Szögezzük le: ha valaki belekezd egy trilógia elolvasásába, minimum elvárhatja, hogy mindhárom könyv megközelítőleg ugyanolyan stílusban, de legalábbis ugyanabban a műfajban íródjon. Sajnos ezt Maryrose Woodnak nem sikerült megvalósítania. A Méregnaplók dark fantasy műfajához képest az Éjmélyben valahogy kevesebb a dark, több a fantasy. Alaposan elbillent a mérleg: a sötét, nyomasztó elemeket felváltották a reményteljes, szép képek, amitől a kötet elveszítette az első rész által felépített hangulatot. Ennek ellenére a könyv egész jól sikerült, megérdemli az olvasók figyelmét.
A történetben Jessamine alaposan Oleander hatása alá kerül, ledegradálódásában részt vesznek a tudatmódosító szerek és az önpusztítás is. Gyom viszont visszatér önkéntes száműzetéséből, hogy megmentse a lányt, akit szeret. Csupa hősies helytállás. Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt azt mondom, inkább önálló történetként kellett volna megszületnie ennek a könyvnek. Ha nem ismerném az előzményeket, azt gondolnám, kiváló, pont erre van szükségem! De mivel tudom, miből fejlődött vissza ez az egész, kicsit elszomorít, amit látok. Az egész koncepció, amit a méregkert felépített, összeomlik, ahogy a cselekmény áthelyeződik a Hulne apátság mellől Londonba. Minden konfliktus kezelhetővé válik egy kis mithridátummal, a szerelem méregből ragacsos sziruppá válik, megtapasztalásától csak mondvacsinált fájdalmat élnek át a szereplők. Bizony, hiányzik az a darkos hangulat.
A karakterek a stílusváltást követve alaposan megváltoztak: Jessamine még mindig harmatgyenge, csak Oleander előtt adja a sötét boszorkányt. Gyomnak nagyon nem áll jól a hős szerelmes figura, még a Mérgek Hercege is veszített varázsából: már nem érzem olyan ördögien gonosznak, inkább olyan, mint egy sunyi, hatalommániás kisgyerek, aki szeret sokáig játszani az étellel.
Kép: Sol
Maga a cselekmény viszont nem rossz! Izgalmasak a jelenetek, tetszik Jessamine vívódása, jó volt látni, ahogy Gyom tudatosan is ismerkedett a növényekkel, amik emiatt még inkább a segítségére lettek. Kicsit röhejesnek találtam ugyan a színházat, amit előadott, de valahol helyénvalónak láttam. Mármint valahogy talpra kellett állnia az előző részbeli sebzettségéből, hogy máshogy tehette volna, ha nem a képességei kihasználásával?
Összességében nem volt rossz könyv. Szerettem a Méregnaplók mindkét részét, élvezettel vetettem bele magam a második kötetbe is. Aki viszont a dark fantasyt keresi benne, csalódni fog; mégis ajánlom, adjon egy esélyt az Éjmélynek is. Egészen más élményeket tapasztalhat meg általa. Lezárásként pedig feldobnék egy kérdést: szerinted tényleg meghalt Thomas Luxton? Vagy csak nekem van olyan érzésem, hogy nem?
Értékelés:
Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5
Ajánlom: 4/5
Erőssége: Misztikus történet, gyönyörű leírások, a brutális lezárás.
Újraolvasnám: NEM
Breaking: Maryrose Wood az Egy könyvfaló vallomásai blognak írt leveléből kiderül, hogy a Harper Collins kiadó valamiért letiltotta a trilógia befejező kötetének kiadását - még annak megírása előtt. Csak találgatok, de a kiadót ismerve a könyv keresztényellenes tartalmára gyanakszom. Azonban Northumberland hercegnője mégis kiadatta a befejező kötetet Weed, azaz Gyom címen. A könyv fordításáról és esetleges hazai megjelenéséről nincs információm.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése