A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3/5. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 3/5. Összes bejegyzés megjelenítése

Samantha Shannon: Csontszüret

2018. július 7., szombat Nincsenek megjegyzések
Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.

Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.

Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.

Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!

Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐


Tovább olvasok »

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

2018. január 31., szerda Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Lehet beszélni a szerelemről? Persze, lehet, de... Annyira mély, annyira intim és ahány, annyiféle. Lehet és kell-e egyáltalán definiálni? Érteni kell, érezni, vagy megélni? Nem beszélni róla, nem kérdezni.
"Semmi hogyan vagy miért."
Nem akarom tudni, miért szeretlek - szeretlek és kész. Nem akarom tudni, hogyan történt - megtörtént. Semmi agyalás, semmi magyarázat és semmi metafora. Mert van, amit nem lehet elmondani, van, amit képtelenség megfogalmazni és leírni, mert bátor vállalkozás ezt úgy megtenni, hogy minden ember és minden szerelem más. Teljes képet lehetetlenség festeni róla, hogy mindenki értse, valami hozzá hasonlót pedig mi értelme van? Nem lesz tökéletes, nem lesz igazi és nem lesz érthető.

A félelem sem. Lehúz, magába ránt, kicsúszik a lábad alól a talaj. De amikor vakmerően nekivágsz a harmadik, eddig ismeretlen, titkos tónak, hogy felfedezd, mit rejt, még nem érdekelt mindaz, amit ott találsz, nem érdekel az odavezető út; az alagút falán rikító, obszcén figyelmeztetések sem. Vigyázz! Nem hallgatsz rá, mert hajt a kíváncsiság, tovább evezel, túl a biztonsági zónán, elhagyod a második tavat. Vállalod a kalandot. Csak akkor ijedsz meg, amikor már a lelked a tét és rájössz, sokkal sérülékenyebb vagy, mint gondoltad. Még eldöntheted, alámerülsz? Vállalod? Bármi lesz is? De viszed magaddal a kételyt is. A kétely beférkőzik, megfeneklik, belakja magát. Mint a Ház a tó mélyén. Nem kellene ott lennie, de úgy van jelen benned, mintha mindig is ott lett volna.



Miért éppen egy ház a tó mélyén? Lehetne egy feneketlen, sötét, felfedezésre váró barlang is. Lehetne egy vad folyó is, amin sodródunk, vagy az óceán közepén ringatózó tutajunk. Bármelyikre is bíznánk magunkat, a félelem ott lesz az ismeretlentől. Ahogy a szerelem is félelmet ébreszt bennünk. Elveszítjük az ellenőrzést az érzelmeink felett, félünk az új, eddig nem tapasztalt mélységtől, érzelmektől, de leginkább attól félünk, hogy elveszítjük magunkat és többé már nem leszünk ugyanazok.

A szerelem mindenkinek a magáé, és ezért volt unalmas ez a könyv. Oldalról oldalra próbálja magyarázni, hogy ne firtassuk, csak merüljünk el benne és fedezzük fel. És oldalról oldalra győz a fiatalok kíváncsisága, ami még csak nem is valóságos - hogy lenne valóságos, ha a karakterek sem életszerűek? Hé, srácok! Ti komolyan az eddigi randijaikról beszéltek a következő jelölttel való első randin? Amélia, a gyönyörű neveden kívül mást sem tudok rólad, csak azt, hogy vakmerő vagy. James, a kőműves dekoltázsodon túl annyit láttam belőled, hogy egy kissé nyámnyila vagy. Olyanok vagytok, mint a hideg tóvízben úszkáló halak, minden érzelem nélkül és egy nap kitaláljátok: legyünk szerelmesek! És azt játsszátok, hogy szerelmesek vagytok. Mikor estetek szerelembe? Amikor képletesen fedeztétek fel egymást a tó alatti házban, ahogy újabb és újabb ajtókat nyitottatok ki, és az író által unalomig ismételt leírásokon keresztül szemlélhettük, hogyan válik ismeretségetek szerelemmé? Milyen színű Amélia szeme? Hogyan eszi a pizzát? Mi a kedvenc filmje? Milyen James bőrének az érintése? Mi a kedvenc könyve? És milyen az, amikor csak fogjátok egymás kezét? És akkor kitaláljátok, hogy holnap meg fog történni. Ott lent, a víz alatt. És megtörténik, elveszítitek a szüzességeteket, és vele együtt egycsapásra el is romlik minden. Győzött  a kíváncsiság. Csak halkan jegyzem meg, hogy James testnedvei vízben való lebegésének a metaforáját már nem tudtam értékelni.

James és Amélia párbeszédei üresek. Az elhangzott szerelmi vallomásokat nem tudom elhinni. Nem érzem át a félelmüket, amit a merülés és a víz alatti veszélyen keresztül kellene megélnem. Nem félek. Pedig víziszonyos vagyok és undorodom a halaktól. A döglött halaktól, amik gülü szemmel merednek rám, még inkább undorodom. De nem érzem. Nem fuldoklok, nem fojtogat, pedig valami ilyesminek kellene lennie a szerelem fullasztó érzéseinek, ami eluralkodik rajtam. Nem tolul véremben az adrenalin és azt sem hiszem el, hogy a két főhős rettegne attól, hogy belépnek egy víz alatti házba, ami sok-sok veszélyt rejt magában. Amúgy hogy bírták ennyi ideig levegő nélkül? Hogy tudtak ennyi mindent felfedezni egyetlen lélegzettel? Úgy, hogy ott lüktet ereikben a félelem? Sok helyen sántít ez a metafora. Hogy jutottak el ilyen mélységekig? Nem igazi mélységig, mert ezt sem hittem el. Ha két ember ilyen szinten elmerül egymásban, az jó, nagyon jó. Én is csak lebegnék a tutajon a víz felszínén és fognám a fiú kezét. Az egyetlen dolog, amitől félnék, hogy elveszítem őt. Ezek ketten meg csak megkarcolták a szerelem felszínét, nem hiszek a mélységben, amit megjártak, nem hiszek a félelmükben sem, nem hiszek a szerelmükben.

Josh Malerman nem tudott meggyőzni.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5







Erőssége: A vízalatti ház ötlete, de azt hiszem, jobban tetszett volna, ha egy másik sztorit ír köré.


Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen

2018. január 9., kedd Nincsenek megjegyzések
Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.

Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni. 

A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.

A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.


Kommentár nélkül:

"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."

"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."
Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5






Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.


Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1.

2017. december 15., péntek Nincsenek megjegyzések
Muszáj volt elolvasnom, annak ellenére, hogy tavaly karácsonykor családi program keretében kénytelen voltam megnézni a könyvből készült filmet. Amit ugyan zokon vettem, de visszavágásként ragaszkodtam hozzá, hogy Kevint is nézzük meg. Kíváncsi voltam Mia könyvbeli alakjára, mert mint tudjuk, a filmek sokszor egészen másként tálalják a dolgokat. Hát igen, ez ebben az esetben is igaz volt. Mia szőke, Mia apukája él, és... az első néhány oldalon keresztül Vicky Pollard hangján szólt a fejemben, amitől sikítani tudtam volna! Nem sok kellett, hogy lecsapjam a könyvet és menekülőre fogjam. Vicky Pollard beférkőzött a tudatomba és az ő hangja darálta végig az első oldalakat, hogy mennyire izé már mindenki a környezetében, és mi a véleménye a világról. Aztán amint kiderült Mia valódi származása, megváltozott az írói stílus is, bár továbbra is idegesítő nyafogásként nyiszálta az idegeimet a túlzásba vitt hisztijével és tiltakozásával a hercegnőség ellen egy 12 éves színvonalán, de legalább Vicky végre aludni ment. 

Viszont maradt élete legnagyobb fájdalma, hogy lapos mellű, mert, ugye, minden kamasznak ettől lesz kisebbségi komplexusa. Szinte naponta méregette és örökké a mellbőségéről beszélt, mintha világméretű katasztrófa lenne, amit a Green Peace-nek is fel kellene vennie a programjába, hogy felhívja rá a világ figyelmét. És ennek a problémának köszönhetem életem legperverzebb mondatát is:
"Épp a mellbőségemet mértem és tök nem gondoltam arra, hogy a mamám épp most randizik a matektanárommal, amikor fölhívott a papa."
Nehezen tudtam túltenni magam ezen a mondaton, percekig csak ültem fölötte és bámultam a papírt, azon a nyomtatott betűket, arra gondolván, biztosan én olvastam félre, vagy képtelen vagyok értelmezni a szöveget. Egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt! Miután sikerült megtalálnom az államat, becsuktam a könyvet és napokig felé sem néztem, hátha meggondolja magát és legközelebb óvakodik az ilyen megnyilvánulásoktól. Nem, nem is akarom ezt magyarázni, mert a maradék ártatlanságomat is veszélyeztetve érezném. Egy mondatban nincs helye az apámnak, a mellemmel folytatott tevékenységnek és az anyám randijának. Nem hiszem el, mégis leírtam! Komoly dilemma előtt álltam, hogy tényleg kell-e nekem ezt a könyvet tovább olvasnom?


A naplóval kapcsolatban is akadt egy-két apró észrevételem. Nem szőrözésként, csak halkan megjegyezném, ennyi idősen én is írtam naplót, de soha nem jutott volna eszembe, matek feladványokat és képleteket beleírni és még a tennivalóim listáját is külön vezettem. Bármennyire kamasz dolog, bármennyire csélcsap kisasszony Mia, ezekkel a dolgokkal együtt ez a napló nekem kissé túltolt volt. A legtöbb tiniproblémájával nem volt gondom. A tanulással való nehézségei, vita a barátokkal számomra hiteles volt, minden kamasz életében vannak hasonló történetek, amik számára világméretű katasztrófák, ezeken még mosolyogni is tudtam. 

A karakterek kellően bohém figurák voltak, nekem tetszettek, kivéve Miát, akit sehogy sem tudtam megkedvelni, néha értettem, de legtöbbször inkább a falra tudtam volna mászni tőle. Larsot például nagyon bírtam, Tina is szimpatikus volt, kedvencem Michael volt, aki tényleg a titokzatos hősszerelmes alkat, a rejtett képességű kocka, aki a kellő pillanatban érkezik, hogy megmentse a lányok becsületét.

Átlagos koncepció, átlagos történet, ami igazán nem villanyozott fel. Lassan haladtam az olvasással, többször is félreraktam. Hogy nem én vagyok a célzott közönség, az sem lehet kifogás erre a könyvre, egyszerűen túl sok volt benne Mia, a lelki problémái pedig túl lettek lihegve, és ezzel túlnőtt a vicces-kategórián. A kevesebb néha több, és ez a humorra is érvényes örök igazság. Sokszor Mia arcába is beleordítottam volna, hogy: Fogd be!

Az idétlen nevű áthallásos Genoviát csak én nem tudtam befogadni? Csak nekem volt folyamatosan Monaco-érzésem olvasás közben, ami miatt abszurditásba csapott át a történet, és inkább éreztem az egészet paródiának, mint lányregénynek? A film hitelesebb lett, sokkal többet kihoztak a történetből, mint ami benne van. A könyv nem győzött meg. Inkább a célzott korosztálynak hagyom a folytatást.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: A célzott közönség számára az álmodozás lehetősége és a szerelmi élet nehézségének hitelessége.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Amie Kaufman - Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok

2017. december 7., csütörtök Nincsenek megjegyzések

Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, nem voltunk egymásra hangolva. Később győzött a kíváncsiság, mert olyan sokaknak tetszett, hogy muszáj volt olvasnom nekem is. Imádom a YA sci-fiket. Imádom Amy Kathleen Ryan sorozatát, vagy Beth Revis könyvét, a közvéleménnyel ellentétben nekem az Árnyak és jelek is kedvencemmé vált. Ezért kapott még egy esélyt a Lehullott csillagok is, a műfaj iránti szerelmemből.

Szóval már másodjára találtam ott magam azon a partin az Icaruson, a kalapos fura fazonnal és a lebegő tálcákkal, amiket még mindig nem értek, de annyira high tech, hogy biztosan hozzátartozik ehhez a világképhez; próbálom befogadni. Valahogy el kellett érni, hogy meglegyen az alaphangulat, és éppen ennyire minimalista ábrázolás kiszínezheti a vásznat, ha már semmi más nem árulkodik arról, hogy egy különleges világban járunk. 

Ó, te jó ég! Mekkora kliséhegyek csapnak arcul már a legelején! A kőgazdag lány és a semmiből felemelkedett alacsony származású fiú találkozása. És mennyire unalmas a sztori, hogy a lány apja kicsinálja, egy életre tökreteszi azt, aki közeledni mer a lányához! És persze az az elkényeztetett lány elfeledkezik erről a tényről, pedig már alaposan megfizetett érte, de cirka öt percre kiment a fejéből, hogy nagy hatalmú apja a világvégére fogja száműzni ezt a fiút, ha szóba áll vele. Persze kellett valami ok, hogy ezt követően végig, a regény mind a 486 oldalán keresztül azon agyaljon, hogy mi lesz, ha a sajtó együtt találja őket, és mennyi kenőpénzt kell majd adni, hogy hallgassanak. De még abban a pillanatban is, amikor a legnagyobb életveszélyben van és nem akarja elfogadni a segítséget, sőt, inkább mártírt játszik. 

Sikítani tudtam volna, komolyan.

De nemcsak emiatt. A kor, amiben a sztori játszódik, nincs feltüntetve. Bolygók sokaságát terraformálták, és az univerzum számos szegletében létesítettek kolóniákat, de még mindig léteznek nyelvek, még mindig nincs egyetemes nyelv, hanem spanyol és ír kavalkád töri meg az angol egyeduralmát. Ráadásul, amit abszurdnak éreztem, hogy a sok bolygó nagyvárosai közül éppen az Icarus nevű űrhajó a legnagyobb "város", ami 50.000 ember befogadására képes. Itt volt egy kis Titanic-érzésem, de igyekeztem elengedni, mert már akkora sablon lenne, amitől ezt egy rossz könyvnek kellene neveznem. De még nem akarom, korai lenne kimondani.

Képzeljetek el egy űrkatasztrófát - a főhősnő tűsarkúban menekül az emberáradaton keresztül. Kizuhan a korláton, naná, a főhős megmenti, majd együtt botorkálnak a mentőcsó... izé, mentőkabinhoz. És az új bolygón kilométereket gyalogolnak terepen, a lánynak feltöri a lábát a cipő, majd mikor már állni sem bír, eszükbe jut letörni a sarkát annak a nyüves cipőnek! Komolyan, lassított felvételen láttam a jelenetet, hogyan történik, amikor leválik a sarok a talpról. Aztán szegény lány, - legyen már neve is, Lilac - azon sír, hogy tönkrement a drága márkás cipője! Jaj, szegény! Rögtön sajnálni kezdem, de előbb kiröhögöm magam, mert a nagy semmi közepén úgy dönt, hogy ő majd egyedül boldogul és bevágja a durcát, Tarver pedig nélküle megy tovább. Végig Travernek olvastam a srác nevét.

Persze a landolás óta játssza a fagyos hercegnőt a lakatlan bolygón, mert hát ha az apja ott találja együtt őket, akkor a fiúnak vége. Arra ragadtatja magát, hogy taknyos kölyöknek nevezi a nála idősebb fiút. Pilláztam egy sort, aztán olvastam tovább, de már erős volt a gyanúm, hogy igazából ez egy nagyon buta könyv. És két író kellett, hogy mindezt összehozzák!

A sztori nagyon unalmas volt, csak gyalogoltak és semmi sem történt. Aztán még gyalogoltak egy kicsit, nem szóltak egymáshoz, így a történet sem szólt semmiről. Engem pedig jobban érdekelt, hogy mi ez a bolygó, hogyan kerültek oda, mint a két főhős. Tovább gyalogoltunk. Első nap rögtön meg is tettek 10 km-t. Tyúklépésben. Oké, terepen, magassarkúban, ami feltörte a lány lábát. Gyaloglás, Lilac hisztije, gyaloglás és még több hiszti. Aztán desszertnek Mr. Tökéletes Tarver titkolózása és érzelemelfojtása. Mikor lesz már ennek vége?

Aztán a kedvenc klisém megtörte a monotonitást: együtt kell aludnunk, hogy ne fagyjunk meg! Majd a testünkkel melegítjük egymást! Egyszerűen imádtam! Két ember egy idegen és lakatlan bolygón, a fagyhalál szélén, hát hogy nem gondoltam erre?!

Lényegében van karakterformálás, ami a két főhőst illeti, de nem vitték túlzásba az írók. Inkább kettőjük szócsatáira és konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt. A sztori esetlen, unalmas, gyerekes. Kivéve...

A hangok! Na, végre valami megcsillan! Na, a hangok azok nagyon tetszettek, kár, hogy nem fordítottak több figyelmet rá, szerintem egy kicsit alaposabb háttérmunkát érdemeltek volna, mert ez a "jelenség", vagy entitás volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és ami miatt végül is elolvastam a könyvet, és ez az oka annak is, hogy megkapja a három csillagot.

A fejezetek között a vizsgálóbizottsági faggatózás zavaró és idegesítő volt. Nyilván releváns egy ilyen, bármilyen katasztrófa után, de nem éreztem, hogy helye lenne a történetben. Így voltam azzal is, ami Lilaccal történt, spoiler miatt nem írom le, abszurd volt, tündérmesébe illő, vagy éppen isteni beavatkozás. És még csak meg sincs magyarázva, hogy miért... hogy hogyan... hogy... Á, felejtsük el, meg sem kellett volna történnie, mert hülyeség.

Végül megemlítem, hogy nemcsak a nyelvek fennmaradása volt furcsa számomra, hanem az is, hogy a karácsony, mint ünnep, létezett abban a formában, mint most. Ugyanígy az Aspirin is kirántott a történetből és nem tette hitelessé számomra azt az új high tech világot, amit az emberiség kialakított magának az űrben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 3/5






Erőssége: A terraformálás! Komolyan kedvet kaptam hozzá, ezennel követem meg Mark Watney-t, bocsi haver, egy hős vagy és igazi túlélő!


Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Ken Follett: Az idők végezetéig

2017. november 8., szerda Nincsenek megjegyzések
Az erős falak is ledőlnek egyszer. Ennek a katedrálisnak a falai ledőltek, pedig úgy tűnt, ki fog tartani Az idők végezetéig. A helyszín Kingsbridge, csakúgy, mint az első kötetben, és az ott megismert szereplők leszármazottai a mostani hőseink. Kíváncsian vártam az ő kalandjaikat, de sajnos a várakozásaimmal ellentétben úgy érzem, ezúttal semmi újat nem kaptam.

A városban folyik tovább az élet a szokásos módon. Felvirágzott, terjeszkedett és ahogy kell, jönnek a problémák, a küzdelmek és a megoldások. A legnagyobb veszélyt ezúttal a pestis jelenti számukra, és emellett a már jól ismert belharcok, hatalmi drámák. A szereplők között szinte majdnem mindegyiknél felismerhető, az előző kötetbeli megfelelője, mintha csak egy reinkarnációs utazáson vennénk részt. Ennek megfelelően a problémáik, az életkörülményeik és a személyes drámáik is hasonlóak. Nehéz nem észrevenni Jack/Jankó/ és Merthin közötti párhuzamot, és ugyanezt Alina és Caris vonatkoztatásában is. Merthin életét is ugyanúgy megnehezítik ellenlábasai, ő is tesz egy hosszú külföldi utazást, ahol az építészmesterséget a tökélyre fejlesztve tér haza és aratja le a babérokat. Caris pedig nőként szinte ugyanúgy megküzd azért, hogy elismerjék a munkáját, mint annak idején Alina. Lényegében csak a szituációk lettek másabbak. Volt egy két pillanat, hogy úgy éreztem, nekem térkép, de legalábbis családfa kell ahhoz, hogy tudjam, most éppen melyik szereplő kinek a leszármazottja, de végül sikerült memorizálnom és helyére került ez az apróság.



A karakterekkel szinte kivétel nélkül minddel elégedetlen voltam. Nem szerettem őket. Nem volt szimpatikus Caris, Merthin, Ralph, Wulfric, Elfric, Alice, Godwyn, Philemon, Joby, Mair, Petranilla... Meddig soroljam őket? Inkább mondom, kiket szerettem: Thomas testvér, Mattie, Gwenda és Gwenda kisebbik fia, David, akinek nagyon kicsi szerep jutott, viszont a legnagyobb volt a szememben és rögtön a szívembe is zártam.

A könyv szerkezete könnyen tetten érhető. Egymást váltogatják a nyugodt pillanatok, amikor csendes mederben hömpölyög az élet Kingsbridge-ben, amikor egy keveset szemlélődhetünk, magunkba szívhatjuk egy darabkáját a kornak, a városnak, a díszletnek, hogy bele tudjuk képzelni magunkat; majd rögtön utána történik valami égbekiáltóan erőltetett bonyodalom, kiránt minket a békés városnézésből és próbáljuk követni az eseményeket. Ami egy középkori városban megtörténhetett, az ebbe a kötetbe is bele van erőszakolva, mint kötelező elem.

Ami az építkezést illeti, ebben a részben kaptunk egy impozáns hidat és Anglia legmagasabb tornyát, néhány problémás épület kijavításával együtt. Most is kaptunk magyarázatot egyes építészeti megoldásokról, ezeket a részeket nagyon élveztem. De még az építkezések körül is ugyanazok a problémák, intrikák fedezhetőek fel, mint Tamás mester idejében. Minden a pénz és a hatalom körül forog, kapzsiság bújik meg ostoba döntések mögött, de van úgy is, hogy gyávaság.

Inkább a város életéből szerettem volna többet látni, az épületeiből és a falak mögött élő emberekről.  Érdekelt volna még Mattie, a gyógyító asszony története, a kisebb falvak, mint például Gwenda szülőfaluja, ami számomra csak mézesmadzag volt, de nem elegendő.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Az első kötet ami, ha nincs, ez sem születhetett volna meg.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Amy Tintera: Lázadók ​hajnala

2017. október 20., péntek Nincsenek megjegyzések
Egyet kell értenem a fülszöveggel, tényleg azok fogják kedvelni ezt a könyvet, akiknek bejött az Éhezők viadala és A Beavatott. Feltéve, ha tényleg nagy-nagy rajongója a műfajnak. Mert igaz, ami igaz, ez a regény sem mentes azoktól az általános hibáktól, mint a többi hasonló. Adott egy "Hűha!" kategóriás koncepció, ami miatt elolvastam a regényt és előrebocsátom, olvasom a folytatást is! Viszont úgy érzem, azon kívül semmi extrát nem sikerült beletennie az írónak, ugyanaz, mint a társai, csak pepitában.


A kritika nyomokban spoilert is tartalmaz!

Számomra nem lett világos, hogy szándékosan élesztik újra a rá alkalmasakat, vagy magától indul be a folyamat. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokkal találkoztam, többször visszalapoztam, újraolvastam részeket, mert kissé zavarosnak tűnt a sztori. Igazából értem, hogy miért volt szükséges, hogy olyan körülmények között haljon meg Wren, ahogy, de feleslegesnek tartom. Bőven elég lett volna az a 178 perc és a múltja magyarázatnak arra, hogy miért ilyen a személyisége, amilyen.

Itt megállnék egy pillanatra: Attól, hogy valakit újraélesztenek, vagy újraéled, ember vagy nem ember? Történnek változások, ez igaz. Világosabb lesz a bőrük, másabb a szemük színe és nem lesz könnyű meghalniuk sem, kivéve, ha szétlövik a fejüket. Egy kicsit zombi-apokalipszis érzés. Viszont minden más funkcionálisan működik. Érzések, gondolatok, ösztönök, táplálkozás, anyagcsere... stb. Értelmezésem szerint nem zombik, de akkor micsodák? Engem kifejezetten zavart, hogy az újraélesztettek még önmagukat sem tartották embernek. Ugyanakkor remekül ábrázolta kirekesztettségüket, sehova sem tartozásukat, még maguk sem tudták, kik ők, mik ők és hol a helyük ebben az őrült világban. Ettől voltak kihasználhatók, sebezhetők és hű katonái a HIRC-nek, ami "gondoskodott" róluk.

A világábrázolás teljesen korrekt, beleillik a műfajba, megadja az alaphangulatot. Ezen a ponton megjegyezném, hogy a könyvborító szerintem nincs összhangban a díszlettel, úgy gondolom a leírtak alapján, hogy az újjáépített városban nincsenek ilyen magas épületek, de legalábbis nem ennyi. A bevetések többnyire a nyomornegyedben zajlanak, ami hiányérzetet hagy bennem, hiszen Callum a Ricoban élt és ott kapta el a vírust. Gondolom, inkább Wren múltja miatt koncentrálunk erre a területre, és mert ideális helyszín a sztori szempontjából. A gazdag negyed elvenné az utópisztikus érzést. 

A karaktereken kezdtem el dühöngeni, bár igyekeztem jóindulattal viseltetni irántuk, tekintve, hogy YA-ról van szó és hülyeség lenne azt várnom, hogy átgondolt, kidolgozott személyiségeket kapjunk. De legalább Wrennél illet volna, jobban odafigyelni. Kivűl kemény, de belül tele komplexusokkal, eddig rendben van, láttunk már ilyet, létezik ilyen, nem is ezzel van a baj, hanem a gondolatival, logikátlan tetteivel, amivel megingatja azt az alapot, amiből dolgozott Amy Tintera. Callum. Az oké, hogy 22-es, de nem indokolja bárgyúságát, illene felismerni, hogy alkalmazkodni kell az új helyzethez, nem totális hülyét csinálnia magából, lázadni egy olyan helyen, ahol fegyveres őrök és kamerák figyelik minden lépését. Nekem legalábbis ez jött le a srácról. Vicces volt, ahogy a többi újraélesztett viszolygott Wrentől és kerülte a 178 perce miatt. Mintha nem lenne mindegy, mennyi volt az az idő, ha mindegyikük a sírból jött vissza?

Na és persze nem felejtem el megemlíteni kedvenc klisémet sem a hasonló témájú könyvekből, amibe Tintera is belerohant. Amikor megszöknek a lázadók, mi az első gondolata Callumnak? Hazamenni és látni az ő kedves családját. Na ne! Tutira ott fogják keresni először a szökés után, vagy legalább is figyeltetik a házat. Ja hogy itt ilyen terv nincs a felsőbb hatalmak részéről, csak cirkáló siklók a város felett, hátha kiszúrják a szökevényeket? Szervezetlen egy banda ez a HIRC. Az már csak hab a tortán, hogy a család is a kliséknek megfelelő variációk egyikeként reagálta le a nagy találkozást. A szerelmi szállal nem volt problémám, sőt úgy érzem, hogy az óvatos adagolása egészen megnyerő, nem erőlteti ránk Tintera. Egy kicsit nevetségesnek hat a 178-as és a 22-es közötti különbség az erőviszonyokat nézve, egy fordított alaphelyzet állt fel, de működőképes. A számok alapján való megszólítás, unalmas elcsépelt, de elhagyhatatlan része egy ilyen regénynek.

Ha ez nem lenne elég, akkor íme a gyűjteményem, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Sajnálom, hogy nálam ezeken csúszott el a dolog:

  • Mayer parancsnok, közli Wrennel, hogy nem lesz más választása meg kell semmisítenie Callum-ot, ha nem ér el javulást és ezt nyugodtan meg is mondhatja neki. Nos Wren, nem mond a srácnak semmit, mert azon parázik, hogy bármit mondana, az őrök meghallhatják, vagy a kamerák vennék.
  • Wren a különleges küldetésen berúgja az ajtót, majd igyekszik halkan lopakodni, mert hátha alszik a célszemély és akkor álmában lephetné meg. De most rúgta rá az ajtót! Egy nyomornegyedben aki nem ébred fel ilyen zajra, az eddig, hogy maradt életben?
  • Wren annyira nem szuper katona, hogy egyedül meg tudjon szökni a bázisról, viszont egyedül csak ő képes rá, hogy megszöktesse Lab lányát.
  • Callum karaktere annyira kínosan együgyűre sikeredett, mintha az írónő nem találta volna a határt, a "gazdag" fiú tapasztalatlansága és egy született lúzer között.
  • Bevetésről visszatérve mnden újraélesztettet megmotoznak, mert egyesek fegyvereket hoztak magukkal kintről, amikkel az őrökre támadtak. És mi van a késekkel a tornateremben, amikkel célba dobást gyakoroltak? Az nem alkalmas arra, hogy az őrökre támadjanak velük?
  • ...és végezetül, amin a legjobban kiakadtam. Wren elhagyja magát, mire Callum kezd dominálni és még az is kiderül, hogy erős. És akkor kérdezem én, hogy lehet az, ha valaki a mezőn dolgozik és fizikai munkát végez egész nap, nincs állóképessége és gyenge?
Tetszett az alapkoncepció, tetszett a sztori, de nem szippantott magába és ennek oka, főként a fent felsorolt bakik voltak.



Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5



Erőssége: A világábrázolás és az alapkoncepció.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Amy Ewing: A ​fehér rózsa

2017. október 16., hétfő Nincsenek megjegyzések
A Könyvvadászok blog fennállása óta már annyiszor futottam bele olyan trilógiákba, sorozatokba, aminek az első része zseniális volt, de a második csapnivalóra sikerült. Később jött egy jobb széria, amikor a sorozatok folytatásai is hozták a megszokott színvonalt, ezért már nem is gondoltam, hogy befürödhetek egy második résszel. A legjobban várt könyv volt, mégsem támasztottam felé elvárásokat. Amint megkaptam, már ütöttem is fel, faltam a sorait, de valahogy nem úgy ízlett, nem volt meg az a hangulat, mint az elsőnél. 

Mint ahogy várható volt, semmiféle meglepetés sem ért minket. Lucien megmondta: Violet és társainak ereje sokkal több, mint hiszik. A mágia, ami bennük van, másra is használható, nemcsak a kisbabák növesztésére. Aztán jött a fantasy könyvek kliséje, a négy elem valamelyikének uralása, Violet esetében mindegyiké egyszerre. Ez akár jól is elsülhetett volna, de a kivitelezés kissé összecsapottra sikeredett, még inkább gyerekesre. Sorra kiderül a megmentett lányokról, hogy melyik elemmel tudnak játszadozni és persze ott van vezérnek Violet is. Tádámm! Egyesített hatalmatokból én vagyok a bolygó kapitánya! - Oké, nem egészen ugyanaz, de az egész olyan nevetségesnek hat!

A karakterek nem villogtak ebben a részben, az Ékkőben be lettek mutatva, ki lettek dolgozva, miért is foglalkoznánk velük feleslegesen? Mindegyik teszi a dolgát, mindegyik mondja a magáét, de nem mélyülnek el igazán, árnyékuk önmaguknak. Aminek örülök, hogy Luciennel kapcsolatban plusz információhoz jutottunk, és ami miatt csalódott vagyok, hogy Sil karaktere ennyire el lett hanyagolva, ahogy haladtunk előre az időben. Izgalmas, erős karakter, aki sokkal többet érdemelt a mellőzöttségnél.

A Fekete Kulcs egészen jó kis ötlet, éppen csak egy picivel több háttér-történetet igényelt volna még, mint amit megtudtunk róla. Nekem picit irányítatlannak, szervezetlennek tűnt, kellett volna tenni mögé egy jelenlévő személyt, aki ténylegesen az arca a csoportnak. Valahogy olyan volt a gyűlés is, mintha ez a kis csapat csak úgy lógna a levegőben. Hirtelen előrángatott alkalmi szereplők, aztán huss!, és már ott sincsenek. Komolytalan, pitiáner szervezet, nem hiszem el róla, hogy megmenti a későbbiekben a szigetet.

Ami a cselekményt illeti, döbbenetes. És nem a szó pozitív értelmében. Ezt a rohangálást, amit levágtak a szereplők cikk-cakkban a térképen, már követni sem lehetett, hogy éppen ki hol van. Ennyi felesleges kitérőt és nevetséges menekülőutat egy helyen! A könyv kétharmada csak a futkosásról szólt. Ja, és hogy Ashnek feltétlenül haza kell mennie megnéznie a húgát, ha már úgyis erre járnak, kit érdekel, hogy katonák őrzik a házat, kockáztassuk a menekülők életét!

Jut eszembe! Adott egy hordó, ami tele van gyöngyökkel. Ennek a hordónak olyannak kell lennie, amiből nem szóródhatnak ki a gyöngyök. Oké, nincs adat a gyöngyök méretéről, de ha borsónyiak is, akkor is könnyen megszökhetnek, ha az illesztése vacak a hordónak. Ebbe a hordóba mászik bele Violet, hogy egy több órás utat tegyen meg, lezárt tető alatt. Komolyan nem fulladt bele a gyöngyökbe?!

A könyv vége kapkodósra sikeredett, gyorsan le lett zavarva. Az igazán érdekes helyszínen keveset időztünk pedig annyi mindenről lehetett volna még írni, sok minden történhetett volna a kis erdei tanyán, de Ewing nem élt a lehetőséggel. A csavar és a hatalmas függővég előtt le a kalappal, de miért kellett ez az ámokfutás előtte 300 oldalon keresztül?

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Némi gondolkodás után, a csavar a legvégén.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Marissa Meyer: Cinder

2017. szeptember 29., péntek Nincsenek megjegyzések
Bunny Tsukino legújabb reinkarnációja a Földön. A Holdtündér ezúttal Hamupipőke szerepében tért vissza, hogy leszámoljon a gonosszal és elfoglalja az őt megillető helyét. Cinder a kiborglány, aki természetesen nem ember és nem rendelkezik semmiféle emberi érzelemmel, így szeretni sem tud, legalábbis a világ előítéleteitől fertőzött átlag alattvalói szerint.

A helyszín Új Peking, amivel képtelen voltam azonosulni, de ez adódhat abból is, hogy nem rajongom kifejezetten az Ázsia-kultuszért. Aktuális divatőrület, amivel jól élt Marissa Meyer és a célzott olvasóközönséget meg is nyerte magának. Friss és új az ifjúsági könyvek táborában, végre nem egy poszt-apokaliptikus Amerika. A koncepció viszont szokványosnak mondható. A világot fenyegető járvány nem volt túl hiteles számomra, ahogy felbukkant a semmiből, ahogy ábrázolva volt, inkább nevethetnékem támadt tőle.

Egymásra találásunkat akadályozta még, hogy sokszor nem értettem Cinder cselekedeteit, vagy éppen nemcselekedeteit. Már csak a kíváncsiság miatt is sokkal előbb belenéztem volna Kai androidjába! Ó, és azok az indulatok a család részéről! Bármennyire is próbált keménykedni a mostoha, nem keltett bennem félelemérzetet, nem láttam indokoltnak, hogy Cindernek félnie kellett volna tőle. Ugyanígy voltam a Hold uralkodónőjével, Levanával kapcsolatban is, bár a nevétől egy pillanatra megdermedtem. A karakteralkotás kicsit felszínes maradt, nem éreztem magamhoz közel egyikőjüket sem. Peony felé megmozdult bennem némi szánalom, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket váltson ki belőlem.

A leírásokat, a világ bemutatását kevésnek éreztem. Van az a rész a könyvben, ahol a palotát figyeli Cinder, többször elolvastam, hogy legalább ez által kapjak valami képet Új Pekingről. A bódékról legalább volt valami elképzelésem, és így tudtam hozzá képet társítani, amikor vasárnaponként az asztala mögé húzódva várta az üzletfeleit a kiborglány. Amivel elégedett voltam, az a néhány olyan leírás, ami a bionikával foglalkozott, de túlzottan nem merült el a témában az írónő, megkapargatta a felületét, ami annyira elég volt, hogy legalább egy alaphangulatot adjon a sztorinak.

A cselekmény kicsit összevissza volt, mintha nem is követett volna semmiféle vonalat, aztán egyszer csak rátalált Meyer úgy a bál környékén, de a legtöbb mozzanatot silánynak találtam, kapkodósnak. Belekezd valamibe, félbehagyja és már mással foglalkozik, ez az írói stílus nekem nem igazán szimpatikus. Viszont a regény utolsó kétharmadában sikerült felkeltenie annyira az érdeklődésemet, hogy belevágjak a következő részbe, érdekeljen, hogyan alakul Cinder sorsa.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5




Erőssége: A kiborg-elemekkel gazdagított részek, bár nem vitte túlzásba, de érdeklődve figyeltem, hogyan építi fel a teremtményét, milyen tulajdonságokkal és implantátumokkal ruházza fel.

Újraolvasnám: NEM



Tovább olvasok »

Elizabeth Cooke: Rutherford Park

2017. szeptember 15., péntek Nincsenek megjegyzések
Ezt a könyvet már olvastam. De az lehetetlen! Pedig a család neve, a történet, a cselekmény mind ismerősként köszön rám. Még maga Rutherford Park is. A karakterekről már nem is beszélve, annyira emlékeztetnek más történet szereplőire.

Érdekes, hogy ezekben az angol családi történetekben mindig van egy rideg férj, aki képtelen kimutatni az érzelmeit, többnyire magányosan ücsörög a könyvtárszobában és emészti magát. Van egy elhanyagolt feleség, akit kötnek a társadalmi elvárások. Van egy butuska lány, aki szégyent hoz a családjára, akit könnyen meg lehet téveszteni, aki beleszeret valakibe, akibe nem kellene. Van egy fiú, akit nyomaszt az örökség terhe, aki szabad akar lenni és persze repülni akar. Van egy szolgálólány, aki túl naiv és aki a legtöbbet veszít. Van még egy közös pont, mindannyiukat az elvárások vezérlik, sosem hoznak döntéseket szabadon, csak önmagukért. Amikor pedig van rá lehetőségük, nem élnek vele, hanem feláldozzák magukat valami igaznak vélt ügy oltárán. Ne feledkezzek meg a gaz csábítóról, aki nem tartja igazságosnak, hogy másnak több jut az életből, ezért igyekszik feldúlni mások családi békéjét, és említsem meg az intrikus női karaktert is, aki szintén csak elvenni tud, de adni nem. Megjegyzem, ebben a könyvben még az intrika is csak halvány utánzata annak, amit a szó igazából takar.

A történet kidolgozatlan maradt. Bizonyos részekkel túl sokat foglalkozik, másokkal pedig csak említés szintjén. Borult az egyensúly. A vidéki élet bemutatása sem sikerült teljesen, nem merült el benne az írónő, nem törekedett a részletességre, sem a teljességre. Felsorakoztatott sok-sok szereplőt, de egyiket sem dolgozta ki úgy, ahogy egy ilyen típusú regény megkívánta volna, egyikük felé sem ébredt szimpátia bennem. Még arra sem tudnám fogni, hogy az angol arisztokrácia rideg gőgje áradt belőlük. Üresek voltak, hamis érzelmekkel és nem kapcsolódtak egymáshoz, mintha külön síkon léteztek volna, nem egy birtokon, egy családon belül.

Az írói stílust nagyon gyengének találtam, a fejezetek hirtelen érnek véget, mintha le lennének csapva a végek, legtöbbször indokolatlanul, majd minden átmenet nélkül kezd bele a következő fejezetbe Cooke. Dühített, nem tudtam élvezni az olvasást, nem kötött le a történet. Pedig szeretem ezt a kort, szeretem az angol arisztokrácia kendőzött botrányait, de ez a történet nem állt össze.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: A sztoriban nem találtam semmi egyedit. A borító viszont csodálatosan szép.

Újraolvasnám: NEM



Tovább olvasok »

Veres Attila: Odakint sötétebb

2017. szeptember 7., csütörtök Nincsenek megjegyzések
"Elolvad a világ, de a közepén..."

Egy lázálom, mint egy gyulladt seb, a beteg szervezet küzdene a gyógyulásáért, mielőtt mindent felemésztene és visszafordíthatatlanul elfertőződne a test, melynek részeit egymás után nyeli el a sötétség, a pusztulás.

Nem voltam elégedett a könyvvel, nem tetszett, ahogy az író felépítette, egymásra lapátolta az eseményeket. Kuszának találtam, nem éreztem, hogy lennének összefüggések. Rengeteg üres folt megfoghatatlanság, sivárság érzetét keltette, kinyújtottam a kezem, de szétmállott az anyag. Ha nem tudok mibe kapaszkodni, mi vezet végig a sztorin?

A baglyokban reménykedtem. Éppen, ahogy a Twin Peaksben, itt is bővebb magyarázat nélkül maradtak. Vártam, hogy több legyen az infó, nem érkezett meg. Miért pont a baglyok, a túlvilág hírnökei, akik a pusztulás érkeztét jelképezik? És a ló? Hol marad az eredetiség? Szimbólumok tömkelege, amiket valahol, valaki már beledolgozott egy történetbe, hogy jobban-e az most tényleg lényegtelen, és erről akár Sólyom seriff helyettes is sokat mesélhetne nekünk. De miért? Nem tartott fogva, nem nyűgözött le, figyelmem  elkalandozott, hogy keresse a párhuzamokat és az összefüggéseket, amiket valahol a mélyen, ott a sötétségen túl meg lehet fogni.? És talán semmi köze ahhoz a másik regényhez, de a Twin Peakses utalások miatt én, mint olvasó, folyton kerestem a kapcsolatokat. Tisztelgés a nagyok előtt? Csábított a gondolat, hogy újra nézzem a sorozatot. Lezuhant repülőgépek és tömeges öngyilkosságok? Ne kelljen kimondanom! Csak segítségként, abban a könyvben is bagoly formájában érkezik a változás szele, még az első hullám kezdete előtt! Szerencsétlen találkozás a véletlennel.

Zseniális, ámde számomra mégis zavaró töltelékek voltak a fejezetek elején megszólított hírességek, akik valamilyen formában reagáltak a jelenségre, ami Magyarországot érintette. A Tankcsapda-idézetnél egy hatalmas sóhaj szakadt fel bennem: ez volt az a pont, amikor már végképp nem tudtam komolyan venni a sztorit. Ezt az alternatív Magyarországot nem tudtam befogadni, ahogy erőltetve igyekezett Attila hitelessé tenni szürreális valóságát, mintha a műfenyőre valódi jégcsapokat aggatnánk díszek helyet. Elolvad, persze, hogy elolvad a szobában, és a fenyő üres marad. Elképzelem a darabot, amit Alföldi Robi rendezne a cellofoidok eljöveteléről. Szárnyak vagy csápok, édes mindegy, nyakunkon az apokalipszis.


Na, de elég a dühöngésből! Végül is megbékéltem a telep egyszerű, sivár díszletével.Bár annyira primitívnek tűnt a hely, ahol tartották az állatokat, annyira ridegnek és üresnek, mégis annyi minden volt benne, de éppen ennyire megfoghatatlanok is voltak a dolgok. Bizonyos dolgoknál hiányoltam az elmélyülést. Szabolcs felszínességét annak ellenére, hogy mindig mindentudó, kutató szemeivel többet látott, többet tudott, mint azt mutatta. Nyugalma abszurd volt, rezignált, beletörődött drogos alak, de mégis kulcsfigura, aki mindig a legjobbkor bukkan fel. Árpád... Irritált a neve. Bocskai Árpád. Persze, hogy neki is fontos szerepe lesz, amit akár Szabó Árpádként is bevégezhetett volna. Nem láttam Léna tisztaságát, egyébként is alig láttam belőle valamit, vélhetőleg, ha valakiről nem tudunk semmit, akkor nem tudunk rossz dolgokat, így aztán megőrizheti ártatlanságát is. Túlzott minimalizmusa miatt inkább a cselekményt éreztem kevésnek. Gábor reggelit csinál három tojásból, majd újabb háromból Szabolcsnak is. Gábor azon gondolkozik a boltban, melyik sört vegye. Gábor kimegy az ajtón, Gábor felmegy a tetőre, Gábor... valamit mindig csinál, de nem történik semmi.

Na, és aztán ott volt Mihály és a ló találkozása. Egy felhívás keringőre. 

A kártyaparti ötlete nagyon tetszett, egyben félre is vezetett. Az ördög bibliája ezúttal másfajta kinyilatkoztatásra volt hivatott. Bizony, a bölény is a patájával, szintén behúzott a csőbe, de olyan dolgot mutatott nekem, amin sikerült eltátanom a számat. Láttam a világ születését, majd figyelemmel kísérhettem egy istenét is.

És ettől a ponttól tetszett a könyv. Az nem is kifejezés! Kár az ámokfutásért az utolsó kártyapartiig.

És megtörténik a csoda...

A történet minket is beleránt ebbe a sötétségbe, kiüresedve lebegünk a semmi közepén. Érezzük a lezárást, érezzük a megváltozhatatlant és ez megnyugvással tölt el bennünket. Lassan sodródtunk a végkifejlet felé, ahogy minden szertefoszlik és eltűnik mellőlünk, ahogy a hős mellől eltűnnek a segítők, úgy fogytak el a lapok, a sorok és a betűk. Ott maradt a könyv végén az a fél oldal üresen hagyott papír és úgy éreztem, neveket kellene írni rá.

A szörny! Mekkora ötlet! Egy különálló novella hatcsillagos értékeléssel!

Megszerettem a lényeket, megszerettem Szabolcsot és talán egy kicsit ezt az esetlen Gábort is, aki megváltónak született.

Megjegyzés: Arra számítottam, hogy borzongani fogok, ez elmaradt. Vagyis de, volt borzongás, amikor a szörnyeteg kommentálta a nemi aktust, na, az volt számomra horror. Egyébként az itt-ott beszúrt költői képek elvették az élét.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Kétségtelenül a második rész, ahol megtörtént a világépítés, ahol volt karakterábrázolás, ahol volt íve a leírtaknak, ahol minden egyben volt... és amit olvastam volna hosszabban újra és újra. Kár.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Emily Brightwell: Mrs. ​Jeffries és a halott orvos

2017. augusztus 13., vasárnap Nincsenek megjegyzések
Van úgy, hogy elegendő egy egysoros ajánlás a borítón és máris viszed haza a könyvet. Most is így jártam, fehér sávban feltüntetett szöveg, na meg a tetszetős fülszöveg miatt döntöttem mellette. Agatha Christie és Downton Abbey rajongó lévén azt gondoltam, jó döntés, nem csalódhatom és a tetszetős külső is erről igyekezett meggyőzni. A marketing mögött viszont nem azt találtam, amire számítottam.

Rögtön az elején felkaptam a fejem, hogy Whiterspoon felügyelő öttagú személyzetet tart, de hát Sherlock Holmes és Poirot is jó körülmények között élt, miért ne lehetne. Na meg persze ott a lehetőség, hogy valami öreg nagynéni után örökölte a vagyont és csak kedvtelésből nyomozgat. Bingó!

Nyomozgat, ahogy mondtam. Ugyanis Whiterspoonnál tehetségtelenebb nyomozóval még nem találkoztam, nem is értem, egyáltalán hogy tud boldogulni a Scotland Yardnál. Csak úgy tud haladni az ügyeivel, hogy mindent a szájába kell rágni, méghozzá nem másnak, mint Mrs. Jeffriesnek, a bejárónőjének. De hogy egy nyomozónak nem jutnak eszébe olyan kérdéseket feltennie kihallgatás során, amit egy átlagember megtenne egy szimpla beszélgetés közben, számomra elképzelhetetlen. X, szóváltásba keveredett Y-nal. Áhhá! Van indíték. Na de miről és legfőbbként miért? Nem ez lenne az első, amit megkérdeznénk? Ilyen és hasonló mulasztásokat vét ez a drága ember, akinek viszont nagy szíve van, és házának személyzete hálából észrevétlenül segíti a munkáját a házvezetőnővel az élen.


Mrs. Jeffries fontoskodó személye ott van mindenütt, lát és hall dolgokat, amiket a felügyelő nem, majd mintha a munkaadója gyengeelméjű lenne, fondorlatos módon a szavait úgy forgatva adja a jó ember szájába az ügy megoldását, mintha nem is az ő érdeme lett volna. A felügyelő pedig bárgyú mosollyal, némi önelégültséggel nyugtázza, lám-lám, micsoda nagyszerű szakember, ezt az ügyet is megoldotta, ahogy szokta. Mindeközben Mrs. Jeffries kínosan ügyel arra, hogy a jó Whiterspoon semmit sejtsen meg, kínosan figyel arra, hogy ténykedése észrevétlen maradjon és a maga által kihallgatott tanúkat titoktartásra kérve küldi őket a felügyelőhöz a fontos részletekkel. Aki amúgy még ezekből a részletekből sem képes önállóan összerakni a képet, így a derék házvezetőnő mindig körülötte sertepertél, mint a gyermeke első lépteit vigyázó édesanya.

Bármennyire is humorosnak lett szánva a karakterábrázolás, Brightwell egy kicsit túlzásba esett. A karakterek úgy nagy általánosságban halványak. Mrs. Jeffries fontoskodó öreglány, a felügyelő legfőbb tulajdonsága pedig az, hogy azt sem veszi észre, ami éppen a szeme előtt zajlik. Engem egy idő után már rémesen idegesített ez a két ember, soknak éreztem és elképzelhetetlennek, hogy ez így életképes legyen.

A sztori túl egyszerű volt, egy átlagos bűneset átlagos eszközökkel és indítékkal. A tettes az első pillanattól gyanús volt, neki volt a legtöbb veszíteni valója, aránytalanul nagyobb volt a többi gyanúsítottal szemben. Mérges gombákra terelni a figyelmet? Hatalmas klisé. Brightwell nekem nem tűnik túl nagy koponyának a krimi íráshoz, inkább csak krimit akar írni és használja a nagyok jól bevált receptjeit, azt sem túl meggyőzően.


Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége:  A lakónegyed és a közös kert nagyon tetszett.

Újraolvasnám:
 NEM

Tovább olvasok »