Leigh Bardugo: Crooked ​Kingdom – Bűnös birodalom

Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Régi riválisok és új ellenségek bukkannak fel, hogy próbára tegyék Kaz csavaros eszét és a csapat törékeny hűségét. Háborúra kerül sor a város sötét, kanyargós utcáin – bosszúért és megváltásért vívott harc, ami eldönti a Grisaverzum sorsát.

Merülj el a világában!

***

Hosszú kihagyás után folytattam ezt a sorozatot, ezért három év távlatából kicsit nehezen rázódtam vissza a történetbe. Csak nagyon picit volt segítségemre a Netflix sorozat is, hogy be tudjam tájolni a szereplőkhöz tartozó benyomásaimat, mert, ugye, tudjuk, egészen másként követi az eseményeket, de ezt nem is kritikaként fogalmazom meg, mert egyébként szeretem a sorozatot.

Egy héttel vagyunk az első kötet történései után, de az események még mindig nem záródtak le. Kaz tovább szövögeti zseniálisabbnál zseniálisabb terveit, teljesen elbűvöl, hogyan képes mindent egészében látni és több lépést is előre megtervezni. Mindent a kezében tart és a csapata összehangoltan végzi a feladatát, gyűjti az információkat, térképezi fel a helyeket. Olykor hibáznak, de valaki valahogy mindig jókor van jó helyen közülük, hogy megmentse a másikat.

Ők voltak azonban Wylan első barátai, sőt az egyedüli barátai, és Wylan biztosan tudta, hogy ha ezer ember közül válogathatott volna társakat, akkor is rájuk esett volna a választása.

Képtelen lennék választani egy kedvencet közülük, nekem a Söperdék így alkot egy egészet, és ha valaki hiányzik, már sebezhetőbbnek érzem a csapatot is. Ahogyan Ketterdamot sem tudnám elhagyni, ha úgy ismerném minden bugyrát, ahogy a Söpredék ismeri. Összetartoznak, és tudom, bárhogy is alakuljanak a dolgok, ők a nehéz időkben is megtalálják a módját, hogy ez a hely kicsit élhetőbb legyen.

Leigh Bardugo zseniálisan vezeti fel a cselekményt. A feszültség érezhető az első oldalaktól kezdve, fenntartva az előző könyv eseményeinek ívét, és fejezetről fejezetre ezt emeli, épít rá még több konfliktust és akciót. Mesterien bánik a dramaturgiával, sok olyan pillanatot okozva az olvasónak, amikor az felfokozott izgalmi állapotban falja a sorokat, majd egy ütéssel a padlóra küldi őket és újabb csavart, újabb ívet ad hozzá, hogy eltolja a katarzis bekövetkeztét.

Mi ez az egész, ha nem egy színdarab Kaz rendezésében, ahol szegény Kuvej a főszereplő?

De meg kell mondjam, itt tényleg minden csak színház. Jól megírt hősökkel, csodás jelmezekkel, hatásos jelenetekkel és olyan díszlettel, ami teljessé teszi a képet. Tudod, hogy amíg le nem megy a függöny, a karakterek játszani fognak, de úgy fognak játszani, hogy a végére elérjék a céljukat és megkapják a jutalmukat. Így az igazi nagy katarzis elmarad. A sok tologatás, feszült pillanat kicsikarása valahol ellopta tőlünk ezt az élményt. Mert ha becsap egy templom ajtaján a tenger árja, annak mindent vinnie kell, de valójában minden csak figyelemelterelés.

Mire idáig jutsz a megfigyelésben, tudod, mindez arra szolgál, hogy Kaz következő trükkjeit is végre tudja hajtani, és már nem ér meglepetésként sem: bár várod a végső összecsapást, tudod, hogy tartogat még valamit, mert a kötelező áldozatot még nem vesztettük el. Miért tudnak ilyen kegyetlenek lenni az írók? Hogy ne mondhassuk, hogy ez könnyű menet volt. Az írónő döntésével viszont nem tudok egyet érteni, bár megértem; és ez egy csöppet sem vesz el abból, ahogy engem magába szippantott a Grisaverzum, és olyan élményt adott, ami mostanság ritkaságszámba megy a könyves univerzumok terén.

A banda a családot jelenti; olyan erős kötelék, mint a vér.

 

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐⭐ 

Tovább olvasok »

Louisa May Alcott: Egy ​régimódi lány

Volt ​egyszer egy Amerika, benne egy gazdag család, s a családnak egy szép, szegény vendége. A lányban annyi az erő, a természetesség, a báj, hogy a könyv minden szereplőjének életét attól kezdve ez az erő, természetesség és báj irányítja. Akkor is, amikor életsorsok veszedelmeiből és szerelmek vidám szövevényeiből kell végül mindennek jóra fordulnia. Még mi, olvasók is e lánynak köszönhetjük, hogy megismerhetjük ezt az egyszervolt Amerikát.

Polly csinos, életvidám teremtés, aki a kor nőeszményével szemben a tevékeny, saját sorsát alakító, másokon mindig segíteni kész új nőtípust testesíti meg. Egyik pillanatról a másikra robban be az előkelő és felszínes új angliai társasági életbe, és a maga állhatatos, mégis derűs és bájos lényével számos barátot szerez. A tisztes szegénység, a munka és a szeretet megingathatatlan erények számára, amelyeket még a legelvetemültebb ficsúrban vagy rongyrázó kisasszonyban is megtalál. A már-már idilli környezetbe egy másik, kíméletlenebb világ hírnökei érkeznek – és a váratlanul betoppanó szerelem –, így a gazdag baráti család anyagi összeomlása után Pollynak immár azért is küzdenie kell, hogy a viharban összegabalyodott szerelmi szálak újra egybefonódjanak.

Louisa May Alcott, a nagy sikerű Kisasszonyok szerzője, ebben a könyvében a 19. századi Amerika értékeit egyedülálló női szemszögből ragadja meg, amit egyszerre jellemez a szárnyaló romantika és a földön járó derű. Alcott is egy igazi fiús vadóc volt. „Egy fiú se lehetett a barátom, amíg le nem győztem őt valamilyen versenyben. És olyan lányokkal nem barátkoztam, akik nem tudtak fára mászni, vagy átugrani a kerítésen” – írta Louisa saját magáról.

A szerző különleges egyénisége és karaktere írásain is átsugárzik.

A Manó Könyvek gondozásában végre most a teljes, eredeti szöveg bravúros fordítása jelenik meg. Ajánljuk mindenkinek, aki kedveli L. M. Montgomery és Jane Austen írásait. És az ő lányaiknak, anyukáiknak.

***

Régimódi történet, régimódi tálalással. Olykor unalmas, máskor bájos, vastag porréteggel, de ifjú hölgyek okítására mégis kívánatos, ahogyan egy lelkész lánya angyalként jár elől példájával az erkölcsiség útján. Lelkesen kerestem az okát, hogy miért is adjam ezt a regényt egy mai tizenéves kezébe, bevallom, olyat, amit ne lehetne pár szóval cáfolni, nemigazán találtam. Hacsak az a tizenéves éppen nem könyvmoly, otthonülő, introvertált, koravén és kiábrándult. Számára talán vigaszt nyújtana. Vagy éppen egy komfortzónájából kimozdított kamasz, aki arra kényszerül, hogy unalmában könyveket olvasson és más szemüvegen át lássa ezáltal a világot. Tényleg nem vagyok benne biztos, hogy a célközönség ebben a korban szeretni tudná ezt a történetet. Én magam nosztalgiával gondolok vissza, amikor még a Csíkos könyvek sorozatában olvastam, pedig már akkor is nagyon porszagú volt, de tudtam szeretni, élvezni a nagymama régi történeteit, talán még hittem is abban, hogy a Pollyhoz hasonló lányok értékesek. Talán mert picit hasonlítottak a körülményeink.

Komolyan, őszintén imádkozott lelkierőért, becsületes szívért, a benne lakó szeretetért, s a kitartásért, hogy egész élete olyan legyen, mint egy hol gyógyító, hol vérpezsdítő dal, mely segít, amíg szól, és amelyre emlékeznek, mikor elhallgat.

Szerettem Polly gyakorlatiasságát, azt, hogy bármi történjen, ő tudni fogja mit tegyen. Tetszett, hogy bár látta a különbséget közte és Fanny között, kissé meg is ingott, de tudott következetes maradni és felhasználni azokat az értékeket, amikkel rendelkezett. Ezzel együtt néha megfájdult a fejem Pollytól és a pokolba kívántam, de legalábbis szívesen rávettem volna, hogy lazítson, éljen, legyen gondtalan. Nem, nem volt elég a szánkózós jelenet, mert még azt is képes volt átfordítani jótékonykodásba. Polly sosem azt nézi, hogy neki mi a jó, hanem azt, hogy lehet mások javára. Ez pedig annyira túl van idealizálva, annyira életidegen, hogy megborítja azt az egyensúlyt, ami számomra kellemes lenne, mert éppen az aranyközéputat hiányolom, amit működőképesnek érzek egy kis egészséges önzéssel és kellő odafigyeléssel mások irányába.

Kétségtelen, hogy Polly jó hatással volt a kissé zabolátlan Shaw családra. A 19. századi irodalom egyik kedvenc témája, hogy a szegény lányokat erkölcsös, visszafogott természettel ábrázolják, hiszen nekik másuk sincs, mint a becsületük, velük szemben a gazdag lányok korlátaikat nem érezve, szabados életmódjukkal kevesebb szimpátiát, sokszor ellenszenvet váltanak ki az olvasókból. Számomra ez kétdimenziós gondolkodásmódra vall, mintha minden csak fekete vagy fehér lehetne, jóra és rosszra osztályozva üzeni, hogy az igazi gazdagság a lélekben lakozik és ez a követendő példa.

Gyermekeim, óvakodjatok a sikertől, nem egyéb az, mint merő káprázat és kelepce; pöffeszkedővé teszi a férfiút s mégúgy a nőt, vakká önnön hibáival szemben, s fölmagasztalja áldozatjának sovány erényeit; szeszélyre hajlamos, és midőn az ember kezdi megszeretni csábító mákonyának ízét, hirtelen cserben hagy, s mi csak kapkodunk levegő után, miként a partra vetett hal.

Ez a fajta naiv irodalom szembeállítja egymással a társadalom konzervatív rétegének elvárt  viselkedési normáját, a haladó, szabadszellemű nevelési formákkal. Kicsit éppen emiatt az ósdi, vaskalapos gondolkodás miatt nem szeretem az ilyen álszentnek tűnő nevelő célzattal íródott műveket, mert immár 150 év távlatából látom, hogy a fejlődés és a modernizáció teret enged magának megállíthatatlanul, bármilyen jószándékú tanításra fittyet hányva. Hogy ez mennyire jó irány, szintén egy vita tárgyát képezheti, mindenesetre a nők emancipációja megállíthatatlan, hála érte, és nem éljük mindennapjainkat Polly ellentmodásos világában, a szabadság látszatában, ámde az erkölcsi béklyók fogságában, a régimódi lány szerepében.

Egy kis figyelmesség, egy önzetlen apróság, egy vidám szó olyan kellemes és megnyugtató tud lenni, hogy mindenki megérzi benne a szépséget, és megszereti azt, akitől való. Anyák tesznek így, láthatatlanul, köszönetre nem számítva, mégis érezzük, és később is emlékezünk rá, mert ez az az egyszerű varázslat, amely összeköti a szíveket és boldoggá varázsolja az otthont.

Mindemellett ez a könyv kiváló olvasmány kezdő könyvvadászok számára, akik még csak most kóstolgatják a betűk varázsát, keresik a számukra kedvező zsánert. Nagymama polcán egy unalmas forró nyári vakáción, ha éppen a kezükbe akadna ez a regény, ne habozzunk ajánlani.

Értékelés: ⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Bridget Collins: A ​könyvkötő

Képzeld ​el, hogy ki tudod törölni minden bánatodat.

Képzeld el, hogy el tudod felejteni a szenvedéseidet.

Képzeld el, hogy el tudsz rejteni egy titkot.

Örökre.

Emmett Farmer a földeken dolgozik, amikor levél érkezik, hívják, hogy álljon munkába inasként. Egy Könyvkötőnek fog dolgozni – ugyan félelmetes, babonákkal övezett hivatás, amellyel szemben előítéleteket táplálnak az emberek, azonban se Emmett, se a szülei nincsenek abban a helyzetben, hogy visszautasítsák az ajánlatot.

Meg fogja tanulni, hogyan kell elkészíteni azokat a gyönyörű köteteket, és mindegyikben foglyul fog ejteni valami egyedülállót: egy-egy emléket. Ha valamit feledni akar az ember, a Könyvkötő segíthet. Ha valamit ki akar törölni, abban is segíthet. A múltad biztonságosan megmarad egy könyvben, és neked soha többé nem jut eszedbe a titkod – akármilyen szörnyű volt is.

A könyvkötőmester műhelye alatti kamrában sorakozik rengeteg könyv – és rengeteg emlék –, amelyek rögzítettek, és amelyeket ott tárolnak.

Egy nap Emmett döbbenten fedezi fel, hogy az egyik köteten az ő neve áll.

A Könyvkötő varázslatos, feledhetetlen regény: egy mindent legyőző szerelem története, amely egyedülálló irodalmi kalandot tartogat.

***

Vajon mennyire etikus elvenni más emlékeit? Ha ő maga kéri, hogy szabadítsd meg traumatikus élményeitől, nem marad-e benned rossz érzés, hogy ezzel mégsem teszel jót? Ugyanaz az ember marad-e, de ami a legfontosabb kérdés, teljes egész-e? Ha ezzel ledöntünk egy dominót, vajon milyen lavinát indítunk el vele? Kérdések, amikre annyi sokféle választ kaphatunk, ahány ember létezik a világon. Erkölcsi oldalát nézve is vitaindító, gondolatébresztő könyv A könyvkötő, nem mellesleg lebilincselő olvasmány.

Van egy pillanat a kötés kezdetekor, amikor a kötő eggyé válik a bekötött személlyel. Leülsz, és kivárod ezt a pillanatot. Hagyod, hogy a csend betöltse a szobát.

De nemcsak emiatt szerettem ezt a könyvet, hanem azért a hiteles ábrázolásért is, ahogy az írónő kibontotta ezt csodálatosan szép szerelmi történetet, ezért tényleg odáig voltam. Apró kis rezdülés a két fiatal között, ahogy minden egyes nap jobban vonzódnak egymáshoz, a gyűlölettől, haragtól eljutva odáig, hogy egymás nélkül lélegezni sem képesek. Ritkán fordul elő velem, de még az én lélegzetem is elakadt, ahogyan figyeltem sorsuk alakulását, ahogyan a tagadástól eljutnak a felismerésig: szeretik a másikat. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni vívódásukat és átlapozni rajtuk.

Azt hiszem, ezután csakugyan barátok lettünk. Végig ott hömpölygött a mélyben egy áramlat, álnok, akár a duzzasztóvíz, amely bármikor magával ránthatott; de valahányszor megéreztem a húzóerőt, ellenálltam, és egy idő után könnyedén elhitettem magammal, hogy nem is létezik.

Emmett útja kerül a középpontba, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Az első szakaszban a következményekkel találjuk szembe magunkat, ami lehetne egy szokványos történet is: a fiatal farmer súlyosan megbetegszik, nincs ereje a földeken dolgozni és kap egy lehetőséget, hogy kitanuljon egy szakmát, a könyvkötészetet. Ez így egy teljesen átlagos történet lenne, és bevallom, még így is nagy érdeklődéssel figyeltem volna, hogyan boldogul a fiú Seredith, az idős könyvkötő keze alatt. Teljesen odáig voltam azért a házért és szerettem volna, ha több szerepet kap, ha többet időzünk abban a kis menedékben, de ki kellett mozdítani az eseményeket és tovább lépni, hogy a második szakaszban megismerjük a múlt eseményeit. Végül jött a harmadik szakasz, amit egy kis csalódással fogadtam, hiszen két Emmett-rész után Lucian szemszögéből folytatódik a történet, ezzel megbontva azt az egységet, teljességet, amin keresztül eljutottunk a pontig, ami a végkifejletig vezet minket. Ezt csak akkor lehetett volna másként tálalni, ha nem E/1-ben íródik a regény.

Sajnálom, hogy a világépítés csak érintőleges, szerettem volna többet látni belőle. De azt is értem, hogy miért csak ennyi. Úgy képzelem el, mint egy párhuzamos idősíkot, egy alternatívát az általunk ismert világra, ahol annyi eltérés van csupán, hogy a könyvek nem annyira népszerűek. Persze, erre is vannak elképzelések, mikor még volt olyan korszak, amikor az egyház számára nem volt elfogadott semmiféle világi tudás, szándékosan tartották a híveket tudatlanságban, és gyakoriak voltak a könyvégetések is, hogy ne terjedjenek másféle ideológiák. Ráhúzhatnám erre a sötét korszakra is, mint egy analógiaként, hogy miért irtóznak ennyire a könyvektől az emberek és miért tartják őket boszorkányságnak. Ez csak egy feltevés, és persze ahány olvasó, annyi meglátás.

– Az imént azt mondta, ezt jelenti a könyv. Vagyis minden könyv, az összes kötet, amelyet valaha bekötöttek, valakinek az emlékeiből áll. Abból, amire saját döntése szerint nem kíván emlékezni.

– Igen.

– És… Megköszörültem a torkomat. Hirtelen apám kezének nyomát éreztem az arcomon, mintha még mindig sajogna a sok évvel korábban kapott atyai pofontól. Ne lássak még egyszer könyvet a kezedben. Hát ettől akart megóvni. S most könyvkötősegéd vagyok, és magam is kötő leszek.

A könyv elején mosolyogva bár, de elfogadtam az emberek ódzkodását az írott szó miatt, később viszont, ahogy értelmet nyertek a dolgok, hogy a könyv és a kötés egészen más jelentőséggel bír, már mindent értettem. Egy babonás ember számára tényleg boszorkányság, egy felvilágosult ember számára lehet bűn és lehetőség is. A lehetőség a legmegdöbbentőbb számomra. Mint minden mesterségnek, a könyvkötésnek is megvannak a szabályai és etikái, és mint mindenhol, itt is vannak, akik betartják ezeket, és vannak, akik nem méltók erre a tisztségre, visszaélnek azzal a hatalommal, ami megadatott nekik azáltal, hogy belelátnak mások lelkébe. Kihasználva azokat az embereket, akik bizalmat szavaztak a kötőnek, árúba bocsátották az emlékeiket, másolatok készültek és gazdag gyűjtőknek kínálták megvételre nem kevés pénzért.

Földhöz vágott ez a gátlástalanság. Ha azt hiszed, ennél nem lehet rosszabb ebben a könyvben, tévedsz. Van még ennél is betegebb, borzasztóbb és fájóbb is. Olvasd el, fedezd fel és próbáld megemészteni.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.

***

Bevallom, gyerekkoromban, mikor még a könyv pöttyös változatát olvastam, lehettem 10-11 éves, a legutolsó helyen állt ez a regény a pöttyös könyveim rangsorában. Talán ma már tudnék erre magyarázatot adni, talán a könyv szerkezete, vagy a hosszas leírórészek voltak azok, amik miatt nehezen fogadtam be. Az áttörést az 1994-es film hozta meg, amit nem is tudom már, hogy hányszor láttam. Akkor szerettem bele a Kisasszonyokba és vettem újra kezembe a könyvet.

Az én szememmel még most is fura ezt a történetet olvasni és talán sokan mások is rácsodálkoznak erre a kis burokra, amiben a March lányok élnek. Nehéz elhinnem ezt a boldogságot, egységet és szeretetet, sokszor túlidalizáltnak érzem, hamisnak, pedig azért akadnak konfliktusok a lányok között. Talán az a nagy pátosz zavar, ahogyan megbocsátanak egymásnak és maguknak, ahogyan kielemzik a történteket és levonják a tanulságokat és újra hatalmas szeretetben élnek. Aztán megint elkövetik a maguk kis hibáikat, jön az önostorozás, majd egy tanmese, bibliai utalás, vallásos iránymutatás és minden a helyére kerül. Bocsássatok meg, én nehezen mozgok ilyen keretek között, de emiatt nem vonok le ennek a könyvnek az értékéből, bár meg tudom érteni azokat is, aki a saccharine sweet jelzővel illetik ezt a könyvet. Maradjunk a szimplán szentimentalista cimkénél és ne feledjük, a Kisasszonyok egy klasszikus, ami nem mindenkinek való.

Kezdesz kicsit öntelt lenni, szívem, és ideje, hogy változtass ezen. Sok dologhoz van tehetséged, és sok jó tulajdonságod van, de nem szükséges fitogtatnod őket, mert az önteltség rontja a legfényesebb szellemet is. Az igazi tehetségnek és jóságnak nem kell attól tartania, hogy örökké árnyékban marad, de ha még így történne, birtoklásuk tudata akkor is bőven elég a lélek nyugalmához. Az a legjobb, ha a tehetség szerénységgel párosul.

Azt hiszem, a March-ház egy olyan otthon, amire muszáj irigykednem. Már csak a padlás miatt is, ahova Jo szeret elbújni és ahol annyiféle kincs fellelhető, hogyha szükségem lenne valamire, ott biztosan megtalálnám azt. Mesés hangulatú otthon, aminek ablakain át  féltve figyelhetjük az éppen távozót, vagy leshetjük a várva várt érkezőt, látjuk a járókelőket, vagy éppen nem túl illedelmes módon beleshetünk a család életébe, ha elfelejtik behúzni a függönyöket. Sokat elhangzik a történetben, hogy Marchék szegények, Meg például vágyik a gazdagságra. Soha nem éreztem ezt a szegénységet, bájos házban éltek, mindig volt étel az asztalukon és ha nem is túl sok, nem is tökéletes, de megfelelő tuhatárral is rendelkeztek a lányok. Csupán arról van szó, hogy egy pénzügyi bukás után, más életszínvonalon folytatták az életüket Marchék, de nem éreztem azt, hogy ez olyan szörnyű lenne.

Meg felszaladt a padlásra, ahol Jo a Redclyffe örököse fölött sírdogált egy háromlábú kanapén a napfényes ablak mellett, miközben almát majszolt kendőbe burkolózva. Ez volt Jo kedvenc rejtekhelye, imádott itt elbújni egy kosár téli almával meg egy jó könyvvel felszerelve, egy házi patkány társaságában, aki ott lakott, és rá se hederített.

Meg, Jo, Beth és Amy fejlődését követjük, felnőttévállásuknak vagyunk tanúi. Olyan sokszor kell megmosolyognom tetteiket és olyan sokszor ismerek fiatal önmagamra, aki meggondolatlanul botlott bele hasonló esetekbe, hogy szinte otthon érzem magam a történetben. Ahogyan jobbak szeretnének lenni a lányok, díccséretes, sőt elvárt dolog egy kisasszonytól abban a korban. Azok a társadalmi normák, amik akkoriban dívtak eléggé lekorlátozták a nőket, mégis ebben a regényben érzem a szabadságot, ahogy  a szereplők gondjaik ellenére is boldog halacskaként lubickolnak az élet nagy óceánjában. És persze mind tökéletesek, ami talán az írónő elfogultságából adódik, hiszen önmagát és nővéreit formázta meg a March lányokban és szeretete megkívánta ezt az ábrázolásmódot.

Meg kell említenem a feminista felhangokat is, amik már megmutatkoznak Jo és testvéreinek  törekvésében,önállóak, talpraesettek és szilárdan eltökéltek, hogy legalább saját kiadásaikat fedezzék. Leginkább Jo útját követve érjük tetten, nem csak fiús viselkedésével, de számomra, ami szívszorító volt a Pickwik klub "játékban", ahol mindannyian férfi karakter bőrébe voltak kénytelenek bújni. De Jo törekvései éppen ezt az úgymond férfiuralmat volt hivatott felülírni és ha még nem is kimondottan a női egyenjogúság szemléletében, inkább valami képlékeny, nem behatárolt szabadságvágy irányába, hogy merjen másként élni nő léttére, mint ami megszokott. Valljuk meg ez a művelt fiatal hölgy eléggé bátor ahhoz, hogy zavarba hozzon másokat különös életszemléletével és megmutasson egy új utat, amit a hozzá hasonlóan lázadó szellemű lányok is bejárhatnak.

– Ha fiú lennék, együtt szöknénk meg, és kapitálisan éreznénk magunkat, de mivel csak egy nyomorult lány vagyok, illedelmesen kell viselkednem, és itthon kell rostokolnom.

A Kisasszonyok egy szerethető történet hibáival együtt is. Nekem kissé lassú tempójú volt a könyv, helyenként vontatott. Olykor unatkoztam, máskor kevésnek éreztem, amit kaptam és szerettem volna még elidőzni. Néha  jelenetek hirtelen el lettek vágva, máskor a számomra kevésbé érdekes részek bő lére eresztve, nem találtam azt az egyensúlyt, amivel kényelmesen tudtam volna haladni az olvasással. Szerettem Jo-t, de néha tényleg túl soknak éreztem, mégis az ő vibrálásával, elevenségével, különcségével tudtam leginkább azonosulni kicsit a könyv szerkezete is olyanra sikeredett, mint ő maga. 

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Szaszkó Gabriella: Maradj velem

David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt.David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz…

Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik?

Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?

***

Ez a könyv oda fog ütni, egy kicsit leküld a padlóra. Bevallom, én magam is sokáig halogattam az olvasását, mire bele mertem kezdeni. Nehéz témát boncolgató lélektani regény, hiánypótló, mert még mindig homokba dugjuk a fejünket és keveset beszélünk ezekről a témákról.

Egy hetem volt a temetésig, hogy elmeséljem a történetünket. Azt, hogy Chris, hogyan mentette meg az életemet a saját anyánktól.

Rögtön az első sorok belehelyeznek a tragédiába, szívszorító, ahogy David testvére lakásába siet, ahol Chris kiontotta életét. Nem kell sok, hogy megtudjuk, ez a tragédia sokkal mélyebben gyökerezik, a távoli gyerekkorban és talán azon is túl, mert hiszem, hogy bizonyos minták generációról generációra öröklődnek.

David, hogy feldolgozza a gyászt és kiderítse, hogy mi vitte rá testvérét arra, hogy eldobja az életét, leül és megírja gyerekkoruk történetét. Közben leás saját lelkének mélyébe is, elmeséli, ő hogyan lett függő, őszintén feltárja tetteit és azokat a dolgokat, amikre egyáltalán nem büszke. A múlt és a jelen eseményei váltakoznak a regényben, látjuk, hogy David és Chris exbarátnője, Amy hogyan küzd meg a gyász feldolgozásával, hogyan egészítik ki a történetet olyan mozaikdarabkákkal, amik csak náluk vannak meg. Ez egy csodálatos metafora arra is, ahogyan két lélek kiegészíti egymást, Amy és David egyre közelebb kerülnek egymáshoz. 

Elmosolyodtam. A meleg deszkák között szinte éreztem bátyám szellemének jelenlétét. Jól emlékszem, mennyiszer ült ki így a hídra, lehetett bármilyen évszak. Lelke olyan könnyedén csusszant keresztül az ujjaim között, mint Amy selymes haja.

Tetszik a regény felépítése, hogy a múlt feldolgozása mellett a jelen is tartogat olyan mozzanatot, amivel meg kell birkóznia a két fiatalnak. Hiszen nehezen emészthető számukra az is, hogy mindkettőjük életében Chris meghatározó helyet foglalt el. Erkölcsileg kell felülemelkedniük a tényen, hogy David saját bátyjának exével kavar, és valahogy mindezt realizálniuk kell, hogy a kapcsolatuk működőképes legyen. Ezt még az is nehezíti, hogy David sikeres íróként élete egy részét a nyilvánosság előtt éli.

A jelen eseményei bár szintén komorak, de pörgősek, életszerűbbek, érezni bennük a lüktetést, a feloldás lehetőségét, míg a Glen Falls-beli, vagy a közelmúlt történései inkább lassan hömpölyögnek. Néha úgy érzem, megállt az idő, és a szereplők egy csapdában rekedtek, amiből nincs kiút. Ez nagyon jól ábrázolja azt a kétségbeesést, mélységet, tehetelenséget, amiket gyerekként élhetett át a két fiú, akik nem tudtak élni a jogaikkal, nem tudtak kijutni terhelt gyerekkorukból.

A kérések kiszolgáltatják az embert. Gyerekként, ha valamit nagyon szeretnénk, másokon múlik, hogy megkaphatjuk-e. Anyám nagyon jól tudta ezt, élt is a lehetőségével.

A Maradj velem a felnőtté válás és felelősségvállalás története. Kegyetlenül az arcodba vágja, hogy az ilyen körülmények között élő gyerekek ideje korán komor, örömtelen kis felnőtté válnak, elveszítve ártatlanságukat, kényszeresen, szorongva igyekeznek egyben tartani életüket, vagy éppen menekülnek, lázadva rohannak végzetük felé. Az alkoholista anya kegyetlen rombolása, érzéketlensége taszítja a két fiút egy olyan életbe, ami egy mocsárhoz hasonlítható. Próbálnak szabadulni belőle, de az folyton visszarántja őket.

Az, aki az életünket adta, hogy aztán elérje, ne is akarjuk az egészet.

Nem volt könnyű ezt a könyvet olvasni, rengeteg kérdés merült fel bennem, de a leghangosabban a miértek szóltak.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Király Anikó: Strand, ​papucs, szerelem

Bogi igazi csapásként éli meg, amikor az egész nyarat édesapja lepukkant, balatonfüredi kempingjében kell eltöltenie. Ezért az eddigi nyarakból leszűrt tanulságok alapján összeír egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképpen el akar kerülni. Míg eleinte a legnagyobb problémája, hogy duci testét nem akarja bikiniben közszemlére tenni, később kiderül, hogy vannak az előnytelen fürdőruhánál és a lángostilalomnál komolyabb problémák is. És kezdetét veszi a nagy „Mentsük meg a kempinget!”-hadművelet…

Bogi izgalmas és röhejes kalandokba keveredik, és talán, de tényleg csak talán, békét köt ősellenségével, a bikinivel is.

***

Bogi, a főhős szimpatikus, szeretetre méltó lány önálló véleménnyel, aki elköveti a saját hibáit, de imádom, hogy nem hagyja magát, falakat dönget, saját szabályai vannak, amiket bármikor képes áthágni. Különös kapcsolata van diszfunkcionális családjával, kissé bohém életet élnek, de ettől még inkább a szívembe zártam őket. Tehát jól indult a kapcsolatunk Bogival. Rögtön egyet is értettünk abban, ami a gyorsan száradó körömlakkokat illeti. És még sok minden másban is.

Két hónapja csak nézlek, és azon gondolkodom, hogy egy ilyen aranyos lány mégis hogy értékelheti alul önmagát. Nem vagy megelégedve magaddal, miközben annyi mindenben jó vagy

Király Anikó története hozzád, hozzám, hozzánk, átlagos lányokhoz szól, akik szívesebben olvasunk a négy fal között, akik a maga egyszerűségében látják a világot, mégis mindig túlbonyolítják, de leginkább nem hisznek önmagukban, az adottságaikban és képességeikben. Úgy adja tudtunkra, hogy éppen attól vagyunk tökéletesek, mert mások vagyunk, hogy nem bűzlik a túltolt elfogadás propagandájától, hanem a maga természetes valójában tényként kezeli. Szerettem a karaktereket úgy, ahogy voltak, ducin, vörös hajjal, eltitkolt másságukkal. Igen, még a görény Arnoldot is tudtam szeretni, mert érezhető volt, hogy a görénysgével takargat valamit. Szeretem, amikor a melegszál is a maga egyszerűségével, természetességével van odarakva, mert ezzel sokkal többet tesz az elfogadásért, mint bármilyen transzparens.

Tudom, hogy a külsőségek igenis befolyásolják az embert, nem vagyok naiv, de azt is tudom, hogy nekünk is van esélyünk arra, hogy szépek legyünk, ha túl lépünk a hülye elvárásokon.

Ami leginkább megfogott, az a karakterek esendősége, és ahogy kezelték ezt a mindennapokban, valamint az, ahogyan egymást látták. Király Anikó könnyed stílusa olvasmányos és imádom, hogy nem veszi túl komolyan magát a könyv, holott helyenként azért akadnak mélypontok, de Bogi számára minden nap egy új lehetőség arra, hogy kimásszon a problémáiból. Bár néha újakat generál, de számomra ez még életszerű is. Bátran mondom, mert túl sok a közös vonásunk. Ahogy a sorozat is mondja: Rólad-Neked.

Mert melletted olyan elefántnak érzem magam, aki apró ecsettel ül a boltban, és nem leveri a csészéket, hanem megfesti őket.

Bocs, Bogi, de én imádtam a Vadkacsa kempinget és igenis nagy lehetőséget láttam benne. Ritka manapság az ilyen retro-élmény. Viszont éppen miattad felvettem bakancslistára a balatoni nyaralást, ami eddig kimaradt az életemből. De azt is megtanultam tőled, hogy inkább ne tervezzünk el előre semmit sem.

A lista teljesen fölöslegessé vált, mert a nyár úgy lett tökéletes, hogy tökéletlen volt.

Ez annyira jellemző rám!

A könyv nosztalgikus hangulatot hozott, felidézte a régi nyarakat, amik után hirtelen vágyódni kezdtem. Főtt kukorica, hamburger, lángos, parti séták, Balaton, egy lepukkant kemping, nyár és szerelem. Izgalmas, színes karakterek, lebilincselő történet sok-sok kalanddal. Bátran ajánlanám ezt a könyvet tizenhatéves énemnek, aki a hasonló történeteket kereste a hosszú, forró nyarakon, vízpartra vagy a négy fal közé.

Kimondottan pozitív csalódás volt a Strand, papucs, szerelem, ami a magyar írók könyveit illeti és felébresztette bennem a reményt, hogy fogok még hasonló kincsekre találni a jövőben.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Victoria Aveyard: A háború vihara

A ​GYŐZELEMNEK ÁRA VAN.

Mare Barrow ezt a saját bőrén tapasztalta meg, amikor Cal árulásába majdnem beleroppant. Mare szívét megacélozva eltökéli, hogy kiharcolja a szabadságot a Vörösöknek és a hozzá hasonló újvérűeknek, és egyszer s mindenkorra lerombolja Norta királyságát… és a pusztítást Maven koronájával kezdi.

Ám egyedül nem vívhatja meg a csatáit, és mielőtt a Vörösök felemelkedhetnének, Mare kénytelen szövetkezni a fiúval, aki összetörte a szívét, hogy legyőzhesse a másik fiút, aki majdnem megtörte őt. Cal nagy hatalmú Ezüst támogatói Mare-rel és a Skarlát Gárdával szövetségre lépve félelmetes haderőt jelentenek. Maven megszállottsága azonban olyan méreteket ölt, hogy már az sem érdekli, ha mindent és mindenkit tönkretesz, aki az útjába kerül, csak ismét a markába kaparinthassa Mare-t...

***

Hacsak nincs rá egy nyomós érvem, sorozatot többé nem veszek a kezembe, ezt jó ideje eldöntöttem már. De tartom magam az elhatározásomhoz, hogy a megkezdett sorozatokat végigolvasom, hacsak nincs olyan színvonalbeli zuhanás, ami miatt nem érdemes többé időt pocsékolnom rá.

A háború vihara a Vörös királynő negyedik kötete. Igazából azt tapasztaltam, hogy legtöbb estben a trilógia is túlzás, két kötetben bőven elmesélhető egy történet, sőt, egy vastagabb könyvben még jobb. Ugye, ez a felvezető nem sejtet túl jót, és ha ezt gondoljátok, ráhibáztatok.

Azért írom ezt nehéz szívvel, mert az első kötetet, a Vörös királynőt, a legjobb ifjúsági fantasyk között tartottam számon és nagyon szerettem. Akkor éppen azt kifogásoltam, hogy Mare szempontjából E/1-ben látjuk a történetet, ezért az amúgy izgalmasnak vélhető karakterekből semmi sem jön át. Mostanra Aveyard váltott szemszögből, három lány szálát követve, továbbra is E/1-ben meséli el az eseményeket. A baj csak annyi, hogy számomra nem sokban különülnek el egymástól Mare, Evangeline és Iris karakterei. A veszteség, a depresszió, szerelmi csalódás, gyász, ami mindhárom lány érzelmi világát jellemzi, valamint a bosszúszomj. Szóhasználatuk, temperamentumuk is nagyjából megegyezik, és ha nem lenne jelezve, hogy melyik lány mesél éppen, esküszöm, fel sem tűnne. Amíg ezzel küzdöttem, a lényeges dolgokra kevesebb figyelmet tudtam fordítani.

Ezután pedig még inkább elvész a lényeg, mert újabb szereplők követelik maguknak a figyelmet: Maven és Calore szemszögéből is láthatjuk az eseményeket. A helyzet ugyanaz, a tartalom az, ami elkülöníti őket a többiektől, de olykor még az sem. Mavennél van némi törekvés arra, hogy különváljon a többiektől, érezhető, hogy nincs minden rendben a fejében, de szerintem ez még mindig kevés. Öt különböző nézőpont, öt megközelítőleg azonos személyiség, egyetlen elkülöníthetetlen írói stílussal megvalósítva. Szóval az egész nagyon zavaros.

 A történet ezen a ponton lapossá, vontatottá vált. Túl vagyunk a csatán és éppen a károkat mérjük fel, számba vesszük lehetőségeinket és azt, hogy mit diktálnak az érdekek. Mindenki bosszút akar állni valakiért és eltenni láb alól az ellenségét. Rengeteg tanácskozás és újabb csatározások, néhol Mare őrlődése, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy ő és Cal két külön oldalon áll és lehetetlen, hogy kettejük szerelme működjön. Fájlalom, hogy ezt kell mondjam, és már nem is szeretem hangoztatni, ahányszor ebbe a problémába ütközöm nagyobb terjedelmű műveknél, de most is igaz: ez a történet is túlírt.

Őszintén szólva, nekem ez a történet addig volt szórakoztató, amíg a királyi udvar színes forgatagában kísértem figyelemmel a csatározásokat. Azért akadnak élvezhető pillanatok is, ilyen, amikor Iris szemén keresztül megismerhetjük Tóvidéket. Szépek a színek, tetszenek a karcsú tornyok, a türkiz és arany színek, amit a nemesek kedvelnek. Tetszik ennek a társadalomnak a kidolgozottsága, a szokások, rituálék és a jelmondatok. Nagyon szerettem, hogy minden háznak van saját színe, és a képességekért is teljesen odavagyok.

A túlírtság ellenére ez a sorozat szerethető, ahogy szeretem is, és meg kell jegyeznem, hogy a legjobbak közül való, ami manapság a könyvesboltok polcaira került. Egyedi, friss, összetett, fordulatokban gazdag, karakterei szerethetők. Még Mavent is lehet szeretni, de legalább is érteni. Tetszik, hogy az LMBTQ szál nincs lenyomva a torkunkon, hogy finoman belesimul a történetbe, része annak, része az életnek. Annak is nagyon örültem, hogy olyan történetet követek nyomon, ahol minden ellentétes oldallal megismerkedhettem, láttam mi áll a háttérben és mi motiválja őket, és mindegyik fél szemszöge elfogadható volt, megállta a helyét. Éppen ennek köszönhetem, hogy nem Mare, se nem Cal volt a kedvenc karakterem, hanem Evangeline. Izgalmas, kellőképpen mély személyiség, aki hatalmas utat tett meg, és annak ellenére, hogy elvarratott az ő szála is, tudom, hogy a képzelet világában tovább fejlődik, jobbá válik és boldog lesz, bár démonai örökké kísérteni fogják.

Ennek a sorozatnak lehetett volna többféle lezárása is, de úgy gondolom, amit az írónő kitalált, a lehető legjobb volt. Annyi mindent sejtet és még annyi lehetséges jövőképet állít elénk! Ránk bízza, de mi úgyis tudjuk, ahogy ő is, hogyan végződik, de örülök, hogy így alakult és nem lett cukormáz.

Értékelés:

⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen

Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.

Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni. 

A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.

A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.

Kommentár nélkül:

"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."

"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Meg Cabot: A neveletlen hercegnő naplója 1.

Muszáj volt elolvasnom, annak ellenére, hogy tavaly karácsonykor családi program keretében kénytelen voltam megnézni a könyvből készült filmet. Amit ugyan zokon vettem, de visszavágásként ragaszkodtam hozzá, hogy Kevint is nézzük meg. Kíváncsi voltam Mia könyvbeli alakjára, mert mint tudjuk, a filmek sokszor egészen másként tálalják a dolgokat. Hát igen, ez ebben az esetben is igaz volt. Mia szőke, Mia apukája él, és... az első néhány oldalon keresztül Vicky Pollard hangján szólt a fejemben, amitől sikítani tudtam volna! Nem sok kellett, hogy lecsapjam a könyvet és menekülőre fogjam. Vicky Pollard beférkőzött a tudatomba és az ő hangja darálta végig az első oldalakat, hogy mennyire izé már mindenki a környezetében, és mi a véleménye a világról. Aztán amint kiderült Mia valódi származása, megváltozott az írói stílus is, bár továbbra is idegesítő nyafogásként nyiszálta az idegeimet a túlzásba vitt hisztijével és tiltakozásával a hercegnőség ellen egy 12 éves színvonalán, de legalább Vicky végre aludni ment. 

Viszont maradt élete legnagyobb fájdalma, hogy lapos mellű, mert, ugye, minden kamasznak ettől lesz kisebbségi komplexusa. Szinte naponta méregette és örökké a mellbőségéről beszélt, mintha világméretű katasztrófa lenne, amit a Green Peace-nek is fel kellene vennie a programjába, hogy felhívja rá a világ figyelmét. És ennek a problémának köszönhetem életem legperverzebb mondatát is:

"Épp a mellbőségemet mértem és tök nem gondoltam arra, hogy a mamám épp most randizik a matektanárommal, amikor fölhívott a papa."

Nehezen tudtam túltenni magam ezen a mondaton, percekig csak ültem fölötte és bámultam a papírt, azon a nyomtatott betűket, arra gondolván, biztosan én olvastam félre, vagy képtelen vagyok értelmezni a szöveget. Egyáltalán nem találtam viccesnek, sőt! Miután sikerült megtalálnom az államat, becsuktam a könyvet és napokig felé sem néztem, hátha meggondolja magát és legközelebb óvakodik az ilyen megnyilvánulásoktól. Nem, nem is akarom ezt magyarázni, mert a maradék ártatlanságomat is veszélyeztetve érezném. Egy mondatban nincs helye az apámnak, a mellemmel folytatott tevékenységnek és az anyám randijának. Nem hiszem el, mégis leírtam! Komoly dilemma előtt álltam, hogy tényleg kell-e nekem ezt a könyvet tovább olvasnom?

A naplóval kapcsolatban is akadt egy-két apró észrevételem. Nem szőrözésként, csak halkan megjegyezném, ennyi idősen én is írtam naplót, de soha nem jutott volna eszembe, matek feladványokat és képleteket beleírni és még a tennivalóim listáját is külön vezettem. Bármennyire kamasz dolog, bármennyire csélcsap kisasszony Mia, ezekkel a dolgokkal együtt ez a napló nekem kissé túltolt volt. A legtöbb tiniproblémájával nem volt gondom. A tanulással való nehézségei, vita a barátokkal számomra hiteles volt, minden kamasz életében vannak hasonló történetek, amik számára világméretű katasztrófák, ezeken még mosolyogni is tudtam. 

A karakterek kellően bohém figurák voltak, nekem tetszettek, kivéve Miát, akit sehogy sem tudtam megkedvelni, néha értettem, de legtöbbször inkább a falra tudtam volna mászni tőle. Larsot például nagyon bírtam, Tina is szimpatikus volt, kedvencem Michael volt, aki tényleg a titokzatos hősszerelmes alkat, a rejtett képességű kocka, aki a kellő pillanatban érkezik, hogy megmentse a lányok becsületét.

Átlagos koncepció, átlagos történet, ami igazán nem villanyozott fel. Lassan haladtam az olvasással, többször is félreraktam. Hogy nem én vagyok a célzott közönség, az sem lehet kifogás erre a könyvre, egyszerűen túl sok volt benne Mia, a lelki problémái pedig túl lettek lihegve, és ezzel túlnőtt a vicces-kategórián. A kevesebb néha több, és ez a humorra is érvényes örök igazság. Sokszor Mia arcába is beleordítottam volna, hogy: Fogd be!

Az idétlen nevű áthallásos Genoviát csak én nem tudtam befogadni? Csak nekem volt folyamatosan Monaco-érzésem olvasás közben, ami miatt abszurditásba csapott át a történet, és inkább éreztem az egészet paródiának, mint lányregénynek? A film hitelesebb lett, sokkal többet kihoztak a történetből, mint ami benne van. A könyv nem győzött meg. Inkább a célzott korosztálynak hagyom a folytatást.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 3/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 3/5

Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A célzott közönség számára az álmodozás lehetősége és a szerelmi élet nehézségének hitelessége.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Amie Kaufman - Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok

Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, nem voltunk egymásra hangolva. Később győzött a kíváncsiság, mert olyan sokaknak tetszett, hogy muszáj volt olvasnom nekem is. Imádom a YA sci-fiket. Imádom Amy Kathleen Ryan sorozatát, vagy Beth Revis könyvét, a közvéleménnyel ellentétben nekem az Árnyak és jelek is kedvencemmé vált. Ezért kapott még egy esélyt a Lehullott csillagok is, a műfaj iránti szerelmemből.

Szóval már másodjára találtam ott magam azon a partin az Icaruson, a kalapos fura fazonnal és a lebegő tálcákkal, amiket még mindig nem értek, de annyira high tech, hogy biztosan hozzátartozik ehhez a világképhez; próbálom befogadni. Valahogy el kellett érni, hogy meglegyen az alaphangulat, és éppen ennyire minimalista ábrázolás kiszínezheti a vásznat, ha már semmi más nem árulkodik arról, hogy egy különleges világban járunk. 

Ó, te jó ég! Mekkora kliséhegyek csapnak arcul már a legelején! A kőgazdag lány és a semmiből felemelkedett alacsony származású fiú találkozása. És mennyire unalmas a sztori, hogy a lány apja kicsinálja, egy életre tökreteszi azt, aki közeledni mer a lányához! És persze az az elkényeztetett lány elfeledkezik erről a tényről, pedig már alaposan megfizetett érte, de cirka öt percre kiment a fejéből, hogy nagy hatalmú apja a világvégére fogja száműzni ezt a fiút, ha szóba áll vele. Persze kellett valami ok, hogy ezt követően végig, a regény mind a 486 oldalán keresztül azon agyaljon, hogy mi lesz, ha a sajtó együtt találja őket, és mennyi kenőpénzt kell majd adni, hogy hallgassanak. De még abban a pillanatban is, amikor a legnagyobb életveszélyben van és nem akarja elfogadni a segítséget, sőt, inkább mártírt játszik. 

Sikítani tudtam volna, komolyan.

De nemcsak emiatt. A kor, amiben a sztori játszódik, nincs feltüntetve. Bolygók sokaságát terraformálták, és az univerzum számos szegletében létesítettek kolóniákat, de még mindig léteznek nyelvek, még mindig nincs egyetemes nyelv, hanem spanyol és ír kavalkád töri meg az angol egyeduralmát. Ráadásul, amit abszurdnak éreztem, hogy a sok bolygó nagyvárosai közül éppen az Icarus nevű űrhajó a legnagyobb "város", ami 50.000 ember befogadására képes. Itt volt egy kis Titanic-érzésem, de igyekeztem elengedni, mert már akkora sablon lenne, amitől ezt egy rossz könyvnek kellene neveznem. De még nem akarom, korai lenne kimondani.

Képzeljetek el egy űrkatasztrófát - a főhősnő tűsarkúban menekül az emberáradaton keresztül. Kizuhan a korláton, naná, a főhős megmenti, majd együtt botorkálnak a mentőcsó... izé, mentőkabinhoz. És az új bolygón kilométereket gyalogolnak terepen, a lánynak feltöri a lábát a cipő, majd mikor már állni sem bír, eszükbe jut letörni a sarkát annak a nyüves cipőnek! Komolyan, lassított felvételen láttam a jelenetet, hogyan történik, amikor leválik a sarok a talpról. Aztán szegény lány, - legyen már neve is, Lilac - azon sír, hogy tönkrement a drága márkás cipője! Jaj, szegény! Rögtön sajnálni kezdem, de előbb kiröhögöm magam, mert a nagy semmi közepén úgy dönt, hogy ő majd egyedül boldogul és bevágja a durcát, Tarver pedig nélküle megy tovább. Végig Travernek olvastam a srác nevét.

Persze a landolás óta játssza a fagyos hercegnőt a lakatlan bolygón, mert hát ha az apja ott találja együtt őket, akkor a fiúnak vége. Arra ragadtatja magát, hogy taknyos kölyöknek nevezi a nála idősebb fiút. Pilláztam egy sort, aztán olvastam tovább, de már erős volt a gyanúm, hogy igazából ez egy nagyon buta könyv. És két író kellett, hogy mindezt összehozzák!

A sztori nagyon unalmas volt, csak gyalogoltak és semmi sem történt. Aztán még gyalogoltak egy kicsit, nem szóltak egymáshoz, így a történet sem szólt semmiről. Engem pedig jobban érdekelt, hogy mi ez a bolygó, hogyan kerültek oda, mint a két főhős. Tovább gyalogoltunk. Első nap rögtön meg is tettek 10 km-t. Tyúklépésben. Oké, terepen, magassarkúban, ami feltörte a lány lábát. Gyaloglás, Lilac hisztije, gyaloglás és még több hiszti. Aztán desszertnek Mr. Tökéletes Tarver titkolózása és érzelemelfojtása. Mikor lesz már ennek vége?

Aztán a kedvenc klisém megtörte a monotonitást: együtt kell aludnunk, hogy ne fagyjunk meg! Majd a testünkkel melegítjük egymást! Egyszerűen imádtam! Két ember egy idegen és lakatlan bolygón, a fagyhalál szélén, hát hogy nem gondoltam erre?!

Lényegében van karakterformálás, ami a két főhőst illeti, de nem vitték túlzásba az írók. Inkább kettőjük szócsatáira és konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt. A sztori esetlen, unalmas, gyerekes. Kivéve...

A hangok! Na, végre valami megcsillan! Na, a hangok azok nagyon tetszettek, kár, hogy nem fordítottak több figyelmet rá, szerintem egy kicsit alaposabb háttérmunkát érdemeltek volna, mert ez a "jelenség", vagy entitás volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és ami miatt végül is elolvastam a könyvet, és ez az oka annak is, hogy megkapja a három csillagot.

A fejezetek között a vizsgálóbizottsági faggatózás zavaró és idegesítő volt. Nyilván releváns egy ilyen, bármilyen katasztrófa után, de nem éreztem, hogy helye lenne a történetben. Így voltam azzal is, ami Lilaccal történt, spoiler miatt nem írom le, abszurd volt, tündérmesébe illő, vagy éppen isteni beavatkozás. És még csak meg sincs magyarázva, hogy miért... hogy hogyan... hogy... Á, felejtsük el, meg sem kellett volna történnie, mert hülyeség.

Végül megemlítem, hogy nemcsak a nyelvek fennmaradása volt furcsa számomra, hanem az is, hogy a karácsony, mint ünnep, létezett abban a formában, mint most. Ugyanígy az Aspirin is kirántott a történetből és nem tette hitelessé számomra azt az új high tech világot, amit az emberiség kialakított magának az űrben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A terraformálás! Komolyan kedvet kaptam hozzá, ezennel követem meg Mark Watney-t, bocsi haver, egy hős vagy és igazi túlélő!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Szeretem ezt a szigetet, bár a képzeletemben sokkal gyérebben lakott település, mint az Maggie világában lehet. Sokkal ritkábban van beépítve, sok apró tanya fekszik egymás mellett és a kisvárost is körülbelül egy utcás macskaköves településnek látom, ahol a házak szorosan egymáshoz simulnak. Egy valamit biztosan tudok, sosem hagynám el Thisbey-t. Talán kis kiruccanásokat tennék, de élvezném ott az életet, a lovak ellenére is.

Kedves kis történet és nem igazán tudok belekötni, kivéve a lovakba. Igen, éppen a Capall Uisce-kbe. Nem tudtam befogadni őket és nem tetszettek ezek a lények. Nagyon nem. Talán, ha sárkányokon lovagolnának novemberben, vagy csak simán vad lovakon, amik lehetnek ugyanúgy veszélyesek, de sehogy sem tudtam megbékélni a tengeri lovak gondolatával, habár éppen ezek a lények adták az apropóját a regénynek, miattuk íródott meg. Kegyetlenek, fenségesek és annyira hihetetlenek, hogy számomra nem is léteztek. Na persze, A hollófiúkat, a Ley-vonalakat és az álomfiút meg simán bekajáltam! :D

Mint mondtam, kedves kis történet, amit akkor is élveztem volna, ha ezek a szörnyek nincsenek benne. Sőt, sokkal jobban! Mert megszerettem Finnt, Puckot, Seant és még Doryt is. Szimpatikusnak találtam George Hollyt és az volt a kényszerképzetem, bárcsak a szigetre költözne és gondoskodna az árvákról, hogy legyen egy riválisa Malvernnek, ténylegesen is, ne csak a nők körében. De a George Hollyk, jönnek, elvégzik a dolgukat, aztán tovább állnak. Akárcsak a Patrick Sullivanek.

Azt veszem észre, Maggie minden regényébe jut egy lázadó leányzó, aki nem szereti az igazi nevét és előszeretettel használja a becenevét, akad egy Gansey-hez hasonlatos zárkózott, hallgatag fiú, aki céltudatosan teszi a dolgát, de üvölt belőle a magány. Egy nagyobb testvér, aki alig van jelen a többiek életében, és egy kisebb, aki szinte nem evilági lénynek tűnik. Szinte könyvről könyvre találkozom velük, de úgy látszik, bevált ez a recept, mert élvezem és imádom ezeket a történeteket.

Maggie csodálatos mesélő, képes fenntartani az érdeklődést, képes egy olyan világot teremteni, amit látok a szemem előtt, ez az ő varázsa, amitől olyan népszerű író. De azért néha ő is belefut a bakikba, az olvasó éles szeme meg kiszúrja a logikátlanságot.

"Egyszer capallfogó portyán jártam, akkor fedeztem fel a sziklarajzot. Apály idején a barlang olyan messzire bevezetett a sziget alá, hogy az volt az érzésem, a másik végén jutok ki, ha még tovább megyek. Azután az ár olyan hevesen és hirtelen tört be, hogy csapdába kerültem. Órákig kuporogtam egy apró, sötét szirten, minden egyes hullám bőrig eláztatott. Alattam, valahol a barlangban, egy tengeri ló halk sikolyai és kotyogása hallatszott. Hogy ne essek le, végül a hátamra gördültem a szirten, és ott volt, magasan fölöttem, ahová a víz nem érhetett fel: a sziklarajz. Corrnál is ragyogóbb csődört ábrázolt, vörös színe alig fakult meg, hiszen a festéket nem érhette napfény. A lábához egy halott embert is rajzoltak; haja keskeny, fekete vonás, mellén vörös csík."

Volt egy aprócska problémám, nem tudtam elhelyezni időben a történetet, csak sejtésem volt róla, hogy mikor játszódnak az események. Nem voltak elektronikus eszközök, kütyük és egyéb haszontalan dolgok, amik alapján tudtam volna realizálni az évszámot, emiatt éreztem egy kis bizonytalanságot és ez el is vett az olvasási élményből, de még ezzel együtt is át tudtam adni magam a történetnek.

Néha éreztem egy kis frusztráltságot is. Szinte rá akartam ordítani a sziget lakóira, ha tudjátok, milyenek ezek a lovak, akkor abban az időszakban miért szálltok tengerre? Miért fordítotok nekik hátat? Ha négy ember kell megtartani egy lovat, akkor miért vagy olyan vakmerő, hogy egyedül ülsz a hátára? Ha annyi rémtörténet kering, mégis miért kínálod fel a nyakadat, te ütődött? Úgy látszik, most nehezen toleráltam a veszteségeket és a családi drámákat. Thisby kegyetlen vidék, de minden kegyetlenségével együtt egy olyan sziget, ami iránt vagy lojális vagy, vagy annyira nem tudsz megmaradni a hátán, hogy hajóra szállsz és többé vissza sem nézel. A Skorpió Vágta pedig, akár akarod, akár nem, része ennek a világnak, nem zárhatod ki. Ezek a lovak jelen vannak, akkor is, ha nem tudsz hinni bennük és akár még egy könnycseppet is képesek kicsalogatni a szemed sarkából.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Amit minden Maggie Stiefvater regényben szeretek, hogy varázslatos világot tár fel előttünk az írónő és képes arra, hogy berántson minket, részesévé váljunk a történetnek.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A ​tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai.

***

Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla.

Ennek a könyvnek lelke van. Olvasás közben hallod a sóhajtását, érzed, ahogy homlokodat simogatja szellő formájában. Vagy csak egy aprócska léghuzat lenne az? Ez a könyv gondoskodik róla, hogy a képzelet szárnyra kapjon. Felkap a szél és visz magával, sorsokat, életeket, történeteket mesél el, az olvasó pedig befogadja, issza a szavakat és a lelkében ott marad valami lenyomat, valahol mélyen, valami nyomasztó. Ez lenne a szél árnyéka? Amit maga után hagy? Tény, hogy lelkileg nagyon nehéz kiszakadni ennek a könyvnek a világából, miután elolvastad az utolsó sorát is.

Az Elveszett Könyvek Temetője egy könyvet ad Daniel kezébe, aki nyomozni kezd a titokzatos író után. Olyan tragédiák, titkok látnak napvilágot, amiket nehéz feldolgozni. De Daniel nem hagyja a feledésbe merülni Julián Carax történetét, megbolygatja a sötétséget, felébreszti az árnyakat és kihívja maga ellen a sorsot. Célponttá válik ő maga is. Ahelyett, hogy tisztábban látna, annál zavarosabbá válik a történet, amit a feledésből a felszínre rángatott. Vannak, akik azt akarják, hogy kiderüljön az igazság, de a többség mindent elkövet, hogy a múlt a homályba vesszen. Mindenkinek más-más indoka van, amiért rejtegeti az igazságot, de Daniel minél több falba ütközik, annál inkább hajtja a tettvágy, hogy megtalálja azt.

Mintegy fél órát bóklásztam a labirintus tekervényeiben. Az orromat mindenütt megcsapta az elöregedett, poros papírlapok elbűvölő illata. A kezemet tétován húztam végig a kötetek kiálló gerincén, hátha ihletet kapok a választáshoz.

Nehéz bármit is írni erről a könyvről, annyira sokszínű és összetett. Érzelmi hullámvasútra ültet az író, és szinte könyörögsz a happy endért. Hosszú és fájdalmas utat kell megtenni a végkifejletig, és bár vannak csavarok, amik kitalálhatóak, a történet mentes mindenféle sablonosságtól. Ritkán találkozni ilyen egyedi koncepcióval és olyan íróval, aki nem hagyja veszni az ötletét, sőt, minden részletre figyelve kidolgozza azt, kiszolgálva az olvasót, hogy ne maradjanak kérdések. A múlt után való kutatás által két történet is kibontakozik előttünk: Julián és Penélope, valamint Daniel és Bea kapcsolata. Rengeteg párhuzamot találni a két pár között és legalább ennyi szál össze is köti őket, mint valami karmikus szövetség.

Zafón karakterei élettel teliek, bármelyik pillanatban hús-vér emberekké válhatnak és lesétálhatnak a könyv lapjairól, meg sem lepődnél rajtuk. Leginkább Fermin alakja ragadott meg, aki a tragédiája mellett tele van élettel és élni akarással. Bátorsága lenyűgöző, ahogy az is, hogy képes lenne mindent feladni, hogy segítsen másokon, még akkor is, amikor végre megtalálja az értelmet az életben. Igazi régi vágású férfi, nagy adag csibészséggel. Clara szépsége és belső romlottsága csupa ellentmondás, szintén nagyon érdekes és összetett karakter. Jó és rossz tulajdonságok keveredése valamennyi szereplőnél, hibák és erények egyensúlya, ami emberivé teszi őket. Zafón nem idealizálja túl teremtményeit, hősei is követnek el baklövéseket, ámde az antihőssel kapcsolatban nem hisz a csodában, aki természeténél fogva romlott, nem hazudtolhatja meg önmagát. Tisztelem ezért a következetességéért. A gonosz az legyen gonosz és ne bánja meg tetteit!

Az égzengést követő villámlás törékeny cikcakkjai néhány másodpercig éles kontúrokat rajzoltak az épületoromzatok és ablakok köré. A járdák mentén, a víztócsák fölött reszketeg fénnyel pislákoltak az utcai lámpák, mint gyertyaláng a szélben. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. A hirtelen kihunyó fényt követő sötétség egybeolvadt a csatornákba zúduló víz bűzös leheletével. Az éjszaka egyre sűrűbbé, egyre áthatolhatatlanabbá vált. az eső gőze halotti lepelként lengedezett az utcán.

A helyszínek sötét, gótikus hangulata baljóslatú színteret biztosít a történethez. Ahogy leírja a Köd Angyala, Villa Penélope környékét és magát az épületet, szinte érezni a dohos levegőt, a halál fuvallatát, és a rideg falakból áradó hideg levegőt. A ház, ami akkor sem lehetett otthonosabb, amikor lakott volt. Julián párizsi kis lakása vagy a szeretetház, ahol az öreg dadus az utolsó napjait éli. Mind más és más, mégis olyan részletességgel kidolgozva, sehol átfedés, olyan részletgazdagon lefestve, mintha egy filmhez tervezné a díszletet. Zafón azt a valóságot tárja a szemünk elé, ami az ő lelkében létezik, és olyan hihetetlen pontossággal képes átadni, lefesteni, hogy csak ámulok. Új kedvenc írót találtam a személyében!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Lucy Keating: Dreamology - Álomgyár

Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.

Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.

Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe - szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!

A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.

Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.

Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »