Borzasztóan nehéz írni erről a könyvről. De nem azért, mert rossz lenne, épp ellenkezőleg: kifogástalanul lett megírva, Neil Gaiman szokás szerint hozta a formáját. Azért nehéz írni róla, mert 1) nem egy mai történet, 2) nagyon fájdalmas témákat feszeget. Mert oka volt annak, hogy Coraline kiutat keresett unalmas életéből. Hogy a másik családja azzal édesgette őt magához, hogy elhalmozta mindennel, amire egy gyerek igazán vágyik - no, nemcsak finom ételekkel és érdekes játékokkal. Figyelemmel. Miért nem kapta meg ugyanezt az igazi szüleitől? Ezek nagyon-nagyon lényeges kérdések, és valamiért senki sem gondolkozik el rajtuk. Miért nem figyelünk oda jobban egymásra? Miért hagyjuk, hogy a monoton munka közénk és szeretteink közé álljon? Miért csak egy gyerek tudja ezeket a dolgokat igazán megérteni? Ettől volt annyira bátor Coraline.
Rém egyszerű a történet: Coraline megtalálja a saját életének tükörképét, és kis híján annak fogságába esik. De mert idejében felismeri, hogy a szebb világ, amibe belekeveredett, csak árnyékok játéka, megpróbálja megszabadítani magát, sőt, másokat is. Így válik a regény igazi hősnőjévé Coraline, aki ráadásul egy pillanatig sem hiteget minket azzal, hogy ő biza' milyen bátor! Ellenkezőleg: Coraline fél, és tudja, hogy pont ettől lesz igazán bátor.
A karakterek az írótól elvárhatóan szinte meseszerűek. Van hősünk, akinek az útját végigkövethetjük, van sárkányunk, akinek a legyőzésén keresztül vezet az út a boldog beteljesülésig, vannak flúgos mellékszereplőink, akik színesítik a történetet. Ezek többsége viszont néhol egészen félelmetes. A másik világbeli Spink és Forcible kisasszony őrületes volt! Ahogy a karakterek személyéből, sőt, nevéből származó humor is. >>Végül is milyen gyakran mondhat az ember olyat, hogy „Bobo úr”?<< És hogy a legfontosabbat ki ne felejtsem: VAN MACSKA!!! Már csak az ő karakteréért is megérte! :)
Egyszerűen imádom Gaiman írói stílusát. A regény tele van azokkal a szürreális, nyakatekert, többszörösen kiforgatott ábrázolásokkal, amik miatt annyira szerettem az Óceán az út végént is. Döbbenetes, hogy milyen egyszerű képekkel festi le a hihetetlenül nagy dolgokat is, pláne, hogy mindezt egy gyermek szemszögéből teszi. A gyermek pedig nemcsak felnagyítja a dolgokat, de új értelmet is ad nekik: így lesz a kulcs veszélyes, de csábító lehetőség, a kút feneketlen, a lyukas kő pedig látcső az igazi valóra. Minden tárgy szimbolikus, mindennek van jelentősége, és idővel minden értelmet is nyer. Briliáns!
A Coraline szó szerint egy mese. Egy felnőtteknek íródott mese a felnőttekről, a felnőttek világáról és azok gyermeki magyarázatáról. Alacsonyabbról szemlélve a dolog hatalmassá és ijesztővé válik, kísérteties labirintussá, amiben csak az igazán bátor gyerekek mernek elveszni, mert tudják, hogy képesek újra megtalálni a kiutat. Te vajon megőrizted magadban ezt a bátor kisgyereket? Tedd próbára magad!
Megjegyzés: a filmet még - szégyen, nem szégyen - nem láttam, de várólistára tűztem, hamarosan az is meglesz!
Értékelés:
Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5
Ajánlom: 5/5
Erőssége: Az egyszerű és lényegre törő ábrázolás, a gazdag mondanivaló, a hiteles karakterábrázolás... ááá, minden. :D
Újraolvasnám: IGEN
"Nektek, embereknek van nevetek. Méghozzá azért, mert fogalmatok sincs, kik vagytok. Mi tudjuk, kik vagyunk, ezért nincs is szükségünk névre."
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése