A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajz. Összes bejegyzés megjelenítése

Jeannette Walls: Az ​üvegvár

2019. június 13., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Jeannette ​Walls szüleivel nőtt fel, akiknek ötleteik és makacs meg nem egyezésük átok és megváltás volt egyben. Rex és Rose Mary Wallsnak négy gyermeke volt. A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben. Rex egy karizmatikus, briliáns férfi volt, aki józanul gyorsan ráérzett gyermekei képzeletére, és fizikát, földrajzot tanított nekik, valamint mindent, ami egy félelemtől mentes élethez kell. Rose Mary, aki festett és írt, azt mondta, hogy ő izgalomfüggő. De sosem szabadult az aggodalomtól, hogy megfelelő életet biztosítson gyermekeinek. Ennek ellenére a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit.

Később, amikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Rex Walls elkezdett inni. Ellopta a félretett pénzt, és napokra eltűnt. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette. És végül, amikor az akaratuk és minden forrásuk is megvolt, el tudták hagyni otthonukat.


***

Bizonyos életrajzi könyvekhez szükség van jó nagy adag lelkierőre, hogy végig tudd olvasni, és mire befejezed, úgy érzed, a te válladról is lekerült a teher és általa más, jobb emberré váltál, erősebb lettél. Az üvegvár is ilyen könyv. Azt hiszed, nehéz az életed, azt hiszed, hallottál már durva esetekről, azt hiszed, láttál már mindent? Talán. De egy biztos, ilyen történettel még nem találkoztál. Nem azért, mert nem történnek meg ehhez hasonló esetek, hanem azért, mert kevesen beszélnek róla. Nem lehet könnyű elbeszélni azt, amin Jeannette megélt, de legkevésbé könnyű ezt felvállalni. A könyv rengeteg tabut feszeget, az olvasó többször is a fejéhez kap, belefacsarodik a szíve, leginkább abba, hogy az immár a múlt távlatát mesélő írónő próbálja szépíteni a történteket, próbálja felmenteni a szüleit, keresi számukra a feloldozást, ingadozva az érzések között, mert bármilyen tragikus is, amit el kellett szenvednie a testvéreivel, nem tud megszűnni szeretni azt a két embert, akik életet adtak neki.

Bármennyire is pokollá tette az életünket, bármennyire feldúlta is az életünket, akármilyen káoszt teremtett, nem tudtam elképzelni, milyen lehet az élet – milyen lehet a világ – nélküle. Bármilyen szörnyű ember, az apám volt, mindig tudtam, hogy szeret a maga módján, ahogy soha senki más nem szeretett engem.

Bár Jeannette igyekszik rámutatni szülei pozitív tulajdonságaira, olvasóként bennem nem él a gyermeki szeretet feléjük, így csak azt látom, mennyit ártottak a gyerekeiknek. Nem tudom kedvelni őket és nem is találok mentséget a viselkedésükre. Az, hogy valaki alkalmatlan szülőnek, nem menti fel a felelősség alól, hogy gyermekeiből mentálisan sérült felnőttek válhatnak.

Egy életrajzi könyvnél nem tudok beszélni karakterekről és koncepcióról. Érzelmekről tudok beszélni és a hatásról, amit rám gyakorolt. Mélyen megrendített, sokszor olvastam lélegzetvisszafojtva és többször éreztem úgy, hogy le kell tennem a könyvet, mert most képtelen vagyok többet elviselni ebből az őrületből.

A fekete bőrcipőt, amit ötven centért vettem a Dollar General Store-ban, már csak biztosítótűk tartották össze, amiket próbáltam fekete filctollal befesteni, hogy ne legyenek annyira feltűnők. Filctollal festettem színes foltokat a lábamra is; reméltem, hogy így nem veszik észre, hogy lyukak vannak a nadrágomon. Úgy gondoltam, ez így kevésbé feltűnő, mintha foltot varrnék rá. Volt egy zöld és egy kék nadrágom; ha levettem, a lábamon zöld és kék foltok voltak.
Élet egy alkoholista apával és egy anyával, akire a mai napig nem találtam definíciót, de két felelőtlen ember négy gyermek életét teszi tönkre, mert önzésük erősebb és mert egyikük sem volt képes igazán felnőni. Élet lyukas tető alatt, papírdoboz-ágyban, éhezve, mosdatlanul, koszos, szakadt ruhákban, korgó gyomorral, miközben apa napi adagja biztosítva van, miközben anya a párnája alatt dugdossa a csokoládét, mert cukorfüggő és képtelen élni nélküle - felfoghatatlan. De ez a könyv megmutatja, milyen az élet árnyoldala, megmutatja, hogyan dőlnek össze álmok, esnek kútba tervek, de megmutatja ebből a pokolból a kivezető utat is. Nehéz volt olvasni és lehetetlen befogadni, de kell olvasni, kell tapasztalni az ilyen mélységeket is.
– A dolgok a végén egyenesbe szoktak jönni.
– De mi van akkor, ha mégsem?
– Az csak azt jelenti, hogy még nem vagyunk a végén.




Értékelés:


⭐⭐⭐⭐⭐




Tovább olvasok »

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

2018. szeptember 14., péntek Nincsenek megjegyzések
London, ​1905. A város nagy változásokat él meg, és a Stephen testvérek e változások élén járnak. Vanessa, Virginia, Thoby és Adrian megválnak gyermekkori otthonuktól, és a zöldellő parkokkal tarkított, bohém hangulatú Bloomsbury negyedben bérelnek házat. Új otthonuk hamarosan fiatal értelmiségiekből és művészekből álló baráti társaság találkozóhelye lesz. 

A társaság később híressé és sikeressé váló tagjai a történet kezdetén még pályájuk elején járnak. Vanessa Bell még egyetlen festményét sem tudta eladni. Húga, Virginia könyvkritikáját visszautasítja a The Times. Barátjuk, Lytton Strachey még semmit sem publikált. E. M. Forster ugyan befejezte első regényét, de a címmel nem sikerül dűlőre jutnia. Leonard Woolf köztisztviselő Ceylon szigetén, John Maynard Keynes pedig állást keres. E ragyogó elmék és tehetséges művészbarátaik elvetik a viktoriánus társadalom konvencióit, és a londoni bohémvilág zabolátlan szabadságát élvezik. 

Ám hirtelen minden megváltozik, amikor Vanessa váratlanul beleszeret a baráti kör egyik tagjába.


Tovább olvasok »

Kertész Erzsébet: A három Róza

2017. augusztus 10., csütörtök Nincsenek megjegyzések
Kertész Erzsébettől megszoktam az olvasmányos, érdekes regényeket, A három Róza nem ilyen. Az írói stílusa eléggé száraz, majdhogynem unalmas, mintha csak felsorakoztatná egy dolgozatban a történelmi tényeket. Értetlenül álltam e fölött a könyv fölött és csak arra tudtam gondolni, hogy nem mert az írónő a karakterekhez nyúlni és regényes formában elmesélni az ő történetüket. Hiányoztak a párbeszédek, és el tudtam volna képzelni, hogy a jó néhány fennmaradt levélből sokkal többet idézhetett volna. Persze gondolok arra is, hogy a történet szereplőinek leszármazottai nem adták hozzá az engedélyüket kegyeleti okokból. Tehát be kellett érni a tényekkel, a némi közszájon forgó pletykával és a család óvatos, egyéni véleményével.

Ebben a történetben három nagy legendás művészről is olvashatunk, ami miatt Kertész Erzsébet kicsit behatárolódva érezhette magát és nem mert utat engedni a fantáziájának. Laborfalvi Róza, Jókai Mór és Feszty Árpád neve mintha súlyosabb teher lett volna, mint Jósika Miklós vagy Elizabeth Barrett Browning. Érezni, hogy az érintett három személlyel mennyire óvatosan bánik, hogy csak azon információkhoz mer nyúlni, amik amúgy is közismertek voltak. Regény-szempontból nem lett jó ez a könyv, viszont olyan értékes információk vannak összeszedve egy helyen a kötetben, ami miatt érdemes elolvasni.

Fesztyné Jókai Róza
Nincs happy end, sőt, mintha Jókai és az ő három Rózájának bukását követnénk végig. Botrányok, titkok, félelmek, tévedések és rágalmak kereszttüzében leélt élet, amit nagyon sok jóakaró terelt a végkifejlet felé. Fesztyné Jókai Róza alakját egészen jól sikerült megfognia az írónőnek. Szívesen olvastam, hogy Andrássy gróf törvénytelen leányaként, mégis volt esélye az életben, nem rekesztették ki, nem kellett szégyenfoltként viselni anyja Benke Róza botlását és sikerült jól férjhez mennie. Bár szerintem ez annak is köszönhető volt, hogy Jókai nevelt lányaként, (unokájaként), meg volt az a privilégiuma, hogy szemet hunytak származása fölött. Édesanyja kicsapongó, költséges életmódjával szemben már nem voltak annyira elnézőek, de korai halála miatt hamar megbocsátották neki.

És Kertész Erzsébet ledöntötte a bálványomat. Próbálok elvonatkoztatni, próbálok nem egy gyenge akaratú embert látni Jókaiban, de csak az a jellemkép lebeg a szemeim előtt, amit az írónő lefestett és már az sem vigasztal, hogy hatalmas szíve volt ennek a nagyszerű írónak.

Laborfalvi Róza
Amit igazán értékeltem a könyvben, mindaz a tény, ismeret, amit Laborfalvi Rózáról megtudhattam, és a bennem élő előítéleteket személye felé végleg elsöpörhettem.

Ez a könyv nekem olyan, mintha egy eső mosta ablak mögül néznék ki az utcára. Nem tudtam elmerülni benne, nem volt élvezhető. Azoknak ajánlom, akik olyan életrajzi adatokat szeretnének megismerni, amelyeket a Wikipédián nem találnak meg.

Megjegyzés: Kertész Erzsébet: Csipkebolt Brüsszelben című regényében mindössze nyúlfarknyi szerep jut a Jókai-házaspárnak, de sokkal életszerűbb ábrázolásban.

Tovább olvasok »