Markus Zusak: A könyvtolvaj

A mondat, amit eddig sosem írtam le: nehéz megszólalni. Ez a könyv szíven talált. Szavakkal, színekkel és lelkekkel. Törékeny érzéseket adott, melyek oldalról oldalra repedeztek és hullottak szét annyira, hogy még most is nehezen kaparom össze magam.

Barátaim lettek a szereplők. Velük lélegeztem, éltem hétköznapi életüket, átéreztem az örömüket, bánatukat. Velük voltam a szegénység legmélyében, ahol olyan értékeket ismertem meg, amik mellett ma már úgy megy el az ember, hogy a létezésükről sem tud.

És megismertem Őt is. Láttam már az arcát és tényleg olyan, mint amilyennek mondja magát. De a szívét nem ismertem. Márpedig hatalmas szíve van a Halálnak. Szereti az embereket, és ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy nemi, faji és vallási hovatartozás mit sem számít, ha eljön értünk. A könnyű lelkeket szereti a legjobban, akik szétszórják magukat a világban, az apró kis örömökben, és önzetlenül adnak.

Különös stílusa van. Folyton leltárt készít. Mindenről. Mindent számon tart, de leginkább a pillanatokat. Ott leselkedik mindenhol, oson az utcákon, benéz az ablakokon. Ő is tolvaj: pillanatokat lop. Fáradt, magányos és nagyon vén, de mégis ott van mindenhol az utcákat járva, de kevesen látják. Liesel látja, ezért figyelt fel rá, és ezért válik számára annyira fontossá ez a kicsi emberi lény.

Minden karakter élő, megelevenednek és körülvesznek. Miközben olvasol, körülötted járnak, melletted állnak, ülnek, beszélnek hozzád. Éppen, mint Werner Liesel látomásaiban. Az első pillanatban, amint leírja, hogyan néz ki Hans, a szeme alapján tudod, hogy jó ember és halálosan szeretni fogod. És nem tud megtéveszteni Rosa zordon stílusa, tudod, hogy ő is jó lelkű.

A leírások rendkívüliek. Még sosem láttam ilyen szép, festményszerű képi hatást. Megismerem a Himmel utcát, járok rajta, látom az ajtókat, a lesötétített ablakokat, az összefestett házfalakat, a megjelölt ajtókat, a bezárt üzleteket. Figyelemreméltó írói stílus. Nagyon erős szimbólumrendszerrel dolgozik, megdöbbentő, ahogyan a színeket használja. A halál három színe, amikor Liesellel találkozik. Fekete, piros és fehér. Nekem a náci zászló jutott eszembe róla, és a múlt, amit Liesel magával cipelt haláláig, megbélyegezték a történtek, hatással voltak rá, nyomot hagytak benne.

Egyetlen dolog volt, ami nem tetszett, hogy a halál folyton spoilerez. Nem bírja ki, hogy ne utaljon előre dolgokra. Ugyanakkor zseniális húzás Markus Zusaktól, hogy egy ilyen emberi tulajdonsággal ruházza fel, ezzel közelebb hozva személyiségét az olvasóhoz, elbeszélését pedig befogadhatóbbá teszi. Senkiben se keltsen rossz érzéseket, hogy ezt a történetet egy igazán különleges személy meséli el. Pontosan olyan, mint mi, csak éppen nem ölt testet. Dolgozik, teszi, amit mondanak neki, hatások érik, érzései vannak és gondolkodik.

Ez egy szépen megírt könyv, amit lehet szeretni, de elfogadni nagyon nehéz. Az emberek nem szeretik a tragédiákat, nem szeretik elveszíteni azokat, akiket megszerettek.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Tudsz szeretni, tudsz érezni, kötődni. Látod az eseményeket, a helyszíneket. Gyönyörűek a leírások, szívet facsaróak a legkisebb pillanatai is.

Újraolvasnám: IGEN