A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vallás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vallás. Összes bejegyzés megjelenítése

Samantha Harvey: Nyugati ​szél

2022. május 26., csütörtök Nincsenek megjegyzések

Hit, morál és az emberi természet örök ellentmondásai.
15. század, Anglia, Somerset megye. Oakhamet, ezt a kis falut széles folyó vágja el a világtól, még hídja sincs. Húshagyókedd hajnalán egy férfi holttestét sodorja partra a víz. Nem tudni, baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság történt.
A falu lelkésze, John Reve, gyóntatóként ismeri hívei életét, de vajon képes lesz kideríteni, mi okozta a falu leggazdagabb és legszorgalmasabb embere, Thomas Newman tragédiáját?
Napról napra haladunk visszafelé az időben az áldozat halálának pillanatáig. A történetet a lelkész meséli el, aki türelmes pásztora tévelygő nyájának, de neki is vannak sötét titkai…

***

Igazán különleges hangulatú könyv, amelyben az eseményeket egy pap szemén keresztül láthatjuk. Betekinthetünk egyházközössége életébe, titkaiba, olyan dolgokat tudhatunk meg, amit csak egy gyóntató pap tudhat, vagy egy olyan ember, aki az átlagostól eltérő módon szemléli a világot. John Reve-re mindkettő igaz, különösen szívén viseli hívei sorsát és sokkal többet meglát, mint amennyit egy papnak illene vagy kötelessége lenne.

Kissé letargikus, mocsárszagú történet, középpontban az eső és a folyó okozta bajok sűrűjében egy falu, amely a túlélésért küzd. Kimerült földjei már nem adnak elég téplálékot, lakóik pedig nem képesek a fejlődésre, tovább látni a korlátaikon. Thomas Newman áldás volt számukra, aki okos meglátásaival, cselekdeteivel próbálta kivezetni a kis közösséget a megrekedtségükből és számukra elérhetővé tenni egy jobb jövőt, többek között azzal, hogy hídat építtet a folyóra. Egy nap azonban Newman beleesik a sebes sodrású vízba és a falu magára marad.
– Tudod, hogy hány jó földesúr él ebben a világban? Most, hogy Newman meghalt, már egy sem.
Ez a könyv nem mindenkinek fog tetszeni. Aki a pörgősebb, cselekményben gazdag regények mellett teszik le a voksot, talán nem találja meg ebben a történetben, amit keres. Akik viszont szeretnek elmerülni a részletekben, beleolvadni a környezetbe, átvenni a hangulatot, azok bátran vágjanak bele az olvasásába. Eléggé lélektani olvasmány, amely jobban elmélyül a szereplők belső világában, keresi tetteik okát, magyarázza azok következményeit. Érdekes utazás a múltban és a lélek rejtelmeiben. A leírások nagyon részletesek és sokkolóan őszinték, amikhez helyenként gyomor kell, de tökéletesen átadják a korszak nyers valóját, hűen ábrázolva ezzel a középkori Angliát.
Az ember pont úgy nem tud megtenni valamit, ami ellenkezik a saját természetével, mint ahogy egy ló sem tud repülni.
Gyönyörű irodalmi nyelvezete levett a lábamról. Samantha Harvey magától értetődően tud leírni olyan apróságokat, amik talán egy másik szemlélő figyelmét elkerülik. Volt egy pillanat, amikor csak ültem és próbáltam elképzelni, milyen lehet az a ruha, ami sötét babarózsaszín fakó árnyalatában játszott és tudvalevőleg pár hónapja még piros volt. Megelevenedett a ruha és a gazdája története előttem, bár csak a fantáziámra hagyatkozhattam, hálás voltam ezért az apró élményért. Az eső, a penész vagy az éppen fakadó rügy elevenné teszi, átélhetővé varázsolja a helyszínt és a benne zajló drámát. A történetfolyamon átívelő gyónások különös ízt adnak az olvasónak, érdekes látni mire gondolnak, hogy élnek, vétkeznek a hívek és gondolkodásmódjukban, életvitelükben mégis inkább gyermekiek, akik vezetésre szorulnak. 

Newman és Reve ennek a kis közösségnek a két alappillére, akik istápolják a rászorulókat világi és vallási eszközeikkel, kinek mire van szüksége. Ezek az eszközök néha ütköznek, de legtöbbször szépen kiegészítik egymást. Központi kérdése a történetnek, hogy melyik szolgálja leginkább a közösséget, bár én nem gondolom, hogy ezt szét kellene, lehetne választani. Amikor pedig Newman meghal, megrendül az alap, és Reve egyetlen pillérrel, a hittel igyekszik megvédeni a maguk kis világát annak összeomlásától.
– Időnként, amikor mi magunk örömtelenek vagyunk, és látjuk mások boldogságát, ez az utolsó csepp lehet a pohárban, ugye? Azt látni, hogy mások szeretik egymást, miközben mi elveszítettük azokat, akiket szerettünk.
Engem kicsit összezavart, hogy a történet visszafelé haladt az időben. Bizonyára remek ötlet mindig visszanyúlni az előző nap eseményeihez, majd az azt megelőzőhöz, de figyelnem kellett, hogy tudjam követni, hol tartunk éppen, hiába csak három nap az egész. Az első nap elbeszélése tökéletesen fenntartotta az érdeklődésemet, de miután visszafelé kezdtünk haladni, a történet inkább laposodni kezdett, mint felfelé ívelni, így a katarzís-élményem is elmaradt. Ezt még tetézte az is, hogy viszonylag korán rájöttem arra, hogy mi történt Newmannal, ezzel együtt az okok pedig nem voltak kielégítőek számomra.

Porból és hamuból vagyok ugyan, de mégis az angyalok álmát alszom.

Összességében ez egy különleges regény, csodálatos világábrázolással, élvezhető lélektani elemekkel, de azt hiszem a történetnek sokkal jobbat tett volna, ha nem visszafelé halad az időben.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐
Tovább olvasok »

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

2018. február 12., hétfő Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Micsoda egy okosan kitalált disztópia ez! Túl azon, hogy mennyire megrázott ez a könyv, nőként milyen nehezen viseltem a szolgálólányok kiszolgáltatottságát, azokat a pillanatokat, amikor Fredé visszaemlékezéséből láthattam, hogyan vettek el a nőktől mindent és a valódi okok feltárásának ismeretében - mégis ámulok és bámulok e fölött a zseniális világ és mű fölött.

Annyi mindenre használták ürügyként a vallást, hogy teljesen hitelesnek találom, hogy a férfi politikai elit részéről jól megkomponált, alapos tervezés után az Úrnak "tetsző" fundamentumra építenek egy új kort, új világot. Hitelesnek találom, ez igaz, de korántsem megvalósíthatónak. Rengeteg a rés, és úgy gondolom, hogy egy ilyen állam születése Észak-Amerika területén teljesen kivitelezhetetlen lenne. Jó Atwood elgondolása, kiváló ötlet, de nem kivitelezhető. Talán egy Írországnyi szigeten, vagy Új-Zélandon, de még Ausztráliát is el tudom képzelni, de nem Amerikában. Oldalakon keresztül sorolhatnám az okokat, de nem fogok belemenni a fejtegetésbe, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy a Gileád Köztársaság létrejöhetett. Ha már Orwell ihlette a könyvet, meg is jegyzem, hogy annak a disztópiának a létezését szemrebbenés nélkül elfogadtam, de egy kicsit túllicitáltnak érzem és kérkedőnek az írónő helyszínét. Magyarázatai számomra nem helytállóak, könnyen cáfolhatók, de összességében mindössze ennyi, amivel elégedetlen voltam.


Rendfenntartók, katonai ellenőrzőpontok, Szemek mindenhol. Mindenki figyel mindenkit, senki sem bízik a másikban és még a rendszert létrehozó politikusoknak is van félnivalójuk. A híradók megkérdőjelezhető katonai akciókról számolnak be, amikről gyanítható, hogy nem is léteznek, de a propaganda működik. Valóban? Fredé megkérdőjelezi, és én magam is, az olvasó, a kritikus szemével figyelve a rendszer buktatóit. Ugyan már, a mai kor szülötteit nem lehet átverni pár perces videóanyaggal! Ezen a ponton ijesztően kapcsolódik a történet az 1984-hez, az álhíradások szerepe viszont kissé nevetségesen hat Atwood világában, és éppen ettől valahogy mégis ijesztő. Ezt az utópiát élhetetlenebbnek találom, mint azt, ami megihlette. 

Minden hazugság. A legnagyobb a túlbuzgó vallásosság, ami a valaha látott legnagyobb álszent képmutatás. A Biblia mindenre ad magyarázatot, mentséget, csak a megfelelő értelmezést kell hozzá társítani és azt terjeszteni, míg végül mindenki bekajálja. Kivéve a rendszert létrehozókat, mert, ugye, pont ők azok, akik a Bibliát felhasználják céljuk érdekében. Valójában csak férfiuralmat akarnak, kiváltságokat maguknak, irányítható nőket és irányítható alacsony rangú férfiakat, aki nem juthatnak nőkhöz. Legkevésbé termékeny nőhöz! Mert ebben a megkomponált vallásos és prűdnek látszó társadalomban is van igény arra, hogy a férfinak több nő kell! Mert az otthon ülő, unalmas és sikeresen elnyomott feleség, akiben semmiféle szikra sincs, képtelen gyereket szülni. És már van is ürügy arra, hogy a férfi legálisan még egy nőt vihessen a házba, és okosan kitalálva elég gyakran cserélődik is az a szolgálólány, ha nem tud teherbe esni. Márpedig nem tud. De minden törvényes keretek között folyik, az asszony szája pedig be van tömve azzal, hogy cserében kap egy gyereket. Úgy, hogy a másiktól elveszik.

Jól ki lett találva a szolgálólányok piros ruhája, belemagyarázva a vér és az élet jelentését, holott mindenki tudja, hogy a piros ruha valójában mint szimbolizál! Apró kis utalás ott van mindenhol az írónő részéről, hogy nem kell ám bekajálni ezt a társadalmat, mert ugyanúgy hamis, mint a többi kitalált utópia. A keserű valóság, hogy Gileádban minden a pi... a nő körül forog. A szolgálólányok piros ruhás apácáknak álcázott örömlányok, csak éppen nincs tarifájuk.

Orwell művéhez hasonlóan itt is a legfelsőbb hatalom igényeit szolgálja az új rendszer, mindenki más feláldozható. Még a termékeny nő is. Ugyan, ki akart itt valójában gyereket? A nők, de nekik nincs szavuk. A férfiak egyszerűbb, felügyelhetőbb életet akartak maguknak, engedelmes feleséget és változatos szerelmi életet. Kisarkítva ez Gileád. Minden, ami veszélyezteti a rendszert, eltörölhető, likvidálható. Ha nincs fenyegető elem, hát előhúznak valahonnan egy ártatlant, ráfogják és nyilvánosan végeznek vele, hogy a fegyelem fent legyen tartva. Így működött ez valamennyi diktatúrában, "az Úr nevében", ámen.

Ne ragozzuk túl, olvasni kell! Gondolatébresztő könyv, remek vitatéma.


Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A világábrázolás, a finom utalások és az üzenet, amit magában hordoz.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »