John Green: Csillagainkban a hiba

2016. március 22., kedd
Minden történet hatással van a hallgatójára. Még ha nem is rendelkezik értelmi mondanivalóval, érzelmileg minden történet hatást gyakorol ránk. Ezek az érzések hozzáadódnak az életünk gazdagságához, színesítik mindennapjainkat, kihatással vannak kapcsolatainkra. Amikor először találkoztam a Csillagainkban a hiba történetével, el akartam kerülni ezt a könyvet. Nem a benne lévő érzelmek riasztottak el, hanem az, hogy semmit nem fogok átélni a történetből. Nos, nem mondom, hogy kellemesen csalódtam, de többet kaptam a vártnál.

A történet alapja szinte triviális: két fiatal egymásba szeret, aztán jönnek az akadályok, aminek az eredménye lehet dicsőséges vagy drámai. Ebben a könyvben viszont nincs alternatíva: a rák elleni harc nem olyan küzdelem, melyet csak úgy legyőz a szerelem, noha ismerünk ilyen történeteket is. És talán pont a kiszámítható végkifejlet volt az, ami miatt nem érzem azt a katartikus élményt, amit egy ilyen történetnek biztosítania kellene számomra.

Ez a könyv hatásvadász. De tényleg. Az elején még nem látványos a dolog: Hazelben egy olyan személytől kapunk cinikus rálátást az egész tragédiára, aki már beletörődött a halálba. Aztán, ahogy kibontakozik a könyv koncepcióját jelentő szerelmi szál, hirtelen minden túlzóvá és csöpögőssé válik: John Green mindent elkövet, hogy akár csak egy pici érzelemmagot is kicsíráztasson az olvasóiban. A végeredmény megosztó, de szerintem kudarc. Nem tartom magam egy érzelgős embernek, ezért jól esik, ha néha elsírom magam egy könyv felett - azonban ez itt az író minden igyekezete ellenére elmaradt. Az egyre hevesebben váltakozó képek, az ugrásszerűen fejlődő kapcsolat és az őrjítően hosszúra nyúlt lezárás sem volt képes több érzelmet kifacsarni belőlem egy enyhe szívdobogás-érzésnél. Lehet, hogy bennem van a hiba, ugyanis nem vagyok képes teljesen átadni magam a történetnek, ha tudom, mire is játszik az.

 

A karakterek életszerűek: az érett gondolkodású Hazel Gracet és szellemes megjegyzéseit nem nehéz megkedvelni, Augustus minden gyerekességével együtt szerethető, a metaforák iránti vonzalmát egyenesen imádtam. Peter Van Houten viszont csalódást okozott, ami még jól is vette ki magát: az írót szerettem, az embert utáltam. Az író elmés volt és szellemes, az ember szemétláda és undorító. A két karakter kibékíthetetlen egymással, mégis egy egészet alkot a könyvben, és emiatt lett Van Houten személyisége egyszerre áldás és átok. Mert én is az íróval akartam találkozni, csakhogy az már túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Tehát minden szép és jó, de mégis, valami hiányzik: a fejlődés. A könyv ígérete szerint tanúja lehetek annak, hogyan hatnak egymás életére a szerelmesek, csakhogy a drámai végkifejlettel együtt mintha a történet is semmivé vált volna. Nem tudom, mit gondoljak...

Némely kép egyszerűen röhejes volt: az "akciójelenet" leírása lelombozó, az apa indokolatlan és felelőtlen haragja marhaság, az első csók egyenesen színpadiasra sikeredett. Ám a képek többsége valóban kiemelkedő. Green olyan páratlan humorral tálalja az elviselhetetlent, ami miatt bárkinek örömmel ajánlanám a könyvet. Ha felkészült vagy egy érzelmi hullámvasútra, ez a könyv neked való. Őszintén remélem, hogy nem fogsz csalódni benne. Tőlem mindenesetre kap annyi csillagot, amennyiben nem lehet hiba.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A tragédiára való rálátás, a szimbólumok elrejtése, a könyv humora önmagával szemben.

Újraolvasnám: NEM



Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése