2017. november 15., szerda

Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.



Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

2017. november 8., szerda

Ken Follett: Az idők végezetéig

Az erős falak is ledőlnek egyszer. Ennek a katedrálisnak a falai ledőltek, pedig úgy tűnt, ki fog tartani Az idők végezetéig. A helyszín Kingsbridge, csakúgy, mint az első kötetben, és az ott megismert szereplők leszármazottai a mostani hőseink. Kíváncsian vártam az ő kalandjaikat, de sajnos a várakozásaimmal ellentétben úgy érzem, ezúttal semmi újat nem kaptam.

A városban folyik tovább az élet a szokásos módon. Felvirágzott, terjeszkedett és ahogy kell, jönnek a problémák, a küzdelmek és a megoldások. A legnagyobb veszélyt ezúttal a pestis jelenti számukra, és emellett a már jól ismert belharcok, hatalmi drámák. A szereplők között szinte majdnem mindegyiknél felismerhető, az előző kötetbeli megfelelője, mintha csak egy reinkarnációs utazáson vennénk részt. Ennek megfelelően a problémáik, az életkörülményeik és a személyes drámáik is hasonlóak. Nehéz nem észrevenni Jack/Jankó/ és Merthin közötti párhuzamot, és ugyanezt Alina és Caris vonatkoztatásában is. Merthin életét is ugyanúgy megnehezítik ellenlábasai, ő is tesz egy hosszú külföldi utazást, ahol az építészmesterséget a tökélyre fejlesztve tér haza és aratja le a babérokat. Caris pedig nőként szinte ugyanúgy megküzd azért, hogy elismerjék a munkáját, mint annak idején Alina. Lényegében csak a szituációk lettek másabbak. Volt egy két pillanat, hogy úgy éreztem, nekem térkép, de legalábbis családfa kell ahhoz, hogy tudjam, most éppen melyik szereplő kinek a leszármazottja, de végül sikerült memorizálnom és helyére került ez az apróság.



A karakterekkel szinte kivétel nélkül minddel elégedetlen voltam. Nem szerettem őket. Nem volt szimpatikus Caris, Merthin, Ralph, Wulfric, Elfric, Alice, Godwyn, Philemon, Joby, Mair, Petranilla... Meddig soroljam őket? Inkább mondom, kiket szerettem: Thomas testvér, Mattie, Gwenda és Gwenda kisebbik fia, David, akinek nagyon kicsi szerep jutott, viszont a legnagyobb volt a szememben és rögtön a szívembe is zártam.

A könyv szerkezete könnyen tetten érhető. Egymást váltogatják a nyugodt pillanatok, amikor csendes mederben hömpölyög az élet Kingsbridge-ben, amikor egy keveset szemlélődhetünk, magunkba szívhatjuk egy darabkáját a kornak, a városnak, a díszletnek, hogy bele tudjuk képzelni magunkat; majd rögtön utána történik valami égbekiáltóan erőltetett bonyodalom, kiránt minket a békés városnézésből és próbáljuk követni az eseményeket. Ami egy középkori városban megtörténhetett, az ebbe a kötetbe is bele van erőszakolva, mint kötelező elem.

Ami az építkezést illeti, ebben a részben kaptunk egy impozáns hidat és Anglia legmagasabb tornyát, néhány problémás épület kijavításával együtt. Most is kaptunk magyarázatot egyes építészeti megoldásokról, ezeket a részeket nagyon élveztem. De még az építkezések körül is ugyanazok a problémák, intrikák fedezhetőek fel, mint Tamás mester idejében. Minden a pénz és a hatalom körül forog, kapzsiság bújik meg ostoba döntések mögött, de van úgy is, hogy gyávaság.

Inkább a város életéből szerettem volna többet látni, az épületeiből és a falak mögött élő emberekről.  Érdekelt volna még Mattie, a gyógyító asszony története, a kisebb falvak, mint például Gwenda szülőfaluja, ami számomra csak mézesmadzag volt, de nem elegendő.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Az első kötet ami, ha nincs, ez sem születhetett volna meg.

Újraolvasnám: NEM

2017. november 5., vasárnap

L. J. Wesley: Afférok

Fun fact: a Windows a Creators Update óta nem tartalmazza a Paintet. A borító készítőjének érdemes lenne frissítenie a gépét és igényesebb rajzprogram után néznie.

Az idei év hajtása mellett a magam kárpótlására mostanában többnyire jó könyveket olvastam. Ideje volt már beesnie egy ilyen műnek is. Mondanám, hogy a molyos értékelések eltántorítottak az Afféroktól, de nem lenne igaz. Az alacsony százalékot látva és korábbi élményeim hatására mindenképp el akartam olvasni a könyvet, ha másért nem is, csak azért, hogy ilyennel is találkozzak. Nos, nem mondhatom, hogy csalódtam volna: pontosan ennyit vártam ettől a könyvtől.

Mielőtt a lényegre térnék, hadd szögezzem le: korábbi fogadalmamnak megfelelően sohasem húznék le egy könyvet csak azért, mert a tömegízlés szerint rossz! Mindig igyekszem objektív maradni, és annak megfelelően megfogalmazni a véleményemet. Itt sem lesz ez másként, azzal az aprósággal, amit Levandrán kívül kb. senkivel sem osztottam meg. Hónapokkal ezelőtt, amikor beütött a Colorcom-szindróma, írtam egy hosszabb bejegyzést a kiadóról és a körülötte lévő hisztériáról. Díjazom a kiadó üzletpolitikáját, véleményem szerint forradalmasítania kéne a hazai könyvkiadást, de amikor már az ötödik értékelhetetlen könyv reklámját láttam meg a Molyon, kezdeti lelkesedésem hamvába hullt. A cikkemben kiemeltem három könyvet - köztük az Egy űrállomás-takarító naplóját is. Meglehetősen vulgárisan írtam a Viscera Cleanup Detail és a Diaries of a Spaceport Janitor c. játékokból lopott koncepcióról, az általam olvasott részletekről és a borítóról, ami olyan, mintha Buzz Lightyear pörögne valami mosógépben, kezében ódivatú felmosóval. Saját magam iránti elítéltségemben végül publikálatlanul töröltem a cikket. Képzelheted, mit éreztem, amikor megláttam az író legújabb könyvét, amit a Colorcomtól függetlenül, magánkiadásban adott ki, ráadásul utóbbi elmondása alapján valami kihagyhatatlan lehetőség miatt. Nos, valami nagyon jó lehetőségnek kellett lennie, mert félig szerkesztetlenül, hibákkal tele, önmaga bevallása szerint is félkész állapotban adatta ki.

Tudom, hogy nem így írja a nevét, de hát na... :D 
Mivel molytársaim kritikái alatt az író néha önmagának ellentmondva próbálta menteni a menthetetlent, figyelembe veszem szavait, és azzal kezdeném: ez a mű nem regény, nincs benne se romantika, se szex. Hanyagolja a szépirodalmi stílust, és erősen kiemeli, hogy ez egy NAPLÓ (mert az írónk sajnos másféle írásmódra nem képes), és az emberek, persze, nem igazán tudják, hogy az milyen is tulajdonképpen. Röviden megválaszolnám a kérdést: számomra nem ilyen. A naplóban összegzem a gondolataimat, az említésre méltó életeseményeimet, amiket valamiért fontosnak tartok. Napló írásakor magát az írást használom ki, hogy rendezzem a fejemben lévő káoszt, és amikor később visszaolvasom, esetleg tanulhatok belőle, visszaidézhetem ezeket a fontos történéseket, újra átélhetem a megörökített pillanatokat. Nos, az Afférok sokban hasonlít ehhez, csak Martin, a delikvens a nőügyeit és kocsmatúráit tartotta fontosnak megjegyezni. Akkor mi a baj? Az, hogy Martin a végén még a pofánkba is vágja a magyarázatot, amiért az afférjait csokorba gyűjtötte, és ezzel a könyv már ki is lépett napló mivoltából.

Amikben bővelkedik a könyv, azok a hiányosságok (paradoxon). Nem beszélhetünk karakterábrázolásról, mert mindegyik szereplő tökéletesen összemosható. Az, hogy némelyek másként viselkednek, egy kérdés, attól még nincsenek egyedi személyiségjegyek, és erre az sem mentség, hogy ez egy... NAPLÓ. Nem beszélhetünk leírásokról, mert kb. minden helyszínt ugyanazokkal a szavakkal jellemez - de amúgy se tudna róluk részletesebben beszélni, hisz a történet teljes tartama nagyjából 85%-ban részeg volt, a többiben másnapos. De mindegy, mert ez egy... NAPLÓ. Ugyanakkor a történet javára kell írni, hogy legalább összefügg, pont azért, mert egy... NAPLÓ (zúzás ezerrel)! Mondjuk, egy naplóban nem biztos, hogy kétszer is leírom, hogy az ismerősöm él-hal New Yorkért. Feltételezem, szerencsétlen napló elsőre is megjegyezte...

Nos, nagy vonalakban ennyi. Úgy gondolom, ez az egész gyakorlatilag csak az író kísérlete volt, hogy kiemelje saját férfias mivoltát, mely szerint ő aztán akkora nőcsábász, hogy két mondattal leimádkozza akárkiről a bugyiját. Csak óvatosan, hölgyeim, egy igazi rosszfiú van köztünk! Ha az értékelések arányait nézzük, a csajozási tanácsok közkinccsé tétele kudarcba fulladt - bár az író azt is kiemelte, hogy szerinte a molyos kritikák túlzóak. Nos, köszönöm az előzetes ledegradálást, ezek után hadd ne érezzem rosszul magam, amiért elmondtam a véleményemet. Szóval, kedves Klaudia, nagyon hálásak vagyunk, amiért visszaterelted Wesley-t az íráshoz - Sarcasm Self Test complete. De ha kérhetném, inkább segíts neki más hobbit választani, ez ugyanis nem neki való. Adok is egy tippet: Photoshop...

Breaking: Alább a könyv legkiakasztóbb jeleneteit találjátok, amikre többnyire intenzív facepalmmal reagáltam. Nem nagy a SPOILER-veszély, de azért csak óvatosan!

Értékelés:

Koncepció: 2/5
Sztori: 1/5
Karakterek: 1/5
Leírás: 1/5
Írói stílus: 1/5

Ajánlom: 1/5





Erőssége: Nos... khm... ez így elég kínos...

Újraolvasnám: NEM


2017. november 3., péntek

Anne Bishop: Vörös betűkkel

"Egyik oldalon az összeszorított fogak türelme van, a másik oldalon a
félelem attól, ami a sötétben ólálkodik."

Valahányszor alakváltókról szóló könyvet vettem a kezembe, beleolvasás után már fintorogva dobtam félre. Az első és utolsó alakváltós, farkasos, vámpíros könyvem az Alkonyat volt, amivel nem igazán kerültünk jó barátságba. Ez az ismeretség alapozta meg a későbbi könyvekkel is a viszonyomat. Vagy csak egyszerűen ennyire nem bírom ezt a témát. Van ilyen, mindent nem szerethetünk. A saját Halloween Party kihívásom miatt kezdtem el olvasni a Vörös betűkkelt, mert nem tudtam olyan személyt megemlíteni a tagben, aki farkassá változik. Na, de nem akarok félrevezetni senkit sem! Ez a könyv meglepő módon tetszett nekem, a hibáival együtt és  végül egy laza mozdulattal landolt a kedvencek között!

A kezdet eléggé döcögős volt, nem tetszett, az alakváltó faj elnevezése: Mások. Ezzel együtt az sem tetszett, hogy a Mások is Másoknak nevezik magukat. Unalmasnak, elcsépeltnek találtam, hogy a Mások az embereket majmoknak titulálják, szerintem a megvetésüket azzal is kifejezhették volna, ha csupán embereknek gúnyolják őket, megfelelő hangsúllyal. De ám evolúciójuk folyamán a Mások mégis megtanultak emberekké is átváltozni. Persze így könnyebb becserkészni a prédát, ezzel a magyarázattal el is fogadtam a tényt, de még mindig túl egyszerűnek éreztem így a történetet.

A könyv eleje egészen lassú tempójú volt, nehezen bontakozott ki a történet és elképzelni sem tudtam, hogy egyáltalán haladni fogunk valamerre. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg, de a fő szál Simon és Meggie sztorija. Igazából klasszikus Rómeó és Júlia felállás, de a szerelmi szál annyira finom, ott van, de még sincs, az írónő, nem is erőlteti, csupán jelzi érzékelteti, sugallja felénk, hogy meg fog történni. Majd, valamikor. Jól felépített könyv, miután ráéreztem az ízére a figyelmemet végig fenntartotta, annyira, hogy nem is tudtam letenni. A sztorivezetés nagyon jó, mindig tartogat valami izgalmat, azzal együtt, hogy sok mozzanat kitalálható, viszont okozott meglepetéseket olyan helyeken, amiket végig tényként kezeltem.

A világfelépítés nem túl bonyolult, könnyen érthető. Tulajdonképpen egy alternatív változat a mi világunkra, habár Namidnak hívják. Muszáj megemlítenem, hogy engem zavartak a földrajzi neveknél az apró változások, például Afrikah, Atlantic-óceán... Ha már szedánnal járnak az emberek, klasszikus angol neveket használnak és a városaikat is hagyományos angol szavakkal jelezik, nem éreztem odaillőnek. Örültem a hét napjainak elnevezésének, érdekesebbé tette a világot.

Kitérve a karakterekre, szerintem rendben voltak, kivéve az az apróság, hogy majdnem mindenkinek átlagon felüli intelligenciája volt és első pillantásra tudták, hogy kettő meg kettő az mennyi. Ilyen volt a Meggie-vel kapcsolatos megérzések, miszerint menekül valaki elől. Szinte azonnal levette róla mindenki. A rendőrség is sokkal felkészültebb volt, mint általában, egy piti ügynek látszó dolgot, azonnal felkap és szervezett bűnözést sejt mögé. Fogjuk a bűnözőkre inkább, tehetségtelen egy banda és kész!

Most pedig jöjjenek a dicsérő szavak! Egészen elképesztőnek találtam az Udvarok ötletét, mintha éppen a mások lennének a foglyok a falak mögött. Imádtam a kereskedelmi egységek elnevezését: Ordítóan Jó Könyvek, OJK, amit egy farkas és egy vámpír üzemeltetett. Ott volt a Kis Harapás, mint kávézó, Kond-Izom, ezt meg felesleges is magyarázni. Imádtam az Udvar felépítését, hogy a klánoknak volt saját területük, de volt közösen használt lakótelep is. Az Elementálisok jelenléte pedig a kedvencem volt. Ahogy változnak az évszakok, úgy váltották egymást. Minden klánnak volt valami sajátossága, de azon belül is megvoltak az egyéniségek is. Erebus nagyapa, aki imádja a filmeket. Tél, aki könyvtári könyveket olvas, de a legkedvesebb és legizgalmasabb karakter Tess volt és nem csak az őt körülövező titok miatt.



Döbbenetes élmény volt számomra olvasni, hogyan falnak fel a Mások embereket, akik betörtek a területükre. A különleges húson való osztozkodás, ahogy egy diszkrét tábla jelenik meg a hentes üzlet ajtaján, hogy a klánok tagjai hozzájuthassanak. Ők tényleg ragadozók, nincs kertelés, mellébeszélés. Ölnek, embert esznek, a saját törvényeik szerint. Ők vannak a táplálék lánc csúcsán és ez vitathatatlan.

– A Sanguinati klán nem táplálkozik a fiatalokból – közölte Erebus. – És
nem táplálkozunk édes vérrel sem, mert az édesvérűek egyszerre

csodálatosak és szörnyűségesek.

Kedvenc klánom a vámpíroké volt! Miért? Mert ezek nem csillogtak, hanem füstté tudtak válni!  Tartózkodóak voltak, titokzatosak és olyan keveset láttam belőlük, hogy remélem a folytatásban többet is olvashatok róluk. Mégis sokat elmond, hogy a lakónegyedüket Kriptoárnak hívják és a nevük is sugallja hovatartozásukat. De miért éppen Vlad a neve minden szerencsétlen valamirevaló vámpírnak?

Végül szóljak Meggieről is! Hatalmas szív és ártatlanság, de oly sok sötétség és fájdalom!

– Mi az, hogy édesvérű? – kérdezte Henry. Elgondolkodott, szeme összeszűkült.

– Felnőtt testük van, de a szívük olyan édes, olyan kedves, mint a

gyerekeké – felelte Erebus.

Nem beszéltem a pónikról, az Elementálisokról, nem részleteztem a klánokat! Nem beszéltem arról, mit jelent vérprófétának lenni, mert ódákat zenghetnék erről a könyvről és nem akarom senkitől sem elvenni a felfedezés örömét!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Az egyedi koncepció, hogy a klánok nem lettek unalmas, klisés elemei a könyvnek. A folyamatosan fenntartott izgalom. Valami mindig történik.

Újraolvasnám: IGEN

2017. október 28., szombat

Melissa Landers: Elválasztva

Áldott Anya! Itt a jeges űrben abszolút zéró fok van... Jegelnem kellett volna ezt a sorozatot, már az első kötet kézbevételekor, de küldetéstudatom van és minden áron meg akarom fejteni, hogy miért éppen L'eihr? Amely szóba persze még mindig beletörik a nyelvem! Szóval ezúttal cél a bézsszínű bolygó, Cara egyszemélyes inváziója egy új világban. A szuper-intelligencia belépője leendő otthonába, ahol nem várják tárt karokkal és a hyper-megaintellektuális klónok sincsenek kellő humorérzékkel megáldva, hogy kacagjanak a gyerekes blogbejegyzésen. Ki érti ezt? Az ügynek mindenesetre nem igazán használnak az ilyen megjegyzések, de hát azért tart éppen az idegenek közé, hogy mentse a menthetőt!

Miközben ezen bosszankodtam, azért megtettem a kellő felfedezést is, miszerint Landers nagy-nagy űropera-rajongó lehet és ezekből az eposzokból meríthette mindennemű tudását, ami a földönkívülieket és a technológiájukat illeti. Rögtön üdvözlöm is az infravörös mosást! Aztán itt van Troy különleges képessége, nincs adat, hogy tett rá szert, de nekem az a gyanúm, hogy teleportál. Általában előzetes bejelentés nélkül bukkan fel, senki sem tudja honnan jön, hova tart és meddig marad. Csettintésre ott van, eljátssza a gondoskodó bátyus szerepét, aztán elillan ismét.

Még meg sem melegedhettünk a csoda bolygón, amikor szembesülünk a ténnyel, hogy a legokosabb földi lány, nem tud lépést tartani új osztálytársaival és folyton lemarad a tananyagban. Nem is értem, ha nem kompatibilis a többi diákkal, akkor hogy a csudába került be a haladó csoportba? Azt gondolnám, hogy alapjáraton írattak vele egy szintfelmérőt és az alapján próbálják okos buksijába csöpögtetni a tudást. Megjegyzem, Landers civil foglalkozása: PEDAGÓGUS. Végül születik egy nagyon ésszerű megoldás, hogyan zárkózzon fel szerencsétlen hősünk? Természetesen, az amúgy is túlterhelt lányra pakoljunk még rá még több terhet: menjen a kisdedőrzőbe, kicsi klónokat dajkálni, majd tőlük megtanulja a fogyatékos földi elme mindazt, amire szüksége van! Semmi pánik, majd megtanul teleportálni Troytól, vagy összebarátkozik Hermione-val és kölcsönkéri az időnyerőjét és akkor meg tudja oldani, hogy egyszerre legyen ott mindenhol.

Ezek a kis klóngyerekek értelmi képességei már annyira fejlettek, hogy a világtól elzárt óvodában, már beléjük lett oltva a gyűlölet, miközben a szőnyegen négykézláb csúszva készségfejlesztő játékaikkal töltik az időt és nincs más szórakozásuk, mint Carát cikizzék mássága miatt. Na persze, jön is a részükről logikus feltevés: A Földön megeszik a saját gyerekeiket az emberek. Hogy honnan ez az információ, nem lehet tudni, de Cara igyekszik cáfolni ezt az állítást, majd úgy dönt, hogy kötelessége a gyerekek szórakoztatásával törődnie és elmeséli nekik Jancsi és Juliska történetét.

Az oktatás útvesztőjébe tévedve, kedvencem a Sátán névre keresztelt edző volt, aki elektrosokkal ösztönözte fejletlen izomzatú földi létformát az akadálypályán, hogy jobb eredményt érjen el. Nooormális? Ennyire utálja a gyerekeket Landers, hogy szabadidejében elképzeli, hogyan kínozhatná, büntethetné őket? Pályát tévesztett inkvizítorral van dolgunk.

Mindeközben Cara ügyel arra is, hogy megakadályozzon egy államcsínyt és megment két bolygót a pusztulástól. Viszont a bátyja támogatása nélkül nincs benne elég tartás és könnyek között zsarolja ki szerencsétlen Troyból, hogy maradjon vele a bolygón. Bátyus pedig, dacolva felettesei parancsával, nem száll fel a hazafelé tartó hajóra, hanem marad hugica könnyeit törölgetni, ahogy az egy jó tengerészgyalogostól elvárható. Otthon pedig majd beidézik a katonai bíróságra parancsmegtagadás vádjával.



De a Földön sem megy ez a mentsük meg a szövetséget program zökkenőmentesen. Szegény Alex sorra kapja a fenyegető üzeneteket és még merényletet is hajtanak végre ellene! Több ízben. De van egy szuper testőre, aki mindig a megfelelő pillanatban van jelen és pillanatok alatt képes dönteni, cselekedni, klónokat menteni, levélbombákat az ablakon kihajítani! Gyanús az alak, határozottan gyanús!

És ha ennyi bonyodalom nem volt elég, előrángatja az írónő az előző kötetben már leszerepelt riporternőt, Sharont és fut vele még egy kört, ismételve önmagát és hasonló eredményességgel zárja ezt a kis epizódot is. Én pedig gratulálok a földi stábnak, hogy nem tanultak a hibájukból és sikerül kétszer beleesni ugyanabba a gödörbe!

Egy szóval jellemezve ez a könyv: Fasha!

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5





Erőssége: Bézsszínű karácsonyról álmodom.

Újraolvasnám: NEM



2017. október 23., hétfő

Alexandra Bracken: Sötét játszmák

Végre! Ez volt az első gondolatom, amikor Levandrától megkaptam a könyvet. Annyira vártam már, hogy végre olvashassam a Sötét elmék második kötetét, mint szerintem semmilyen más könyvet az elmúlt évben. És mindez éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy az utolsó vizsgámig a tananyagaimon kívül semmi mást nem olvasok. Ember tervez, Levandra végez...

Az első kötet nálam nagyon magasra tette a lécet. Nem sok olyan könyvet olvastam mostanában, ami annyira lekötötte volna a figyelmemet, mint Ruby Daly története. Nos, ha voltak is elvárásaim, Alexandra Bracken magasan túlteljesítette őket! A történet ugyanis elment egy olyan irányba, amire én se számítottam: a várakozással ellentétben nem az IAAN-szindróma gyógyítása, hanem az eredete került előtérbe. Ezzel együtt megismerkedünk pár új, zseniális karakterrel, ahogy az első kötet néhány kedvence is visszaköszön a könyvben.

Bracken nagyon ért az érzelmek játékához. Több jelenet megmosolygatott, például Ruby és Dagi újratalálkozása, máskor összefacsarodott a szívem a történtek hatására. Pont ez az érzelmi hullámzás az, ami letehetetlenné tette a kötetet, és akkor még semmit nem beszéltem az izgalmas és változatos történetről! Ha most egy rövid beszámolóra számítottál, csalódni fogsz. Olvasd el a könyvet! ;)



A karakterábrázolás, ha lehet, még jobban sikerült, mint az előző kötetben. Kb. fél évvel járunk a Sötét elmék eseményei után, ami a már ismert szereplőkön nem tűnt el nyomtalanul. Ruby erősebbé, határozottabbá vált, megedzette a Ligánál töltött idő. Kimondottan tetszett, hogy közte és Liam között egy időre felcserélődtek a szerepek, és ezúttal a lány védelmezte a szerelmét. Dagi olyan badass, hogy először el se hittem! Clancyt pedig jobban utálom, mint valaha, habár egy kicsit mintha veszített volna a profizmusából. Ki ne felejtsem az új szereplőket: Vidát egyenesen imádtam, hamar belopta magát a szívembe keménységével álcázott bájával. Jude számomra elég jellegtelen volt, de azért tartogatott meglepetéseket a könyvben. Az igazat megvallva azonban ez pont az a történet, amiben még a legapróbb mellékszereplőknek is komplett háttértörténetük van, ezzel is könnyebben elfogadhatóvá téve az egész sztorit.

Külön bekezdésben szólnék arról a szálról, amire mindenki tűkön ülve várt. Liam és Ruby végre újra találkozik, és a kezdeti nehézségekkel együtt jobban szeretik egymást, mint valaha. Hogy lehet ez? Az írónő ezt annyira egyszerűen magyarázta, hogy azt képtelenség felülbírálni: Liam szíve emlékezett arra a lánnyal kapcsolatban, amire a tudata nem. Különös módon ez nem olyan csöpögős, mint amilyennek hangzik, sőt, meglehetősen nehéz megemészteni, de a könyv erre bőven hagy időt.

Ezzel a könyvvel az írónő felkerült kedvenc íróim listájára. Hiába a klasszikus szuperképességes alap, olyan világot épített rá, amivel igencsak nehéz felvenni a versenyt. Hol a harmadik kötet?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5





Erőssége: Az új és megújult karakterek, a történetvezetés és a magyarázat Liam visszatérésére.

Újraolvasnám: IGEN

2017. október 20., péntek

Amy Tintera: Lázadók ​hajnala

Egyet kell értenem a fülszöveggel, tényleg azok fogják kedvelni ezt a könyvet, akiknek bejött az Éhezők viadala és A Beavatott. Feltéve, ha tényleg nagy-nagy rajongója a műfajnak. Mert igaz, ami igaz, ez a regény sem mentes azoktól az általános hibáktól, mint a többi hasonló. Adott egy "Hűha!" kategóriás koncepció, ami miatt elolvastam a regényt és előrebocsátom, olvasom a folytatást is! Viszont úgy érzem, azon kívül semmi extrát nem sikerült beletennie az írónak, ugyanaz, mint a társai, csak pepitában.


A kritika nyomokban spoilert is tartalmaz!

Számomra nem lett világos, hogy szándékosan élesztik újra a rá alkalmasakat, vagy magától indul be a folyamat. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokkal találkoztam, többször visszalapoztam, újraolvastam részeket, mert kissé zavarosnak tűnt a sztori. Igazából értem, hogy miért volt szükséges, hogy olyan körülmények között haljon meg Wren, ahogy, de feleslegesnek tartom. Bőven elég lett volna az a 178 perc és a múltja magyarázatnak arra, hogy miért ilyen a személyisége, amilyen.

Itt megállnék egy pillanatra: Attól, hogy valakit újraélesztenek, vagy újraéled, ember vagy nem ember? Történnek változások, ez igaz. Világosabb lesz a bőrük, másabb a szemük színe és nem lesz könnyű meghalniuk sem, kivéve, ha szétlövik a fejüket. Egy kicsit zombi-apokalipszis érzés. Viszont minden más funkcionálisan működik. Érzések, gondolatok, ösztönök, táplálkozás, anyagcsere... stb. Értelmezésem szerint nem zombik, de akkor micsodák? Engem kifejezetten zavart, hogy az újraélesztettek még önmagukat sem tartották embernek. Ugyanakkor remekül ábrázolta kirekesztettségüket, sehova sem tartozásukat, még maguk sem tudták, kik ők, mik ők és hol a helyük ebben az őrült világban. Ettől voltak kihasználhatók, sebezhetők és hű katonái a HIRC-nek, ami "gondoskodott" róluk.

A világábrázolás teljesen korrekt, beleillik a műfajba, megadja az alaphangulatot. Ezen a ponton megjegyezném, hogy a könyvborító szerintem nincs összhangban a díszlettel, úgy gondolom a leírtak alapján, hogy az újjáépített városban nincsenek ilyen magas épületek, de legalábbis nem ennyi. A bevetések többnyire a nyomornegyedben zajlanak, ami hiányérzetet hagy bennem, hiszen Callum a Ricoban élt és ott kapta el a vírust. Gondolom, inkább Wren múltja miatt koncentrálunk erre a területre, és mert ideális helyszín a sztori szempontjából. A gazdag negyed elvenné az utópisztikus érzést. 

A karaktereken kezdtem el dühöngeni, bár igyekeztem jóindulattal viseltetni irántuk, tekintve, hogy YA-ról van szó és hülyeség lenne azt várnom, hogy átgondolt, kidolgozott személyiségeket kapjunk. De legalább Wrennél illet volna, jobban odafigyelni. Kivűl kemény, de belül tele komplexusokkal, eddig rendben van, láttunk már ilyet, létezik ilyen, nem is ezzel van a baj, hanem a gondolatival, logikátlan tetteivel, amivel megingatja azt az alapot, amiből dolgozott Amy Tintera. Callum. Az oké, hogy 22-es, de nem indokolja bárgyúságát, illene felismerni, hogy alkalmazkodni kell az új helyzethez, nem totális hülyét csinálnia magából, lázadni egy olyan helyen, ahol fegyveres őrök és kamerák figyelik minden lépését. Nekem legalábbis ez jött le a srácról. Vicces volt, ahogy a többi újraélesztett viszolygott Wrentől és kerülte a 178 perce miatt. Mintha nem lenne mindegy, mennyi volt az az idő, ha mindegyikük a sírból jött vissza?

Na és persze nem felejtem el megemlíteni kedvenc klisémet sem a hasonló témájú könyvekből, amibe Tintera is belerohant. Amikor megszöknek a lázadók, mi az első gondolata Callumnak? Hazamenni és látni az ő kedves családját. Na ne! Tutira ott fogják keresni először a szökés után, vagy legalább is figyeltetik a házat. Ja hogy itt ilyen terv nincs a felsőbb hatalmak részéről, csak cirkáló siklók a város felett, hátha kiszúrják a szökevényeket? Szervezetlen egy banda ez a HIRC. Az már csak hab a tortán, hogy a család is a kliséknek megfelelő variációk egyikeként reagálta le a nagy találkozást. A szerelmi szállal nem volt problémám, sőt úgy érzem, hogy az óvatos adagolása egészen megnyerő, nem erőlteti ránk Tintera. Egy kicsit nevetségesnek hat a 178-as és a 22-es közötti különbség az erőviszonyokat nézve, egy fordított alaphelyzet állt fel, de működőképes. A számok alapján való megszólítás, unalmas elcsépelt, de elhagyhatatlan része egy ilyen regénynek.

Ha ez nem lenne elég, akkor íme a gyűjteményem, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Sajnálom, hogy nálam ezeken csúszott el a dolog:

  • Mayer parancsnok, közli Wrennel, hogy nem lesz más választása meg kell semmisítenie Callum-ot, ha nem ér el javulást és ezt nyugodtan meg is mondhatja neki. Nos Wren, nem mond a srácnak semmit, mert azon parázik, hogy bármit mondana, az őrök meghallhatják, vagy a kamerák vennék.
  • Wren a különleges küldetésen berúgja az ajtót, majd igyekszik halkan lopakodni, mert hátha alszik a célszemély és akkor álmában lephetné meg. De most rúgta rá az ajtót! Egy nyomornegyedben aki nem ébred fel ilyen zajra, az eddig, hogy maradt életben?
  • Wren annyira nem szuper katona, hogy egyedül meg tudjon szökni a bázisról, viszont egyedül csak ő képes rá, hogy megszöktesse Lab lányát.
  • Callum karaktere annyira kínosan együgyűre sikeredett, mintha az írónő nem találta volna a határt, a "gazdag" fiú tapasztalatlansága és egy született lúzer között.
  • Bevetésről visszatérve mnden újraélesztettet megmotoznak, mert egyesek fegyvereket hoztak magukkal kintről, amikkel az őrökre támadtak. És mi van a késekkel a tornateremben, amikkel célba dobást gyakoroltak? Az nem alkalmas arra, hogy az őrökre támadjanak velük?
  • ...és végezetül, amin a legjobban kiakadtam. Wren elhagyja magát, mire Callum kezd dominálni és még az is kiderül, hogy erős. És akkor kérdezem én, hogy lehet az, ha valaki a mezőn dolgozik és fizikai munkát végez egész nap, nincs állóképessége és gyenge?
Tetszett az alapkoncepció, tetszett a sztori, de nem szippantott magába és ennek oka, főként a fent felsorolt bakik voltak.



Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5



Erőssége: A világábrázolás és az alapkoncepció.

Újraolvasnám: NEM