Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít ​a szörny

"Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád."

Friedrich Nietzsche szavai beillenének a Szólít a szörny mottójának. Számtalan olyan művet olvastam már, ami valahol meghatározóvá vált az életemben, de úgy vélem, Patrick Ness könyve magasan túlszárnyalta mindet. Annyira magával ragadott a könyv, hogy a szörny első története után, azaz kb. a könyv harmadánál a kedvenceim listáján landolt. Sok tekintetben elgondolkodtatott, rengeteget hozzátett a világlátásomhoz és megerősített, hogy olykor felmerülő, egészen bolond gondolataim nem is annyira bolondok, mint korábban hittem.

Három történet tőlem, a negyedik a tiéd, melynek középpontjában: az igazság. Azt hiszem, ha az ember szörnyekkel találkozik, egy kicsit többre számít. Valahogy így volt vele Conor is, míg rá nem jött, hogy az igazság néha ezerszer durvább, mint bármilyen szörny, akivel csak szembe kell néznie. Fájdalmasabb, mint a szerető szülő elvesztése. Fájdalmasabb, mint az iskolai zaklató ütéseinek elszenvedése. Vagy mint olyan környezetben élni, ami bár a hasznunkra válhat, végső soron elviselhetetlen. És mindennek a tetejében ott áll a grandiózus szörny, magasan fölénk tornyosulva, hogy a legkegyetlenebb módon ébresszen rá saját gyengeségünkre.

Meglátásom szerint a négy történet - vagy magával a regénnyel együtt öt - minden, csak nem esti mese. Egyszerűek, fordulatosak, és csak akkor megérthetők igazán, ha az ember a dolgok mélyére néz. Ennek megértéséhez rengeteg szimbólum áll a rendelkezésünkre. Például itt van mindjárt a tiszafa, ami a skandináv mitológiában erőt és megbízhatóságot, ugyanakkor merevséget és pusztítást is jelent - gondoljunk csak a jelenetre, amikor a szörny Conor utasítására lerombolja a templomot. Vagy beszélhetünk a visszatérő időpontról is. 12:07 - ki tudja megmondani a jelentését?

A karakterek mindegyike zseniálisan megkomponált, tiszta és élő. Az fogott meg bennük igazán, hogy valahol mindannyian ugyanazt az erőt testesítik meg, csak másként. Az anya a kitartásával, ahogy felveszi a harcot a rák ellen, de megvédi a fiát. A szörny brutális erejével és igazságérzetével, és a szándékkal, hogy átadjon valamit Conornak, ami mindig is megillette a fiút. És maga Conor, aki mind közül a legerősebb: képes magába fojtani azt a hihetetlen érzelmi áradatot, hogy megvédje az anyját, és csak olykor-olykor kiengedni a szörny segítségével, hogy ne fojtsa meg magát belülről. Azt hiszem, a film egyik idézete mutatja meg a legjobban Conor drámáját:

„Van egy fiú, aki túl öreg ahhoz, hogy gyerek legyen, és túl fiatal ahhoz, hogy férfi legyen.”

Szóval a maga minimalista létével együtt a koncepció bámulatos, a szereplők hitelesen ábrázoltak, a tanulság sokat mondó, a téma csontig hatol. De a könyv legerősebb részét mégis a képi elemek alkotják; bizonyára ez az oka a megfilmesítésnek is. Olyan érzékletesen mutatta be azt a hihetetlenül mély lelki szakadékot, ami magába rántotta Conort, hogy teljesen magaménak éreztem a szenvedését. Különösen tetszettek azok a jelenetek, amikor a szörny ott állt Conor mögött és már a jelenlétével is támogatást adott neki.

Lezárásként egy gondolat erejéig hadd kanyarodjak vissza Nietzschére: nézz magadba! Ahogy Conorban, úgy mindannyiunkban ott él a szörnyeteg. Ő nem egy ártó szándékú lény, mindössze egy szélsőség, ami viszont ugyanúgy a részünk, mint a karunk és a lábunk. De ha valóban a részünk, miért kellene küzdenünk ellene? Miért ne lennénk képesek elfogadni? Ez itt a kérdés: ha megtudod, hogy a szörnyed valójában nem is szörny - mihez kezdesz vele?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Hát, tudod, úgy am bloc. Az egész. De főleg a szörny. Meg Conor drámája. Meg az anyukáé. Meg hát... az egész.

Újraolvasnám: IGEN