Beth Revis: Túl a végtelenen

Az már annyira nem is meglepő, ha egy sci-fi-ben - jelen esetben egy űrhajón - kitör a járvány és megtizedeli a lakosságot/legénységet. A veszteség és a sok szenvedés felborítja az addig tökéletesen működő rendet, és elkerülhetetlenné válik, hogy átalakuljon a társadalom, és új eszmék, új szabályok szerint éljék tovább az életet, próbálva elkerülni egy újabb katasztrófát. A műfaji sajátosság, szokásos sablonra építve, egyfajta biztonsági zóna, aminek köszönhetően az író kizárja a rizikófaktorokat, nem nyúl bele semmilyen komoly témába, ami esetleg behatóbb kutató munkát igényelne, ezáltal kicsi a valószínűsége, hogy bakizzon.

Amit viszont nagyon sok sci-fi író elkövet: az új világ építésének hevében hülye neveket ad a régi dolgoknak, mert az annyira high-tech csengésű, annyira nem evilági, tehát hitelesnek tűnik. Persze könnyű átesni a ló túloldalára, és ahelyett, hogy az újdonság varázsa ragadna magával, idétlennek érezzük az elnevezéseket. Ugyanez vonatkozik arra, ha a személyneveket felváltják a köznevek. Annyira elcsépelt már, olyan bugyuta! Cseppet sem izgalmas, nem csalogató, nem nyűgöz le: unalmassá válik a sokadik ilyen regény után. Arról nem is beszélve, hogy nehéz megtartani a szereplő személyiségét egy ilyen húzásnál. Nekem általában olyan érzésem van, mintha egy cyborg naplóját olvasnám. Brrrr!

És ha már így felvázoltam azokat a kliséket, amikkel majdnem minden sci-fiben szembe találom magam, jöjjön az értékelés, mit hozott ki mindebből Beth Revis.

Disztópia. Mi más is lenne? Van egy űrhajó, ahol összezárva él egy rakás ember, és van egy diktatórikus hajlammal megáldott vezetőjük, aki azt hiszi, hogy a tökéletes társadalmat hozta létre. De ez a társadalom éppen összedőlni készül, látjuk a kezdeti jeleket, amit külső szemlélőként könnyen felismerünk. De honnan jön a széthúzó erő? Az éppen akkor kifagyasztott Amy személyéből, vagy sokkal mélyebben gyökerezik a probléma és belül kell keresni a bomlasztót? De az is lehet, ha valamit nem jó alapokra építünk, magától összeomlik. A szokásos kérdések, melyeket boncolgatni szeret minden disztópia-rajongó, és mindez csak a kezdet.

Nem fogok mesélni a hajón létrehozott társadalomról, annyit viszont megjegyzek, hogy nagyon érdekes, nagyon összetett és átgondolt. Olvasni kell, megismerni, felfedezni. A felfedezés örömét viszont senkitől sem szeretném elvenni. Egy jól megálmodott és még jobban megvalósított, megírt világ. Ismét átélheted azt az érzést, mintha te magad is jelen lennél és fedeznéd fel a tökéletesnek vélt, utópisztikus környezet apró építőköveit, amiket egytől egyig megkérdőjelezhetsz, elgondolkodhatsz rajta, megcáfolhatsz és akár még túl is agyalhatod: végül is hogyan lehetne ez mégis tökéletes és működőképes?

A szerelmi szál annyira elhanyagolható, hogy szinte nincs is. Nem ez a központi téma. Amy és Koros két egészen másként gondolkodó egyén a hajón lévő többi emberhez képest. Mindketten más szempontból közelítik meg a kérdést, más indokok, más értékrendszer, de egy felismerés: a dolgok nem működnek jól. Ez és az, hogy körülbelül egykorúak, az egyetlen közös bennük, ami talán éppen elegendő is, hogy ott lógjon a levegőben, ők ketten vonzódnak egymáshoz, és majd valamikor a jövőben kialakul valami közöttük.

A nyomozás kicsit vontatott: sok helyen idegesítő és logikátlan lépéseket tesznek a szereplők. Nem értem, miért nem rámenősebb picit Amy, miért nem vázolja fel a földi társadalmat Korosnak, miért nem mesél a történelemről... stb. Ezt hiányosságként éltem meg, de úgy gondolom, az írónő tudja, miért így írta meg. A tettes személye az első találkozásunk pillanatától nyilvánvaló volt. Koros leírja az illető különös ismertető jelét, de ugye ez senkinek sem tűnik fel! Talán ezt az apróságot kicsit későbbre tartogattam volna.

A regény elején a sok klisé miatt azt hittem, nem fog tetszeni, de a világ, a történet rácáfolt az előítéletemre és imádtam az egészet. Örülök, hogy egy újabb sci-fivel lettem gazdagabb, mert még mindig a kedvenceim közé tartozik. Örülök, hogy vannak még könyvek ebben a témában, és nem kell csalódnom bennük. Bárcsak több lenne! A Túl a végtelenen kedvenc lett! Néhány apróságtól eltekintve nem is tudok belekötni. A karaktereknél az E/1 miatti szokásos hiányosságot érzem, ezt mindig meg szoktam jegyezni, tudom, de annyira most ez nem dominál. A felépített világra helyezett hangsúly elhomályosítja ezt az apróságot.

A lezárás egy kicsit hirtelen volt nekem. Szerettem volna még benne maradni a történetben és látni, hogyan alakulnak a dolgok az Isten Áldásán, nagyon sok kérdés maradt bennem, ami miatt körömrágva várom a folytatást. Az egyetlen negatívum, amit felhozok: folytatásos. Egyre jobban haragszom a több kötetes regényekre. Úgy szeretnék egyetlen vastag könyvben olvasni egy egészen kerek történetet végleges lezárással úgy, hogy nem maradnak bennem kérdések.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek:4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A disztópia megalkotása, leírások, sztori...

Újraolvasnám: IGEN