Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Fülszöveg a képre linkelve!

Lehet beszélni a szerelemről? Persze, lehet, de... Annyira mély, annyira intim és ahány, annyiféle. Lehet és kell-e egyáltalán definiálni? Érteni kell, érezni, vagy megélni? Nem beszélni róla, nem kérdezni.

"Semmi hogyan vagy miért."

Nem akarom tudni, miért szeretlek - szeretlek és kész. Nem akarom tudni, hogyan történt - megtörtént. Semmi agyalás, semmi magyarázat és semmi metafora. Mert van, amit nem lehet elmondani, van, amit képtelenség megfogalmazni és leírni, mert bátor vállalkozás ezt úgy megtenni, hogy minden ember és minden szerelem más. Teljes képet lehetetlenség festeni róla, hogy mindenki értse, valami hozzá hasonlót pedig mi értelme van? Nem lesz tökéletes, nem lesz igazi és nem lesz érthető.

A félelem sem. Lehúz, magába ránt, kicsúszik a lábad alól a talaj. De amikor vakmerően nekivágsz a harmadik, eddig ismeretlen, titkos tónak, hogy felfedezd, mit rejt, még nem érdekelt mindaz, amit ott találsz, nem érdekel az odavezető út; az alagút falán rikító, obszcén figyelmeztetések sem. Vigyázz! Nem hallgatsz rá, mert hajt a kíváncsiság, tovább evezel, túl a biztonsági zónán, elhagyod a második tavat. Vállalod a kalandot. Csak akkor ijedsz meg, amikor már a lelked a tét és rájössz, sokkal sérülékenyebb vagy, mint gondoltad. Még eldöntheted, alámerülsz? Vállalod? Bármi lesz is? De viszed magaddal a kételyt is. A kétely beférkőzik, megfeneklik, belakja magát. Mint a Ház a tó mélyén. Nem kellene ott lennie, de úgy van jelen benned, mintha mindig is ott lett volna.

Miért éppen egy ház a tó mélyén? Lehetne egy feneketlen, sötét, felfedezésre váró barlang is. Lehetne egy vad folyó is, amin sodródunk, vagy az óceán közepén ringatózó tutajunk. Bármelyikre is bíznánk magunkat, a félelem ott lesz az ismeretlentől. Ahogy a szerelem is félelmet ébreszt bennünk. Elveszítjük az ellenőrzést az érzelmeink felett, félünk az új, eddig nem tapasztalt mélységtől, érzelmektől, de leginkább attól félünk, hogy elveszítjük magunkat és többé már nem leszünk ugyanazok.

A szerelem mindenkinek a magáé, és ezért volt unalmas ez a könyv. Oldalról oldalra próbálja magyarázni, hogy ne firtassuk, csak merüljünk el benne és fedezzük fel. És oldalról oldalra győz a fiatalok kíváncsisága, ami még csak nem is valóságos - hogy lenne valóságos, ha a karakterek sem életszerűek? Hé, srácok! Ti komolyan az eddigi randijaikról beszéltek a következő jelölttel való első randin? Amélia, a gyönyörű neveden kívül mást sem tudok rólad, csak azt, hogy vakmerő vagy. James, a kőműves dekoltázsodon túl annyit láttam belőled, hogy egy kissé nyámnyila vagy. Olyanok vagytok, mint a hideg tóvízben úszkáló halak, minden érzelem nélkül és egy nap kitaláljátok: legyünk szerelmesek! És azt játsszátok, hogy szerelmesek vagytok. Mikor estetek szerelembe? Amikor képletesen fedeztétek fel egymást a tó alatti házban, ahogy újabb és újabb ajtókat nyitottatok ki, és az író által unalomig ismételt leírásokon keresztül szemlélhettük, hogyan válik ismeretségetek szerelemmé? Milyen színű Amélia szeme? Hogyan eszi a pizzát? Mi a kedvenc filmje? Milyen James bőrének az érintése? Mi a kedvenc könyve? És milyen az, amikor csak fogjátok egymás kezét? És akkor kitaláljátok, hogy holnap meg fog történni. Ott lent, a víz alatt. És megtörténik, elveszítitek a szüzességeteket, és vele együtt egycsapásra el is romlik minden. Győzött  a kíváncsiság. Csak halkan jegyzem meg, hogy James testnedvei vízben való lebegésének a metaforáját már nem tudtam értékelni.

James és Amélia párbeszédei üresek. Az elhangzott szerelmi vallomásokat nem tudom elhinni. Nem érzem át a félelmüket, amit a merülés és a víz alatti veszélyen keresztül kellene megélnem. Nem félek. Pedig víziszonyos vagyok és undorodom a halaktól. A döglött halaktól, amik gülü szemmel merednek rám, még inkább undorodom. De nem érzem. Nem fuldoklok, nem fojtogat, pedig valami ilyesminek kellene lennie a szerelem fullasztó érzéseinek, ami eluralkodik rajtam. Nem tolul véremben az adrenalin és azt sem hiszem el, hogy a két főhős rettegne attól, hogy belépnek egy víz alatti házba, ami sok-sok veszélyt rejt magában. Amúgy hogy bírták ennyi ideig levegő nélkül? Hogy tudtak ennyi mindent felfedezni egyetlen lélegzettel? Úgy, hogy ott lüktet ereikben a félelem? Sok helyen sántít ez a metafora. Hogy jutottak el ilyen mélységekig? Nem igazi mélységig, mert ezt sem hittem el. Ha két ember ilyen szinten elmerül egymásban, az jó, nagyon jó. Én is csak lebegnék a tutajon a víz felszínén és fognám a fiú kezét. Az egyetlen dolog, amitől félnék, hogy elveszítem őt. Ezek ketten meg csak megkarcolták a szerelem felszínét, nem hiszek a mélységben, amit megjártak, nem hiszek a félelmükben sem, nem hiszek a szerelmükben.

Josh Malerman nem tudott meggyőzni.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A vízalatti ház ötlete, de azt hiszem, jobban tetszett volna, ha egy másik sztorit ír köré.

Újraolvasnám: NEM