Erin Morgenstern: Éjszakai Cirkusz

Szeretem, ha egy történet bővelkedik fordulatokban. Az ilyen manapság egyre ritkább, sok könyvben a legnagyobb csavart egy látványosan összetört szív vagy egy hattyú-halála-stílusú összeomlás jelenti. Azonban ezek csak látszatra tűnnek nagy dolognak. Az igazi fordulat az, amikor úgy ledöbbensz egy eseménysoron, hogy kiejted a könyvet a kezedből. Hogy beleég a retinádba, napokon át forgatod a fejedben, és csak azon tudsz gondolkodni, miért? Hasonló megtapasztalásra vágytam, amikor a kezembe került ez a csodálatos mű - és itt persze semmi sem fekete-fehér, csak a Le Cirque des Rêves sátrai.

Nagyon érdekes volt a könyv felépítése: Erin Morgenstern a fejezetcímek alá írta a fejezet eseményeinek helyszínét és időpontját. Nem volt nehéz megállapítani, hogy a cselekmény két külön szálon fut, amit eleinte betudtam annak, hogy az írónő egyszerre akarja leírni a cirkusz történetét és magát a cirkuszt. Aztán észrevettem, hogy a két idősík közeledik egymáshoz, és a végén találkozik is! Ezen felül a nagyobb szakaszokat megszakítja néhány második személyes leírás a cirkusz néhány különleges sátráról - igen, úgy írja, mintha te lennél a szemlélő, te lennél ott a helyszínen, te élnéd át a cirkusz egyedülálló élményeit. Egészen páratlan szerkezet, nagyon tetszik! A választékos írói stílussal együtt nagyon magával ragadott.

Kép: Sol

Maga a történet szintén zseniális. Hihetetlen élmény volt megismerni a Prospero és Alexander közt feszülő ellentétet. Tanítványokat nevelnek, hogy rajtuk keresztül mérjék össze - nem is annyira tudásukat, inkább - tanítási elméleteiket. Mert ez az egész, ahogy a könyv is nevezi, egy párbaj. De nem két személy párbaja, hanem a képzelet párbaja. Két zseniális elme párbaja, akik úgy feszülnek egymásnak, mint Isten és Lucifer. És a teremtményeiket versenyeztetik maguk helyett. (Hint: Ne nevess ki, de talán így a legegyszerűbb megérteni: ez az egész olyan, mint a Pokémon. :D)

A mű középpontjában azonban mégsem ez a két mágus áll, hanem tanítványaik, Celia és Marco. Megdöbbentő volt végignézni, ahogy egész gyerekkoruk csak a párbajra való felkészülésből áll, ami néha egészen kegyetlen módszerekkel történik. Ez különösen Prospero esetében igaz, aki a saját lányát küldi a játékba. És talán pont a nevelésük miatt fordul át a játék párbajból valami csodálatosba. Csodálatosba és veszélyesbe. Celia és Marco szerelme tipikus példája az RJ-szindrómának, ami kétféleképpen sikerülhet: vagy szörnyen csöpögős lesz, vagy csodaszép. Hála az égnek, itt ez utóbbit tapasztaltam: mindaz a sok apró lépés, ahogy egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, tette széppé a kapcsolatukat. Nagyon izgultam értük, reméltem, hogy jó vége lesz a dolognak.

A karakterkidolgozás rendben van, de azért nem tökéletes: az írónő remekül megformálta az összes mellékszereplőt, így Prosperót és a szürke öltönyös embert is; az ikerpár és Bailey nekem különösen szimpatikus volt. Nagyon szerettem Celiát és Marcót is, de az ő karakterük nagyon összemosódott - talán a köztük lévő kötelék miatt, legyen itt szó szerelemről és a párbajról egyaránt. Megvoltak az egyéni vonásaik is, de valamelyest elnyomták azokat a közös személyiségjegyek. Ezzel együtt a szereplők élők és szerethetők voltak.

A legjobban pedig a könyv üzenete tetszett: ebben az egészben nincs semmi varázslat. Bárki képes megtanulni, ha hajlandó rááldozni az idejét, a figyelmét, ha hajlandó tanulni a világtól. Azt hiszem, egyetértek vele. Mindenki képes a varázslatra - de csak kevesen képesek olyan jó történetet írni, mint az Éjszakai Cirkusz. Álmodj fekete-fehérben!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az érdekes koncepció, az izgalmas fordulatok, a kiváló írói stílus, a rövid leírások egy-egy különleges sátorról.

Újraolvasnám: IGEN

"Az emberek többnyire csak azt látják, amit látni akarnak. Leggyakrabban pedig azt, amit mások láttatni akarnak velük."