Thomas Mann - A varázshegy

Thomas Mann monumentális regénye a század elején játszódik egy davosi tüdőszanatóriumban. Ide utazik fel a fiatal Hans Castorp unokabátyja látogatására s a tervezetten három hét helyett hét esztendőt tölt Berghofban. Ennek a világtól elzárt mikrokozmosznak nagypolgári légkörében szinte szemünk láttára sűrűsödnek azok a gócok, melyek az első világháború kirobbanásához vezettek. Sőt, már a fasizmus réme is előreveti árnyékát. A „Varázshegy”-ben Hans Castorpnak, ennek az átlag tehetségű német ifjúnak meghódításáért küzdenek a humanizmus és a későbbi fasizmus erői.

***

Minden messiásnak ugyanaz a célja, de mások az eszközei. Kötelet hurkolnak a világ köré, hogy nekifeszülve a saját vállukon húzzák a változás felé. Hans Castorpra is kivetette hálóját két ideológia, két pólus Naphta és Settembrini személyében. Megindul a küzdelem az eszméktől még érintetlen gyermek lelkéért.

Vajon lehet-e másokat felszabadítania annak, aki maga is le van igázva?

A kötelezőkről mindig azt gondoljuk, unalmas, nehéz olvasmányok. Nos, A varázshegy tényleg nehéz olvasmány. Talán kissé egysíkú, filozófikus karakterdráma, amit koncepció-nélkülisége tesz döcögővé, kevésbé gördülékeny olvasmánnyá. De ha csak ennyit látunk belőle, akkor nem látunk a sorok mögé és nem tudjuk felfedezni a regény valódi értékét. Teljesen jogos, ha úgy érezzük, hogy ez a könyv kissé túlírt és emiatt lassan halad az olvasás. 

Túlírt, avagy lassan hömpölygő elbeszélés, ami az idő múlását is hivatott szimbolizálni. Az idő, mint kulcsfontosságú tényező, a mindent átható erő, a nemlétező definiciója, mely az életet emeli létjogosultságra, amíg azt az egyén mozgásban tartja. Ha nincs mozgás, nincs változás, nincs élet. A halál az időtlenség örökléte, akárcsak a betegek óvatos jelenlévősége a varázshegyen, ahol az elmúlást mindig valami nagyobb jelentőségű esemény előzi meg, a felgyorsult idő, lepergett homokszemek metaforájaként.

Mi az idő? Titok – léttelen, és mindenható.

A lassan csörgedező gondolatmenetek, amikhez folyton visszatérünk, a végeláthatatlan filozofálgatások, a jórészt behavazott táj mozdulatlanságában, az idő időtlenségében a szanatóriumi betegek életet mímelő felbukkanása jelenti a cselekményt, a mozgást, a haladást valami felé, ami lehet a szabadság, de lehet akár a halál is. Így vagy úgy, a maga módján mindkettő megváltás lehet a varázshegy megrekedtségében, ahol az idő igazán nem mérhető. Az időre ható tényező pedig a betegséghez való hozzáállás. Jó példa erre, hogy a betegek mennyire beleélik magukat állapotukba, milyen gyönyörrel boncolgatják azt és ettől a helyzettől mintha csak azt remélnék, megállíthatnák az időt és nem következne be az, mitől rettegnek: a halál.

…mert ha nem volna idő, nem volna haladás sem, és a világ nem volna egyéb bűzös tócsánál, rothadó pocsolyánál…

Előszeretettel emlegetik ezt a könyvet a lélek alkímiai transzmutációjaként is. Ez esetben nyugodtan illethetjük a jellemfejlődést e néven is, hiszen teljesen megállja a helyét, kérdés, hogy elérjük-e a hőn áhított aranyat, avagy hősünk lelkének felemelkedését. Hans kissé cinikus jelleme és tiszteletlen magatartása a kiindulópont, az alkímiai folyamat megjárja a mélységeket és felrepíti a magasba, de végül, az én olvasatomban, megállapodik egy kiégett, rezignált állapotban és sodródik mintegy irányítás, eszmék, érzelmek és lélek nélkül a világ forrongó eseményeiben. A változás az őt körülvevő hatások által hét esztendő alatt végbemegy, ennek a számnak a mágikus bűvöletében.

Metaforák erdeje ez a könyv. Néhol a maguk természetességében tálalva, sokszor halmozottan, súlyuk rányomja bélyegjét a regényre, nehezen emészthetővé válik, és vannak olyan képek, amik csak később, elmerengő hangulatban válnak érthetővé, megfoghatóvá. Azt hiszem, éppen ezért szerettem ezt a könyvet, lehetett mellette üldögélni és elmélkedni, felfedezni a mélyebb, rejtett mondanivalót. A látszólag értelmetlen szeánsz keretében Joachim jelenése rohamsisakban, mint a háború előszele, vagy Hans behívójának megfelelője az egyik kedvencem volt. A másik a háború, ami véget vet ennek a gyáva, időt lassító életmódnak, mert az óvatosság csak elodázza azt, aminek be kell következnie. Elemi erővel robban be a varázshegy hamis időtlenségébe, véget vetve a mozdulatlanságnak, elpusztítva azt, félresöpörve eszméket, ügyeket, szerelmeket, betegségeket, előrevetítve látomásokat a születő újról, de előbb megszemélyesíti az emberiség mocskát, végigsöpörve Európán, elvégezve a dolgát, mint ahogy a szanatórium kontinentális betegei között is szükségszerűen végzi dolgát a halál is.

Sok helyen olvastam, hogy felróják az írónak, hogy a szerelmi szál lezáratlan. Egyáltalán nem az, csak talán elsiklott felette az olvasó, ami egy ilyen terjedelmű könyvnél megbocsátható. A szerelmi szálba Thomas Mann éppen annyit tett bele, amennyit a konkluzió is megkívánt.  Javaslom, fussatok neki újra a regénynek, de legalább a lezárásnak és akkor megtaláljátok a szerelmi szál elvarrását is.

A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.

Zárásként visszatérve a kezdő gondolatra az eszmékről: ha mindenki a maga irányába húzza a kötelét, a világ nem halad előre. Újabb kibékíthetetlen ellentmondás, ami végül akkorára dagad, hogy szétrobban, utat engedve a pusztulásnak.

(…) a világ hajlandóságot mutat rá, hogy elrothadjon.