"Egyik oldalon az összeszorított fogak türelme van, a másik oldalon a
félelem attól, ami a sötétben ólálkodik."
Valahányszor alakváltókról szóló könyvet vettem a kezembe, beleolvasás után már fintorogva dobtam félre. Az első és utolsó alakváltós, farkasos, vámpíros könyvem az
Alkonyat volt, amivel nem igazán kerültünk jó barátságba. Ez az ismeretség alapozta meg a későbbi könyvekkel is a viszonyomat. Vagy csak egyszerűen ennyire nem bírom ezt a témát. Van ilyen, mindent nem szerethetünk. A saját
Halloween Party kihívásom miatt kezdtem el olvasni a
Vörös betűkkelt, mert nem tudtam olyan személyt megemlíteni a tagben, aki farkassá változik. Na, de nem akarok félrevezetni senkit sem! Ez a könyv meglepő módon tetszett nekem, a hibáival együtt és végül egy laza mozdulattal landolt a kedvencek között!
A kezdet eléggé döcögős volt, nem tetszett, az alakváltó faj elnevezése: Mások. Ezzel együtt az sem tetszett, hogy a Mások is Másoknak nevezik magukat. Unalmasnak, elcsépeltnek találtam, hogy a Mások az embereket majmoknak titulálják, szerintem a megvetésüket azzal is kifejezhették volna, ha csupán embereknek gúnyolják őket, megfelelő hangsúllyal. De ám evolúciójuk folyamán a Mások mégis megtanultak emberekké is átváltozni. Persze így könnyebb becserkészni a prédát, ezzel a magyarázattal el is fogadtam a tényt, de még mindig túl egyszerűnek éreztem így a történetet.
A könyv eleje egészen lassú tempójú volt, nehezen bontakozott ki a történet és elképzelni sem tudtam, hogy egyáltalán haladni fogunk valamerre. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg, de a fő szál Simon és Meggie sztorija. Igazából klasszikus
Rómeó és Júlia felállás, de a szerelmi szál annyira finom, ott van, de még sincs, az írónő, nem is erőlteti, csupán jelzi érzékelteti, sugallja felénk, hogy meg fog történni. Majd, valamikor. Jól felépített könyv, miután ráéreztem az ízére a figyelmemet végig fenntartotta, annyira, hogy nem is tudtam letenni. A sztorivezetés nagyon jó, mindig tartogat valami izgalmat, azzal együtt, hogy sok mozzanat kitalálható, viszont okozott meglepetéseket olyan helyeken, amiket végig tényként kezeltem.
A világfelépítés nem túl bonyolult, könnyen érthető. Tulajdonképpen egy alternatív változat a mi világunkra, habár Namidnak hívják. Muszáj megemlítenem, hogy engem zavartak a földrajzi neveknél az apró változások, például Afrikah, Atlantic-óceán... Ha már szedánnal járnak az emberek, klasszikus angol neveket használnak és a városaikat is hagyományos angol szavakkal jelezik, nem éreztem odaillőnek. Örültem a hét napjainak elnevezésének, érdekesebbé tette a világot.
Kitérve a karakterekre, szerintem rendben voltak, kivéve az az apróság, hogy majdnem mindenkinek átlagon felüli intelligenciája volt és első pillantásra tudták, hogy kettő meg kettő az mennyi. Ilyen volt a Meggie-vel kapcsolatos megérzések, miszerint menekül valaki elől. Szinte azonnal levette róla mindenki. A rendőrség is sokkal felkészültebb volt, mint általában, egy piti ügynek látszó dolgot, azonnal felkap és szervezett bűnözést sejt mögé. Fogjuk a bűnözőkre inkább, tehetségtelen egy banda és kész!
Most pedig jöjjenek a dicsérő szavak! Egészen elképesztőnek találtam az Udvarok ötletét, mintha éppen a mások lennének a foglyok a falak mögött. Imádtam a kereskedelmi egységek elnevezését: Ordítóan Jó Könyvek, OJK, amit egy farkas és egy vámpír üzemeltetett. Ott volt a Kis Harapás, mint kávézó, Kond-Izom, ezt meg felesleges is magyarázni. Imádtam az Udvar felépítését, hogy a klánoknak volt saját területük, de volt közösen használt lakótelep is. Az Elementálisok jelenléte pedig a kedvencem volt. Ahogy változnak az évszakok, úgy váltották egymást. Minden klánnak volt valami sajátossága, de azon belül is megvoltak az egyéniségek is. Erebus nagyapa, aki imádja a filmeket. Tél, aki könyvtári könyveket olvas, de a legkedvesebb és legizgalmasabb karakter Tess volt és nem csak az őt körülövező titok miatt.
Döbbenetes élmény volt számomra olvasni, hogyan falnak fel a Mások embereket, akik betörtek a területükre. A különleges húson való osztozkodás, ahogy egy diszkrét tábla jelenik meg a hentes üzlet ajtaján, hogy a klánok tagjai hozzájuthassanak. Ők tényleg ragadozók, nincs kertelés, mellébeszélés. Ölnek, embert esznek, a saját törvényeik szerint. Ők vannak a táplálék lánc csúcsán és ez vitathatatlan.
– A Sanguinati klán nem táplálkozik a fiatalokból – közölte Erebus. – És
nem táplálkozunk édes vérrel sem, mert az édesvérűek egyszerre
csodálatosak és szörnyűségesek.
Kedvenc klánom a vámpíroké volt! Miért? Mert ezek nem csillogtak, hanem füstté tudtak válni! Tartózkodóak voltak, titokzatosak és olyan keveset láttam belőlük, hogy remélem a folytatásban többet is olvashatok róluk. Mégis sokat elmond, hogy a lakónegyedüket Kriptoárnak hívják és a nevük is sugallja hovatartozásukat. De miért éppen Vlad a neve minden szerencsétlen valamirevaló vámpírnak?
Végül szóljak Meggieről is! Hatalmas szív és ártatlanság, de oly sok sötétség és fájdalom!
– Mi az, hogy édesvérű? – kérdezte Henry. Elgondolkodott, szeme összeszűkült.
– Felnőtt testük van, de a szívük olyan édes, olyan kedves, mint a
gyerekeké – felelte Erebus.
Nem beszéltem a pónikról, az Elementálisokról, nem részleteztem a klánokat! Nem beszéltem arról, mit jelent vérprófétának lenni, mert ódákat zenghetnék erről a könyvről és nem akarom senkitől sem elvenni a felfedezés örömét!
