Veres Attila: Odakint sötétebb

2017. szeptember 7., csütörtök
"Elolvad a világ, de a közepén..."

Egy lázálom, mint egy gyulladt seb, a beteg szervezet küzdene a gyógyulásáért, mielőtt mindent felemésztene és visszafordíthatatlanul elfertőződne a test, melynek részeit egymás után nyeli el a sötétség, a pusztulás.

Nem voltam elégedett a könyvvel, nem tetszett, ahogy az író felépítette, egymásra lapátolta az eseményeket. Kuszának találtam, nem éreztem, hogy lennének összefüggések. Rengeteg üres folt megfoghatatlanság, sivárság érzetét keltette, kinyújtottam a kezem, de szétmállott az anyag. Ha nem tudok mibe kapaszkodni, mi vezet végig a sztorin?

A baglyokban reménykedtem. Éppen, ahogy a Twin Peaksben, itt is bővebb magyarázat nélkül maradtak. Vártam, hogy több legyen az infó, nem érkezett meg. Miért pont a baglyok, a túlvilág hírnökei, akik a pusztulás érkeztét jelképezik? És a ló? Hol marad az eredetiség? Szimbólumok tömkelege, amiket valahol, valaki már beledolgozott egy történetbe, hogy jobban-e az most tényleg lényegtelen, és erről akár Sólyom seriff helyettes is sokat mesélhetne nekünk. De miért? Nem tartott fogva, nem nyűgözött le, figyelmem  elkalandozott, hogy keresse a párhuzamokat és az összefüggéseket, amiket valahol a mélyen, ott a sötétségen túl meg lehet fogni.? És talán semmi köze ahhoz a másik regényhez, de a Twin Peakses utalások miatt én, mint olvasó, folyton kerestem a kapcsolatokat. Tisztelgés a nagyok előtt? Csábított a gondolat, hogy újra nézzem a sorozatot. Lezuhant repülőgépek és tömeges öngyilkosságok? Ne kelljen kimondanom! Csak segítségként, abban a könyvben is bagoly formájában érkezik a változás szele, még az első hullám kezdete előtt! Szerencsétlen találkozás a véletlennel.

Zseniális, ámde számomra mégis zavaró töltelékek voltak a fejezetek elején megszólított hírességek, akik valamilyen formában reagáltak a jelenségre, ami Magyarországot érintette. A Tankcsapda-idézetnél egy hatalmas sóhaj szakadt fel bennem: ez volt az a pont, amikor már végképp nem tudtam komolyan venni a sztorit. Ezt az alternatív Magyarországot nem tudtam befogadni, ahogy erőltetve igyekezett Attila hitelessé tenni szürreális valóságát, mintha a műfenyőre valódi jégcsapokat aggatnánk díszek helyet. Elolvad, persze, hogy elolvad a szobában, és a fenyő üres marad. Elképzelem a darabot, amit Alföldi Robi rendezne a cellofoidok eljöveteléről. Szárnyak vagy csápok, édes mindegy, nyakunkon az apokalipszis.


Na, de elég a dühöngésből! Végül is megbékéltem a telep egyszerű, sivár díszletével.Bár annyira primitívnek tűnt a hely, ahol tartották az állatokat, annyira ridegnek és üresnek, mégis annyi minden volt benne, de éppen ennyire megfoghatatlanok is voltak a dolgok. Bizonyos dolgoknál hiányoltam az elmélyülést. Szabolcs felszínességét annak ellenére, hogy mindig mindentudó, kutató szemeivel többet látott, többet tudott, mint azt mutatta. Nyugalma abszurd volt, rezignált, beletörődött drogos alak, de mégis kulcsfigura, aki mindig a legjobbkor bukkan fel. Árpád... Irritált a neve. Bocskai Árpád. Persze, hogy neki is fontos szerepe lesz, amit akár Szabó Árpádként is bevégezhetett volna. Nem láttam Léna tisztaságát, egyébként is alig láttam belőle valamit, vélhetőleg, ha valakiről nem tudunk semmit, akkor nem tudunk rossz dolgokat, így aztán megőrizheti ártatlanságát is. Túlzott minimalizmusa miatt inkább a cselekményt éreztem kevésnek. Gábor reggelit csinál három tojásból, majd újabb háromból Szabolcsnak is. Gábor azon gondolkozik a boltban, melyik sört vegye. Gábor kimegy az ajtón, Gábor felmegy a tetőre, Gábor... valamit mindig csinál, de nem történik semmi.

Na, és aztán ott volt Mihály és a ló találkozása. Egy felhívás keringőre. 

A kártyaparti ötlete nagyon tetszett, egyben félre is vezetett. Az ördög bibliája ezúttal másfajta kinyilatkoztatásra volt hivatott. Bizony, a bölény is a patájával, szintén behúzott a csőbe, de olyan dolgot mutatott nekem, amin sikerült eltátanom a számat. Láttam a világ születését, majd figyelemmel kísérhettem egy istenét is.

És ettől a ponttól tetszett a könyv. Az nem is kifejezés! Kár az ámokfutásért az utolsó kártyapartiig.

És megtörténik a csoda...

A történet minket is beleránt ebbe a sötétségbe, kiüresedve lebegünk a semmi közepén. Érezzük a lezárást, érezzük a megváltozhatatlant és ez megnyugvással tölt el bennünket. Lassan sodródtunk a végkifejlet felé, ahogy minden szertefoszlik és eltűnik mellőlünk, ahogy a hős mellől eltűnnek a segítők, úgy fogytak el a lapok, a sorok és a betűk. Ott maradt a könyv végén az a fél oldal üresen hagyott papír és úgy éreztem, neveket kellene írni rá.

A szörny! Mekkora ötlet! Egy különálló novella hatcsillagos értékeléssel!

Megszerettem a lényeket, megszerettem Szabolcsot és talán egy kicsit ezt az esetlen Gábort is, aki megváltónak született.

Megjegyzés: Arra számítottam, hogy borzongani fogok, ez elmaradt. Vagyis de, volt borzongás, amikor a szörnyeteg kommentálta a nemi aktust, na, az volt számomra horror. Egyébként az itt-ott beszúrt költői képek elvették az élét.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Kétségtelenül a második rész, ahol megtörtént a világépítés, ahol volt karakterábrázolás, ahol volt íve a leírtaknak, ahol minden egyben volt... és amit olvastam volna hosszabban újra és újra. Kár.

Újraolvasnám: NEM

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése