Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐