Csak nagyon kevés ennyire megdöbbentő írói stílussal találkoztam eddig: a könyv E/1-ben és jelen időben íródott. Igen, ez így nem nagy szám, olyan, mint bármelyik mai YA-regény, de itt van egy hatalmas különbség: ez a könyv gyakorlatilag maga a főhősnőnk, Melinda. Olyan, mintha minden esemény, amit a történet kínál, itt és most történne velünk. Ez pedig nagyon elősegíti a Melindával való azonosulást, viszont megfoszt minket sok más lehetőségtől. Nincsenek dialógusok, csak idézetek az egyes beszélgetésekből. Nincsenek karakterek, csak az ábrázolás, amilyennek Melinda gondolja őket. Nincs egy objektív nézőpont, nincs más megvilágítás, csak és kizárólag az, amit Melinda lát, hall és érez. Anderson kijelenti, hogy te vagy Melinda és punktum! Ennek pedig az a veszélye, hogy ha maga a könyv eseménytelen, nincs mit átélni a főhősnő személyébe zárva. Itt viszont, hála Istennek, átélni valónk van bőven.
Kép: Sol
Maga az ábrázolás annyira minimalista, hogy alig hittem a szememnek: a könyvben egyszerű leírások vannak a gimiről, az emberekről, az iskolai életről, és mindez telis-tele van olyan jelzőkkel, olyan utalásokkal, amikből egyértelműen kirajzolódik Melinda személyisége és aktuális érzelmi állapota. Mindez pedig többet elárul főhősnőnkről, mint más könyvek többoldalas belső monológjai. A lány nem magáról beszél, a világlátása beszél helyette. Zseniális, komolyan mondom, imádtam ezt a stílust! És még mindig nincs vége: megjelenik a fa szimbóluma, aminek elvileg csak művészetórán kellene telítődnie elvont tartalmakkal, de a fa jelen van az egész történetben: Melinda kertjében, David Petrakis füzetében, miközben genetikát tanulnak, a plázában Ivy-val, stb. A fejlődés, növekedés és kitörés metaforái hatják át a regény minden oldalát. Bámulatos!
Nagyjából erről szól Laurie Hals Anderson regénye. Belső nézetben mutatja meg azt a negatív hatást, amit egy ember átélhet az iskolai zaklatás alatt. És ez az egész abszolút hiteles: nem egy alkalommal csak meg akartam ragadni Melindát, és alaposan összeölelgetni, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy nyugodtan megoszthatja velem a fájdalmát. De a Hadd mondjam el persze erre is megoldást nyújt: az ilyen zárkózott embereket nem szabad erőszakkal kirángatni a fénybe. Persze, éreztetni kell velük, hogy van, akire számíthatnak, de hagyni kell, hadd bújjanak ki saját tempójukban a csigaházukból. És biztosítani kell nekik a lehetőséget is a kitörésre: a könyvben ezt jelenti a művészet, mint az önkifejezés eszköze. Ha pedig az áldozat végre megszabadul a kötelékektől, mutassunk érdeklődést, hallgassuk végig az ő történetét, segítsük a változásban és az elfogadásban. A regény ezzel nagyon jó üzeneteket közvetít, ajánlom mindenki figyelmébe.
Érdemes figyelni a szövegre!
És hogy sikerül-e kitörnünk a zárkózott némaságból? Melinda megválaszolja a kérdést. Érdemes hallgatni szavait, sokat tanulhatunk tőle.
Értékelés:
Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5
Ajánlom: 5/5
Erőssége: A szimbolizmus, az ábrázolás, az írói stílus és az üzenet.
Újraolvasnám: IGEN
"Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül - úgy töltik a napjaikat, hogy fogalmuk sincs, kik ők, csak várják a szívrohamot vagy a rákot, hogy befejezze a munkát. Ez a legszomorúbb dolog."
Breaking: Azt még Hadd mondjam el, hogy a könyvet Beszélj címen még 2004-ben megfilmesítették. Melindát a Twilight-saga Bellája, Kristen Stewart alakítja, kinek neve biztos garancia a pocsék alakításra, ami elveheti a történet élét. Kérlek, ha még nem olvastad a könyvet, semmiképp se nézd meg előbb a filmet! A rossz játék nagyon megtéveszthet.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése