…Pedig én annyira igyekeztem, hogy végigolvassam! Sosem szakítottam még félbe könyvet csak azért, mert rossz volt. De minden igyekezetem ellenére le kellett tennem. Hidd el, én mindent megpróbáltam. És próbáltam. És próbáltam. És próbáltam. És próbáltam. És most nem a tű akadt meg bennem, mint a régi bakelit-lemezjátszókon, csak szemléltetni akartam, mennyire sz*r az író stílusa. Mert minden tele van ezekkel a rohadtul idegesítő halmozásokkal, amikből könyvenként már két-három is sok, de hogy fejezetenként…?! És akkor még ott van az a tény, hogy Tahereh Mafi azzal próbálja romantikussá tenni és eladni a történetét, hogy mindent azzal a túlzott költőiséggel fogalmaz meg, amitől egy jobb ízlésű olvasó nyolc napon túl gyógyuló audiovizuális nemi betegséget, leánykori nevén agyf*szt kap! És nem vagyok ez alól kivétel én sem…
De most őszintén, olvasd el az alábbi mondatot: „Nem találok oxigént magam körül, és émelygek, az ingembe dugom az arcom, és hangokat hallok, és arcokat látok, akiket nem ismerek; szavak lidércfénye, a zavar elsodorta őket, bár olyan sokszor jelentek meg, hogy nem tudom már, eszméletemnél vagyok-e még.” – komolyan, csak nekem tűnik fel, hogy A MONDATRÉSZEK KÖZÖTT NINCS LOGIKAI KAPCSOLAT?! Mafi annyira belezavarodott a saját, teljesen fölösleges jelzős szerkezeteibe, hogy már a mondat 10. szavánál fogalma sincs arról, mit írt a legelején, és ettől aztán egyetlen egy mondat sem úgy végződik, ahogy arra szeretem nagyanyám krumplifőzelékét!
De tudod, mit? Tegyük félre az írói stíluson való háborgást, és fókuszáljunk a cselekményre! Az abszolút logikus emberi reakciókért kérlek, olvasd el az alábbi fejtegetést:
Főhősnőnk, Juliette, akinek már a neve is tisztelgés Shakespeare költői stílusa előtt – oké, befogom –, belép a Regeneráció központi épületébe. Meglátja a mindenről ordító gazdagságot, és végiggondolja magában, hány ember életét lehetett volna megváltani abból a pénzből, amiből az egész kóceráj felépült. Megszédíti ez a tudat és a lelki szemei előtt megjelenő pusztulás, a sok holttest, a falakról lecsorgó vér, és összeesik. Adam, akit Juliette még az iskolából ismert (ahova elvileg nem is lehetett volna járnia, hisz mindenkit elpusztít az érintésével, de hagyjuk…), és aki most a Regeneráció katonája, felemeli, és a karjaiban viszi tovább. Jöjjön a logikus reakció: "aaahh, úgy imádom az érintését, bár örökké ölelne… mit számít, hogy azoknak dolgozik, akik a világ pusztulásáért felelősek, ráadásul alig 5 perce árult el… akkor is tapizzon, amíg bele nem halunk, hhááá…"
Szóval ez nem csak, hogy ellent mond minden racionális értelemnek, de még csöpög is…
Arra sem méltó, hogy csillagozzam.
Értékelés:
Koncepció: 0/5
Sztori: 0/5
Karakterek:0 /5
Leírás: 0/5
Írói stílus: 0/5
Ajánlom: 0/5
Erőssége: A borító legalább jól néz ki.
Újraolvasnám: NEM
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése