Arthur C. Clarke: Delfinek ​szigete

Ez a könyv – fantasztikus regény. A távoli jövőben játszódik, tudományos kérdései azonban már a mai embert is foglalkoztatják. A tengerek legértelmesebb élőlényei, az ún. játékos delfinek már az ókorban is kitűntek azzal, hogy különösképpen vonzódnak az emberhez. A mai kutatás felfedezte azt is, hogy sajátos delfin-nyelven társalognak egymás között. Ettől más csak egyetlen lépés, hogy az emberi nyelvet és a delfin-beszédet oda és vissza lefordíthassuk. Ezzel foglalkozik Kazan professzor, a regény orosz származású tudósa, és a kutatás eredményeit használja fel páratlanul izgalmas tengeri utazása során a regény sok kalandot megért ifjú hőse.Gyerekkoromban ez a könyv a nyári készletem része volt. Hosszú forró nyarak teltek el olvasással nagyszüleim hűvös verandáján. Jó érzésekkel vettem újra a kezembe, hogy leporoljam és átéljem ugyanazokat a kalandokat kicsit más szemmel.

***

Egy könnyen emészthető ifjúsági regénnyel, egyszerű cselekményszállal találkoztam újra. Talán egy mai gyereknek már nem lenne annyira izgalmas a történet, mint akkoriban volt. A fantasztikuma, jól lehet, elavultnak, lebutítottnak tűnik, talán már tényleg idejét múlt, ez a kaland jó eséllyel már nem köti le egy kamasz figyelmét. Kicsit keserű ez az érzés, mert éppen ez az egyszerűség mozgatta meg a fantáziánkat és vitte tovább a történetet játékainkban.

A történet felidézte a régi idők kiskamaszainak kalandvágyó álmait, amik legtöbbször egy utazással kezdődtek, miután kiléptek a megszokott, de sokszor konfliktusokkal terhelt életükből. A kalandozás és az utazás gyakran a felnőtté válás, felelősségvállalás analógiája, ami sokszor próbákkal terhelt, vagy meseszerűen könnyű. Érzésem szerint ebben a történetben fura mód találkozik a kettő.

Ha valami hasznosat akarsz csinálni, fejlődnöd kell, specializálni magad valamire, amihez tehetséget érzel. Egyetértesz ezzel?

Főhősünk egy hajótörés során a Delfinek szigetére kerül, ahol Kazan professzor éppen a delfinek kutatásával foglalkozik. Johnny szerető közegben találja magát, ahol gondoskodnak róla, ugyanakkor neki is ki kell vennie a részét a sziget munkás mindennapjaiból, és persze a tanulást sem hanyagolja el. A fiú hátterét tekintve idillinek, álomszerűnek tűnik itt az élet és visszaemlékezve arra, mikor gyerekként olvastam a könyvet, én is így gondoltam rá.

Bár a sci-fi érzés nem teljes, az ábrázolás szinte csak érintőleges, de például az Oszkár névre hallgató tanító programot kiemelném, míg a hírközlésre szolgáló eszközöket akaratlanul is megmosolyogtam. Clarke ebben a regényében óvatosan bánt a futurisztikus elemekkel, éppen annyit tett bele, amivel a történetet belehelyezhette egy későbbi korba, de a hangsúly megmaradt a cselekményszálon.

Felnőtt fejjel tényleg nem ad annyit a könyv, de egy gyerek előtt kinyitja a kapukat és az egyszerűnek tűnő világ könnyen befogadhatóbbá válik és teret ad a fantáziának, miközben tanít a delfinek természetéről és a Nagy-Korallzátonyról is. Mi másért, ha nem éppen ezért tennék mégis egy próbát ezzel a könyvvel a mai kiskamaszoknál?

A delfinek azonban épp oly szeszélyesek, mint az emberek, és nem lehet számon kérni az ízlésüket.

Tovább olvasok »

Claudia Gabel · Cheryl Klam - Káprázat

A ​Káprázat hamarosan megváltoztatja a világot, amelyben eddig éltél. A kötet egy futurista sorozat lenyűgöző első darabja, amely egy tökéletes virtuális világ ellenállhatatlan vonzásáról szól. A nem is olyan távoli jövőben az ipar, a tömegtermelés és a gyárak sivárrá, szennyezetté teszik a lakóövezeteket. Minden szürke és mocskos. Detroit lakói szinte robotként élik mindennapjaikat. Egy technikai újdonságnak köszönhetően azonban felcsillan a remény, hogy bárki maga mögött hagyja a nyomasztó valóságot. Egy program segítségével beléphet a Káprázat világába, ahol a gyönyörű tájak, új élmények, nyugalom és boldogság várja. Csupán virtuális szemüveget és csuklópántot kell öltenie, hogy hátrahagyhasson mindent, és megtapasztalhassa pár órára a tökéletességet. Mikor azonban vádak érik a programot, hogy függővé tesz és veszélyes, Regan a védelmére kel. Mivel a programot édesapja tervezte, a lány úgy érzi, tartozik apja emlékének azzal, hogy nem hagyja bemocskolni fő művét. De miután a Káprázat magába szippantja, olyan igazságokra jön rá, amelyek választásra kényszerítik szerelem és lojalitás között… Ez az izgalmakkal, titokzatossággal, románccal és új technológiával fűszerezett thriller nem csupán a disztopikus sci-fik rajongóit ejti majd rabul.

***

A virtuális valóság számomra egy erős hívószó, azt gondolom, népszerű téma a disztópikus sci-fi írók körében, mégis kevés figyelmet kap. Talán a legismertebb a Ready Player One, de szeretném megemlíteni az Exodus 2100 és a Végtelen ég alatt című könyveket is, amik zseniálisan mutatják be az apokalipszis-közeli világuk egyik jellegzetes kellékét, annak összes pozitív és negatív hatásával együtt.

Ne becsüld alá az elme erejét. Amit most tapasztalsz, az nagyon is valóságos.

A Káprázat még gyerekcipőben jár, talán ez is az oka annak, hogy túl sokat nem látunk belőle. Első benyomásom az volt, hogy nem nyújt többet, mint egy meditáció, és ahhoz még kütyük sem kellenek. Később már éreztem, hogy valahol félúton járunk a Star Trek holofedélzetéhez, de sajnos nem időzött annyit a történet a Káprázatban, hogy ez kiderüljön. A hangsúly sokkal inkább azon volt, hogy miért nem tökéletes még a program, megjegyzem, ezzel a témával például a Ready Player One is csak érintőlegesen foglalkozott és ott is csak a második részben kap megfelelő figyelmet. Örültem, hogy ezen a vonalon indult el a történet, mert adott egy olyan szempontot is, ami megmozgatja a fantáziát, morális kérdéseket vet fel és táptalajat ad a hatalmasok játszmáinak, az ártatlanok rovására.

A Káprázat Detroitjából kevest látunk, de amit igen, az elkeserítő. Az emberek az utcán oxigénmaszkban járnak a légszennyezettség miatt és olyan, mint természet, lényegében már nincs is. Olajból viszont bőven akad és szinte minden azzal működik, ez egy kicsit hiteltelen volt számomra. Vannak elhagyatott, romos épületek és zsúfolásig telt lakókocsi-parkok, vonatok és felfoghatatlan mozgólépcső-komplexumok. Ötven mozgólépcső, polipkarok módjára elrendezve. Mindenkinek van egy Uni kártyája és azt használják mindenre: ajtó nyitásra, vásárlásra, személyazonosításra, ilyen-olyan jogosultságokra. Ebben a világban lehet jogosultsága egy virtuális valóságnak.

Az egyik csillag kifényesedik; neonsárga, narancsvörös és bíborvörös árnyalatok villannak fel. Életemben nem volt részem ilyen sugárzó gyönyörűségben! Érzem, mekkora energia vibrál a csillag mélyén. Mély sóhajjal veszem tudomásul a köröttem elterülő univerzum valószerűtlen szépségét.

Ami zavaró volt, hogy a középiskolában a korosztályokat tekintve széles a skála, amit nem is tudtam lekövetni. Fura volt, hogy akár 21 évesen is járhat valaki középsuliba, gondolok itt Joshra, vagy épp ellenkezőleg, sokkal hamarabb végezhet és komoly állása lehet az Orexisnél, mint Patricknek.

Apropó, Orexis! Ez az a cég, ami a Káprázatot jegyzi. Itt dolgozik Regan apja, aki jó szándékkal alkotta meg a programot, de ahogy lenni szokott ilyen esetekben, a kapzsiság és a hatalomvágy átveszi az uralmat munkatársai felett. A Káprázat veszélyessé válik a felhasználók számára és aggasztó hírek érkeznek esetekről, hogy többen kómába estek kalandozásaik során. Klasszikus történet, ami ezen a ponton sajnos nagyon is kiszámíthatóvá válik, de olykor mégis hoz olyan fordulatokat, ami vitte előre a történetet.

-Néha várni kell, amíg megvilágosodik a dolgok értelme.

Ha van gyengepontja a könyvnek, az éppen Regan. Enyhén szólva kétdimenziósra sikeredett és bár az ő szemszögéből látjuk a történetet, mégis úgy tűnik, az esetek nagy részében csak szemlélő. Hangoztatja, hogy ki akarja deríteni, mi folyik a Káprázatban, de inkább csak megy mások után. Nekem furcsa volt, hogy olyan kevés tudást szedett fel az apja és a legjobb barátja mellett informatikából, akiknek szinte csak abból állt az életük. Igyekeztem mentegetni magamban a gyásza miatt és az elfogultságáért is, amiért foggal-körömmel védte a Káprázatot és amiért naivan és vakon hitt Patrickben. 

A sok belsőmonológ és gyász miatt helyenként nagyon nehezen gördült a történet, de a végére kapunk egy egészen szép csavart, ami kellően megágyazott a folytatáshoz, és bár azt is szívesen olvasnám, de úgy tűnik, ebből nem lesz semmi. Fájlalom, hogy általában ezekkel a regényekkel így járok, a Végtelen ég alatt és az Exodus 2100 is éppen így lett elkaszálva.

Értékelés:

VR-megszálottaknak és disztópikus kalandozóknak ajánlott olvasmány.

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Amie Kaufman - Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok

Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, nem voltunk egymásra hangolva. Később győzött a kíváncsiság, mert olyan sokaknak tetszett, hogy muszáj volt olvasnom nekem is. Imádom a YA sci-fiket. Imádom Amy Kathleen Ryan sorozatát, vagy Beth Revis könyvét, a közvéleménnyel ellentétben nekem az Árnyak és jelek is kedvencemmé vált. Ezért kapott még egy esélyt a Lehullott csillagok is, a műfaj iránti szerelmemből.

Szóval már másodjára találtam ott magam azon a partin az Icaruson, a kalapos fura fazonnal és a lebegő tálcákkal, amiket még mindig nem értek, de annyira high tech, hogy biztosan hozzátartozik ehhez a világképhez; próbálom befogadni. Valahogy el kellett érni, hogy meglegyen az alaphangulat, és éppen ennyire minimalista ábrázolás kiszínezheti a vásznat, ha már semmi más nem árulkodik arról, hogy egy különleges világban járunk. 

Ó, te jó ég! Mekkora kliséhegyek csapnak arcul már a legelején! A kőgazdag lány és a semmiből felemelkedett alacsony származású fiú találkozása. És mennyire unalmas a sztori, hogy a lány apja kicsinálja, egy életre tökreteszi azt, aki közeledni mer a lányához! És persze az az elkényeztetett lány elfeledkezik erről a tényről, pedig már alaposan megfizetett érte, de cirka öt percre kiment a fejéből, hogy nagy hatalmú apja a világvégére fogja száműzni ezt a fiút, ha szóba áll vele. Persze kellett valami ok, hogy ezt követően végig, a regény mind a 486 oldalán keresztül azon agyaljon, hogy mi lesz, ha a sajtó együtt találja őket, és mennyi kenőpénzt kell majd adni, hogy hallgassanak. De még abban a pillanatban is, amikor a legnagyobb életveszélyben van és nem akarja elfogadni a segítséget, sőt, inkább mártírt játszik. 

Sikítani tudtam volna, komolyan.

De nemcsak emiatt. A kor, amiben a sztori játszódik, nincs feltüntetve. Bolygók sokaságát terraformálták, és az univerzum számos szegletében létesítettek kolóniákat, de még mindig léteznek nyelvek, még mindig nincs egyetemes nyelv, hanem spanyol és ír kavalkád töri meg az angol egyeduralmát. Ráadásul, amit abszurdnak éreztem, hogy a sok bolygó nagyvárosai közül éppen az Icarus nevű űrhajó a legnagyobb "város", ami 50.000 ember befogadására képes. Itt volt egy kis Titanic-érzésem, de igyekeztem elengedni, mert már akkora sablon lenne, amitől ezt egy rossz könyvnek kellene neveznem. De még nem akarom, korai lenne kimondani.

Képzeljetek el egy űrkatasztrófát - a főhősnő tűsarkúban menekül az emberáradaton keresztül. Kizuhan a korláton, naná, a főhős megmenti, majd együtt botorkálnak a mentőcsó... izé, mentőkabinhoz. És az új bolygón kilométereket gyalogolnak terepen, a lánynak feltöri a lábát a cipő, majd mikor már állni sem bír, eszükbe jut letörni a sarkát annak a nyüves cipőnek! Komolyan, lassított felvételen láttam a jelenetet, hogyan történik, amikor leválik a sarok a talpról. Aztán szegény lány, - legyen már neve is, Lilac - azon sír, hogy tönkrement a drága márkás cipője! Jaj, szegény! Rögtön sajnálni kezdem, de előbb kiröhögöm magam, mert a nagy semmi közepén úgy dönt, hogy ő majd egyedül boldogul és bevágja a durcát, Tarver pedig nélküle megy tovább. Végig Travernek olvastam a srác nevét.

Persze a landolás óta játssza a fagyos hercegnőt a lakatlan bolygón, mert hát ha az apja ott találja együtt őket, akkor a fiúnak vége. Arra ragadtatja magát, hogy taknyos kölyöknek nevezi a nála idősebb fiút. Pilláztam egy sort, aztán olvastam tovább, de már erős volt a gyanúm, hogy igazából ez egy nagyon buta könyv. És két író kellett, hogy mindezt összehozzák!

A sztori nagyon unalmas volt, csak gyalogoltak és semmi sem történt. Aztán még gyalogoltak egy kicsit, nem szóltak egymáshoz, így a történet sem szólt semmiről. Engem pedig jobban érdekelt, hogy mi ez a bolygó, hogyan kerültek oda, mint a két főhős. Tovább gyalogoltunk. Első nap rögtön meg is tettek 10 km-t. Tyúklépésben. Oké, terepen, magassarkúban, ami feltörte a lány lábát. Gyaloglás, Lilac hisztije, gyaloglás és még több hiszti. Aztán desszertnek Mr. Tökéletes Tarver titkolózása és érzelemelfojtása. Mikor lesz már ennek vége?

Aztán a kedvenc klisém megtörte a monotonitást: együtt kell aludnunk, hogy ne fagyjunk meg! Majd a testünkkel melegítjük egymást! Egyszerűen imádtam! Két ember egy idegen és lakatlan bolygón, a fagyhalál szélén, hát hogy nem gondoltam erre?!

Lényegében van karakterformálás, ami a két főhőst illeti, de nem vitték túlzásba az írók. Inkább kettőjük szócsatáira és konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt. A sztori esetlen, unalmas, gyerekes. Kivéve...

A hangok! Na, végre valami megcsillan! Na, a hangok azok nagyon tetszettek, kár, hogy nem fordítottak több figyelmet rá, szerintem egy kicsit alaposabb háttérmunkát érdemeltek volna, mert ez a "jelenség", vagy entitás volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és ami miatt végül is elolvastam a könyvet, és ez az oka annak is, hogy megkapja a három csillagot.

A fejezetek között a vizsgálóbizottsági faggatózás zavaró és idegesítő volt. Nyilván releváns egy ilyen, bármilyen katasztrófa után, de nem éreztem, hogy helye lenne a történetben. Így voltam azzal is, ami Lilaccal történt, spoiler miatt nem írom le, abszurd volt, tündérmesébe illő, vagy éppen isteni beavatkozás. És még csak meg sincs magyarázva, hogy miért... hogy hogyan... hogy... Á, felejtsük el, meg sem kellett volna történnie, mert hülyeség.

Végül megemlítem, hogy nemcsak a nyelvek fennmaradása volt furcsa számomra, hanem az is, hogy a karácsony, mint ünnep, létezett abban a formában, mint most. Ugyanígy az Aspirin is kirántott a történetből és nem tette hitelessé számomra azt az új high tech világot, amit az emberiség kialakított magának az űrben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A terraformálás! Komolyan kedvet kaptam hozzá, ezennel követem meg Mark Watney-t, bocsi haver, egy hős vagy és igazi túlélő!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Rick Yancey: Az ​utolsó csillag

Már csak öt nap a világ. Mire lehet elég? Mit tud még Rick Yancey beletenni ebbe a sztoriba? Szkeptikus voltam, nem nagyon láttam már lehetőségeket, úgy gondoltam, az előző két kötetben kijátszotta minden kártyáját. Vagy talán mégsem, hiszen ott volt még egy nagyon fontos lap: Adu. Tizenkilencre lapot húzni ilyen kilátással pedig igazán merész vállalkozás. Mennyit érhet az idegenek kártyaasztalán, Vosh parancsnok vezérlésével a tizenkettedik rendszer az emberiség ellen? A végjáték elkezdődött.

Egymást váltogatják az izgalmas és unalmas részek. Néha úgy éreztem, nem bírom letenni a könyvet, máskor pedig alig tudtam átküzdeni magamat a belső monológok áradatán. Mert igazából túl sok volt a belső monológ és kevés a cselekmény. De éppen ez az! Ennek a könyvnek, történetnek, témának, pont ez a lényege! Ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, fel kell építeni, meg kell magyarázni, hitelesnek kell lennie. Le kell bukni az elkeseredés legmélyebb bugyrába, elesni, majd feltápászkodni és küzdeni tovább a túlélésért. Ez a küzdelem sajnos érződött az író stílusán is. Küzdött a sztorival, sokszor lehetett érzeni az erőltetettséget, a vánszorgást. Vontatott volt, nem gördült, nem történt semmi. Aztán szinte az arcunkba robban egy-két olyan jelenet, amitől padlót fogunk, de még ez is kevés.

Az öt nap pörgése nem jön át, nem érezni az idő sürgetését és a feszültséget. A belső monológok miatt úgy tűnik, mintha ráérősen cselekednének a szereplők, mintha nem is lenne igazán tét és a túlélés sem lenne annyira fontos. Egyedül Cassie-nél érezni a tenni akarást, ő viszont belemagyarázza a világ megmentését abba, hogy Samnek túl kell élnie, mert ő az egyetlen remény az emberiség fennmaradására. Persze aztán helyesbít, ő azért akar tenni, hogy Evant megmentse. Nem igazán tudtam eligazodni ezen a lányon, ahogy egyik magyarázatból a másikba csapott át. Érteni értettem, mit akar kihozni az író ebből a huzavonából. Cassie volt az, akin elcsúszott ez a nagy szabású terv, az ő szeretete, az ő szerelme, amire nem volt válaszuk az idegeneknek. Cassie volt az az erő, amire a közöny nem volt elegendő. És Adu, a közöny tökéletes megtestesítője, a tökéletes hazugság, egy álca mögé bújva, hogy védje magát az újabb sérülésektől. Vosch nagy tévedése. Aki sebezhető, felhasználható, irányítható?

Számítottam az újabb áldozatokra, de nem akartam elhinni, elfogadni, hogy be fog következni. Ahogy az is kiszámítható volt, hogy mi fog történni Evannel. Csodaország leleményes találmány, úgy használják, ahogy éppen a játszma szempontjából szükséges. Ha másként nem, akkor törölni az embert. És mi az, amitől az ember ember? Az érzések. Vosch sem volt képes eldobni magától emberi mivoltát. Ő is érzett. Bár végigcsinálta az öt hullámot, de a teremtményei, katonái, kis kedvencei iránt igenis érzett. Érzett Ben iránt is, Penge iránt, de leginkább Adu iránt. És a bosszú, amit vele szemben lépett? Hát nem érzelmek vezérelték-e azt is? Az első kötetben feltett kérdéstől, mi az, ami emberré teszi az embert, eljutottunk a válaszig. Hosszú út volt, mellékvágányokkal, zsákutcákkal, áldozatokkal. A válasz megszületett és pontot tettünk a történet végére.

Bárhogy is volt, azért az a könnycsepp legördült a szemem sarkából a végén.

A happy end Hollywood kiváltsága...

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A kérdések, amiket feszegetünk. Nemcsak egy átlagos YA történet, van mögötte tartalom, van tanulsága, jobban el lehet mélyedni a kérdésben. Ja, és el ne felejtsem a konklúziót: a "zombikat" nem olyan egyszerű megölni.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Marissa Meyer: Cinder

Bunny Tsukino legújabb reinkarnációja a Földön. A Holdtündér ezúttal Hamupipőke szerepében tért vissza, hogy leszámoljon a gonosszal és elfoglalja az őt megillető helyét. Cinder a kiborglány, aki természetesen nem ember és nem rendelkezik semmiféle emberi érzelemmel, így szeretni sem tud, legalábbis a világ előítéleteitől fertőzött átlag alattvalói szerint.

A helyszín Új Peking, amivel képtelen voltam azonosulni, de ez adódhat abból is, hogy nem rajongom kifejezetten az Ázsia-kultuszért. Aktuális divatőrület, amivel jól élt Marissa Meyer és a célzott olvasóközönséget meg is nyerte magának. Friss és új az ifjúsági könyvek táborában, végre nem egy poszt-apokaliptikus Amerika. A koncepció viszont szokványosnak mondható. A világot fenyegető járvány nem volt túl hiteles számomra, ahogy felbukkant a semmiből, ahogy ábrázolva volt, inkább nevethetnékem támadt tőle.

Egymásra találásunkat akadályozta még, hogy sokszor nem értettem Cinder cselekedeteit, vagy éppen nemcselekedeteit. Már csak a kíváncsiság miatt is sokkal előbb belenéztem volna Kai androidjába! Ó, és azok az indulatok a család részéről! Bármennyire is próbált keménykedni a mostoha, nem keltett bennem félelemérzetet, nem láttam indokoltnak, hogy Cindernek félnie kellett volna tőle. Ugyanígy voltam a Hold uralkodónőjével, Levanával kapcsolatban is, bár a nevétől egy pillanatra megdermedtem. A karakteralkotás kicsit felszínes maradt, nem éreztem magamhoz közel egyikőjüket sem. Peony felé megmozdult bennem némi szánalom, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket váltson ki belőlem.

A leírásokat, a világ bemutatását kevésnek éreztem. Van az a rész a könyvben, ahol a palotát figyeli Cinder, többször elolvastam, hogy legalább ez által kapjak valami képet Új Pekingről. A bódékról legalább volt valami elképzelésem, és így tudtam hozzá képet társítani, amikor vasárnaponként az asztala mögé húzódva várta az üzletfeleit a kiborglány. Amivel elégedett voltam, az a néhány olyan leírás, ami a bionikával foglalkozott, de túlzottan nem merült el a témában az írónő, megkapargatta a felületét, ami annyira elég volt, hogy legalább egy alaphangulatot adjon a sztorinak.

A cselekmény kicsit összevissza volt, mintha nem is követett volna semmiféle vonalat, aztán egyszer csak rátalált Meyer úgy a bál környékén, de a legtöbb mozzanatot silánynak találtam, kapkodósnak. Belekezd valamibe, félbehagyja és már mással foglalkozik, ez az írói stílus nekem nem igazán szimpatikus. Viszont a regény utolsó kétharmadában sikerült felkeltenie annyira az érdeklődésemet, hogy belevágjak a következő részbe, érdekeljen, hogyan alakul Cinder sorsa.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A kiborg-elemekkel gazdagított részek, bár nem vitte túlzásba, de érdeklődve figyeltem, hogyan építi fel a teremtményét, milyen tulajdonságokkal és implantátumokkal ruházza fel.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Veres Attila: Odakint sötétebb

"Elolvad a világ, de a közepén..."

Egy lázálom, mint egy gyulladt seb, a beteg szervezet küzdene a gyógyulásáért, mielőtt mindent felemésztene és visszafordíthatatlanul elfertőződne a test, melynek részeit egymás után nyeli el a sötétség, a pusztulás.

Nem voltam elégedett a könyvvel, nem tetszett, ahogy az író felépítette, egymásra lapátolta az eseményeket. Kuszának találtam, nem éreztem, hogy lennének összefüggések. Rengeteg üres folt megfoghatatlanság, sivárság érzetét keltette, kinyújtottam a kezem, de szétmállott az anyag. Ha nem tudok mibe kapaszkodni, mi vezet végig a sztorin?

A baglyokban reménykedtem. Éppen, ahogy a Twin Peaksben, itt is bővebb magyarázat nélkül maradtak. Vártam, hogy több legyen az infó, nem érkezett meg. Miért pont a baglyok, a túlvilág hírnökei, akik a pusztulás érkeztét jelképezik? És a ló? Hol marad az eredetiség? Szimbólumok tömkelege, amiket valahol, valaki már beledolgozott egy történetbe, hogy jobban-e az most tényleg lényegtelen, és erről akár Sólyom seriff helyettes is sokat mesélhetne nekünk. De miért? Nem tartott fogva, nem nyűgözött le, figyelmem  elkalandozott, hogy keresse a párhuzamokat és az összefüggéseket, amiket valahol a mélyen, ott a sötétségen túl meg lehet fogni.? És talán semmi köze ahhoz a másik regényhez, de a Twin Peakses utalások miatt én, mint olvasó, folyton kerestem a kapcsolatokat. Tisztelgés a nagyok előtt? Csábított a gondolat, hogy újra nézzem a sorozatot. Lezuhant repülőgépek és tömeges öngyilkosságok? Ne kelljen kimondanom! Csak segítségként, abban a könyvben is bagoly formájában érkezik a változás szele, még az első hullám kezdete előtt! Szerencsétlen találkozás a véletlennel.

Zseniális, ámde számomra mégis zavaró töltelékek voltak a fejezetek elején megszólított hírességek, akik valamilyen formában reagáltak a jelenségre, ami Magyarországot érintette. A Tankcsapda-idézetnél egy hatalmas sóhaj szakadt fel bennem: ez volt az a pont, amikor már végképp nem tudtam komolyan venni a sztorit. Ezt az alternatív Magyarországot nem tudtam befogadni, ahogy erőltetve igyekezett Attila hitelessé tenni szürreális valóságát, mintha a műfenyőre valódi jégcsapokat aggatnánk díszek helyet. Elolvad, persze, hogy elolvad a szobában, és a fenyő üres marad. Elképzelem a darabot, amit Alföldi Robi rendezne a cellofoidok eljöveteléről. Szárnyak vagy csápok, édes mindegy, nyakunkon az apokalipszis.

Na, de elég a dühöngésből! Végül is megbékéltem a telep egyszerű, sivár díszletével.Bár annyira primitívnek tűnt a hely, ahol tartották az állatokat, annyira ridegnek és üresnek, mégis annyi minden volt benne, de éppen ennyire megfoghatatlanok is voltak a dolgok. Bizonyos dolgoknál hiányoltam az elmélyülést. Szabolcs felszínességét annak ellenére, hogy mindig mindentudó, kutató szemeivel többet látott, többet tudott, mint azt mutatta. Nyugalma abszurd volt, rezignált, beletörődött drogos alak, de mégis kulcsfigura, aki mindig a legjobbkor bukkan fel. Árpád... Irritált a neve. Bocskai Árpád. Persze, hogy neki is fontos szerepe lesz, amit akár Szabó Árpádként is bevégezhetett volna. Nem láttam Léna tisztaságát, egyébként is alig láttam belőle valamit, vélhetőleg, ha valakiről nem tudunk semmit, akkor nem tudunk rossz dolgokat, így aztán megőrizheti ártatlanságát is. Túlzott minimalizmusa miatt inkább a cselekményt éreztem kevésnek. Gábor reggelit csinál három tojásból, majd újabb háromból Szabolcsnak is. Gábor azon gondolkozik a boltban, melyik sört vegye. Gábor kimegy az ajtón, Gábor felmegy a tetőre, Gábor... valamit mindig csinál, de nem történik semmi.

Na, és aztán ott volt Mihály és a ló találkozása. Egy felhívás keringőre. 

A kártyaparti ötlete nagyon tetszett, egyben félre is vezetett. Az ördög bibliája ezúttal másfajta kinyilatkoztatásra volt hivatott. Bizony, a bölény is a patájával, szintén behúzott a csőbe, de olyan dolgot mutatott nekem, amin sikerült eltátanom a számat. Láttam a világ születését, majd figyelemmel kísérhettem egy istenét is.

És ettől a ponttól tetszett a könyv. Az nem is kifejezés! Kár az ámokfutásért az utolsó kártyapartiig.

És megtörténik a csoda...

A történet minket is beleránt ebbe a sötétségbe, kiüresedve lebegünk a semmi közepén. Érezzük a lezárást, érezzük a megváltozhatatlant és ez megnyugvással tölt el bennünket. Lassan sodródtunk a végkifejlet felé, ahogy minden szertefoszlik és eltűnik mellőlünk, ahogy a hős mellől eltűnnek a segítők, úgy fogytak el a lapok, a sorok és a betűk. Ott maradt a könyv végén az a fél oldal üresen hagyott papír és úgy éreztem, neveket kellene írni rá.

A szörny! Mekkora ötlet! Egy különálló novella hatcsillagos értékeléssel!

Megszerettem a lényeket, megszerettem Szabolcsot és talán egy kicsit ezt az esetlen Gábort is, aki megváltónak született.

Megjegyzés: Arra számítottam, hogy borzongani fogok, ez elmaradt. Vagyis de, volt borzongás, amikor a szörnyeteg kommentálta a nemi aktust, na, az volt számomra horror. Egyébként az itt-ott beszúrt költői képek elvették az élét.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Kétségtelenül a második rész, ahol megtörtént a világépítés, ahol volt karakterábrázolás, ahol volt íve a leírtaknak, ahol minden egyben volt... és amit olvastam volna hosszabban újra és újra. Kár.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Sylvain Neuvel: Alvó ​óriások

Talán csak nekem ártott meg túlságosan az Attack on Titan, de az Alvó óriások címet olvasva valami apokaliptikus, világpusztítós történetre számítottam. Szerencsére ezen elgondolásomat hamar feloldotta a könyv fülszövege, ami egy egészen más sztorit ígért. Sylvain Neuvel egy kicsit mindennel foglalkozik, ami szerepet kap a könyvében: robotikával, elektronikával, programozással. Első regényével saját bevallása szerint fiának akart segíteni az angol tanulásban. Hogy ebben végül milyen eredményt ért el, arról nincs információm - de hogy első regénye igazi sikerré vált, tagadhatatlan.

Egyedi koncepció, egyedi történet, egyedi írói stílus - nagyjából ez jellemzi az Alvó óriásokat. Az író csupa olyan technikát alkalmazott a könyvében, amikhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. Érdekes volt, hogy a fejezetek nem a klasszikus regényformát használták, hanem jelentéseket, kihallgatásokat és privát naplóbejegyzéseket. Ebből kifolyólag az írói stílus teljesen párbeszédalapú, csak az egyes szereplők elmondásaiból ismerhetjük meg környezetüket, sőt, magát az óriást és az akciójeleneteket is, ez egy kicsit talán ront a történet élvezhetőségén.

Apropó, szereplők: az írói stílus hibájának és Neuvel tapasztalatlanságának tudom be, hogy a karakterek sajnos igencsak összemoshatók. Nincsenek egyedi vonások, nincsenek elkülönülő személyiségek, csak nyomokban lehet megtalálni az eltérést két szereplő között. Sejtésem szerint ennek oka az lehet, hogy egyik karakter sem kommunikál a könyvben egymással, csak a névtelen emberrel. Ez így elég egysíkú.

Muszáj szót ejtenem magáról az óriásról is. Mint említettem, az író robotikával foglalkozik, innen ered a regény központi témája: címszerepben egy hatalmas robotot látunk, aminek csak találgatni lehet a származtatását, habár a történet elég egyértelmű magyarázatot ad rá. A szakemberekkel való beszélgetések elég pontosan leírják a robot szerkezetét, működését és képességeit, ami - nem szakmabeli lévén - számomra egészen lenyűgöző élmény volt. A gépezet minden pontja külön rejtély, kezdve a 8-as számrendszert jelölő szimbólumrendszertől a hátrabicsakló lábszerkezetig. Ehhez hozzátenném, hogy Vincent megoperálásának körülményeit zseniális csavarnak tartottam, ahogy a sisak különös tulajdonságát, hogy csak bizonyos személyekre reagál.

Éppen az előbb említett furcsaságai miatt pedig érdeklődéssel várom a sorozat következő kötetét. Őszintén ajánlom addig is mindenkinek legalább egyszeri elolvasásra az Alvó óriásokat.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Egyedülálló koncepció, írói stílus, és magának a robotnak a leírásai.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Veronica Roth: Árnyak és jelek

Örülök, hogy kitartottam és nem hagytam magam félrevezetni és befolyásolni a negatív kritikák miatt. 

Ez a könyv is elérte azt, amit kevésnek sikerül: darabjaira törte a szívem. Az elrabolt Kereseth testvérek nehézségei, Cyra és Ryzek tragédiája magával ragadott. Ó igen, Ryzek is csak egy áldozat. Lehet gyűlölni, de nem tudtam. Veronica Roth gondoskodott háttértörténetről és megmagyarázta, miért lett ilyenné ez a Noavek fiú. Lehet vitatkozni, ki az igazi kegyetlen, a Noavek család, Sifa Kereseth, Vas vagy maga az írónő, aki szemérmetlenül áldozza be karaktereit és senkit sem kímél. Nem egy unalmas tündérmese, ahol mindenki pompában él egy fényes palotában; ez a történet egy kegyetlen világot tár elénk, ahol küzdeni kell a túlélésért úgy, hogy mindenkinek meg kell hoznia az áldozatait. Az anyának, a testvérnek és a gyermeknek is. Mindenkinek van vesztesége, de mégis harcolnak tovább, teszik a dolgukat és túl akarják élni.

"– Te szélsőségesen akarod megítélni az embereket. Rossz-e vagy jó, megbízható vagy megbízhatatlan – mondtam. – Megértem. Úgy könnyebb. De az emberek nem ilyenek."

Mennyire nem tökéletes nő ez a Cyra Noavek! Nem szép lány, hiszen árnyak borítják a testét, sötéten örvénylenek rajta félelmet keltve, és a jelek a karján - annyi fenyegető halál. Parányi kis lelke pedig elzárva magas falak mögött, mert retteg attól, hogy bántania kell másokat és saját magát is megsebzi. És mégis van egy fiú, aki meglátja benne a szépséget, megtalálja benne azt, amit szeretni lehet még akkor is, amikor...

"…az, ami most vagyok, nem kell, hogy állandó állapot legyen. Talán megváltozom. Talán most is változom éppen, pusztán azáltal, hogy hiszek abban, hogy képes vagyok rá."

Milyen megpróbáltatás lehetett Akos békés kis gyermeki természetének, hogy meg kellett tanulnia gyilkolni! Élnie a Noavekek között, akik meggyilkolták apját, szolgálni Ryzeket, aki Eijah-ból egy üres, manipulált bábot csinált. Tükörbe néznie minden elkövetett gyilkosság után és felvésni magára a jeleket a halálokét, amik az ő lelkén száradtak. És mégis képes volt szeretni, nem vált vadállattá, tette, amit parancsoltak neki, de ugyanolyan sérült volt legbelül, mint Cyra - és ezen a ponton találkozott a két karakter.

Kedves amatőr írók! Ezt a könyvet úgy kellene olvasni, mint egy tankönyvet. Sokat tanulhatnátok Roth világteremtéséről. Ebben a regényben több különböző világot teremtett, mind jól felépített és egyedi. Szokások, divat, ételek mind aprólékosan kidolgozva, ahogyan azt kell. 

Eleinte nekem is  zavarók voltak a nyelvtörő kifejezések és nevek, ezeket igazából nem kedvelem a sci-fikben. Talán ez is az oka, hogy egyes olvasók nehezen boldogultak a világ befogadásával. Nehéz volt társítani, hogy melyik leírás, melyik fura névhez tartozik. Amit még zavarónak tartottam, az "áram" és "áramfolyam" elnevezés. Nem tudom, hogy hangzik az eredeti műben, de nekem volt bajom vele, nem voltam képes elfogadni, nevetségesnek találtam. Magamban inkább az "áramlás" szót használtam, és így már jobban el tudtam képzelni azt a kék energiát, amit tiszteltek, és ami különleges képességgel áldott meg néhány szerencsés vagy kevésbé szerencsés szereplőt.

Egyetlen logikátlanság bántott a történetben, még az elején: amikor kihirdetik a sorsokat és veszélybe kerülnek a sorskegyelt gyerekek. Logikus lépés, hogy a szülő azonnal rohan értük az iskolába, hogy biztos helyre vigye őket. Logikátlan, hogy hazaviszi őket, az egyetlen helyre, ahol az ellenség rögtön keresni fogja őket. Ezt másként oldottam volna meg, így nagyon buta volt.

"Nem tudhatod, hogyan fog rád találni a sorsod, és nem tudom én sem. De addig is, bármi lehet belőlünk."

A Beavatott sorozattal ellentétben, most várom a folytatást.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A sok színes világ megálmodása, felépítése. Kedvemre időzhettem és barangolhattam benne. Sok mindenre rácsodálkoztam és én is tanulhattam belőle!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Jeanne Ryan: Nerve - Idegpálya

Komolyan mondom, ha minden olyan könyvértékelésemért, amit úgy kezdek, hogy "jó koncepció - rossz kidolgozás", kapnék egy ezrest, már gazdag lennék. Úgy látszik, ez a hiba már-már valamiféle írói betegség, ami sorra szedi az áldozatait. Gyakori probléma, a jelenkori írók nagy részét megfertőzi, ami elég szomorú - de az ezen való kesergéssel nem megyünk semmire. Úgyhogy ne is pazaroljuk rá a drága időt, inkább következzék egy rövid lecke az összeesküvés-elméletek világából!

Kezdetben vala az emberiség, ami népvándorlások, háborúk és vasfüggönyök miatt eltávolodott önmagától. Ezek a folyamatok családokat, barátságokat, szerelmeket szakítottak szét, elszigeteltségre és magányra ítélve a világot. A távolságból adódó akadályokat áthidalandó megszületett az Internet, később ennek torzszülött gyermekeként a közösségi média, amivel bár újra rátalálhattunk társainkra, nagy árat kellett fizetnünk mindezért. A szociálmédia ugyanis erősen befolyásolja életünket: boldog-boldogtalannak próbálunk megfelelni azzal, hogy telenyomjuk facebook-oldalunkat figyelemhajhász tartalommal, instagramunkat kajaportrékkal, moly-accountunkat menő könyvekkel való szelfikkel, amiken rosszabb esetben csak a lábaink látszanak - de persze ki lenne képes ilyesmire. Az élet látványcikké vált, a hírnevet lájkokban számoljuk, nem az asztalra letett alkotásokban vagy a valódi értékekben.

És ezzel el is érkeztünk az Idegpálya fő témájához: a rohanó világ legnagyobb őrülete, hogy vicces videókat posztolunk cicákról, zakózó öreg nénikről - vagy akár önmagunk lejáratásáról. Mindennek a tetejében megjelenik egy alkalmazás, ami mindezért a megtekintés fejében még pénzzel és értékes cuccokkal fizet is nekünk. Ráadásul pont azokkal, amikre vágytunk. Persze a játékosok számára ebben semmi gyanús nincs, miközben mások orra előtt vörös betűkkel villog a WARNING! felirat. De persze játékosaink, követőik unszolására, besétálnak a csapdába, és az áhított győzelemért akár az életüket is kockára teszik. Zseniális koncepció! Kár, hogy sz*rul van kidolgozva.

Rögtön a könyv legelején a fordítói szabadság egyik kegyetlen tréfájával találkozunk: a kedves fordítónk ugyanis következetesen MERSZ-nek nevezi a játékot, ami eredetileg a könyv nevét viseli. A jelek szerint semmilyen különleges oka nincs, hacsak nem az, hogy a fordító szerint a MERSZ rímel a NERVE-re, ami még csak nem is igaz. Mindegy, ez van, ezt kell szeretni.

Amúgy tudom ám, hogy én rontottam el: molyon többedik figyeltemnél láttam a könyvet, majd valaki linkelte az abból készülő film trailerét, amit én gyanútlanul megnéztem, és amit láttam, lenyűgözött. A film ugyanis csavart egyet a történeten: egyrészt a sokkal izgalmasabb kihívásokkal, másrészt azzal, ahogy bemutatja, hogyan válik a főhősnő a játék rabjává. Nemcsak, hogy lehetetlen helyzetekbe kerül, de a NERVE direkt úgy keveri a lapokat, hogy a lánynak ne legyen más választása, csak a játék: például elveszi a család pénzét. Ez Jeanne Ryan könyvéből hiányzik. És bár dicséretes, hogy a filmproducerek tanultak a könyv hibáiból, de az, hogy emiatt a történet java részét át kellett írni, kiábrándító.

A szereplőkben gyakorlatilag semmi extra nincs, de azért jó karakterek. Engem mondjuk, férfi lévén, nem varázsolt el Ian, a gödröcskéi miatt meg még át is akartam rendezni a képét; de a többiek néhol egész hitelesre sikerültek. Tommy érzései Vee iránt abszolút tipikusak, de ettől vált a személyisége hihetővé. Számomra Sydney volt a legkidolgozottabb, a viselkedése színésznőként és barátnőként is meggyőzőre sikeredett. Vee viszont valahol csalódást okozott. Többek közt az utolsó akciójelenetnél, amikor egyedül felismerte, hogy a többiekkel együtt a NERVE rabszolgája, és mindezt azzal a túszdrámával körítve oldja meg... undorítóan abszurd! Erre még rátesz egy lapáttal a valódi neve is, ami a becenevével együtt tökéletes Sailor Moon-utalás, és át is léptünk az abszurditásból röhej-kategóriába.

Persze egészében nézve nem rossz ez a könyv! Minden szidalmazása ellenére élveztem az olvasását, a figyelemfelkeltő prológustól a függővéges lezárásig. A filmet biztos, hogy meg fogom nézni, amint lehetőségem lesz rá. Aki szeretne addig is egy a könyvhöz hasonló élményt átélni, bizalommal ajánlom figyelmébe a Virtual Morality c. játékot, ami ugyanebből a szociálmédia által befolyásolt alaptételből indul ki, olykor humoros, olykor megdöbbentő tartalommal. A játék alapvetően egy interaktív videó, és a készítők honlapján ingyenesen végigvihető:

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 3/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 3/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A döbbenetes és mai témákat feszegető koncepció. Igen. Sajnálom, de kb. ennyi.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

John Shirley:BioShock: Rapture - A víz alatti város

Mi épít fel egy utópiát? Egy eszme, egy látomás vagy félelem? És mi kell ahhoz, hogy mindez disztópiába váltson át? Egy új eszme, egy új látomás és még több félelem?

Milyen őrült ötlet egy várost a víz alatt megépíteni? És mégis: az eredmény pedig egyszerre lenyűgöző és hidegrázós.

Azok közé tartozom, akik a játékon keresztül ismerték meg Rapture-t. És azok közé tartozom, akik a játékon keresztül szerették meg ezt a várost. Ezt a lezüllött, összeomlott, valamikori ragyogó helyet. Valahányszor ott jártam, mindig arra vágytam, hogy lássam teljes pompájában, most végre ez a vágy teljesült, de végig kellett néznem a pusztulását is. Sőt, nemcsak a városét, hanem Andrew Ryanét is. És mégis akarok még ennél is többet tapasztalni belőle, mert egy kivételesen jól megálmodott és felépített világ, olyannyira a legapróbb részletekig kidolgozva, ahogy azt látni szeretném az összes többi utópisztikus/disztópikus történetnél.

Aki Rapture-t választja, az többé nem hagyhatja el. Ez az ára annak, hogy egy esélyt kapsz. Esélyt egy új és jobb életre; ha tudsz vele élni, te leszel az élet császára. De esélyt kapsz ennél sokkal többre is, aminek nem biztos, hogy örülnél.

Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol mindent az érdek mozgat, ahol gondolkodás nélkül átgázolhatsz mindenkin, ahol bármit megtehetsz a sikerért, ahol nincsenek szabályok? Egyetlen dolgot nem tehetsz: embert ölni. Minden más eszközt megragadhatsz annak érdekben, hogy önmagad előrébb told.

Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol engedett a korrupció, a drog fogyasztás és a félelemkeltés? Csak egy dolgot nem tehetsz büntetlenül: ne köpj bele a Nagy Ember levesébe, mert ezt ő főzte.

Itt megteheted azt, amit a fenti világban nem. Itt nincs megkötve a kezed. Tönkretehetsz másokat. Őrült kísérleteket végezhetsz, veszélyes formulákkal üzletelhetsz. Megteremtheted az új embert, a szó szoros értelmében, amihez Ádám és Éva asszisztál.

A verseny mindenki számára szabad.

Üdvözöllek Rapture sötét oldalán.

Itt, ahol nincs isten, itt, ahol az ember teremt mindent. Megteremti a saját pusztulását, és az ember istenné válik, azzá, akit olyan görcsösen távol akart tartani városától Andrew Ryan. Eszméi alapján a legerősebb védőhálótól fosztja meg az utópiáját: a szociális hálózattól, ami egyben tarthatná a társadalmat, ami reményt adna azoknak, akik nem tudnak lépést tartani a versennyel. Az eszméből személyi kultusz  lesz, a tisztes polgárokból pedig embernek alig nevezhető, elkorcsosult lények, akik különleges képességeikkel egymást pusztítják.

Rapture-ból nincs menekvés. Vagy mégis?

Fantasztikus koncepció, izgalmas sztori, amiben érezni fogod George Orwell hatását.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek:3/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Ez a csodálatos Art Deco-ba álmodott világ. Az ív, amit Andrew Ryan karaktere végigjár. A pro-k és a kontrák, hogy akkor is gondolkodásra késztet a sztori, ha eddig nem foglalkoztál sem társadalomtudománnyal, sem politikával, de folyton keresed a megoldást, a gyenge pontot, ahol minden elromlott.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

Ez a könyv nálam telitalálat volt. Imádom a poszt-apokaliptikus disztópiákat, hihetetlen módon mozgatják meg a fantáziámat. A Végtelen ég alatt eddig az egyetlen regény, ami miatt felötlött bennem egy fanfiction lehetősége. Már csak ezért is jó könyvnek kell lennie, mert az utolsó betű elolvasása után sem engedett el.

Lehet nagyon szeretni és lehet másokhoz hasonlítgatni. Szerencsére én még a kezdetek kezdetén olvastam ezt a sztorit és nem kellett semmihez sem mérnem, csak önmagához és azt kell mondjam, fantasztikus olvasmány, amit azóta már többször újra olvastam. Talán, ha egy kicsit több reklámot kapott volna, akkor legalább annyira felkapott könyv lenne. mint mondjuk az Éhezők viadala.

A történet a szokásos klisék köré lett építve. A modern földalatti városok a technológia csúcsán, az életet programok és gépek teszik tökéletessé. Ezzel szemben a szabadban élő klánok, akik a természet törvényei által vezettetve harcolnak a túlélésért, csupán az ösztöneikre és képességeikre hallgatva. Van egy lány a technológia világából és egy fiú a vadak közül. Mindketten kitaszítva a maga kis társadalmából próbálnak együtt boldogulni. A köztük lévő hatalmas szakadék ellenére, legyőzve az ellentéteket, bolyongnak a szabadban számtalan veszélynek kitéve magukat.

A regény kiváló példa arra, hogy miért ne a borító és a fülszöveg alapján döntsünk amellett, hogy elolvassuk-e vagy sem. Érdemes belelapozni, garantáltan felkelti az érdeklődést néhány hasáb elolvasása után. Izgalmas olvasmány, amit nem tudtam letenni. Csupán egyetlen dolog volt számomra bosszantó: a nevek használata. Túl sokat találkoztam ezekkel a nevekkel más történetekben, és ettől kicsit sántított az olvasási élmény. Az írónőnek a felhasznált klisékből talán az utóbbi idők egyik legjobb disztópiáját sikerült kihoznia, még a Rómeó és Júlia mozaikot is sikerült kiszíneznie.

A helyszínek bemutatásával éppen annyit foglalkozott, ami szükséges. Se nem sok, se nem kevés. Hagy teret az olvasó fantáziájának is. A karakterek kidolgozottságával is elégedett voltam. Jó az írói stílus, olvastatja magát a könyv. Disztópia-rajongóknak kötelező, aki eddig nem találkozott még ezzel a műfajjal, megéri a próbálkozást, nem fogja megbánni.

Egyetlen hibája, hogy Magyarországon a folytatás(ok) nem jelentek meg. Azért nem adom fel, mert szeretném olvasni a trilógia következő két és a két feledik részét is. A goodreads-en elérte a 4,5 csillagot, ami szerintem kimagasló pontszám.

Erőssége: Végre egy történet, ami nem E/1-ben van elmesélve!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Újraolvasnám: IGEN - már kétszer megtörtént! :D

Tovább olvasok »

Andy Weir: A marsi

Bajban vagyok. Kezdjük ott, hogy világ életemben utáltam a biológiát. Kémiával már volt néhány érdekes köröm, néha egészen jóban is voltunk. Igazán jó kapcsolatom a fizikával volt, amit a mai napig is imádok. Mégsem volt elég ahhoz, hogy élvezni tudjam ezt a könyvet. Unatkoztam. Mert miről is szól ez a történet? Szegény Mark a Marson rekedt. Mit tehet? Feladja vagy alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz, és amit tud, megtesz a túlélésért. Véletlenül egy csomó mindenhez ért, naná, éppen ezért került be az expedícióba. A cél: a túlélés. Szóval ez egy túlélőshow. Vagy csak egyszerűen egy marsi valóságshow.

Az írói stílussal vegyes érzéseim vannak. Mark naplóbejegyzései nagyon jól sikerültek, de ami a többit illeti, említésre sem méltóak. Kapkodva, utólag beleírt, összecsapott töltelékek: legyen egy kicsit több tartalom, mert Mark szempontja az kevés, és a cselekmény is nullponton van, vagy túl rövid a könyv, csapjunk még hozzá egy pár sort. Ennek megfelelően Mark karaktere teljesen jó, a többiek pedig sápadtak. A koncepció unalmas, a sztori... sztori az egyáltalán nincs is. Legalább is nem élvezhető a számomra. Mark mindent megold, csak mindig legyen kéznél egy kis nyomásellenálló gyanta. Hát ha még vitt volna magával irodai kapcsokat is!

Jó kis erőltetett elmélet. Nem igazán tudom elképzelni, hogy a valóságban ez működne. Bár, ha Markról van szó, szerintem ennél sokkal többet is elbírt volna.

Számomra a túlélés is abszurd volt, de jó, elfogadtam a magyarázatot, mert a könyvnek valahogy el kellett indulnia. Mark egy nagy mázlista, túlélte a lehetetlent és még mennyi mindent a Marson, amibe más már régen meghalt volna. Én biztosan éhen haltam volna, mert nem vagyok biológus és nem tudtam volna termőföldet varázsolni a marsi talajból. Milyen jó, hogy véletlenül több hónapon keresztül hűtött krumplit is szállítottak a Marsra, gondolva a Hálaadásra. Potato fields forever!

A szárított borsót már miért hagyták ki az ünnepi menüből?

Szóval, nem értem mi ez az őrület e körül a könyv körül. Viszont egyértelmű volt számomra, hogy ebből egy nagyon jó filmet lehetne készíteni. Nagyon sok látványelem, megoldásra váró probléma, éles helyzet, és persze Mark. Szóval a film szerintem teljesen oké. Na és hát Matt Damon....

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Egyértelműen Mark karaktere és a tudományos rész kidolgozottsága.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Beth Revis: Túl a végtelenen

Az már annyira nem is meglepő, ha egy sci-fi-ben - jelen esetben egy űrhajón - kitör a járvány és megtizedeli a lakosságot/legénységet. A veszteség és a sok szenvedés felborítja az addig tökéletesen működő rendet, és elkerülhetetlenné válik, hogy átalakuljon a társadalom, és új eszmék, új szabályok szerint éljék tovább az életet, próbálva elkerülni egy újabb katasztrófát. A műfaji sajátosság, szokásos sablonra építve, egyfajta biztonsági zóna, aminek köszönhetően az író kizárja a rizikófaktorokat, nem nyúl bele semmilyen komoly témába, ami esetleg behatóbb kutató munkát igényelne, ezáltal kicsi a valószínűsége, hogy bakizzon.

Amit viszont nagyon sok sci-fi író elkövet: az új világ építésének hevében hülye neveket ad a régi dolgoknak, mert az annyira high-tech csengésű, annyira nem evilági, tehát hitelesnek tűnik. Persze könnyű átesni a ló túloldalára, és ahelyett, hogy az újdonság varázsa ragadna magával, idétlennek érezzük az elnevezéseket. Ugyanez vonatkozik arra, ha a személyneveket felváltják a köznevek. Annyira elcsépelt már, olyan bugyuta! Cseppet sem izgalmas, nem csalogató, nem nyűgöz le: unalmassá válik a sokadik ilyen regény után. Arról nem is beszélve, hogy nehéz megtartani a szereplő személyiségét egy ilyen húzásnál. Nekem általában olyan érzésem van, mintha egy cyborg naplóját olvasnám. Brrrr!

És ha már így felvázoltam azokat a kliséket, amikkel majdnem minden sci-fiben szembe találom magam, jöjjön az értékelés, mit hozott ki mindebből Beth Revis.

Disztópia. Mi más is lenne? Van egy űrhajó, ahol összezárva él egy rakás ember, és van egy diktatórikus hajlammal megáldott vezetőjük, aki azt hiszi, hogy a tökéletes társadalmat hozta létre. De ez a társadalom éppen összedőlni készül, látjuk a kezdeti jeleket, amit külső szemlélőként könnyen felismerünk. De honnan jön a széthúzó erő? Az éppen akkor kifagyasztott Amy személyéből, vagy sokkal mélyebben gyökerezik a probléma és belül kell keresni a bomlasztót? De az is lehet, ha valamit nem jó alapokra építünk, magától összeomlik. A szokásos kérdések, melyeket boncolgatni szeret minden disztópia-rajongó, és mindez csak a kezdet.

Nem fogok mesélni a hajón létrehozott társadalomról, annyit viszont megjegyzek, hogy nagyon érdekes, nagyon összetett és átgondolt. Olvasni kell, megismerni, felfedezni. A felfedezés örömét viszont senkitől sem szeretném elvenni. Egy jól megálmodott és még jobban megvalósított, megírt világ. Ismét átélheted azt az érzést, mintha te magad is jelen lennél és fedeznéd fel a tökéletesnek vélt, utópisztikus környezet apró építőköveit, amiket egytől egyig megkérdőjelezhetsz, elgondolkodhatsz rajta, megcáfolhatsz és akár még túl is agyalhatod: végül is hogyan lehetne ez mégis tökéletes és működőképes?

A szerelmi szál annyira elhanyagolható, hogy szinte nincs is. Nem ez a központi téma. Amy és Koros két egészen másként gondolkodó egyén a hajón lévő többi emberhez képest. Mindketten más szempontból közelítik meg a kérdést, más indokok, más értékrendszer, de egy felismerés: a dolgok nem működnek jól. Ez és az, hogy körülbelül egykorúak, az egyetlen közös bennük, ami talán éppen elegendő is, hogy ott lógjon a levegőben, ők ketten vonzódnak egymáshoz, és majd valamikor a jövőben kialakul valami közöttük.

A nyomozás kicsit vontatott: sok helyen idegesítő és logikátlan lépéseket tesznek a szereplők. Nem értem, miért nem rámenősebb picit Amy, miért nem vázolja fel a földi társadalmat Korosnak, miért nem mesél a történelemről... stb. Ezt hiányosságként éltem meg, de úgy gondolom, az írónő tudja, miért így írta meg. A tettes személye az első találkozásunk pillanatától nyilvánvaló volt. Koros leírja az illető különös ismertető jelét, de ugye ez senkinek sem tűnik fel! Talán ezt az apróságot kicsit későbbre tartogattam volna.

A regény elején a sok klisé miatt azt hittem, nem fog tetszeni, de a világ, a történet rácáfolt az előítéletemre és imádtam az egészet. Örülök, hogy egy újabb sci-fivel lettem gazdagabb, mert még mindig a kedvenceim közé tartozik. Örülök, hogy vannak még könyvek ebben a témában, és nem kell csalódnom bennük. Bárcsak több lenne! A Túl a végtelenen kedvenc lett! Néhány apróságtól eltekintve nem is tudok belekötni. A karaktereknél az E/1 miatti szokásos hiányosságot érzem, ezt mindig meg szoktam jegyezni, tudom, de annyira most ez nem dominál. A felépített világra helyezett hangsúly elhomályosítja ezt az apróságot.

A lezárás egy kicsit hirtelen volt nekem. Szerettem volna még benne maradni a történetben és látni, hogyan alakulnak a dolgok az Isten Áldásán, nagyon sok kérdés maradt bennem, ami miatt körömrágva várom a folytatást. Az egyetlen negatívum, amit felhozok: folytatásos. Egyre jobban haragszom a több kötetes regényekre. Úgy szeretnék egyetlen vastag könyvben olvasni egy egészen kerek történetet végleges lezárással úgy, hogy nem maradnak bennem kérdések.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek:4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A disztópia megalkotása, leírások, sztori...

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »