Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, nem voltunk egymásra hangolva. Később győzött a kíváncsiság, mert olyan sokaknak tetszett, hogy muszáj volt olvasnom nekem is. Imádom a YA sci-fiket. Imádom Amy Kathleen Ryan sorozatát, vagy Beth Revis könyvét, a közvéleménnyel ellentétben nekem az Árnyak és jelek is kedvencemmé vált. Ezért kapott még egy esélyt a Lehullott csillagok is, a műfaj iránti szerelmemből.
Szóval már másodjára találtam ott magam azon a partin az Icaruson, a kalapos fura fazonnal és a lebegő tálcákkal, amiket még mindig nem értek, de annyira high tech, hogy biztosan hozzátartozik ehhez a világképhez; próbálom befogadni. Valahogy el kellett érni, hogy meglegyen az alaphangulat, és éppen ennyire minimalista ábrázolás kiszínezheti a vásznat, ha már semmi más nem árulkodik arról, hogy egy különleges világban járunk.
Ó, te jó ég! Mekkora kliséhegyek csapnak arcul már a legelején! A kőgazdag lány és a semmiből felemelkedett alacsony származású fiú találkozása. És mennyire unalmas a sztori, hogy a lány apja kicsinálja, egy életre tökreteszi azt, aki közeledni mer a lányához! És persze az az elkényeztetett lány elfeledkezik erről a tényről, pedig már alaposan megfizetett érte, de cirka öt percre kiment a fejéből, hogy nagy hatalmú apja a világvégére fogja száműzni ezt a fiút, ha szóba áll vele. Persze kellett valami ok, hogy ezt követően végig, a regény mind a 486 oldalán keresztül azon agyaljon, hogy mi lesz, ha a sajtó együtt találja őket, és mennyi kenőpénzt kell majd adni, hogy hallgassanak. De még abban a pillanatban is, amikor a legnagyobb életveszélyben van és nem akarja elfogadni a segítséget, sőt, inkább mártírt játszik.
Sikítani tudtam volna, komolyan.
De nemcsak emiatt. A kor, amiben a sztori játszódik, nincs feltüntetve. Bolygók sokaságát terraformálták, és az univerzum számos szegletében létesítettek kolóniákat, de még mindig léteznek nyelvek, még mindig nincs egyetemes nyelv, hanem spanyol és ír kavalkád töri meg az angol egyeduralmát. Ráadásul, amit abszurdnak éreztem, hogy a sok bolygó nagyvárosai közül éppen az Icarus nevű űrhajó a legnagyobb "város", ami 50.000 ember befogadására képes. Itt volt egy kis Titanic-érzésem, de igyekeztem elengedni, mert már akkora sablon lenne, amitől ezt egy rossz könyvnek kellene neveznem. De még nem akarom, korai lenne kimondani.
Képzeljetek el egy űrkatasztrófát - a főhősnő tűsarkúban menekül az emberáradaton keresztül. Kizuhan a korláton, naná, a főhős megmenti, majd együtt botorkálnak a mentőcsó... izé, mentőkabinhoz. És az új bolygón kilométereket gyalogolnak terepen, a lánynak feltöri a lábát a cipő, majd mikor már állni sem bír, eszükbe jut letörni a sarkát annak a nyüves cipőnek! Komolyan, lassított felvételen láttam a jelenetet, hogyan történik, amikor leválik a sarok a talpról. Aztán szegény lány, - legyen már neve is, Lilac - azon sír, hogy tönkrement a drága márkás cipője! Jaj, szegény! Rögtön sajnálni kezdem, de előbb kiröhögöm magam, mert a nagy semmi közepén úgy dönt, hogy ő majd egyedül boldogul és bevágja a durcát, Tarver pedig nélküle megy tovább. Végig Travernek olvastam a srác nevét.
Persze a landolás óta játssza a fagyos hercegnőt a lakatlan bolygón, mert hát ha az apja ott találja együtt őket, akkor a fiúnak vége. Arra ragadtatja magát, hogy taknyos kölyöknek nevezi a nála idősebb fiút. Pilláztam egy sort, aztán olvastam tovább, de már erős volt a gyanúm, hogy igazából ez egy nagyon buta könyv. És két író kellett, hogy mindezt összehozzák!
A sztori nagyon unalmas volt, csak gyalogoltak és semmi sem történt. Aztán még gyalogoltak egy kicsit, nem szóltak egymáshoz, így a történet sem szólt semmiről. Engem pedig jobban érdekelt, hogy mi ez a bolygó, hogyan kerültek oda, mint a két főhős. Tovább gyalogoltunk. Első nap rögtön meg is tettek 10 km-t. Tyúklépésben. Oké, terepen, magassarkúban, ami feltörte a lány lábát. Gyaloglás, Lilac hisztije, gyaloglás és még több hiszti. Aztán desszertnek Mr. Tökéletes Tarver titkolózása és érzelemelfojtása. Mikor lesz már ennek vége?
Aztán a kedvenc klisém megtörte a monotonitást: együtt kell aludnunk, hogy ne fagyjunk meg! Majd a testünkkel melegítjük egymást! Egyszerűen imádtam! Két ember egy idegen és lakatlan bolygón, a fagyhalál szélén, hát hogy nem gondoltam erre?!
Lényegében van karakterformálás, ami a két főhőst illeti, de nem vitték túlzásba az írók. Inkább kettőjük szócsatáira és konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt. A sztori esetlen, unalmas, gyerekes. Kivéve...
A hangok! Na, végre valami megcsillan! Na, a hangok azok nagyon tetszettek, kár, hogy nem fordítottak több figyelmet rá, szerintem egy kicsit alaposabb háttérmunkát érdemeltek volna, mert ez a "jelenség", vagy entitás volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és ami miatt végül is elolvastam a könyvet, és ez az oka annak is, hogy megkapja a három csillagot.
A fejezetek között a vizsgálóbizottsági faggatózás zavaró és idegesítő volt. Nyilván releváns egy ilyen, bármilyen katasztrófa után, de nem éreztem, hogy helye lenne a történetben. Így voltam azzal is, ami Lilaccal történt, spoiler miatt nem írom le, abszurd volt, tündérmesébe illő, vagy éppen isteni beavatkozás. És még csak meg sincs magyarázva, hogy miért... hogy hogyan... hogy... Á, felejtsük el, meg sem kellett volna történnie, mert hülyeség.
Végül megemlítem, hogy nemcsak a nyelvek fennmaradása volt furcsa számomra, hanem az is, hogy a karácsony, mint ünnep, létezett abban a formában, mint most. Ugyanígy az Aspirin is kirántott a történetből és nem tette hitelessé számomra azt az új high tech világot, amit az emberiség kialakított magának az űrben.
Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5
Ajánlom: 3/5
Erőssége: A terraformálás! Komolyan kedvet kaptam hozzá, ezennel követem meg Mark Watney-t, bocsi haver, egy hős vagy és igazi túlélő!
Újraolvasnám: NEM
