A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 4/5. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 4/5. Összes bejegyzés megjelenítése

Philip Pullman: La Belle Sauvage

2018. november 22., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Az Úr sötét anyagai egyike volt az első olvasmányaimnak, a sorozat minden része - különösen A Titokzatos Kés - nagyon a szívemhez nőtt. Annak idején minden ezzel kapcsolatban fellelhető dolognak utánajártam: feltettem kérdést az aletiométernek a hivatalos honlapon, megcsináltam daimonos tesztet - elsőre róka jött ki, aztán holló -, és rengeteget beszélgettem a Porról a barátaimmal. Éppen ezért nagyon örültem, amikor először olvastam a hírt az előzménytörténet kiadásáról – és javarészt elégedett is vagyok az eredménnyel.

A világábrázolás gyönyörűen hozza a formáját: épp elegendő, semmi sincs eltúlozva, az egyes elemek csak a szükséges szinten vannak jelen a könyvben. A történet maga viszont kicsit nehézkesen indult be, túl hosszúra nyúlt az előkészítés, ami miatt eleinte aggódtam is, hogy ne legyen vontatott az egész mű. Szerencsére nem volt az. Ugyancsak történetvezetés hibájának tudom be a második szakaszban lévő eseményeket - mintha minden mitologikus lényt csak a kis kenu utasainak sorsa érdekelné -, de összességében ez is rendben volt. Az események logikusan következtek, minden a megfelelő mederben haladt - leszámítva, ugye, a Temzét – tudom, gyalázatos egy vicc volt, de fél 8 van, végső soron nem ezért vontam meg egy csillagot a könyvtől.

A szereplőink egészen életszerűre sikeredtek. Malcolm és Alice karakterének tisztaságával könnyű azonosulni, a kettejük rivalizálása és összecsiszolódása ugyanolyan fontos szerepet tölt be a könyvben, mint a kis Lyra. A második szakasz elején rögtön olyan helyzet alakul ki, ami miatt mindig haragszom az ezzel élő írókra - korai tizenéves nekem ne akarjon hős szerelmest játszani! -, de mivel végül a várt fordulat mégsem jött el, belátom, hogy talán túlságosan hamar ítélkeztem. Dr. Relf szerepe viszont kicsit üres számomra, Booneville karakterére meg nehezen találok magamban magyarázatot, és nemcsak a könyvben „főgonoszként” betöltött szerepe és őrülete miatt. Ami meg kellemes meglepetés volt: Lord Asriel. Nagyon kellemesen csalódtam benne azok után, amiket az alapműben tapasztaltam tőle, mintha ebben a könyvben emberibb oldaláról ismerhettem volna meg.

Ami a legjobban kiborított: a fordító. Kedves Cicero Kiadó, kérlek, legközelebb olyan fordítóra bízzátok a művet, aki egy kicsit értelmesebben használja a magyar nyelvet: az alsó kar például határozottan alkar akart lenni, és nem minden esetben kell angol kifejezéseket szó szerint lefordítani.

Úgyhogy ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szeretne még egyet kalandozni az Aranyiránytű világában, ők minden bizonnyal élvezetüket lelik benne.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐


Tovább olvasok »

Samantha Shannon: A Mímes Rend

2018. augusztus 24., péntek Nincsenek megjegyzések
Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.

A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.

Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)

Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐


Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Sosehol

2018. február 7., szerda Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Ha ezt a könyvet elolvasod, eztán biztosan nem tudsz úgy felszállni a metróra, mint előtte. A Mátrix óta piszkálja a fantáziámat, hogy a földalatti állomásain sokkal többnek kell lennie, mint amit látunk, a Kontroll pedig meggyőzött róla, hogy a nem használt járatok mélyén titokzatos alakok bújnak meg. Ennél fogva nem is volt nehéz befogadnom Gaiman Lenti Londonját.

Egyetlen dolog zavart, hogy a könyv elején nem tudtam behatárolni, hogy milyen évben, korszakban járunk. A fehér esernyő a metróhálózat térképével pedig teljesen összezavart. Mégis, ki ad a barátjának fehér esernyőt? Egy férfinak? Szerencsére végül a műanyag troll babákkal és a számítógépekkel helyére kerültek a dolgok, de nem esett jól az a pár oldalnyi bizonytalanság.

A Sosehol sokkolóan hat a fel nem készült olvasóra. Olyan dinamikával törnek elő a lapok közül a karakterek, hogy csak pislogni vagy képes. Igazi Gaiman-valóság, ontja feléd lehetetlen alakjait, és lehet, hogy még az utolsó oldalnál sem térsz magadhoz a megrázkódtatástól. Patkányszavúak? El tudod képzelni, hogy mély tisztelettel viselj a patkányok felé és még beszélni is tudj velük? Hogy a lenti világ legmenőbb bérgyilkosai két ütődött alak? Hogy van egy lány, aki bárhol, bárhova képes ajtót nyitni? Na és meghalni sem olyan egyszerűséggel halnak meg, mint a Fenti Londonban élők. De ami a legmeghökkentőbb, hogy a legócskább holmik a legértékesebbek, szóval, ami kacatot csak fel tudsz halmozni, mielőtt elindulnál a Lenti Londonba, tedd meg haladéktalanul! Király lehetsz, bár a túlélési esélyed csekély, ha nem fogadsz magad mellé egy testőrt, aki remélhetőleg nem megvesztegethető.


Ez a könyv egy szürreális urban fantasy. Egyre több urban fantasynek ad otthont London, aminek szívből örülök. Olvasóként már nagyon unom az USA-ban játszódó történeteket és jó tudni, hogy rajta kívül is vannak helyszínek, szerethető, jól eladható díszlettel. Mi az hogy! London fő erőssége éppen történelmi mivolta, vénsége, amit a Lenti Londonban előszeretettel emlegetnek. Még ha annyira lehetetlen és élhetetlen is. Nem tudtam elképzelni, hogy akár egy pillanata is lehajthatnám a fejem a párnámra, ha abban a világban élnék. Zaklatott hétköznapokat élnék meg ott, ki tudja, mikor ébredek úgy, hogy éppen egy tőrt szorítanak a torkomnak? De volt azért kellemes oldala is a lenti világnak. Például a Lebegő Vásár. Szívesen shoppingolnék egy ilyen helyen, de nem is a vásárlás a lényeg, hanem a részvétel. Ez egy olyan esemény, amin feltétlenül ott kell lenni. Szóval ki ne hagyjátok, ha odalent jártok!




Furcsa szerzetekben sincs hiány. Imádom Gaiman karakterábrázolását. Rémesek, viccesek és esetlenek. Nem lehet utálni őket, annyira lehetetlen alakok. Islington? Hogy egy londoni metrómegálló neve? Dehogy is! Ő egy angyal. Egy egészen különleges angyal, akinek léptei nyomán fellobbannak a gyertyalángok. Vadász pedig az egyik legkiválóbb harcos szerte Lenti Londonban, ami azért is meghökkentő, mert nő. Croup és Vandermar neve pedig egy egész intézményt jelöl, már amennyiben intézményesíteni lehet két bérgyilkost. Valahogy mindig egy magánnyomozóiroda jutott eszembe, valahányszor ők voltak a színen. Eléggé groteszk elképzelés, de imádtam ezt a merész és egyben szemtelen húzást az írótól.


A Sosehol kimondottan felnőtteknek szóló mese. Gaiman életrajzában is olvashatjuk, milyen hatással volt rá az Alice Csodaországban, és kedvenc gyerekkori könyvei között is meséket találunk, mégis, ez a mese most nem gyerek kezébe való.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5






Erőssége: Mit mondjak? Erőssége Neil Gaiman. Merész, pofátlan, szürreális, nem tucat mű.


Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Vivien Holloway: A hóhér kötele

2018. január 23., kedd Nincsenek megjegyzések
Egy sorozatnál szinte mindig ébrednek elvárások az olvasóban. Ahogy halad előre a történet, és ahogy válnak életed részévé a karakterek, úgy alakulnak a te fejedben is a történet lehetséges kimenetelei. Az író viszont nem tud és nem is akar megfelelni mások elvárásának, mert az ő fejében egy egészen más sztori alakul. A rajongók szerencséjére. Igazából nem is tudom, mire számítottam ennél a résznél. Törvényszerű volt, hogy legyen egy negatív szereplő, amit az előző részben meg is kaptunk Tony személyében, és az is, hogy fennálljon egy konfliktushelyzet, ami ne csak Winie és Will szópárbajában merüljön ki. Tonynak köszönhetően ez is elérkezett a Langton-család eddig "nyugodt" életébe.

A váltott szemszög szükségszerű volt, hiszen a börtönben lévő Winie nem mesélhet nekünk arról, hogy mi történik éppen a családban. Ahhoz, hogy a könyvben tartalom is legyen, Vivien Holloway-nek Will szempontjából is kellett írnia. Viszont annyira Winie rajongó vagyok, hogy az úri fiú karakterével és az ő szemszögével nagyon nehezen tudtam azonosulni. Nyilván Winie túl erőteljes személyisége mellett nehéz is lehetett volna alkotni egy másikat, ami ugyanúgy magával ragadná a figyelmet, de mégis elkülöníthető.

Irigylem a Langtonok higgadtságát, ahogy kezelték Winie bebörtönzését, és csak a cselekvésre, a megoldásra koncentráltak. Finoman árnyaltan megfigyelhető minden családtag aggodalma, de nem ezek a domináns érzelmek. Talán én kicsit hiányoltam is a kétségbeesést és a könnyeket, egy kicsivel több drámát igényeltem. De, a fenébe is, a Langtonokról beszélünk, mindenre találnak megoldást!

Lehet, hogy én fogtam rossz pillanatban a könyv olvasásához, vagy túl fáradt voltam, de kevésnek éreztem a humoros riposztokat, amiket annyira megkedveltem, vagy csak kevésbé voltam rájuk hangolódva. Emiatt maradt bennem hiányérzet.

Félelmetes az új szerkezet, én inkább, biztos, ami biztos, bedobnám egy tűzkatlanba, nehogy eszébe jusson valami gonosz antihősnek megszereznie. Miután Will visszament érte és megszerezte, már várható volt, hogy mi lesz a megoldás, de kellett, hogy szerepet kapjon a könyv fontosságának kiemelése és bevezetése a történetbe. Szépen megkomponált felépítés. Igazából a tolvajkulcsra szavaztam volna, de nem tudtam elképzelni, hogy Winie nélkül éljék tovább az életüket a Langtonok abban a nagy házban, aminek a hangulatát annyira imádom, és akkor ezzel le is lehetett volna zárni a sztorit. De szerencsére nem így történt!

Megjegyzés: Alig várom, hogy valaki jól bemosson Tonynak.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Nekem egy új világban mindig az apró részletek azok, amik csak úgy berántanak a történetbe. Vivien Holloway-től mindig megkapom ezeket a fontos apróságokat is, amitől igazán magával ragad a hangulat.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Emma Donoghue: A cafka

2018. január 19., péntek Nincsenek megjegyzések
Lehangoló és nagyon sötét. Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, annak számolnia kell vele, hogy nem egy vidám történetet fog olvasni. Mary Saunders a XVIII. század egyik hírhedt alakjaként vonult be a történelembe, aki alig 16 évesen bitófán végezte. Emma Donoghue-t az ő története ihlette, bár amit a korabeli gyilkosság köré szőtt, kitaláció, ennek ellenére szép számmal szereplenek valós személyek is a regényben.

A korabeli Anglia szépen lett ábrázolva: ködös, nedves, rideg és élhetetlen. Érezni azt a küzdelmet, ami az életben maradásért folyik, a társadalmi elhatárolódás, a szegénység, nélkülözés és a betegségek miatt. A mai világból visszatekintve abba korba, kicsit hihetetlennek, felfoghatatlannak és emészthetetlennek tűnik. Az emberiség egyszerűsége, műveletlensége szinte arcul csapja az olvasót, szinte nem is kételkedik benne, milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a bitófára, kiszorulni a társadalom peremére, és ha egyszer oda jutott valaki, nincs visszatérés. Kegyetlen világba kapunk betekintést Donoghue által, bár úgy érzem, néhol szándékosan utazik a hatásvadász kifejezésmódra, mi által érthetőbbé szeretné tenni, hogyan jut el egy fiatal lány a romlásba. Túl kegyetlen, túl egyszerű és túl gyors. Nincs megértés, nincs szeretet, az emberek mintha szív nélkül élnének és közönnyel tekintenének a világra. Számomra nem elfogadható Mary zuhanása, nekem túl kevés volt az előtörténete, az életkörülmények, ami az első botlásához vezettek. Túl bugyuta kis teremtésnek lett ábrázolva, bár ki lett hangsúlyozva, mennyire kiváltságos helyzetben van, amiért iskolába járhat. A szándék, hogy éppen a kiváltságos helyzete és a kicsit jobb lét megléte miatt lett volna elégedetlen sorsával, csak nagyon döcögősen jött át. Kicsit túlmagyarázott, helyenként pedig kevés volt az indok a sorsforduláshoz.

A karakterek ridegek és szívtelenek. Mintha a mély érzések és a szeretet hiányzott volna az akkori emberektől. Őszinte érzések, empátia csak alig akadt. Doll karaktere akár még szerethető is lehetett volna, de túl halványra és érdektelenre sikeredett. Szerette Maryt, de ezt szinte alig nyilvánította ki, a szeretete mögötti érzéseket nem láttam, nem éreztem, nem hittem el. Úgy általánosságban is elmondható, hogy a karakterek nem szerethetőek, túlságosan tárgyilagosak, szubjektívek, ridegek, viszont kellően elhatárolódnak egymástól. Maryvel nem lehet azonosulni, sem megérteni, ami ezért is hiba, mert egy ilyen könyv megírásánál elvárás, hogy a főhős tettei, útja, döntései, érzelmei valahol elfogadhatóak legyenek.

Mégis, miért tetszett a könyv? Mert hatással volt rám, mert felpiszkált, elgondolkoztatott, és mert belerántott egy másik világba az írónő. Néha felidézte Zola Nanájának világát, bár ez a könyv sokkal sötétebb és a végkimenetele is mélyebb mocsárba rántja magával az olvasót, hogy szinte fuldokol a nyomasztó érzéstől.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A sötét, komor hiteles világábrázolás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Északi mitológia

2017. december 21., csütörtök 2 megjegyzés
Nehéz egy olyan könyvről véleményt mondani, ami végül is egy mitológia-gyűjtemény, amelyben szereplő összes történetet ismerjük már. Mégis más, mint a többi száraz anyag, habár a hangvételét tekintve Gaiman igyekezett megőrizni annak a látszatát, hogy ez egy rég elfeledett kötet a könyvespolcodon, amit vastag porréteg fed, mégis könnyen emészthető olvasmány.

Istenek, ó ti balgák, csalfák, botor lények, hát hisztek még önnön nagyszerűségetekben? Mire jó a hatalom, az erő és halhatatlanságotok, ha minden múlandó. Ha mind az, ami most még a tiétek, később saját pusztulásotok eszköze lesz?

Talán azért is kedvelem annyira az északi mitológiákat, mert szépen kirajzolódik bennük az istenek gyarlósága, és emberszerűsége. Nem véletlenül Loki a kedvencem, aki az egyik legőszintébb alak ármányossága ellenére. Loki az, ami. Tudjuk róla, hogy mézes-mázos természete mögött mindig rideg mesterkedés, számítás rejtőzik, és ezt tudják az istenek is. Az istenek, akik kicsinyesek, ostobák és kegyetlen bosszúállók. Loki mellett Odint kedvelem még, aki képes volt áldozatokat hozni, az ő története azért is fogott meg, mert a tudásért, bölcsességért tenni is volt hajlandó, nem csak elvenni.



Kedvenc történetem Asgard falainak megépítése volt. Eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem, az óriásnak szurkoltam, hiszen ő elvállalt egy feladatot, amit véghez is vitt volna, ha az istenek nem avatkoznak közbe. Nem volt miért kedvelnem őket, egyedül Loki mesterkedésein mosolyogtam, de igazságérzetem az óriáshoz húzott, akit kihasználtak és becsaptak.

Nem tetszett ez a kíméletlen világ, ez az "erősebb győz" farkastörvény, mikor azt gondolnád, hogy az istenek fölötte állnak az ilyen praktikáknak, hogy ők ettől sokkal nemesebbek tetteikben és gondolkodásukban is. Ez csak a képzelet, és ezt cáfolva Gaiman nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa, mennyire emberiek ezeknek a mítoszoknak a nagy alakjai. Cselekedeteik, gondolkodásmódjuk mögött mindig az önös érdek állt, olykor nehéz volt hinnem Odin bölcsességében is, aki szintén játékszerként tekintett minden Asgardon kívüli teremtményre. Talán egy kicsit túlzott az író a főisten alakjában, de határozottan azt az érzést kelti, hogy Odin, akár a többi isten, hasonlatos a mai kor embereihez, vezetőihez, és ez a párhuzam kétféleképpen is elsülhet az olvasó moráljától függően.

Függetlenül attól, hogy Gaiman megszállott rajongója az északi mitológiáknak, úgy gondolom, ez a gyűjteményes kötet, amit egybefüggő mesévé szőtt a különálló történetekből, az ő munkásságát ismerve inkább egy biztonsági játék. Túl sok kockázatot nem vállalt vele, már meglévő anyagból dolgozott, nagyon nem tudott mellényúlni. Azt mondom, hiszek neki és támogatom szándékában, hogy minél több emberhez el kell juttatni és megismertetni velük ezeket a mítoszokat, melyeknek ő megszállott rajongója.

Az Északi mitológia egy novellás kötet, amit a kedvenc fotelomban ülve, téli estéken egy bögre forró tea társaságában olvasok legszívesebben. Összefűzött mesék sorozata, mely Neil Gaiman fantasztikus mesélő stílusában élvezhetünk. Nem nehéz elképzelni a régi idők vikingjeit, ahogy a tűz körül ülve mesélik ezeket a mítoszokat. Meg van az a jelenet A 13. harcosból? Valami olyasmi jelenik meg lelki szemeim előtt.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek:5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5







Erőssége: Sokkal érthetőbb nyelvezet, ugyanakkor megőrizte ősi mítoszok hangulatát. Akárhányszor újraolvasható, csak lekapod a polcról, felütöd valamelyik történetnél és már olvashatod.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

2017. december 3., vasárnap Nincsenek megjegyzések
Nem gyakran fordul elő velem, hogy Molyon a könyv olvasását elindítva a kommentszekcióban kitör az őrület. Valahogy nagyon sok figyelőmet megmozgatta a tudat, hogy a Madarak a dobozbant olvasom, sokaktól kaptam a biztatást a mielőbbi kritikára. Nem szándékozom csalódást okozni ebben az olvasóknak, és bár átérzem, miért kap ettől a könyvtől minden második ember fangörcsöt, sajnos nem állíthatom, hogy mindennel elégedett voltam.

Majdhogynem a szokásos felállással van dolgunk. Adott egy rém egyszerű, de zseniális koncepció, aminek igencsak hiányos a kidolgozása. Ez azért is különösen fájdalmas, mert betegesen vártam, hogy egy kicsit többet is megtudjunk a Lényekről azon kívül, hogy mi történik az emberrel, ha rájuk néz. Ezen kívül a lezárás sem volt kielégítő számomra, természetellenesnek, rosszul magyarázottnak tűnt számomra. A figyelőim felkészítettek rá, hogy a könyv több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de nem számítottam ennyi logikátlan fordulatra. De most szólok: még mielőtt valaki emiatt csalódottá válik, kb. eddig tartott a negatívumok sorolása. :)



Ha van valami, amiben Josh Malerman kiemelkedőt alkotott, az pont az az érzés, ami ezt a könyvet horrorrá teszi. Temérdek jelenetnél majd' összecsináltam magam, rettegtem, ahogy a szereplők is féltek, izgultam Malorie-ért és a gyermekeiért, féltettem a ház lakóit - és az az egészben a legbetegebb, hogy még csak azt sem tudtam, mitől. A könyv egy adott szakaszáig fejben dolgozgattam összeesküvés-elméleteimen, sehogy nem akartam elfogadni a Lények létezését. Menet közben kapunk pár információmorzsát róluk, de túl keveset ahhoz, hogy kezdeni is lehessen velük valamit. Úgyhogy lépjünk is tovább!

A karakterek valójában itt sem sokkal többek egy-két tulajdonságnál, de a könyv szerkezete nem is nagyon engedett meg részletesebb ábrázolást. Főhősnőnkön kívül még Tom és Don személyisége volt jobban árnyalva, de pozitívumnak könyvelem el, hogy mégsem csak őnáluk pattog a labda. A többi mellékszereplőnek is bőven kijár a Lények által okozott szenvedésből. Ami hitelesebbé teszi a történetet. Úgy nagyjából rendben is vagyok a csapattal, Gery viszont mindenestül elgondolkodtatott. Úgy értem, tényleg kattantnak tűnt, de nem kevés ideig gondolkodtam az elméletén arról, ránézhetünk-e a Lényekre, avagy sem. Ez jó vitatéma lehetne, érdekelne is a véleményed, ha megírod kommentben!

Mindenkinek köszönöm a biztatást. Fogyatékosságaival együtt hihetetlen élményt adott a könyv, felborította a műfajban eddig szerzett tapasztalataimat, és kicsit talán az éjszakáimat is. Mert a sok horrortémájú játék miatt eddig sem szerettem a sötétséget - most már az ablakon se szívesen nézek ki.

Megjegyzés: Josh Malerman az édesanyjának ajánlja a könyvet. A főszereplő egy fiatal nő, aki szigorú szabályok szerint neveli fel a gyerekeit, kétes körülmények között is otthont teremt számukra, és tűzön-vízen át - ez utóbbit szó szerint! - óvja őket. Mit árul el ez Mrs. Malermanról? Jómagam az íróval együtt büszke vagyok rá.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Az ijedtség, a félelemfaktor, a karakterkidolgozás és a bámulatos írói stílus. És akkor még nem említettem a tökéletes letaglózottságot, amikor megtudtam, mit jelent a cím!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

2017. november 22., szerda Nincsenek megjegyzések
Szeretem ezt a szigetet, bár a képzeletemben sokkal gyérebben lakott település, mint az Maggie világában lehet. Sokkal ritkábban van beépítve, sok apró tanya fekszik egymás mellett és a kisvárost is körülbelül egy utcás macskaköves településnek látom, ahol a házak szorosan egymáshoz simulnak. Egy valamit biztosan tudok, sosem hagynám el Thisbey-t. Talán kis kiruccanásokat tennék, de élvezném ott az életet, a lovak ellenére is.

Kedves kis történet és nem igazán tudok belekötni, kivéve a lovakba. Igen, éppen a Capall Uisce-kbe. Nem tudtam befogadni őket és nem tetszettek ezek a lények. Nagyon nem. Talán, ha sárkányokon lovagolnának novemberben, vagy csak simán vad lovakon, amik lehetnek ugyanúgy veszélyesek, de sehogy sem tudtam megbékélni a tengeri lovak gondolatával, habár éppen ezek a lények adták az apropóját a regénynek, miattuk íródott meg. Kegyetlenek, fenségesek és annyira hihetetlenek, hogy számomra nem is léteztek. Na persze, A hollófiúkat, a Ley-vonalakat és az álomfiút meg simán bekajáltam! :D

Mint mondtam, kedves kis történet, amit akkor is élveztem volna, ha ezek a szörnyek nincsenek benne. Sőt, sokkal jobban! Mert megszerettem Finnt, Puckot, Seant és még Doryt is. Szimpatikusnak találtam George Hollyt és az volt a kényszerképzetem, bárcsak a szigetre költözne és gondoskodna az árvákról, hogy legyen egy riválisa Malvernnek, ténylegesen is, ne csak a nők körében. De a George Hollyk, jönnek, elvégzik a dolgukat, aztán tovább állnak. Akárcsak a Patrick Sullivanek.

Azt veszem észre, Maggie minden regényébe jut egy lázadó leányzó, aki nem szereti az igazi nevét és előszeretettel használja a becenevét, akad egy Gansey-hez hasonlatos zárkózott, hallgatag fiú, aki céltudatosan teszi a dolgát, de üvölt belőle a magány. Egy nagyobb testvér, aki alig van jelen a többiek életében, és egy kisebb, aki szinte nem evilági lénynek tűnik. Szinte könyvről könyvre találkozom velük, de úgy látszik, bevált ez a recept, mert élvezem és imádom ezeket a történeteket.


Maggie csodálatos mesélő, képes fenntartani az érdeklődést, képes egy olyan világot teremteni, amit látok a szemem előtt, ez az ő varázsa, amitől olyan népszerű író. De azért néha ő is belefut a bakikba, az olvasó éles szeme meg kiszúrja a logikátlanságot.

"Egyszer capallfogó portyán jártam, akkor fedeztem fel a sziklarajzot. Apály idején a barlang olyan messzire bevezetett a sziget alá, hogy az volt az érzésem, a másik végén jutok ki, ha még tovább megyek. Azután az ár olyan hevesen és hirtelen tört be, hogy csapdába kerültem. Órákig kuporogtam egy apró, sötét szirten, minden egyes hullám bőrig eláztatott. Alattam, valahol a barlangban, egy tengeri ló halk sikolyai és kotyogása hallatszott. Hogy ne essek le, végül a hátamra gördültem a szirten, és ott volt, magasan fölöttem, ahová a víz nem érhetett fel: a sziklarajz. Corrnál is ragyogóbb csődört ábrázolt, vörös színe alig fakult meg, hiszen a festéket nem érhette napfény. A lábához egy halott embert is rajzoltak; haja keskeny, fekete vonás, mellén vörös csík."

Volt egy aprócska problémám, nem tudtam elhelyezni időben a történetet, csak sejtésem volt róla, hogy mikor játszódnak az események. Nem voltak elektronikus eszközök, kütyük és egyéb haszontalan dolgok, amik alapján tudtam volna realizálni az évszámot, emiatt éreztem egy kis bizonytalanságot és ez el is vett az olvasási élményből, de még ezzel együtt is át tudtam adni magam a történetnek.

Néha éreztem egy kis frusztráltságot is. Szinte rá akartam ordítani a sziget lakóira, ha tudjátok, milyenek ezek a lovak, akkor abban az időszakban miért szálltok tengerre? Miért fordítotok nekik hátat? Ha négy ember kell megtartani egy lovat, akkor miért vagy olyan vakmerő, hogy egyedül ülsz a hátára? Ha annyi rémtörténet kering, mégis miért kínálod fel a nyakadat, te ütődött? Úgy látszik, most nehezen toleráltam a veszteségeket és a családi drámákat. Thisby kegyetlen vidék, de minden kegyetlenségével együtt egy olyan sziget, ami iránt vagy lojális vagy, vagy annyira nem tudsz megmaradni a hátán, hogy hajóra szállsz és többé vissza sem nézel. A Skorpió Vágta pedig, akár akarod, akár nem, része ennek a világnak, nem zárhatod ki. Ezek a lovak jelen vannak, akkor is, ha nem tudsz hinni bennük és akár még egy könnycseppet is képesek kicsalogatni a szemed sarkából.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Amit minden Maggie Stiefvater regényben szeretek, hogy varázslatos világot tár fel előttünk az írónő és képes arra, hogy berántson minket, részesévé váljunk a történetnek.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

2017. november 15., szerda Nincsenek megjegyzések
A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.



Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Anne Bishop: Vörös betűkkel

2017. november 3., péntek Nincsenek megjegyzések
"Egyik oldalon az összeszorított fogak türelme van, a másik oldalon a
félelem attól, ami a sötétben ólálkodik."

Valahányszor alakváltókról szóló könyvet vettem a kezembe, beleolvasás után már fintorogva dobtam félre. Az első és utolsó alakváltós, farkasos, vámpíros könyvem az Alkonyat volt, amivel nem igazán kerültünk jó barátságba. Ez az ismeretség alapozta meg a későbbi könyvekkel is a viszonyomat. Vagy csak egyszerűen ennyire nem bírom ezt a témát. Van ilyen, mindent nem szerethetünk. A saját Halloween Party kihívásom miatt kezdtem el olvasni a Vörös betűkkelt, mert nem tudtam olyan személyt megemlíteni a tagben, aki farkassá változik. Na, de nem akarok félrevezetni senkit sem! Ez a könyv meglepő módon tetszett nekem, a hibáival együtt és  végül egy laza mozdulattal landolt a kedvencek között!

A kezdet eléggé döcögős volt, nem tetszett, az alakváltó faj elnevezése: Mások. Ezzel együtt az sem tetszett, hogy a Mások is Másoknak nevezik magukat. Unalmasnak, elcsépeltnek találtam, hogy a Mások az embereket majmoknak titulálják, szerintem a megvetésüket azzal is kifejezhették volna, ha csupán embereknek gúnyolják őket, megfelelő hangsúllyal. De ám evolúciójuk folyamán a Mások mégis megtanultak emberekké is átváltozni. Persze így könnyebb becserkészni a prédát, ezzel a magyarázattal el is fogadtam a tényt, de még mindig túl egyszerűnek éreztem így a történetet.

A könyv eleje egészen lassú tempójú volt, nehezen bontakozott ki a történet és elképzelni sem tudtam, hogy egyáltalán haladni fogunk valamerre. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg, de a fő szál Simon és Meggie sztorija. Igazából klasszikus Rómeó és Júlia felállás, de a szerelmi szál annyira finom, ott van, de még sincs, az írónő, nem is erőlteti, csupán jelzi érzékelteti, sugallja felénk, hogy meg fog történni. Majd, valamikor. Jól felépített könyv, miután ráéreztem az ízére a figyelmemet végig fenntartotta, annyira, hogy nem is tudtam letenni. A sztorivezetés nagyon jó, mindig tartogat valami izgalmat, azzal együtt, hogy sok mozzanat kitalálható, viszont okozott meglepetéseket olyan helyeken, amiket végig tényként kezeltem.

A világfelépítés nem túl bonyolult, könnyen érthető. Tulajdonképpen egy alternatív változat a mi világunkra, habár Namidnak hívják. Muszáj megemlítenem, hogy engem zavartak a földrajzi neveknél az apró változások, például Afrikah, Atlantic-óceán... Ha már szedánnal járnak az emberek, klasszikus angol neveket használnak és a városaikat is hagyományos angol szavakkal jelezik, nem éreztem odaillőnek. Örültem a hét napjainak elnevezésének, érdekesebbé tette a világot.

Kitérve a karakterekre, szerintem rendben voltak, kivéve az az apróság, hogy majdnem mindenkinek átlagon felüli intelligenciája volt és első pillantásra tudták, hogy kettő meg kettő az mennyi. Ilyen volt a Meggie-vel kapcsolatos megérzések, miszerint menekül valaki elől. Szinte azonnal levette róla mindenki. A rendőrség is sokkal felkészültebb volt, mint általában, egy piti ügynek látszó dolgot, azonnal felkap és szervezett bűnözést sejt mögé. Fogjuk a bűnözőkre inkább, tehetségtelen egy banda és kész!

Most pedig jöjjenek a dicsérő szavak! Egészen elképesztőnek találtam az Udvarok ötletét, mintha éppen a mások lennének a foglyok a falak mögött. Imádtam a kereskedelmi egységek elnevezését: Ordítóan Jó Könyvek, OJK, amit egy farkas és egy vámpír üzemeltetett. Ott volt a Kis Harapás, mint kávézó, Kond-Izom, ezt meg felesleges is magyarázni. Imádtam az Udvar felépítését, hogy a klánoknak volt saját területük, de volt közösen használt lakótelep is. Az Elementálisok jelenléte pedig a kedvencem volt. Ahogy változnak az évszakok, úgy váltották egymást. Minden klánnak volt valami sajátossága, de azon belül is megvoltak az egyéniségek is. Erebus nagyapa, aki imádja a filmeket. Tél, aki könyvtári könyveket olvas, de a legkedvesebb és legizgalmasabb karakter Tess volt és nem csak az őt körülövező titok miatt.



Döbbenetes élmény volt számomra olvasni, hogyan falnak fel a Mások embereket, akik betörtek a területükre. A különleges húson való osztozkodás, ahogy egy diszkrét tábla jelenik meg a hentes üzlet ajtaján, hogy a klánok tagjai hozzájuthassanak. Ők tényleg ragadozók, nincs kertelés, mellébeszélés. Ölnek, embert esznek, a saját törvényeik szerint. Ők vannak a táplálék lánc csúcsán és ez vitathatatlan.

– A Sanguinati klán nem táplálkozik a fiatalokból – közölte Erebus. – És
nem táplálkozunk édes vérrel sem, mert az édesvérűek egyszerre

csodálatosak és szörnyűségesek.

Kedvenc klánom a vámpíroké volt! Miért? Mert ezek nem csillogtak, hanem füstté tudtak válni!  Tartózkodóak voltak, titokzatosak és olyan keveset láttam belőlük, hogy remélem a folytatásban többet is olvashatok róluk. Mégis sokat elmond, hogy a lakónegyedüket Kriptoárnak hívják és a nevük is sugallja hovatartozásukat. De miért éppen Vlad a neve minden szerencsétlen valamirevaló vámpírnak?

Végül szóljak Meggieről is! Hatalmas szív és ártatlanság, de oly sok sötétség és fájdalom!

– Mi az, hogy édesvérű? – kérdezte Henry. Elgondolkodott, szeme összeszűkült.

– Felnőtt testük van, de a szívük olyan édes, olyan kedves, mint a

gyerekeké – felelte Erebus.

Nem beszéltem a pónikról, az Elementálisokról, nem részleteztem a klánokat! Nem beszéltem arról, mit jelent vérprófétának lenni, mert ódákat zenghetnék erről a könyvről és nem akarom senkitől sem elvenni a felfedezés örömét!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Az egyedi koncepció, hogy a klánok nem lettek unalmas, klisés elemei a könyvnek. A folyamatosan fenntartott izgalom. Valami mindig történik.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Rick Yancey: Az ​utolsó csillag

2017. október 2., hétfő Nincsenek megjegyzések
Már csak öt nap a világ. Mire lehet elég? Mit tud még Rick Yancey beletenni ebbe a sztoriba? Szkeptikus voltam, nem nagyon láttam már lehetőségeket, úgy gondoltam, az előző két kötetben kijátszotta minden kártyáját. Vagy talán mégsem, hiszen ott volt még egy nagyon fontos lap: Adu. Tizenkilencre lapot húzni ilyen kilátással pedig igazán merész vállalkozás. Mennyit érhet az idegenek kártyaasztalán, Vosh parancsnok vezérlésével a tizenkettedik rendszer az emberiség ellen? A végjáték elkezdődött.

Egymást váltogatják az izgalmas és unalmas részek. Néha úgy éreztem, nem bírom letenni a könyvet, máskor pedig alig tudtam átküzdeni magamat a belső monológok áradatán. Mert igazából túl sok volt a belső monológ és kevés a cselekmény. De éppen ez az! Ennek a könyvnek, történetnek, témának, pont ez a lényege! Ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, fel kell építeni, meg kell magyarázni, hitelesnek kell lennie. Le kell bukni az elkeseredés legmélyebb bugyrába, elesni, majd feltápászkodni és küzdeni tovább a túlélésért. Ez a küzdelem sajnos érződött az író stílusán is. Küzdött a sztorival, sokszor lehetett érzeni az erőltetettséget, a vánszorgást. Vontatott volt, nem gördült, nem történt semmi. Aztán szinte az arcunkba robban egy-két olyan jelenet, amitől padlót fogunk, de még ez is kevés.

Az öt nap pörgése nem jön át, nem érezni az idő sürgetését és a feszültséget. A belső monológok miatt úgy tűnik, mintha ráérősen cselekednének a szereplők, mintha nem is lenne igazán tét és a túlélés sem lenne annyira fontos. Egyedül Cassie-nél érezni a tenni akarást, ő viszont belemagyarázza a világ megmentését abba, hogy Samnek túl kell élnie, mert ő az egyetlen remény az emberiség fennmaradására. Persze aztán helyesbít, ő azért akar tenni, hogy Evant megmentse. Nem igazán tudtam eligazodni ezen a lányon, ahogy egyik magyarázatból a másikba csapott át. Érteni értettem, mit akar kihozni az író ebből a huzavonából. Cassie volt az, akin elcsúszott ez a nagy szabású terv, az ő szeretete, az ő szerelme, amire nem volt válaszuk az idegeneknek. Cassie volt az az erő, amire a közöny nem volt elegendő. És Adu, a közöny tökéletes megtestesítője, a tökéletes hazugság, egy álca mögé bújva, hogy védje magát az újabb sérülésektől. Vosch nagy tévedése. Aki sebezhető, felhasználható, irányítható?


Számítottam az újabb áldozatokra, de nem akartam elhinni, elfogadni, hogy be fog következni. Ahogy az is kiszámítható volt, hogy mi fog történni Evannel. Csodaország leleményes találmány, úgy használják, ahogy éppen a játszma szempontjából szükséges. Ha másként nem, akkor törölni az embert. És mi az, amitől az ember ember? Az érzések. Vosch sem volt képes eldobni magától emberi mivoltát. Ő is érzett. Bár végigcsinálta az öt hullámot, de a teremtményei, katonái, kis kedvencei iránt igenis érzett. Érzett Ben iránt is, Penge iránt, de leginkább Adu iránt. És a bosszú, amit vele szemben lépett? Hát nem érzelmek vezérelték-e azt is? Az első kötetben feltett kérdéstől, mi az, ami emberré teszi az embert, eljutottunk a válaszig. Hosszú út volt, mellékvágányokkal, zsákutcákkal, áldozatokkal. A válasz megszületett és pontot tettünk a történet végére.

Bárhogy is volt, azért az a könnycsepp legördült a szemem sarkából a végén.

A happy end Hollywood kiváltsága...

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A kérdések, amiket feszegetünk. Nemcsak egy átlagos YA történet, van mögötte tartalom, van tanulsága, jobban el lehet mélyedni a kérdésben. Ja, és el ne felejtsem a konklúziót: a "zombikat" nem olyan egyszerű megölni.

Újraolvasnám: IGEN



Tovább olvasok »

Göthe Salmander: Legendás ​állatok és megfigyelésük

2017. szeptember 13., szerda Nincsenek megjegyzések

Minden valamirevaló Harry Potter-rajongónak kötelező elolvasni a könyvet, amiből a kis túlélő a Roxfort falai között buzgón tanulta e tárgyat! Érdekes feladat előtt állok, ugyanis tankönyvről sem írtam még értékelést, habár visszagondolva az utolsó kémia könyvemre, egyről azért volt határozott véleményem, viszont kiindulási alapnak mégsem tekinthetek rá.

Mugliként - bár ezt határozottan kikérem magamnak és tagadom, ugyanis erre nem született semmiféle bizonyíték - igazán hasznos információkhoz jutottam a varázslényekkel kapcsolatban. Bár nem szándékozom beszerezni egyet sem, hiszen jelenleg egy macskát nevelek, ami, ugye, szintén igencsak jelentős bizonyíték arra, hogy ereimben boszorkányvér csörgedezik és még sorolhatnám a bizonyítékokat, de nem szeretnélek benneteket ezzel fárasztani, mert ez az értékelés egy tankönyvről szól és nem rólam.

Ki mondta, hogy a macska nem veszélyes? M.M. szerinti besorolása XXXX - mert bizonyítottan varázslót még nem ölt. Tehát:

veszélyes / kezelése szaktudást igényel / csak magasan képzett varázsló tud bánni vele.

Göthe Salmander úr gyűjteményét igazán hasznosnak ítélem, bár kétség sem fér hozzá, hogy vannak hiányosságai, úgy mint a fent említett faj. Az igazán veszélyes vörös magyart nem regisztrálni vétek, sőt, mulasztás, amit a M.M. elé kell tárni haladéktalanul.

Mindazonáltal...

A megfejtéshez vidd rá az egeret!
Mert, ugye, minden Harry Potter-sorozathoz fűződő könyvről írt kritikában is kell szerepelnie a fent írt szónak, tehát: csak ámulok-bámulok Rowling találékonyságán, hogy milyen sokszínű világot épített. Ennyi lényt megálmodni és kidolgozni, megvalósítani az elképzeltet hatalmas munka, de biztos vagyok benne, hogy ennyire élvezetes is. Nem tudom, hogy lehet-e ezt überelni. Ugyanakkor még rengeteg lehetőség van, még sok-sok ilyen könyvet lehetne alkotni, hiszen a Roxfort és a mágia világa rengeteg ötlettel szolgál számunkra. Részemről kíváncsi lennék a Félvér herceg Bájitaltankönyvére is.

Két dolgot emelnék ki a könyvből: az állatok besorolását és a széljegyzeteket, vagyis a könyv tulajdonosa, illetve használóinak gyermeki firkáit. Harry és Ron vicces beszólogatásait nagyon élveztem, olykor Hermione fontoskodó megjegyzéseit is. Egyetlen problémám volt csak: kevés volt! El tudtam volna még bírni pár ilyet.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: J. K. Rowling és Harry Potter világa.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

M. C. Beaton: Agatha ​Raisin és a spenótos halálpite

2017. szeptember 1., péntek Nincsenek megjegyzések
M. C. Beaton könyvét olvasva már az első oldalak után úgy éreztem, venni akarok egy házat Cotswolds-ban, letelepedni és élni a falusiak mindennapjait. Kertet építeni, a nőegylet által szervezett programokra járni és néha-néha elfogyasztani vacsorára valami jó kis kocsmai kosztot. Tipikus angol környezet, amit olyan tévésorozatokból ismerhetünk, mint a Kisvárosi gyilkosságok vagy éppen témájában nem igazán idevágó, de a falusi hangulat miatt felrémlő River Cottage.

De vajon az örökké nyüzsgő Agatha Raisin komolyan gondolta, hogy képes lesz ilyen unalmas falusi életet élni, London pezsgése és a reklámszakma állandó kihívásai után? Csupán csak egy gyerekkori vágy megvalósítása a vidéki élet, és hamar azon kapja magát, hogy unatkozik. Sebaj, Agathát sem kell félteni, elhatározza, hogy beilleszkedik a falu életébe, a maga módján, átemelve némi trükköt a reklámszakmából, azt gondolva, hogy a való életben sincs ez másként, mint az üzleti világban.

Agatha karakterére nehezen találni szavakat, amivel pontos leírást lehetne adni. Egyszerűen egy jelenség, amit nem lehet bekategorizálni, de határozottan élő, még ha különc is, elhisszük, hogy összefuthatunk vele a Tescoban a mikrós ételek hűtőpultjánál. Beaton egy igazi izzó, lüktető személyiséget alkotott meg, aki körül mindig zajlanak az események és ennek köszönhetően a történet sem csap át unalomba, valami aprósággal mindig leköti a figyelmünket, ha mással nem, akkor a ház berendezésével, ami olyan, mint egy zacskós leves, finom, jól néz ki, de nem az igazi. Úgy alkot tökéletest, hogy közben az ellenkezőjét igyekszik bemutatni. Ettől lesz szerethető Agatha, Carsley és a falubeliek is. Bár a Culloden-háztól, azt hiszem szeretnék, inkább távol maradni.

Humoros, eleven történet. A gyilkosság látszólag egyszerű ügy, de Agatha zseniális esetlenséggel sodor minket egyre távolabb a megoldástól, mindenféle vakvágányra, mellékszálra, szándékosan táncolva az idegeinken, de érdekes módon sosem jutott eszembe, hogy elegem van ebből a nőből és köszönöm szépen, ennyi volt. Élveztem személyiségének állandó vibrálását és jókat mosolyogtam meredek ötletein, tettein. A nyomozást néhol vontatottnak éreztem, nem szerettem, mikor mellőzve volt a szál és inkább Agatha hétköznapi dolgaira koncentráltunk, a karakter igazán a nyomozásban és a meredek tetteiben teljesedik ki.

Ezt a könyvet nem a krimi vonal miatt olvassuk, nem a sztori köt le. Agatha kuriózumszámba menő karaktere vonz annyira, hogy az összes részét elolvassam a sorozatnak.

Dönts okosan! Előbb olvasod, vagy megnézed a filmet? :)



Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Szokatlan hangvétele, merész és humoros karakterábrázolása. Félre a tini hősökkel, itt jön Agatha Raisin és megzavarja a nyugalmat, amerre jár!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »