Sose gondoltam volna, hogy valaha is ilyen történet kerül a kezembe. Új könyvekre vadásztam a molyon, amikor találkoztam a Fagyos Ikrekkel. Az egyikük meghalt, a másikuk él, mégis valahogy mindketten jelen vannak. A fülszöveget olvasva azt gondoltam, kell egy kis változatosság, és biztos érdekelné a többi könyvvadászt is egy pszichothriller. És az eredmény? Sajnos egy olyan trófea, amit nem akasztanál a gyűjteményed közé.
A koncepció nagyon érdekes: tetszik, hogy az ijesztgetősdit pszichológiai alapokra helyezi; nagyon jó, hogy nem brutális mészárlás, hanem tragikus baleset van a történet középpontjában; zseniális, ahogy az író mindvégig talányban tart minket. A stílusa ehhez mérten már nem annyira jó: Sarah, az anya E/1-ben mesél, Angus, az apa helyzetét E/3-ban látjuk, és még ebben is meg akarja keverni az olvasót az utolsó fejezetben. Viszont hihetetlen a történetvezetés: Tremayne olyan számítással adagolja az információkat, hogy a két említett karaktert felváltva utáljuk és sajnáljuk meg. Mert mindkét fél gyarlóságának megvan a látszólagos oka, akárcsak az egymásról alkotott negatív véleménye. A könyv felénél már nem tudtam, kinek higgyek, inkább csak úsztam az árral, és nekem elhiheted: olyan zavaros a tó vize, hogy nem láthatsz a fenekére. Itt nincs gyilkolászás, nincs szellemjárás, minden tisztán és világosan pszichológiai eredetű, és nem egy betegünk van, hanem három. De rossz pont, hogy pszichothrillert vártam, de csak egyszer éltem át a műfajra olyannyira jellemző hideglelős borzongást. Találóbb lenne lélektani drámának nevezni, némi frászkarikával megspékelve.
A karakterek életszerűre sikeredtek: Saraht darabokra törte a tragédia, amiben elveszítette ikerlányai egyikét, és egy zavarodott pillanat elég ahhoz, hogy hirtelen ne tudja, melyikük is volt az a lány. Angus igazi hősként fojtja vissza dühét és csalódottságát, és igyekszik egyben tartani a családot, noha az ő története sem makulátlan. A kislány karakterével voltak problémáim: a könyv világosan kimondja, hogy a gyerek 7 éves, ehhez képest bizonyos jeleneteknél úgy viselkedik, mint egy csecsemő, máskor érettebben beszél az anyjánál. Amúgy teljesen logikátlan, hogy az ő zavarodottsága kapcsán két pszichológus szakvéleményét is láthattuk, de senkinek nem esett le a poén, hogy amiben a kislány szenved, az valószínűleg multiplex személyiségkomplexus, leánykori nevén skizofrénia (bár itt is vannak különbségek, mindegy).
Szánt szándékkal nem neveztem meg, hogy Lydiáról vagy Kirstieről van-e szó. A könyv egyértelmű választ ad rá, melyikük halt meg és melyikük maradt életben. De a szülők gyerekeik iránti ragaszkodása miatt nem vagyok biztos a végkifejletben. Játsszunk egy játékot! Ha elolvastad a könyvet, tedd fel magadban a kérdést: biztos? Nem lehet még egyet csavarni a történeten? Mi van, ha a két szülő döntötte el, ki az, aki életben van? El lehet tölteni pár órát ezzel a gondolattal.
Értékelés:
⭐⭐⭐
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése