Szaszkó Gabriella: Maradj velem

David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt.David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz…

Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik?

Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?

***

Ez a könyv oda fog ütni, egy kicsit leküld a padlóra. Bevallom, én magam is sokáig halogattam az olvasását, mire bele mertem kezdeni. Nehéz témát boncolgató lélektani regény, hiánypótló, mert még mindig homokba dugjuk a fejünket és keveset beszélünk ezekről a témákról.

Egy hetem volt a temetésig, hogy elmeséljem a történetünket. Azt, hogy Chris, hogyan mentette meg az életemet a saját anyánktól.

Rögtön az első sorok belehelyeznek a tragédiába, szívszorító, ahogy David testvére lakásába siet, ahol Chris kiontotta életét. Nem kell sok, hogy megtudjuk, ez a tragédia sokkal mélyebben gyökerezik, a távoli gyerekkorban és talán azon is túl, mert hiszem, hogy bizonyos minták generációról generációra öröklődnek.

David, hogy feldolgozza a gyászt és kiderítse, hogy mi vitte rá testvérét arra, hogy eldobja az életét, leül és megírja gyerekkoruk történetét. Közben leás saját lelkének mélyébe is, elmeséli, ő hogyan lett függő, őszintén feltárja tetteit és azokat a dolgokat, amikre egyáltalán nem büszke. A múlt és a jelen eseményei váltakoznak a regényben, látjuk, hogy David és Chris exbarátnője, Amy hogyan küzd meg a gyász feldolgozásával, hogyan egészítik ki a történetet olyan mozaikdarabkákkal, amik csak náluk vannak meg. Ez egy csodálatos metafora arra is, ahogyan két lélek kiegészíti egymást, Amy és David egyre közelebb kerülnek egymáshoz. 

Elmosolyodtam. A meleg deszkák között szinte éreztem bátyám szellemének jelenlétét. Jól emlékszem, mennyiszer ült ki így a hídra, lehetett bármilyen évszak. Lelke olyan könnyedén csusszant keresztül az ujjaim között, mint Amy selymes haja.

Tetszik a regény felépítése, hogy a múlt feldolgozása mellett a jelen is tartogat olyan mozzanatot, amivel meg kell birkóznia a két fiatalnak. Hiszen nehezen emészthető számukra az is, hogy mindkettőjük életében Chris meghatározó helyet foglalt el. Erkölcsileg kell felülemelkedniük a tényen, hogy David saját bátyjának exével kavar, és valahogy mindezt realizálniuk kell, hogy a kapcsolatuk működőképes legyen. Ezt még az is nehezíti, hogy David sikeres íróként élete egy részét a nyilvánosság előtt éli.

A jelen eseményei bár szintén komorak, de pörgősek, életszerűbbek, érezni bennük a lüktetést, a feloldás lehetőségét, míg a Glen Falls-beli, vagy a közelmúlt történései inkább lassan hömpölyögnek. Néha úgy érzem, megállt az idő, és a szereplők egy csapdában rekedtek, amiből nincs kiút. Ez nagyon jól ábrázolja azt a kétségbeesést, mélységet, tehetelenséget, amiket gyerekként élhetett át a két fiú, akik nem tudtak élni a jogaikkal, nem tudtak kijutni terhelt gyerekkorukból.

A kérések kiszolgáltatják az embert. Gyerekként, ha valamit nagyon szeretnénk, másokon múlik, hogy megkaphatjuk-e. Anyám nagyon jól tudta ezt, élt is a lehetőségével.

A Maradj velem a felnőtté válás és felelősségvállalás története. Kegyetlenül az arcodba vágja, hogy az ilyen körülmények között élő gyerekek ideje korán komor, örömtelen kis felnőtté válnak, elveszítve ártatlanságukat, kényszeresen, szorongva igyekeznek egyben tartani életüket, vagy éppen menekülnek, lázadva rohannak végzetük felé. Az alkoholista anya kegyetlen rombolása, érzéketlensége taszítja a két fiút egy olyan életbe, ami egy mocsárhoz hasonlítható. Próbálnak szabadulni belőle, de az folyton visszarántja őket.

Az, aki az életünket adta, hogy aztán elérje, ne is akarjuk az egészet.

Nem volt könnyű ezt a könyvet olvasni, rengeteg kérdés merült fel bennem, de a leghangosabban a miértek szóltak.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Charles Benoit: Te… voltál

Azon tűnődöm, mennyire régen is volt, hogy kritikát írtam bármiről is. Az utóbbi időben sok mindent átértékeltem magamban; bizonyos dolgok teret követeltek maguknak, másokat tudatosan felfüggesztettem, hogy időt nyerjek, így a kritikaírás low priority kategóriába került. Mivel azonban a Te… voltállal kapcsolatban kissé igazságtalannak tartom a molyok elbírálását, úgy döntöttem, kihasználom a könyv nyújtotta döbbenetemet és monitorra karcolom meglátásaimat, mielőtt felemészti őket egy új könyv iránti lelkesedésem.

Azt a kurva eget!

Az ifjú Kyle Chase története tipikusan az a mű, amit érdemes egy sötét, csendes sarokban olvasni, fejedbe húzott kapucnival, teljesen átadva magad az élménynek – mindezt annak tudatában, hogy napokig kínozni fog. Az élmény, amit a tragédiáján keresztül közvetít, semmilyen korábbi olvasmányomhoz nem hasonlítható. Fájdalmas, de megérthető, kegyetlen és felemelő, mint a Pink Floyd Fala, amiben a főhős a végletekig durva rothadásból jut el a megdicsőülésig. Egyedi mondanivalóját nem mindenki tudja befogadni - lásd fentebb -, pedig a tanulság, a kijózanító felismerés ott van mindazok számára, akik képesek túllépni a romantikus, erotikus és fantasy alapú divatolvasmányokon.

A stílus meglepően eredeti: az E/2-es leírás úgy 5-10 oldalon keresztül megakasztott, utána már csak azt vettem észre, hogy jobban segíti az azonosulást, mint a szokványos első személyű megfogalmazás. És ez nem minden: hiába voltam tizenkét közoktatásban nevelt évem alatt jó tanuló, Kyle számos gondolatában magamra ismertem. A mindennapi élet hiábavalósága, az iskola fölöslegessége, a klikkesedéstől való tökéletes undor, a felnőttek és a felnőtté válás irányában tanúsított félelem szerintem valamennyiünk számára ismerős dolgok. A romlás, ami Chase útja lett, csak egy lehetséges alternatíva, egy olyan út, amit egyikünk sem választott, ezért is érdekes most megtapasztalni. Az iskola csíráira jellemző teszetoszasága miatt hamar átveheted a regényben betöltött helyét a saját gondolataiddal, mint Te, a könyv valódi főszereplője.

Na és ki rendezi a darabot? Zack önelégülten vállalja magára ezt a szerepet, és mindent megtesz, hogy pokollá tegye a Te életedet. Hogy miért? Mert unatkozik. Mi van?! Talán Te még sohasem unatkoztál? És mit tettél annak érdekében, hogy ne unatkozz? Nyilván nem törnél be sehová, nem hugyoznád le a nemeziszed cuccait – de Te most mégis megtetted. Bennem nincs vád, nem ítéllek el, ahogy Zacket sem. Yagami Light a Death Note-ban úgy kezelte az unalmát, hogy embereket gyilkolt – őt miért fogadod el jobban, mint Kyle-t és Zacket?!

És ha mindezt elfogadod, hirtelen rádöbbensz, hogy Kyle és Zack is csak abba a hibába esett bele, mint a legtöbb könyvhős, mint Shakespeare karakterei, vagy akár Te magad: többek akartak lenni. Hogy ezt a lehető legrosszabb módon tették, az már más lapra tartozik – végső soron a módszereik vezetik el őket kegyetlen bukásukhoz, melyben Kyle megdicsőül, Zack pedig elvész. Ha ebből a szempontból nézed, Te sem vagy másabb, mint ők.

Bár mondhatnám, hogy kötelező darab, de a súlya miatt senkit sem akarnék biztatni az elolvasására. A merészeknek azonban sok szerencsét kívánok hozzá, nem fogtok csalódni!

Csak egy érdekesség: nyilvánvóan nem Zack a valódi rendező. Hanem az, aki ezt a történetet meséli… Na de ki is az?!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Fülszöveg a képre linkelve!

Micsoda egy okosan kitalált disztópia ez! Túl azon, hogy mennyire megrázott ez a könyv, nőként milyen nehezen viseltem a szolgálólányok kiszolgáltatottságát, azokat a pillanatokat, amikor Fredé visszaemlékezéséből láthattam, hogyan vettek el a nőktől mindent és a valódi okok feltárásának ismeretében - mégis ámulok és bámulok e fölött a zseniális világ és mű fölött.

Annyi mindenre használták ürügyként a vallást, hogy teljesen hitelesnek találom, hogy a férfi politikai elit részéről jól megkomponált, alapos tervezés után az Úrnak "tetsző" fundamentumra építenek egy új kort, új világot. Hitelesnek találom, ez igaz, de korántsem megvalósíthatónak. Rengeteg a rés, és úgy gondolom, hogy egy ilyen állam születése Észak-Amerika területén teljesen kivitelezhetetlen lenne. Jó Atwood elgondolása, kiváló ötlet, de nem kivitelezhető. Talán egy Írországnyi szigeten, vagy Új-Zélandon, de még Ausztráliát is el tudom képzelni, de nem Amerikában. Oldalakon keresztül sorolhatnám az okokat, de nem fogok belemenni a fejtegetésbe, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy a Gileád Köztársaság létrejöhetett. Ha már Orwell ihlette a könyvet, meg is jegyzem, hogy annak a disztópiának a létezését szemrebbenés nélkül elfogadtam, de egy kicsit túllicitáltnak érzem és kérkedőnek az írónő helyszínét. Magyarázatai számomra nem helytállóak, könnyen cáfolhatók, de összességében mindössze ennyi, amivel elégedetlen voltam.

Rendfenntartók, katonai ellenőrzőpontok, Szemek mindenhol. Mindenki figyel mindenkit, senki sem bízik a másikban és még a rendszert létrehozó politikusoknak is van félnivalójuk. A híradók megkérdőjelezhető katonai akciókról számolnak be, amikről gyanítható, hogy nem is léteznek, de a propaganda működik. Valóban? Fredé megkérdőjelezi, és én magam is, az olvasó, a kritikus szemével figyelve a rendszer buktatóit. Ugyan már, a mai kor szülötteit nem lehet átverni pár perces videóanyaggal! Ezen a ponton ijesztően kapcsolódik a történet az 1984-hez, az álhíradások szerepe viszont kissé nevetségesen hat Atwood világában, és éppen ettől valahogy mégis ijesztő. Ezt az utópiát élhetetlenebbnek találom, mint azt, ami megihlette. 

Minden hazugság. A legnagyobb a túlbuzgó vallásosság, ami a valaha látott legnagyobb álszent képmutatás. A Biblia mindenre ad magyarázatot, mentséget, csak a megfelelő értelmezést kell hozzá társítani és azt terjeszteni, míg végül mindenki bekajálja. Kivéve a rendszert létrehozókat, mert, ugye, pont ők azok, akik a Bibliát felhasználják céljuk érdekében. Valójában csak férfiuralmat akarnak, kiváltságokat maguknak, irányítható nőket és irányítható alacsony rangú férfiakat, aki nem juthatnak nőkhöz. Legkevésbé termékeny nőhöz! Mert ebben a megkomponált vallásos és prűdnek látszó társadalomban is van igény arra, hogy a férfinak több nő kell! Mert az otthon ülő, unalmas és sikeresen elnyomott feleség, akiben semmiféle szikra sincs, képtelen gyereket szülni. És már van is ürügy arra, hogy a férfi legálisan még egy nőt vihessen a házba, és okosan kitalálva elég gyakran cserélődik is az a szolgálólány, ha nem tud teherbe esni. Márpedig nem tud. De minden törvényes keretek között folyik, az asszony szája pedig be van tömve azzal, hogy cserében kap egy gyereket. Úgy, hogy a másiktól elveszik.

Jól ki lett találva a szolgálólányok piros ruhája, belemagyarázva a vér és az élet jelentését, holott mindenki tudja, hogy a piros ruha valójában mint szimbolizál! Apró kis utalás ott van mindenhol az írónő részéről, hogy nem kell ám bekajálni ezt a társadalmat, mert ugyanúgy hamis, mint a többi kitalált utópia. A keserű valóság, hogy Gileádban minden a pi... a nő körül forog. A szolgálólányok piros ruhás apácáknak álcázott örömlányok, csak éppen nincs tarifájuk.

Orwell művéhez hasonlóan itt is a legfelsőbb hatalom igényeit szolgálja az új rendszer, mindenki más feláldozható. Még a termékeny nő is. Ugyan, ki akart itt valójában gyereket? A nők, de nekik nincs szavuk. A férfiak egyszerűbb, felügyelhetőbb életet akartak maguknak, engedelmes feleséget és változatos szerelmi életet. Kisarkítva ez Gileád. Minden, ami veszélyezteti a rendszert, eltörölhető, likvidálható. Ha nincs fenyegető elem, hát előhúznak valahonnan egy ártatlant, ráfogják és nyilvánosan végeznek vele, hogy a fegyelem fent legyen tartva. Így működött ez valamennyi diktatúrában, "az Úr nevében", ámen.

Ne ragozzuk túl, olvasni kell! Gondolatébresztő könyv, remek vitatéma.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A világábrázolás, a finom utalások és az üzenet, amit magában hordoz.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

Fülszöveg a képre linkelve!

Lehet beszélni a szerelemről? Persze, lehet, de... Annyira mély, annyira intim és ahány, annyiféle. Lehet és kell-e egyáltalán definiálni? Érteni kell, érezni, vagy megélni? Nem beszélni róla, nem kérdezni.

"Semmi hogyan vagy miért."

Nem akarom tudni, miért szeretlek - szeretlek és kész. Nem akarom tudni, hogyan történt - megtörtént. Semmi agyalás, semmi magyarázat és semmi metafora. Mert van, amit nem lehet elmondani, van, amit képtelenség megfogalmazni és leírni, mert bátor vállalkozás ezt úgy megtenni, hogy minden ember és minden szerelem más. Teljes képet lehetetlenség festeni róla, hogy mindenki értse, valami hozzá hasonlót pedig mi értelme van? Nem lesz tökéletes, nem lesz igazi és nem lesz érthető.

A félelem sem. Lehúz, magába ránt, kicsúszik a lábad alól a talaj. De amikor vakmerően nekivágsz a harmadik, eddig ismeretlen, titkos tónak, hogy felfedezd, mit rejt, még nem érdekelt mindaz, amit ott találsz, nem érdekel az odavezető út; az alagút falán rikító, obszcén figyelmeztetések sem. Vigyázz! Nem hallgatsz rá, mert hajt a kíváncsiság, tovább evezel, túl a biztonsági zónán, elhagyod a második tavat. Vállalod a kalandot. Csak akkor ijedsz meg, amikor már a lelked a tét és rájössz, sokkal sérülékenyebb vagy, mint gondoltad. Még eldöntheted, alámerülsz? Vállalod? Bármi lesz is? De viszed magaddal a kételyt is. A kétely beférkőzik, megfeneklik, belakja magát. Mint a Ház a tó mélyén. Nem kellene ott lennie, de úgy van jelen benned, mintha mindig is ott lett volna.

Miért éppen egy ház a tó mélyén? Lehetne egy feneketlen, sötét, felfedezésre váró barlang is. Lehetne egy vad folyó is, amin sodródunk, vagy az óceán közepén ringatózó tutajunk. Bármelyikre is bíznánk magunkat, a félelem ott lesz az ismeretlentől. Ahogy a szerelem is félelmet ébreszt bennünk. Elveszítjük az ellenőrzést az érzelmeink felett, félünk az új, eddig nem tapasztalt mélységtől, érzelmektől, de leginkább attól félünk, hogy elveszítjük magunkat és többé már nem leszünk ugyanazok.

A szerelem mindenkinek a magáé, és ezért volt unalmas ez a könyv. Oldalról oldalra próbálja magyarázni, hogy ne firtassuk, csak merüljünk el benne és fedezzük fel. És oldalról oldalra győz a fiatalok kíváncsisága, ami még csak nem is valóságos - hogy lenne valóságos, ha a karakterek sem életszerűek? Hé, srácok! Ti komolyan az eddigi randijaikról beszéltek a következő jelölttel való első randin? Amélia, a gyönyörű neveden kívül mást sem tudok rólad, csak azt, hogy vakmerő vagy. James, a kőműves dekoltázsodon túl annyit láttam belőled, hogy egy kissé nyámnyila vagy. Olyanok vagytok, mint a hideg tóvízben úszkáló halak, minden érzelem nélkül és egy nap kitaláljátok: legyünk szerelmesek! És azt játsszátok, hogy szerelmesek vagytok. Mikor estetek szerelembe? Amikor képletesen fedeztétek fel egymást a tó alatti házban, ahogy újabb és újabb ajtókat nyitottatok ki, és az író által unalomig ismételt leírásokon keresztül szemlélhettük, hogyan válik ismeretségetek szerelemmé? Milyen színű Amélia szeme? Hogyan eszi a pizzát? Mi a kedvenc filmje? Milyen James bőrének az érintése? Mi a kedvenc könyve? És milyen az, amikor csak fogjátok egymás kezét? És akkor kitaláljátok, hogy holnap meg fog történni. Ott lent, a víz alatt. És megtörténik, elveszítitek a szüzességeteket, és vele együtt egycsapásra el is romlik minden. Győzött  a kíváncsiság. Csak halkan jegyzem meg, hogy James testnedvei vízben való lebegésének a metaforáját már nem tudtam értékelni.

James és Amélia párbeszédei üresek. Az elhangzott szerelmi vallomásokat nem tudom elhinni. Nem érzem át a félelmüket, amit a merülés és a víz alatti veszélyen keresztül kellene megélnem. Nem félek. Pedig víziszonyos vagyok és undorodom a halaktól. A döglött halaktól, amik gülü szemmel merednek rám, még inkább undorodom. De nem érzem. Nem fuldoklok, nem fojtogat, pedig valami ilyesminek kellene lennie a szerelem fullasztó érzéseinek, ami eluralkodik rajtam. Nem tolul véremben az adrenalin és azt sem hiszem el, hogy a két főhős rettegne attól, hogy belépnek egy víz alatti házba, ami sok-sok veszélyt rejt magában. Amúgy hogy bírták ennyi ideig levegő nélkül? Hogy tudtak ennyi mindent felfedezni egyetlen lélegzettel? Úgy, hogy ott lüktet ereikben a félelem? Sok helyen sántít ez a metafora. Hogy jutottak el ilyen mélységekig? Nem igazi mélységig, mert ezt sem hittem el. Ha két ember ilyen szinten elmerül egymásban, az jó, nagyon jó. Én is csak lebegnék a tutajon a víz felszínén és fognám a fiú kezét. Az egyetlen dolog, amitől félnék, hogy elveszítem őt. Ezek ketten meg csak megkarcolták a szerelem felszínét, nem hiszek a mélységben, amit megjártak, nem hiszek a félelmükben sem, nem hiszek a szerelmükben.

Josh Malerman nem tudott meggyőzni.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A vízalatti ház ötlete, de azt hiszem, jobban tetszett volna, ha egy másik sztorit ír köré.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Lois Lowry: Nyáron történt

Sokféleképpen jelen van az életünkben a változás. Van, amikor egy költözés indítja el a folyamatot. Összecsomagoljuk addigi életünket és elindulunk valami ismeretlen felé, ahol nem tudjuk, mi vár majd ránk. Addigi életünk minden egyes szálát elvágjuk. Szálakat, amik emberekhez, szomszédokhoz, barátokhoz, osztálytársakhoz fűztek, mint amikor lezárunk egy fejezetet.

Ez a sztori Molly epilógusa. A véget meséli el, egy fiatal élet elmúlását. Ugyanakkor prológus is, mert Meg most kezdi felfedezni önmagát, kikukucskálva nővére árnyékából, ahol eddig, alul értékelve képességeit, adottságait, nem tudott kibontakozni. Egyszerre szomorú és szép történet, egy tizenhárom éves lány szemén keresztül, ahogy szembesül az elmúlással, a búcsúval és az állandóan jelenlévő lelkiismeretével.

Az írói stílus tökéletesen visszaadja egy tizenhárom éves lány naplójának hangulatát. Fájdalmasan őszinte gondolatok, a marcangoló féltékenységgel való örökös harc, az önbecsülés hiányával karöltve képesek kimondatni olyan gondolatokat, amikkel másokat megbánthatsz. Meg értékrendszerének látványos átalakulását követhetjük figyelemmel. Hogyan csap a külső, felszínes megítélésből a mély, belső értékek felfedezésébe, ahogyan tizenkét éves kislányból gyakorlatilag felnőtté válik egyetlen nyár leforgása alatt. A regény hangulatában az első oldaltól érezni a veszteség torokszorítóan fájdalmas ígéretét, és hogy fel tudd dolgozni, Lois Lowry ügyesen elrejtett kapaszkodókat biztosít számodra, hogy végig tudj haladni ennek a történetnek a vonalán a végkifejletig, a remény lépcsőfokain lépkedve.

Ilyen kapaszkodó például az anya kézimunkája. A takaró az élet szimbóluma. Molly létezésének, itt létének gyönyörű metaforája, a középpontból kiindulva a lány pillangós ruhájának kockáival, mintha egy emlékkönyvet lapoznánk fel. Ahogy múlnak az évek, úgy változnak a ruhák, a hozzájuk fűzött emlékek, a nővé válás pillanatáig, az első melltartóból kivágott kockától az elnyűtt farmerokig. Mire elkészül a takaró, a család is feldolgozza a megváltozhatatlant, az elkerülhetetlen búcsút.

A mérleg a történet végére egyensúlyban marad. Az élet értelme, az örökös körforgás, valaki elmegy, valaki születik, a lehetőség, hogy meghal valaki, éppen úgy lehetséges egy csecsemőnél, mint egy tizenhat éves lánynál.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori:4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokatlanul életszerű ábrázolás, fölösleges hatásvadászat nélkül. Végre egy olyan regény, amiben helyén tudtam kezelni a rákos beteg elvesztését. 

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Julie Anne Peters: Amikor ​ezt olvasod, én már nem leszek

Durva, egyre gyakrabban előkerülő téma, fájdalmas háttérsztori, elgondolkodtató események - pont, ahogy szeretem. Az indokolatlanul hosszú cím láttán azonnal kívánságlistára tettem a könyvet, nemrég sikerült is beszereznem, hogy lássam, van-e olyan jó, mint ahogy a fülszövegben látszik. Nos, témájában, leírásaiban és eszköztárában kiemelkedő volt, mégsem vagyok maradéktalanul lenyűgözve.

A könyv Daelyn életének utolsó 23 napját mutatja be - vagy nem, de ezt az írónő már az olvasóra bízta. Aki ebből kifolyólag állandó depresszióra, öngyűlölő gondolatokra, a világtól való elzárkózásra számít, jól teszi. Nem azt mondom, hogy ez a könyv szomorú, egyáltalán nem az - az ügyeletes szépfiú, Santana gondoskodik róla, hogy ne legyen az -, de nem sok olyan tényező akad benne, ami oldaná ezt a feszültséget, szóval csak óvatosan!

A belső nézőpont miatt minden karaktert Daelyn szűrőjén keresztül látunk, ami nem biztos, hogy hitelessé teszi őket. Maga Daelyn az iskolai kegyetlenkedés áldozata, szenvedése miatt rendkívül negatívan tekint maga körül a világra, miközben igyekszik eltüntetni létezésének nyomait. Santana a maga démonjai miatt görcsösen jópofa akar lenni, ami miatt nekem inkább erőltetettnek tűnt, mint hiteles karakternek. Daelyn iránti szeretete kiemeli őt a szürkeségből, emiatt végül is szerethető karakternek bizonyult.

Kiemelném a leírásokat: egy-egy apróság nagyon meggyőzővé tette Daelyn elhatározását. Az olyanokra gondolok, mint például amikor Daelyn elkezdi a szüleit magában a keresztnevükön szólítani, vagy amikor az öngyilkosság módszereivel kapcsolatban olvas. Azt viszont változatlanul nem értem, hogy nem vették észre a szülei, hogy eltűntek a lányuk cuccai, nem is említve azt a hibát, ami miatt az elejétől ducinak hittem főszereplőnket, a könyv közepére meg kiderült, hogy valójában nem az. De ezektől eltekintve a leírások rendben voltak.

Amiről külön is szólnék néhány szót, maga az Át-a-fényen nevű honlap. Hidd el, nem támogatom az efféle elképzeléseket, de maga a koncepció szerintem zseniális. Annál is inkább, mert az én meglátásom szerint nem hajszolja bele a felhasználókat az öngyilkosságba. Mindössze felvázolja magát a lehetőséget, az egyes módszereket, és időről időre olyan kérdésekkel bombáz, hogy végül belegondolhass abba, mit is teszel. És ami az igazán érdekes benne: névtelenséget biztosít a többi felhasználó előtt. Épp ezért mindenki szabadon le meri írni a problémáit, azt a sok tragédiát, ami végül az oldalhoz irányította őket. És ez az igazán érdekes benne: minden kis X.Y. egy külön történet, valaki, aki szenvedett, aki küzdött és feladta. De mint fentebb is írtam: volt választásuk. Hogy ezek után a DI-listán szereplők valóban megtették-e avagy sem, igazán jó kérdés... Ajánlom végiggondolásra!

Még egyszer, távol álljon tőlem, hogy bárkit egy ilyen oldal böngészésére biztassak! Annál inkább, mert sokan óhatatlanul is hasonlítgatják az Át-a-fényent a manapság tömeghisztériát kiváltó Blue Whale-mozgalomhoz. Na már most két dolog: egyrészt a kettőnek a világon semmi köze nincs egymáshoz! Az Át-a-fényennel ellentétben a Blue Whale konkrét feladatokat ad az életed tönkretételére. Tulajdonképpen belehajszol az öngyilkosságba, ami megint csak hülyeség: ha egyszer öngyilkos akarsz lenni, mi értelme előtte 50 napig sanyargatnod magad?! És itt jön be a másik dolog: mint mondtam, van választásod! Az oldalt hibáztatni az öngyilkosságért szimplán gyávaság. Mert a delikvens simán dönthetett volna úgy, hogy szakemberhez fordul, segítséget kér, beszél róla - na, nem úgy, mint Hannah Baker, hanem komolyan! A Blue Whale ötletét már csírájában is erkölcstelennek tartom - de ha valaki a mozgalom teljes ismeretében mégis úgy dönt, hogy beszáll a játékba, szerintem az illető a hülye, nem a honlap.

Szóval ezt mozgatta meg bennem Julie Anne Peters könyve. A karakterábrázolás és a történet kidolgozatlansága ellenére mindenkinek ajánlom egyszeri elolvasásra; tanulságos élmény mind irodalmi, mind erkölcsi szempontból. Azokkal pedig, akik szokás szerint ezen háborognak, tájékoztatásul közlöm: az Amikor ezt olvasod... egyáltalán nem függővéges! Ez a könyv egy öngyilkosság elleni kampány részeként íródott, ezért úgy fejezték be, hogy vita tárgyát képezhesse a történet lezárása. Remélem, nemcsak én olvastam el a könyv végén lévő segédanyagot. Tehát szó sincs függővégről, tessék szépen abbahagyni az ezen való hisztit! Viszont muszáj feltennem a kérdést azoktól, akik olvasták: szerintetek végül öngyilkos lett Daelyn?

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Érdekes a világábrázolás, a koncepció, magának az Át-a-fényennek az ötlete. A vita alapján sokan tévesen a honlapot okolják Daelyn öngyilkos gondolatai miatt, de ez egyrészt nem igaz, másrészt elég morbid ötlet ahhoz, hogy elgondolkodtasson.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít ​a szörny

"Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék. S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád."

Friedrich Nietzsche szavai beillenének a Szólít a szörny mottójának. Számtalan olyan művet olvastam már, ami valahol meghatározóvá vált az életemben, de úgy vélem, Patrick Ness könyve magasan túlszárnyalta mindet. Annyira magával ragadott a könyv, hogy a szörny első története után, azaz kb. a könyv harmadánál a kedvenceim listáján landolt. Sok tekintetben elgondolkodtatott, rengeteget hozzátett a világlátásomhoz és megerősített, hogy olykor felmerülő, egészen bolond gondolataim nem is annyira bolondok, mint korábban hittem.

Három történet tőlem, a negyedik a tiéd, melynek középpontjában: az igazság. Azt hiszem, ha az ember szörnyekkel találkozik, egy kicsit többre számít. Valahogy így volt vele Conor is, míg rá nem jött, hogy az igazság néha ezerszer durvább, mint bármilyen szörny, akivel csak szembe kell néznie. Fájdalmasabb, mint a szerető szülő elvesztése. Fájdalmasabb, mint az iskolai zaklató ütéseinek elszenvedése. Vagy mint olyan környezetben élni, ami bár a hasznunkra válhat, végső soron elviselhetetlen. És mindennek a tetejében ott áll a grandiózus szörny, magasan fölénk tornyosulva, hogy a legkegyetlenebb módon ébresszen rá saját gyengeségünkre.

Meglátásom szerint a négy történet - vagy magával a regénnyel együtt öt - minden, csak nem esti mese. Egyszerűek, fordulatosak, és csak akkor megérthetők igazán, ha az ember a dolgok mélyére néz. Ennek megértéséhez rengeteg szimbólum áll a rendelkezésünkre. Például itt van mindjárt a tiszafa, ami a skandináv mitológiában erőt és megbízhatóságot, ugyanakkor merevséget és pusztítást is jelent - gondoljunk csak a jelenetre, amikor a szörny Conor utasítására lerombolja a templomot. Vagy beszélhetünk a visszatérő időpontról is. 12:07 - ki tudja megmondani a jelentését?

A karakterek mindegyike zseniálisan megkomponált, tiszta és élő. Az fogott meg bennük igazán, hogy valahol mindannyian ugyanazt az erőt testesítik meg, csak másként. Az anya a kitartásával, ahogy felveszi a harcot a rák ellen, de megvédi a fiát. A szörny brutális erejével és igazságérzetével, és a szándékkal, hogy átadjon valamit Conornak, ami mindig is megillette a fiút. És maga Conor, aki mind közül a legerősebb: képes magába fojtani azt a hihetetlen érzelmi áradatot, hogy megvédje az anyját, és csak olykor-olykor kiengedni a szörny segítségével, hogy ne fojtsa meg magát belülről. Azt hiszem, a film egyik idézete mutatja meg a legjobban Conor drámáját:

„Van egy fiú, aki túl öreg ahhoz, hogy gyerek legyen, és túl fiatal ahhoz, hogy férfi legyen.”

Szóval a maga minimalista létével együtt a koncepció bámulatos, a szereplők hitelesen ábrázoltak, a tanulság sokat mondó, a téma csontig hatol. De a könyv legerősebb részét mégis a képi elemek alkotják; bizonyára ez az oka a megfilmesítésnek is. Olyan érzékletesen mutatta be azt a hihetetlenül mély lelki szakadékot, ami magába rántotta Conort, hogy teljesen magaménak éreztem a szenvedését. Különösen tetszettek azok a jelenetek, amikor a szörny ott állt Conor mögött és már a jelenlétével is támogatást adott neki.

Lezárásként egy gondolat erejéig hadd kanyarodjak vissza Nietzschére: nézz magadba! Ahogy Conorban, úgy mindannyiunkban ott él a szörnyeteg. Ő nem egy ártó szándékú lény, mindössze egy szélsőség, ami viszont ugyanúgy a részünk, mint a karunk és a lábunk. De ha valóban a részünk, miért kellene küzdenünk ellene? Miért ne lennénk képesek elfogadni? Ez itt a kérdés: ha megtudod, hogy a szörnyed valójában nem is szörny - mihez kezdesz vele?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Hát, tudod, úgy am bloc. Az egész. De főleg a szörny. Meg Conor drámája. Meg az anyukáé. Meg hát... az egész.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

David Levithan: Egy másik nap

Egyszerűen imádtam a Nap nap utánt! Hamar az egyik kedvencemmé vált, pedig, ahogy az értékelésemben is leírtam, meglehetősen idegenkedtem tartalmi besorolásától, az LMBT-től. Azonban egy másik ilyen kategória hasonlóan kétes érzéseket kelt bennem, ez pedig a spin-off. Számomra a spin-off csak egy újabb bőr lehúzása egy sikeres történetről, legyen az film, sorozat, vagy akár könyv. Viszont nem szeretek úgy nyilatkozni egy akármilyen témában, hogy még nem próbálkoztam meg vele. Épp kapóra jött Levandra egyik meglepetése számomra, ami a könyv spin-offja, az Egy másik nap volt.

A történetet ezúttal Rhiannon szempontjából nézhetjük végig. Tekintve, hogy eleve szimpatikus volt nekem az ő karaktere, örömmel fogtam hozzá a könyv olvasásához. Érdekes volt az "A" iránt tapasztalt szerelmét belülről érezni. A Nap nap után olvasása közben, "A"-hez hasonlóan én is gyakran kételkedtem Rhiannon érzéseinek valódiságában. Olyan szívet melengető volt tapasztalni, hogy azok tényleg valóságosak! Ezért az élményért nem lehetek elég hálás David Levithannak.

Tekintve, hogy a történetben nem sok újdonságot tapasztalhattunk, számomra a karaktereken volt a hangsúly. "A"-t még mindig imádom, naiv és tipikus hős-szerelmes személyének hibáival együtt, Rhiannont viszont még jobban megkedveltem, ahogy az ő szemein keresztül láttam a világot. Amúgy borzasztó volt tapasztalni, milyen mélyen bemagyarázta magának, hogy a Justinnal való kapcsolata annak sekélyességével és viszonzatlanságával együtt így normális. Ami viszont csalódást okozott, az Rhiannon baráti köre. Bár mind rendelkeznek egy-egy egyedi jellemzővel, tulajdonképpen egy személyből gyúrták őket. Arról nem is beszélve, hogy az egész társaság pszichológusokból állt. Komolyan, itt mindenki ismeri a szív titkait, csak Rhiannon nem? Ez annyira abszurd, hogy megpróbáltam simán csak figyelmen kívül hagyni... Nem igazán sikerült, de megpróbáltam!

Ahogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni az író egyik bakiját sem. Némi történet-leírás következik, de nyugi, nincs komolyabb spoiler-veszély. Szóval: van az a jelenet, amikor Rhiannon és a Justin testébe bújt "A" kocsikáznak az óceán felé. Rhiannon válogat a rádiócsatornák között, mire jön egy ilyen esemény:

"Amikor túl sokáig időzök egy nekem tetsző dalnál, megkérdezi:
– Ez jó, nem?
Én viszont azt gondolom, nem, nem jó, mert utálod. Mégsem szólok, maradok a csatornán. Közben várom, hogy elsüssön valami bárgyú poént, teszem azt, az énekesnő úgy nyivákol, mintha menstruációs görcsei lennének."

Oké, eddig semmi különös. Nézzük tovább:

"Váltogatom az adókat, amíg egy, Justinnak legkevésbé tetsző dalhoz nem érek.
Ez az! – Kelly Clarkson. Éppen arról énekel, hogy ami nem öl meg, az megerősít.
Felhangosítom. Magamban azt kívánom, hogy zendítsen rá erre is.
Meglepetés.
Teli torokból énekelünk."

Szóval ezt a számot énekelték a kocsiban. Tök jó, ráadásul ismerem és szeretem ezt a számot. Na de menjünk tovább! Később Steve bulijában Rhiannon épp a CD-k között válogat, amikor "A" odalép hozzá, immáron Nathanként. Íme a jelenet:

"A laptop mellett CD-k sorakoznak. Valószínűleg Steve szüleié. (Akikről egyébként fogalmam sincs, merre vannak.) Adélé CD-je van felül.
Ráérősen böngészni kezdem a zenéket.
Kelly Clarkson is köztük van, amiről eszembe jut a délután az óceánnál. Fun.-t is hallgattunk akkor.
– Nagyon bírom őket szólal meg valaki mellettem, és a CD-re mutat. És te?
Csodálkozom, hogy kiszúrtak ebben a tömegben. A srác, aki megszólított, teljesen ide nem illő ruhában van zakót visel és nyakkendőt, mintha innen egyenesen a reggeli misére menne. Úgy tűnik, kétségbeesetten keres valakit, akivel beszélgethetne, engem mégis megmagyarázhatatlan érzés fog el: ez a srác miattam jött ide. Ilyenkor visszakozni szoktam, most viszont valamiért úgy döntök, hogy nem rázom le.
– Ja, én is – felelem, és feltartom a CD-t.
Halkan belekezd a Carry Onba, abba a dalba, amit Justinnal énekeltünk az autóban. Ezt jelként fogom fel, bár nem tudom pontosan, minek a jeleként."

Jó, persze, azt mondja, Fun.-t IS hallgattak a kocsiban, szóval ez még nem jelent semmit. De nézzünk csak meg egy későbbi jelenetet:

"Felmegyek a Facebookra. Gawkert olvasok. A YouTubeon zenét hallgatok, köztük a Fun. dalt, a tengerparti kiruccanásunk dalát, amit aztán Nathan énekelt nekem a bulin."

És itt a bökkenő! Mikor változott át a közös tengerparti daluk a Strongerről a Carry Onra? Hol van ez leírva, David? Én nem látom a könyvben. HOL VAN EZ LEÍRVA???

És az a poén, hogy a Fun. számát is szeretem. De ez nem mentség a hibára.

Plusz egy gondolat a lezárásról: ha már spin-off, szerintem jogosan vártam el, hogy az eredeti mű függővége után valami érdemi információval gazdagodjak. Amit az Egy másik nap kínált, hát... is-is. Kiderült, hogy "A" elmélete bevált, és valóban át tudta ültetni a megfelelő emlékeket Alexanderbe, erre az író fogta magát, és pofán vágott egy újabb függővéggel. Etikátlan egy lépés, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy még hírből sem létezik a Nap nap után folytatása. Amúgy nem is tudnék elképzelni neki egyet.

Szóval röviden ennyi. Eddig sem igazán értettem egyet a spin-off létjogosultságával, most viszont konkrétan alátámasztást nyert az elméletem: ez a műfaj csak egy sztori sikerének ismételt meglovagolására való. Nem hiszem, hogy valaha is elolvasok még egyet. Ez persze nem jelenti azt, hogy lehúzom a könyvet, sőt! Nagyon jól éreztem magam az olvasása közben, olyan nosztalgikus érzés volt visszaemlékezni az eredeti történet cselekményére. Ha viszont választanom kell, hogy átéljek egy adott élményt, vagy tapasztaljam meg a másolatát, inkább maradok az eredetinél.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A mély érzelmek és a szép leírások. Gyakorlatilag ennyi. Könyörgöm, ez egy spin-off!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Emma Donoghue: A szoba

Bár rengetegszer beszéltünk már egyedi koncepciókról, még mindig meglep, ha valami újdonsággal találkozom. Márpedig A szoba fülszövegét olvasva határozottan meglepődtem, s a könyv csakhamar a várólistámra került. Sokáig nem mertem hozzáfogni, tudod, a korábbi tapasztalatok miatt. Egyre csak az harsogott a fejemben: "újszerű koncepció = rossz kidolgozás". Aztán egy kellemetlenebb könyvélmény után félretettem az aggodalmamat, és elkezdtem. Abszolút megérte!

A történet főhőse egy fiatal anyuka és a fia, akik egy tizenkét négyzetméteres szobában élnek már évek óta. Ha ez nem lenne már önmagában véve is különleges, jön a csavar: Jack, az ötéves kisfiú számára a Szoba alkotja az egész világot. Rajta, Anyán, a Szobán, és persze Patáson, a furcsa alakon kívül, aki néha eltünteti a szemetet és hoz egy-két szükséges dolgot, semmi sem valóságos. Nem létezik kinti világ, nincs föld és ég, nincsenek fák, bokrok, más emberek - csak a Tévében. Lenyűgöző koncepció, de vajon Emma Donoghue ki tudta hozni belőle a legtöbbet? A válasz határozottan igen!

Akkor tovább is mennék: szerintem nem árulok el túl sokat, ha elmondom, Jack a könyv egy pontján végre tudomást szerez a Kintről, ami egy darabig a Szobából való kijutásra helyezi a hangsúlyt. És itt fordult át a történet valami egészen lenyűgözőbe. A szoba elkezd olyan kérdéseket feszegetni, mint például a Mátrix vagy a Truman-show. A világ valóban csak annyi, amennyit érzékelünk belőle? Amire a figyelmünk kiterjed? Vagy van valami ennél sokkal hatalmasabb is? Innentől kezdve a regény már egy mély filozófiai spekulációvá válik. Szinte észre sem vesszük, és máris egy ötéves példáján keresztül tanulhatunk a világunkról.

Apropó, különösen érdekes a könyv ábrázolása: A lány, aki tud repülni óta kicsit idegenkedtem az olyan művektől, amik egy kisgyerek stílusában, mi több, egy kisgyerek szemén keresztül ábrázolják a történetet. Az ilyen próbálkozásnál nagyon észnél kell lennie az írónak, ugyanis könnyű átesni a ló túloldalára, és valami rettenetesen ingatag bóvlit építeni az egyébként jó alapokra. Donoghue viszont ezt is tökéletesen megoldotta. És itt szeretném kiemelni a fordító munkáját is: az angol ragozás nemigen teszi lehetővé, hogy élesen elkülönítsük a gyerek gondolkodását a felnőttétől. A magyarban erre viszont kitűnő lehetőségek vannak, melyeket Csonka Ágnes zseniálisan ki is használt: így lett az eltűntetből "eltüneszt", a magasságomból "magasom", a temetésből "a testét kukacok eszik". Csak nagyon minimális hibát fedeztem fel, például abból, amit sokáig szószendvicsnek neveznek, egy helyen szósaláta lett. Ettől eltekintve viszont tényleg kifogástalan. Az ilyen fordításokat olvasva jön rá a magyar ember, mennyire színes is az anyanyelve.

Ahogy az egész világot a kis Jack szemével látjuk, így az embereket is, különös módon ez mégsem ront a karakterábrázoláson. Az egyes szereplők hitelesek, élethűek lettek, kezdve a faragatlan és ellenszenves Patástól, a szimpatikus, jó fej Dr. Clayig. Jack pedig annyira imádni való a maga kis gyermeki személyiségével! Döbbenetes, milyen valóságos lett! Ahogy rácsodálkozott mindenre, mérlegelt és rangsorolt magában mindent... És akkor még ott voltak a beszólásai, a világról szóló gondolatai, az, ahogy a modort tanulja... Mintha tényleg egy gyerek szavait olvastam volna! Imádtam! A történet igazi főhőse viszont mégis csak Anya. Hősiesen kitartott a többévi rabságban, hogy felnevelje a gyerekét, s végül képes legyen vele együtt megszabadulni. És még ha meg is bicsaklott néha a kitartása, mindaz, amit véghez vitt a szörnyű körülmények közepette, bámulatos és becsülendő. Nem egyszer a szívem szakadt meg Anya szenvedéseit látva, s ő mégis küzdött, hogy élhetővé tegye az életet a maga és a fia számára. Minden tiszteletem az övé.

Hát így állunk. Emma Donoghue képes volt egy igazi tragédiából megható, izgalmas és esetenként humoros történetet alkotni. Egy olyan könyvet, ami nem csupán egy olvasmányélménnyel gazdagítja az életünket. Csak ajánlani tudom!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az egyedülálló koncepció, a kiváló karakterkidolgozás, a nyelvezet és a történet minden pici változásával együtt meghalástól élésig. Imádom!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Nem kell azonosulnod Liával, most nem ez a fontos. Próbáld megérteni, próbáld elfogadni, hogy megtörténhet, hogy létezik, hogy nincs egyedül, mert sok lány küzd testképzavarral. Torz a világképe és torz az énképe, éppen úgy, mint a többi lánynak, aki a tökéletességre törekszik. Tehát most nem Liát kell szeretned, hanem meg kell értened ezt a betegséget. Laurie Halse Anderson ebben a történetében is társadalmunk egyik fontos problémájára hívja fel a figyelmet. Elmehetsz mellette, megvonhatod a vállad, mi közöd az egészhez, ez nem a te problémád. Tudod, mit? Akkor ne olvasd el ezt a könyvet, pedig éppen neked íródott, pont neked, aki közömbös vagy, vagy neked, aki kritizálsz másokat: kövér, sovány, törpe, idióta...stb. Mert olyan könnyű köpködni a szavakat. Nem mindenki erős, nem mindenki bírja el, nem tudja mindenki egy vállrándítással elintézni.

Miért vettem a kezembe ezt a könyvet, miközben nem szeretem az ilyen nehéz olvasmányokat? Pont azért, hogy megértsem ezeket a lányokat, hogy tudjam, miért nem bírnak leállni, hogy tudjam, hogyan jutnak el odáig, hogy téves képet alkotnak magukról. Köszönöm, hogy elolvashattam a Jégviráglányokat, most már tudom.

Hogy lehet megrepeszteni azt a jégfalat, amit Lia maga köré font? Hogy lehet áthatolni rajta és segíteni neki? Kívülről-belülről? Mit tehet a környezete, ha ő nem akarja, hogy segítsenek? Pláne, mert nem is érti, miért szorulna segítségre, hiszen a soványság jó.

Te jó ég! Ez a nő aztán tud írni! Fantasztikus költői képeket használ, bár néha úgy éreztem, túlzásokba esik, de imádom, ahogy használja a szavakat. Mivel Lia és a problémája van a központban, nehéz beszélni a karakterekről. Liát és az érzéseit tökéletesen ábrázolta, láttam, éreztem, értettem. Anyu Dr. Marrigan és az apa alakja annyira nem rajzolódott ki, de azért éreztem a kétségbeesésüket, szomorúságukat, tehetetlenségüket. Emma éppen a tükörképe volt Liának, a duci kislány, akinek éppen diétáznia kellene, nagyon szerettem. Kedvenc karakterem Jennifer volt, aki talán a legtöbbet próbált meg tenni a lányért, és nem az ő hibája, hogy Lia megtanulta, hogyan játszhatja ki, hogyan hazudhat. Minimalista leírások, mert nem ezen van a hangsúly, nem a külső világ érdekes számunkra, hanem az a belső torz világ, amit Lia épített fel magának kamaszkori traumáinak köszönhetően, hogy védje törékeny lelkét.

A legmegdöbbentőbb az volt, ahogy Lia felemelte a saját ki bástyáit. Fémpénz a köntösbe varrva, a megbuherált mérleg, összemaszatolt tányérok, mindez már művészetté fejlesztve, mert a cél érdekében mindent képes megtenni. Cél: veszélyország és azon is túl. Mert, ha eléri a 40.01-et, akkor már a 39.55-re fog vágyni, és ha azt is eléri, azzal sem lesz elégedett, míg végül teljesen le nem nullázza magát. Minél vékonyabb, annál jobb.

Ezt a könyvet érteni kell, ehhez a könyvhöz szükséged lesz egy adag átérzőképességre.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Szerettem a metaforákat. Főleg a végén Lia és Cassie harcát, a harcot élet és halál között.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

Áldozat vagy. A környezeted megítél, mondvacsinált indokokkal kivet magából, mert nem ismernek és nem is törekednek a megismerésedre. Egyedül vagy, nem számíthatsz senkire, csak vegetálsz, míg a leggyengébb lánc el nem pattan s végül össze nem omlasz. Tudod, hogy csak te oszlathatod el a ködöt, ami miatt idáig jutottál, de elmondani bárkinek is, maga lenne a szégyen. De megéri-e egy magadba fojtott vallomás a teljes elszakadást a világodtól?

Csak nagyon kevés ennyire megdöbbentő írói stílussal találkoztam eddig: a könyv E/1-ben és jelen időben íródott. Igen, ez így nem nagy szám, olyan, mint bármelyik mai YA-regény, de itt van egy hatalmas különbség: ez a könyv gyakorlatilag maga a főhősnőnk, Melinda. Olyan, mintha minden esemény, amit a történet kínál, itt és most történne velünk. Ez pedig nagyon elősegíti a Melindával való azonosulást, viszont megfoszt minket sok más lehetőségtől. Nincsenek dialógusok, csak idézetek az egyes beszélgetésekből. Nincsenek karakterek, csak az ábrázolás, amilyennek Melinda gondolja őket. Nincs egy objektív nézőpont, nincs más megvilágítás, csak és kizárólag az, amit Melinda lát, hall és érez. Anderson kijelenti, hogy te vagy Melinda és punktum! Ennek pedig az a veszélye, hogy ha maga a könyv eseménytelen, nincs mit átélni a főhősnő személyébe zárva. Itt viszont, hála Istennek, átélni valónk van bőven.

Kép: Sol

Maga az ábrázolás annyira minimalista, hogy alig hittem a szememnek: a könyvben egyszerű leírások vannak a gimiről, az emberekről, az iskolai életről, és mindez telis-tele van olyan jelzőkkel, olyan utalásokkal, amikből egyértelműen kirajzolódik Melinda személyisége és aktuális érzelmi állapota. Mindez pedig többet elárul főhősnőnkről, mint más könyvek többoldalas belső monológjai. A lány nem magáról beszél, a világlátása beszél helyette. Zseniális, komolyan mondom, imádtam ezt a stílust! És még mindig nincs vége: megjelenik a fa szimbóluma, aminek elvileg csak művészetórán kellene telítődnie elvont tartalmakkal, de a fa jelen van az egész történetben: Melinda kertjében, David Petrakis füzetében, miközben genetikát tanulnak, a plázában Ivy-val, stb. A fejlődés, növekedés és kitörés metaforái hatják át a regény minden oldalát. Bámulatos!

Nagyjából erről szól Laurie Hals Anderson regénye. Belső nézetben mutatja meg azt a negatív hatást, amit egy ember átélhet az iskolai zaklatás alatt. És ez az egész abszolút hiteles: nem egy alkalommal csak meg akartam ragadni Melindát, és alaposan összeölelgetni, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy nyugodtan megoszthatja velem a fájdalmát. De a Hadd mondjam el persze erre is megoldást nyújt: az ilyen zárkózott embereket nem szabad erőszakkal kirángatni a fénybe. Persze, éreztetni kell velük, hogy van, akire számíthatnak, de hagyni kell, hadd bújjanak ki saját tempójukban a csigaházukból. És biztosítani kell nekik a lehetőséget is a kitörésre: a könyvben ezt jelenti a művészet, mint az önkifejezés eszköze. Ha pedig az áldozat végre megszabadul a kötelékektől, mutassunk érdeklődést, hallgassuk végig az ő történetét, segítsük a változásban és az elfogadásban. A regény ezzel nagyon jó üzeneteket közvetít, ajánlom mindenki figyelmébe.

Érdemes figyelni a szövegre!

És hogy sikerül-e kitörnünk a zárkózott némaságból? Melinda megválaszolja a kérdést. Érdemes hallgatni szavait, sokat tanulhatunk tőle.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A szimbolizmus, az ábrázolás, az írói stílus és az üzenet.

Újraolvasnám: IGEN

"Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül - úgy töltik a napjaikat, hogy fogalmuk sincs, kik ők, csak várják a szívrohamot vagy a rákot, hogy befejezze a munkát. Ez a legszomorúbb dolog."

Breaking: Azt még Hadd mondjam el, hogy a könyvet Beszélj címen még 2004-ben megfilmesítették. Melindát a Twilight-saga Bellája, Kristen Stewart alakítja, kinek neve biztos garancia a pocsék alakításra, ami elveheti a történet élét. Kérlek, ha még nem olvastad a könyvet, semmiképp se nézd meg előbb a filmet! A rossz játék nagyon megtéveszthet.

Tovább olvasok »

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Remélem, senkit sem zaklatok fel ezekkel a gondolatokkal, de mégis: miről ismerszik meg az öngyilkosjelölt? Az ilyesmi meglátszik az emberen: egyre inkább elhidegül a környezetétől, zárkózottabbá válik, önpusztításba kezd a benne gyülemlő fájdalom miatt, esetleg "búcsúajándékokat" ad másoknak. Valószínűleg mindenki másképp reagál az őt ért sérelmekre, legyenek azok valósak vagy indokoltak, avagy sem. És tudom, hogy mindenkinek más-más a lelki ereje is, de egy dologban majdnem teljesen biztos vagyok: senki sem reagálna úgy, mint Hannah Baker.

Kezdjük ott, hogy a könyv koncepciója óriási: párhuzamosan fut egymás mellett két történetszál, egy múltbéli és egy jelenlegi. Két történet, ami át-átnyúlik egymásba, az egyik ember múltja hatást gyakorol a másik jelenére; a két főszereplő elbeszél egymás mellett, mégis ugyanaz a téma mindkettejüknél. És ez könyv formájában eleinte zavaró, de hamar megszokható és élvezhető. Az átélésben segít a temérdek érzelem, ami felszabadul a történet előrehaladtával, emiatt az egész szerethetővé válik.

Ami ebben a könyvben áll, sajnos mind reális dolog. Létezik iskolai zaklatás, létezik nyilvános megszégyenítés, létezik szívet tépő, mély bűntudat. Nagyon szomorú, de ez az igazság: a gyerekek bármit képesek megtenni egymással, mindenféle gátlás és következetesség nélkül. Olyan pontokon okoznak fájdalmat egymásnak, ami az erősebbeket küzdelemre, a gyengébbeket önbüntetésre ösztönzi. Hannah Baker viszont mindenkin túltesz: alaposan eltervezi az öngyilkosságot, és még az igazságosztó szerepére is hajlandó.

Ettől aztán az egész helyzet abszurddá vált! Egyértelmű, hogy mindenki szívesen állna bosszút a megkínzóin, de másokban bűntudatot ébreszteni (gyakran ok nélkül!) a saját halálunk miatt, az már kegyetlenség. És itt jön újra az eredeti kérdés: szerintem, aki komolyan gondolja az öngyilkosságot, az már semmilyen formában nem kötődik érzelmileg semmihez. Az öngyilkosság alapja nem az elkeseredés vagy a csalódottság, hanem a teljes elszakadás. A világtól, az élettől, végső soron önmagunktól. Hannah Baker történetében az öngyilkosság és a bosszúvágy összefügg egymással. Ez reális? Hát nem!

A karakterkidolgozás említést sem érdemel. Mivel mindenkit Hannah szemszögéből látunk, mindenki csak üres és gonosz érdekember, senkinek nincs mélyebb története, és minden mellékkaraktert beleng egyfajta perverzió - mert Hannah-t legtöbben csak egy "seggként" kezelik. Minden viccet félretéve! Clay nem sokat mutat magából, a könyvben csak a mesélő szerepét tölti be, ami miatt a szenvedő szerelmes drámáit leszámítva viszonylag üres. Hannah meg... szomorú, de bennem nem az áldozat iránti megszánást, hanem a hisztérikus liba iránti fejcsapkodás érzését ébresztette fel. És hát a cím által említett tizenhárom okot alaposan végiggondolva vagy ténylegesen egy gyenge lélek, vagy a könyvet érdemes lenne átkeresztelni Három okom volt-ra. Persze ebben benne van egy afféle jól ismert Disney-alapszituáció is, ami, mint tudjuk, mellőzi a szülői jelenlétet. Ha őszinték akarunk lenni, felelős szülőkkel a háttérben valószínűleg nem létezhetne ez a történet.

És hát a könyv tanulsága... Nyilván arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy legyünk tekintettel a környezetünkben élőkre, mert nem tudhatjuk, kivel cselekszünk valami olyat, amivel romba dönthetjük az életét. A kritikámban én sem akartam az öngyilkosságot elbagatellizálni, kérlek, ne érts félre. De nehéz a témáról értelmesen beszélni, ha a propaganda, amit ehhez fel kellene használnom, túl kevés. Engem valahol mégis megérintett a könyv - egy napon majd megmagyarázom, miért. Addig is vigyázz magadra!

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 3/5

Karakterek: 2/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A téma mélysége, az érzelmek megindító ábrázolása.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

John Green: Csillagainkban a hiba

Minden történet hatással van a hallgatójára. Még ha nem is rendelkezik értelmi mondanivalóval, érzelmileg minden történet hatást gyakorol ránk. Ezek az érzések hozzáadódnak az életünk gazdagságához, színesítik mindennapjainkat, kihatással vannak kapcsolatainkra. Amikor először találkoztam a Csillagainkban a hiba történetével, el akartam kerülni ezt a könyvet. Nem a benne lévő érzelmek riasztottak el, hanem az, hogy semmit nem fogok átélni a történetből. Nos, nem mondom, hogy kellemesen csalódtam, de többet kaptam a vártnál.

A történet alapja szinte triviális: két fiatal egymásba szeret, aztán jönnek az akadályok, aminek az eredménye lehet dicsőséges vagy drámai. Ebben a könyvben viszont nincs alternatíva: a rák elleni harc nem olyan küzdelem, melyet csak úgy legyőz a szerelem, noha ismerünk ilyen történeteket is. És talán pont a kiszámítható végkifejlet volt az, ami miatt nem érzem azt a katartikus élményt, amit egy ilyen történetnek biztosítania kellene számomra.

Ez a könyv hatásvadász. De tényleg. Az elején még nem látványos a dolog: Hazelben egy olyan személytől kapunk cinikus rálátást az egész tragédiára, aki már beletörődött a halálba. Aztán, ahogy kibontakozik a könyv koncepcióját jelentő szerelmi szál, hirtelen minden túlzóvá és csöpögőssé válik: John Green mindent elkövet, hogy akár csak egy pici érzelemmagot is kicsíráztasson az olvasóiban. A végeredmény megosztó, de szerintem kudarc. Nem tartom magam egy érzelgős embernek, ezért jól esik, ha néha elsírom magam egy könyv felett - azonban ez itt az író minden igyekezete ellenére elmaradt. Az egyre hevesebben váltakozó képek, az ugrásszerűen fejlődő kapcsolat és az őrjítően hosszúra nyúlt lezárás sem volt képes több érzelmet kifacsarni belőlem egy enyhe szívdobogás-érzésnél. Lehet, hogy bennem van a hiba, ugyanis nem vagyok képes teljesen átadni magam a történetnek, ha tudom, mire is játszik az.

 

A karakterek életszerűek: az érett gondolkodású Hazel Gracet és szellemes megjegyzéseit nem nehéz megkedvelni, Augustus minden gyerekességével együtt szerethető, a metaforák iránti vonzalmát egyenesen imádtam. Peter Van Houten viszont csalódást okozott, ami még jól is vette ki magát: az írót szerettem, az embert utáltam. Az író elmés volt és szellemes, az ember szemétláda és undorító. A két karakter kibékíthetetlen egymással, mégis egy egészet alkot a könyvben, és emiatt lett Van Houten személyisége egyszerre áldás és átok. Mert én is az íróval akartam találkozni, csakhogy az már túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Tehát minden szép és jó, de mégis, valami hiányzik: a fejlődés. A könyv ígérete szerint tanúja lehetek annak, hogyan hatnak egymás életére a szerelmesek, csakhogy a drámai végkifejlettel együtt mintha a történet is semmivé vált volna. Nem tudom, mit gondoljak...

Némely kép egyszerűen röhejes volt: az "akciójelenet" leírása lelombozó, az apa indokolatlan és felelőtlen haragja marhaság, az első csók egyenesen színpadiasra sikeredett. Ám a képek többsége valóban kiemelkedő. Green olyan páratlan humorral tálalja az elviselhetetlent, ami miatt bárkinek örömmel ajánlanám a könyvet. Ha felkészült vagy egy érzelmi hullámvasútra, ez a könyv neked való. Őszintén remélem, hogy nem fogsz csalódni benne. Tőlem mindenesetre kap annyi csillagot, amennyiben nem lehet hiba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Ez meg itt a legaranyosabb amatőr könyvtrailer, amit valaha láttam! :)

Tovább olvasok »

S. K. Tremayne: Fagyos ikrek

Sose gondoltam volna, hogy valaha is ilyen történet kerül a kezembe. Új könyvekre vadásztam a molyon, amikor találkoztam a Fagyos Ikrekkel. Az egyikük meghalt, a másikuk él, mégis valahogy mindketten jelen vannak. A fülszöveget olvasva azt gondoltam, kell egy kis változatosság, és biztos érdekelné a többi könyvvadászt is egy pszichothriller. És az eredmény? Sajnos egy olyan trófea, amit nem akasztanál a gyűjteményed közé.

A koncepció nagyon érdekes: tetszik, hogy az ijesztgetősdit pszichológiai alapokra helyezi; nagyon jó, hogy nem brutális mészárlás, hanem tragikus baleset van a történet középpontjában; zseniális, ahogy az író mindvégig talányban tart minket. A stílusa ehhez mérten már nem annyira jó: Sarah, az anya E/1-ben mesél, Angus, az apa helyzetét E/3-ban látjuk, és még ebben is meg akarja keverni az olvasót az utolsó fejezetben. Viszont hihetetlen a történetvezetés: Tremayne olyan számítással adagolja az információkat, hogy a két említett karaktert felváltva utáljuk és sajnáljuk meg. Mert mindkét fél gyarlóságának megvan a látszólagos oka, akárcsak az egymásról alkotott negatív véleménye. A könyv felénél már nem tudtam, kinek higgyek, inkább csak úsztam az árral, és nekem elhiheted: olyan zavaros a tó vize, hogy nem láthatsz a fenekére. Itt nincs gyilkolászás, nincs szellemjárás, minden tisztán és világosan pszichológiai eredetű, és nem egy betegünk van, hanem három. De rossz pont, hogy pszichothrillert vártam, de csak egyszer éltem át a műfajra olyannyira jellemző hideglelős borzongást. Találóbb lenne lélektani drámának nevezni, némi frászkarikával megspékelve.

A karakterek életszerűre sikeredtek: Saraht darabokra törte a tragédia, amiben elveszítette ikerlányai egyikét, és egy zavarodott pillanat elég ahhoz, hogy hirtelen ne tudja, melyikük is volt az a lány. Angus igazi hősként fojtja vissza dühét és csalódottságát, és igyekszik egyben tartani a családot, noha az ő története sem makulátlan. A kislány karakterével voltak problémáim: a könyv világosan kimondja, hogy a gyerek 7 éves, ehhez képest bizonyos jeleneteknél úgy viselkedik, mint egy csecsemő, máskor érettebben beszél az anyjánál. Amúgy teljesen logikátlan, hogy az ő zavarodottsága kapcsán két pszichológus szakvéleményét is láthattuk, de senkinek nem esett le a poén, hogy amiben a kislány szenved, az valószínűleg multiplex személyiségkomplexus, leánykori nevén skizofrénia (bár itt is vannak különbségek, mindegy).

Szánt szándékkal nem neveztem meg, hogy Lydiáról vagy Kirstieről van-e szó. A könyv egyértelmű választ ad rá, melyikük halt meg és melyikük maradt életben. De a szülők gyerekeik iránti ragaszkodása miatt nem vagyok biztos a végkifejletben. Játsszunk egy játékot! Ha elolvastad a könyvet, tedd fel magadban a kérdést: biztos? Nem lehet még egyet csavarni a történeten? Mi van, ha a két szülő döntötte el, ki az, aki életben van? El lehet tölteni pár órát ezzel a gondolattal.

Értékelés:

⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Cat Clarke: Összekuszálva

Van úgy, hogy az írók inception-szerű műveket akarnak írni (írás az írásban). Van úgy, hogy az ember indokolatlanul viselkedik infantilisen egy irreális helyzetben. Hogy közben idióta utalásokat tesz a befutott írók idétlen történeteire ("De aztán eszembe jutott, hogy nem az Alkonyatban vagyok"). Van úgy, hogy sosem fogyok ki az "i"-betűs jelzőkből. Ennek itt van értelme? Talán. Talán nincs. Na, valami ilyesmi a stílusa az Összekuszálva c. könyvnek.

Nem voltak nagy reményeim a történetet illetően, noha a koncepció tetszik: fogság egy szobában, ahol minden fehér. Elég gondolatébresztő környezet. Ezt nyilván Grace is így látja, mert fehér magányában papírt-tollat ragad, és elkezdi leírni azt az eseménysorozatot, ami odajuttatta. A rendezetlen sorokon keresztül megismerjük Gracet; fogvatartóját, Ethant, és a többieket. Azt már nem firtatom, hogyan lehetnek olyan napok, amikor csak annyit ír: "egykettőháromnégyöthathétnyolckilenc", de hát nem elvárás, hogy egy könyv ilyen komoly alaphelyzettel, és olyan témákkal, mint a szerelem, az önkínzás vagy maga az öngyilkosság, értelmes is legyen, vagy igen?

És most hadd mutassam be a könyv felépítését:

1. Alaphelyzet: fehér szoba, Grace megismerése, Ethan bemutatása
2. Elmélyülés: Grace története, Sal bemutatása
3. Bonyodalom: Sal tragédiája, veszekedés, Nat megismerése.
4. Fokozás: kibékülés Sallel, Nat és Sal bemutatása egymásnak.

Na, és innentől kezdve nem történik finoman szólva semmi. Semmi, semmi, semmi, semmi és semmi! Egy-két apróságot megtudunk még a karakterekről, sőt, belekeverünk a sztoriba új arcokat is, de gyakorlatilag SEMMI. Félre ne érts, én nem azt mondom, hogy egy könyv minden oldalán történnie kell valaminek. De ha tapasztalt olvasó vagy, ismered az embereket és jó a fantáziád, már rég rájöttél az összes csavarra, ami még hátra van a végjátékig. És most tartunk kb. a könyv harmadánál; most kérdem én: MIRE KELLETT A MARADÉK KÉTHARMAD?!

Kép: Sol

Menjünk tovább: a karakterek nem hagytak bennem mély nyomot: Grace tényleg egy idióta, ami betudható az öngyűlöletének. Sal karaktere teljesen üres, nincs benne semmi, ami élővé teszi. Nat ugyanez. Devon már valahol megfoghatóbb, létezőbb karakter, a történet egyetlen, igazi hőse, pedig csak mellékszereplő. Ethanről meg szándékosan nem beszélek, ugyanis az ő személye okozza az egyetlen igazi fordulatot a könyvben.

És ennek ellenére el tudod képzelni, hogy megfogott a könyv?! Ugyanis az utolsó csavar leleplezése után Cat Clarke végre komolyan vette a művet! Persze, hiszen erről a dologról szólt egyes-egyedül az egész könyv, nyilvánvaló, hogy ez van a legjobban kidolgozva. Ez viszont annyira jól sikerült, hogy sikerült teljesen azonosulnom a tragédiával. A befejezés hibátlan, észszerű, és általa végre megismerhetjük a szereplők igazi karakterét is. Csak emiatt éri meg a könyv a három csillagos kritikát.

Értékelés:

⭐⭐⭐

Tovább olvasok »