta még, hogy sokszor nem értettem Cinder cselekedeteit, vagy éppen nemcselekedeteit. Már csak a kíváncsiság miatt is sokkal előbb belenéztem volna Kai androidjába! Ó, és azok az indulatok a család részéről! Bármennyire is próbált keménykedni a mostoha, nem keltett bennem félelemérzetet, nem láttam indokoltnak, hogy Cindernek félnie kellett volna tőle. Ugyanígy voltam a Hold uralkodónőjével, Levanával kapcsolatban is, bár a nevétől egy pillanatra megdermedtem. A karakteralkotás kicsit felszínes maradt, nem éreztem magamhoz közel egyikőjüket sem. Peony felé megmozdult bennem némi szánalom, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket váltson ki belőlem.

A leírásokat, a világ bemutatását kevésnek éreztem. Van az a rész a könyvben, ahol a palotát figyeli Cinder, többször elolvastam, hogy legalább ez által kapjak valami képet Új Pekingről. A bódékról legalább volt valami elképzelésem, és így tudtam hozzá képet társítani, amikor vasárnaponként az asztala mögé húzódva várta az üzletfeleit a kiborglány. Amivel elégedett voltam, az a néhány olyan leírás, ami a bionikával foglalkozott, de túlzottan nem merült el a témában az írónő, megkapargatta a felületét, ami annyira elég volt, hogy legalább egy alaphangulatot adjon a sztorinak.

A cselekmény kicsit összevissza volt, mintha nem is követett volna semmiféle vonalat, aztán egyszer csak rátalált Meyer úgy a bál környékén, de a legtöbb mozzanatot silánynak találtam, kapkodósnak. Belekezd valamibe, félbehagyja és már mással foglalkozik, ez az írói stílus nekem nem igazán szimpatikus. Viszont a regény utolsó kétharmadában sikerült felkeltenie annyira az érdeklődésemet, hogy belevágjak a következő részbe, érdekeljen, hogyan alakul Cinder sorsa.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A kiborg-elemekkel gazdagított részek, bár nem vitte túlzásba, de érdeklődve figyeltem, hogyan építi fel a teremtményét, milyen tulajdonságokkal és implantátumokkal ruházza fel.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Coraline

Borzasztóan nehéz írni erről a könyvről. De nem azért, mert rossz lenne, épp ellenkezőleg: kifogástalanul lett megírva, Neil Gaiman szokás szerint hozta a formáját. Azért nehéz írni róla, mert 1) nem egy mai történet, 2) nagyon fájdalmas témákat feszeget. Mert oka volt annak, hogy Coraline kiutat keresett unalmas életéből. Hogy a másik családja azzal édesgette őt magához, hogy elhalmozta mindennel, amire egy gyerek igazán vágyik - no, nemcsak finom ételekkel és érdekes játékokkal. Figyelemmel. Miért nem kapta meg ugyanezt az igazi szüleitől? Ezek nagyon-nagyon lényeges kérdések, és valamiért senki sem gondolkozik el rajtuk. Miért nem figyelünk oda jobban egymásra? Miért hagyjuk, hogy a monoton munka közénk és szeretteink közé álljon? Miért csak egy gyerek tudja ezeket a dolgokat igazán megérteni? Ettől volt annyira bátor Coraline.

Rém egyszerű a történet: Coraline megtalálja a saját életének tükörképét, és kis híján annak fogságába esik. De mert idejében felismeri, hogy a szebb világ, amibe belekeveredett, csak árnyékok játéka, megpróbálja megszabadítani magát, sőt, másokat is. Így válik a regény igazi hősnőjévé Coraline, aki ráadásul egy pillanatig sem hiteget minket azzal, hogy ő biza' milyen bátor! Ellenkezőleg: Coraline fél, és tudja, hogy pont ettől lesz igazán bátor.

A karakterek az írótól elvárhatóan szinte meseszerűek. Van hősünk, akinek az útját végigkövethetjük, van sárkányunk, akinek a legyőzésén keresztül vezet az út a boldog beteljesülésig, vannak flúgos mellékszereplőink, akik színesítik a történetet. Ezek többsége viszont néhol egészen félelmetes. A másik világbeli Spink és Forcible kisasszony őrületes volt! Ahogy a karakterek személyéből, sőt, nevéből származó humor is. >>Végül is milyen gyakran mondhat az ember olyat, hogy „Bobo úr”?<< És hogy a legfontosabbat ki ne felejtsem: VAN MACSKA!!! Már csak az ő karakteréért is megérte! :)

Egyszerűen imádom Gaiman írói stílusát. A regény tele van azokkal a szürreális, nyakatekert, többszörösen kiforgatott ábrázolásokkal, amik miatt annyira szerettem az Óceán az út végént is. Döbbenetes, hogy milyen egyszerű képekkel festi le a hihetetlenül nagy dolgokat is, pláne, hogy mindezt egy gyermek szemszögéből teszi. A gyermek pedig nemcsak felnagyítja a dolgokat, de új értelmet is ad nekik: így lesz a kulcs veszélyes, de csábító lehetőség, a kút feneketlen, a lyukas kő pedig látcső az igazi valóra. Minden tárgy szimbolikus, mindennek van jelentősége, és idővel minden értelmet is nyer. Briliáns!

A Coraline szó szerint egy mese. Egy felnőtteknek íródott mese a felnőttekről, a felnőttek világáról és azok gyermeki magyarázatáról. Alacsonyabbról szemlélve a dolog hatalmassá és ijesztővé válik, kísérteties labirintussá, amiben csak az igazán bátor gyerekek mernek elveszni, mert tudják, hogy képesek újra megtalálni a kiutat. Te vajon megőrizted magadban ezt a bátor kisgyereket? Tedd próbára magad!

Megjegyzés: a filmet még - szégyen, nem szégyen - nem láttam, de várólistára tűztem, hamarosan az is meglesz!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az egyszerű és lényegre törő ábrázolás, a gazdag mondanivaló, a hiteles karakterábrázolás... ááá, minden. :D

Újraolvasnám: IGEN

"Nektek, embereknek van nevetek. Méghozzá azért, mert fogalmatok sincs, kik vagytok. Mi tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs is szükségünk névre."

Tovább olvasok »

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

A legtöbb történet rendelkezik mondanivalóval, egy magasabb rendű, fennkölt gondolattal, amit megfogalmazója tudatni szeretne mindenkivel, aki hajlandó rááldozni a figyelmet. De egy üzenet megfogalmazásakor nagyon ügyelni kell a tálalásra: nem mindegy, hogyan mondod el, amit közölni akarsz. Ha rosszul mondod, könnyen eltérsz a tárgytól, vagy teletömöd olyan gondolatokkal, amiknek nincs helye az írásodban; elvész az érték, amit gondolataid képviselnek. Szegény Victoria Forester pedig pontosan így járt.

A lány, aki tud repülni komoly dolgokat tanít: ne hagyd elnyomni a tehetségedet, merd hallatni a hangod, élj a képességeiddel, ne szégyellj más lenni, mint a többiek. De miféle üzeneteket közvetít menet közben? "Leginkább saját maga iránt érzett dühöt, ami a legrosszabb, mert az egyetlen dolog, amit ez ellen az érzés ellen tehetsz, az az, hogy levezeted valaki máson." Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a gondolatot el akarnám ültetni bármelyik gyerek fejében is.

A történet szerint a nagyon beszédes nevű Piper McCloud különleges képességekkel rendelkezik, amit környezete nem tud megfelelően értékelni. Ezután bekerül egy olyan közösségbe, ami értékelné, de ahol nincs lehetősége kibontakoztatni őket. Végül kalandok és felismerések sorozata után visszakerül eredeti közegébe, ahol már nem akarja elfogadtatni magát, s miután magához hasonló barátokra lelt, rájön, hogy nincs is rá szükség. Ő boldog úgy, ahogy van, és ez a lényeg! Okos gondolat, csak buta tálalással.

A karakteralkotásra szabályosan megharagudtam: Dr. Hellion és Conrad karaktere tökéletesre sikerült, Piper a maga bugyuta naivitásával és falusi egyszerűségével együtt még szerethető, de a többiek?! Olyan, mintha az írónő csak egy-egy vonással akart volna létrehozni amolyan tessék-lássék szereplőket - csak, hogy Pipernek legyenek "játszótársai". Például azt mondta: "vadság", és megalkotta Kimbert. Vagy így szólt: "vidámság", és megszületett Bella. Nos, az ember nem ilyen egyszerű, a gyermek pedig még ennél is összetettebb. Hogy valaki hogy nem képes ezt ésszel felérni...?!

A koncepció szó szerint gyerekcipőben jár. De most őszintén: 8-10 éves gyerekek megváltják a világot?! Ez most komoly?! Pont ugyanezt a vonását utáltam az Arthur és a villangóknak is, ami amúgy nem lenne rossz film. De A lány, aki tud repülni ezen is túltesz. A fogalmazásmód pedig ezen a ponton igencsak zavarba ejtő, mert úgy gügyög, mintha gyerekeknek szánták volna. Csakhogy az ábrázolása alapján még felnőttnek is csak nagy figyelmeztetések közepette ajánlanám. Bocsánat, tudom, hogy van, akinek ez tetszik, de én az egészre csak úgy tudtam tekinteni, mint egy mesekönyvre... egy rosszul megírt mesekönyvre... ami tele van morbid dolgokkal, ami miatt az életben nem adnám gyerek kezébe.

Az ábrázolás pedig... Hidd el, nagyon szeretem a szürrealitást, az abszurditást, és odáig vagyok minden egyedi ötletért. De a S.A.B.L.O.N. gépezet brutalitása, a kis Sebastian nevű tücsök tündöklése és bukása engem is kikészített. Nézzük a dolog jó oldalát: Victoria Forester legalább próbálkozott. De komolyan, van, aki eddig sem jut el...

Épp ezért sokáig is vacilláltam a pontozás előtt. Egyezzünk meg: Stephenie Meyer ajánlása nem garantálja a jó szórakozást, a legtöbb érzet pedig, amit olvasás közben tapasztalhatsz, a fejfájás, amit az állandó homlokcsapkodás miatt érezhetsz. Egy próbát mindenesetre megér.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 3/5

Írói stílus: 1/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A fő mondanivaló a képességeink elfogadásáról, és azon egyszerű módok ábrázolása, ahogy a szereplők ezeket használni tudják.

Újraolvasnám: NEM

"Nem érdekel, mit mondanak majd. Nem számít, ki mit kér (...), van néhány dolog, amit meg kell őrizned magadból. És akkor tök mindegy, hogy az emberek jók vagy rosszak, mert ha én nem engedem, akkor nem tudnak semmit tenni velem."

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Óceán az út végén

A Csillagpor mindig is a kedvenc filmjeim közé tartozott. Egyszerűen imádom az egészet a maga egyszerű fantasy-elemeitől, a "langyi" Shakespeare kapitányon át, a sablonos szerelmi szálig. Képzelheted, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy a film Neil Gaiman regényének adaptációja. Persze azonnal lecsaptam a könyvre is, és... hát, nem igazán nyűgözött le. Így aztán kissé vonakodtam, amikor megszereztem az Óceán az út végén c. könyvet ugyanettől az írótól. És még mindig nem térek magamhoz!

Na, és akkor most kéne írni egy kritikát, ami többet mond annál, hogy "ggg... gggah... nnyö" - mert kb. így éreztem magam a könyv minden egyes oldalánál. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hogy az istenbe születhetett egy gyerekkori visszaemlékezésből egy ENNYIRE FANTASZTIKUS KÖNYV?! Ugyanis ez lenne a könyv koncepciója: visszaemlékezés a gyermekélet varázslatos világára, ahol minden, ami történik, felrúgja a racionalitás szabályait. Ahol minden esemény túl van a felfoghatón és könnyen értelmezhetőn. Vagy valójában az egész rémegyszerű, csak mi nem vagyunk képesek felérni felnőtt fejjel? Aki már felnőtt, nem is élheti át a csodát, amit a gyermek még a szürke hétköznapokban is tapasztal? Talán igen, talán nem. Legyünk nyitottak a lehetőségre!

A szereplők igen találóra sikerültek: a 7 éves kisfiú, akit nem nevezünk nevén, valahol mindannyiunkban ott lapul kalandvágyával, érett gondolkodásával, a csodák és a varázslat iránti elfogadásával. A Hempstock-család három nőtagja három különböző látásmóddal ugyanazt a nagy egészet jeleníti meg, a kis Lettieről meg néha úgy éreztem, hiába csak 11 éves (de vajon mióta is az?), mégis az egyik legbölcsebb és legcsodálatosabb lélek a világon. Sokat gondolkoztam rajta, minek is nevezzem őket. Olvastam kritikát, ami boszorkányokat, varázslókat, sőt, angyalokat emleget, de számomra a mindenhatóságukkal olyanok voltak, mint az istenek. A mellékkarakterek, mint az anya, az apa, a húg és a dajka is megállják a helyüket.

A könyv rengeteg szimbólummal dolgozik, melyeket úgy ír le, olyan szófordulatokat használva, mintha tényleg csak gyerekkönyv lenne, holott a témái igenis komolyak. Ugyanúgy szól a halálról és a feltámadásról, mint a szeretetről és összefogásról, a kitartásról és a bátorságról. Továbbá a regény bővelkedik olyan misztikus lényekben, melyek természete semmihez sem hasonlítható, és mégis olyan egyszerű névvel illeti őket, mint bolhák, cicák, madarak. A gazdag fantázia pedig megteremtett egy olyan világot, melyből egész addig nem kívánunk kiszabadulni, amíg fel nem ismerjük, hogy ugyanez a világ vesz körül minket mindenhol - ha akarjuk.

A történetet pedig nem áll szándékomban részletezni. Nemcsak azért, hogy ne rontsak az olvasói élményen, hanem, mert bizonyos részei még nekem sem világosak. Lehet, hogy ennek köze van a fent említett felnőtt-komplexushoz, de szerintem valahogy ez is szándékolt: mintha a könyv úgy lenne megírva, hogy képtelenség legyen elsőre értelmezni. Mintha minden nekifutásra más és más történetet olvasnál, nézőpontodtől, világlátásodtől függően. Gondolhatod, hogy a könyvben leírt dolgok csak a kisfiú reményei, félelmei és őrültségei, olyan traumák hatásai, melyekre csak következtetni lehet. Olvashatod felnőttesen is a könyvet, azt gondolva, egy gyerek így éli meg a való világot. Vagy letelepedhetsz a könyveddel és a zseblámpáddal egy dobozokból és takarókból épített bunkiba, és elképzelheted, hogy minden, ami a könyvben áll, igaz. Csak rajtad áll, mi lesz számodra az óceán az út végén: kacsaúsztató vagy a világegyetem. Rád bízom a döntést. De készülj fel: ha egyszer elolvasod, muszáj lesz kipróbálnod egy másik nézőpontot is.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: "ggg... gggah... nnyö"

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »