Victoria Aveyard: A háború vihara

A ​GYŐZELEMNEK ÁRA VAN.

Mare Barrow ezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor Cal árulásába majdnem beleroppant. Mare szívét megacélozva eltökéli, hogy kiharcolja a szabadságot a Vörösöknek és a hozzá hasonló újvérűeknek, és egyszer s mindenkorra lerombolja Norta királyságát… és a pusztítást Maven koronájával kezdi.

Ám egyedül nem vívhatja meg a csatáit, és mielőtt a Vörösök felemelkedhetnének, Mare kénytelen szövetkezni a fiúval, aki összetörte a szívét, hogy legyőzhesse a másik fiút, aki majdnem megtörte őt. Cal nagy hatalmú Ezüst támogatói Mare-rel és a Skarlát Gárdával szövetségre lépve félelmetes haderőt jelentenek. Maven megszállottsága azonban olyan méreteket ölt, hogy már az sem érdekli, ha mindent és mindenkit tönkretesz, aki az útjába kerül, csak ismét a markába kaparinthassa Mare-t...

***

Hacsak nincs rá egy nyomós érvem, sorozatot többé nem veszek a kezembe, ezt jó ideje eldöntöttem már. De tartom magam az elhatározásomhoz, hogy a megkezdett sorozatokat végigolvasom, hacsak nincs olyan színvonalbeli zuhanás, ami miatt nem érdemes többé időt pocsékolnom rá.

A háború vihara a Vörös királynő negyedik kötete. Igazából azt tapasztaltam, hogy legtöbb estben a trilógia is túlzás, két kötetben bőven elmesélhető egy történet, sőt, egy vastagabb könyvben még jobb. Ugye, ez a felvezető nem sejtet túl jót, és ha ezt gondoljátok, ráhibáztatok.

Azért írom ezt nehéz szívvel, mert az első kötetet, a Vörös királynőt, a legjobb ifjúsági fantasyk között tartottam számon és nagyon szerettem. Akkor éppen azt kifogásoltam, hogy Mare szempontjából E/1-ben látjuk a történetet, ezért az amúgy izgalmasnak vélhető karakterekből semmi sem jön át. Mostanra Aveyard váltott szemszögből, három lány szálát követve, továbbra is E/1-ben meséli el az eseményeket. A baj csak annyi, hogy számomra nem sokban különülnek el egymástól Mare, Evangeline és Iris karakterei. A veszteség, a depresszió, szerelmi csalódás, gyász, ami mindhárom lány érzelmi világát jellemzi, valamint a bosszúszomj. Szóhasználatuk, temperamentumuk is nagyjából megegyezik, és ha nem lenne jelezve, hogy melyik lány mesél éppen, esküszöm, fel sem tűnne. Amíg ezzel küzdöttem, a lényeges dolgokra kevesebb figyelmet tudtam fordítani.

Ezután pedig még inkább elvész a lényeg, mert újabb szereplők követelik maguknak a figyelmet: Maven és Calore szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. A helyzet ugyanaz, a tartalom az, ami elkülöníti őket a többiektől, de olykor még az sem. Mavennél van némi törekvés arra, hogy különváljon a többiektől, érezhető, hogy nincs minden rendben a fejében, de szerintem ez még mindig kevés. Öt különböző nézőpont, öt megközelítőleg azonos személyiség, egyetlen elkülöníthetetlen írói stílussal megvalósítva. Szóval az egész nagyon zavaros.

 A történet ezen a ponton lapossá, vontatottá vált. Túl vagyunk a csatán és éppen a károkat mérjük fel, számba vesszük lehetőségeinket és azt, hogy mit diktálnak az érdekek. Mindenki bosszút akar állni valakiért és eltenni láb alól az ellenségét. Rengeteg tanácskozás és újabb csatározások, néhol Mare őrlődése, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy ő és Cal két külön oldalon áll és lehetetlen, hogy kettejük szerelme működjön. Fájlalom, hogy ezt kell mondjam, és már nem is szeretem hangoztatni, ahányszor ebbe a problémába ütközöm nagyobb terjedelmű műveknél, de most is igaz: ez a történet is túlírt.

Őszintén szólva, nekem ez a történet addig volt szórakoztató, amíg a királyi udvar színes forgatagában kísértem figyelemmel a csatározásokat. Azért akadnak élvezhető pillanatok is, ilyen, amikor Iris szemén keresztül megismerhetjük Tóvidéket. Szépek a színek, tetszenek a karcsú tornyok, a türkiz és arany színek, amit a nemesek kedvelnek. Tetszik ennek a társadalomnak a kidolgozottsága, a szokások, rituálék és a jelmondatok. Nagyon szerettem, hogy minden háznak van saját színe, és a képességekért is teljesen odavagyok.

A túlírtság ellenére ez a sorozat szerethető, ahogy szeretem is, és meg kell jegyeznem, hogy a legjobbak közül való, ami manapság a könyvesboltok polcaira került. Egyedi, friss, összetett, fordulatokban gazdag, karakterei szerethetők. Még Mavent is lehet szeretni, de legalább is érteni. Tetszik, hogy az LMBTQ szál nincs lenyomva a torkunkon, hogy finoman belesimul a történetbe, része annak, része az életnek. Annak is nagyon örültem, hogy olyan történetet követek nyomon, ahol minden ellentétes oldallal megismerkedhettem, láttam mi áll a háttérben és mi motiválja őket, és mindegyik fél szemszöge elfogadható volt, megállta a helyét. Éppen ennek köszönhetem, hogy nem Mare, se nem Cal volt a kedvenc karakterem, hanem Evangeline. Izgalmas, kellőképpen mély személyiség, aki hatalmas utat tett meg, és annak ellenére, hogy elvarratott az ő szála is, tudom, hogy a képzelet világában tovább fejlődik, jobbá válik és boldog lesz, bár démonai örökké kísérteni fogják.

Ennek a sorozatnak lehetett volna többféle lezárása is, de úgy gondolom, amit az írónő kitalált, a lehető legjobb volt. Annyi mindent sejtet és még annyi lehetséges jövőképet állít elénk! Ránk bízza, de mi úgyis tudjuk, ahogy ő is, hogyan végződik, de örülök, hogy így alakult és nem lett cukormáz.

Értékelés:

⭐⭐⭐