Emma Donoghue: A cafka

Lehangoló és nagyon sötét. Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, annak számolnia kell vele, hogy nem egy vidám történetet fog olvasni. Mary Saunders a XVIII. század egyik hírhedt alakjaként vonult be a történelembe, aki alig 16 évesen bitófán végezte. Emma Donoghue-t az ő története ihlette, bár amit a korabeli gyilkosság köré szőtt, kitaláció, ennek ellenére szép számmal szereplenek valós személyek is a regényben.

A korabeli Anglia szépen lett ábrázolva: ködös, nedves, rideg és élhetetlen. Érezni azt a küzdelmet, ami az életben maradásért folyik, a társadalmi elhatárolódás, a szegénység, nélkülözés és a betegségek miatt. A mai világból visszatekintve abba korba, kicsit hihetetlennek, felfoghatatlannak és emészthetetlennek tűnik. Az emberiség egyszerűsége, műveletlensége szinte arcul csapja az olvasót, szinte nem is kételkedik benne, milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a bitófára, kiszorulni a társadalom peremére, és ha egyszer oda jutott valaki, nincs visszatérés. Kegyetlen világba kapunk betekintést Donoghue által, bár úgy érzem, néhol szándékosan utazik a hatásvadász kifejezésmódra, mi által érthetőbbé szeretné tenni, hogyan jut el egy fiatal lány a romlásba. Túl kegyetlen, túl egyszerű és túl gyors. Nincs megértés, nincs szeretet, az emberek mintha szív nélkül élnének és közönnyel tekintenének a világra. Számomra nem elfogadható Mary zuhanása, nekem túl kevés volt az előtörténete, az életkörülmények, ami az első botlásához vezettek. Túl bugyuta kis teremtésnek lett ábrázolva, bár ki lett hangsúlyozva, mennyire kiváltságos helyzetben van, amiért iskolába járhat. A szándék, hogy éppen a kiváltságos helyzete és a kicsit jobb lét megléte miatt lett volna elégedetlen sorsával, csak nagyon döcögősen jött át. Kicsit túlmagyarázott, helyenként pedig kevés volt az indok a sorsforduláshoz.

A karakterek ridegek és szívtelenek. Mintha a mély érzések és a szeretet hiányzott volna az akkori emberektől. Őszinte érzések, empátia csak alig akadt. Doll karaktere akár még szerethető is lehetett volna, de túl halványra és érdektelenre sikeredett. Szerette Maryt, de ezt szinte alig nyilvánította ki, a szeretete mögötti érzéseket nem láttam, nem éreztem, nem hittem el. Úgy általánosságban is elmondható, hogy a karakterek nem szerethetőek, túlságosan tárgyilagosak, szubjektívek, ridegek, viszont kellően elhatárolódnak egymástól. Maryvel nem lehet azonosulni, sem megérteni, ami ezért is hiba, mert egy ilyen könyv megírásánál elvárás, hogy a főhős tettei, útja, döntései, érzelmei valahol elfogadhatóak legyenek.

Mégis, miért tetszett a könyv? Mert hatással volt rám, mert felpiszkált, elgondolkoztatott, és mert belerántott egy másik világba az írónő. Néha felidézte Zola Nanájának világát, bár ez a könyv sokkal sötétebb és a végkimenetele is mélyebb mocsárba rántja magával az olvasót, hogy szinte fuldokol a nyomasztó érzéstől.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A sötét, komor hiteles világábrázolás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Lois Lowry: Nyáron történt

Sokféleképpen jelen van az életünkben a változás. Van, amikor egy költözés indítja el a folyamatot. Összecsomagoljuk addigi életünket és elindulunk valami ismeretlen felé, ahol nem tudjuk, mi vár majd ránk. Addigi életünk minden egyes szálát elvágjuk. Szálakat, amik emberekhez, szomszédokhoz, barátokhoz, osztálytársakhoz fűztek, mint amikor lezárunk egy fejezetet.

Ez a sztori Molly epilógusa. A véget meséli el, egy fiatal élet elmúlását. Ugyanakkor prológus is, mert Meg most kezdi felfedezni önmagát, kikukucskálva nővére árnyékából, ahol eddig, alul értékelve képességeit, adottságait, nem tudott kibontakozni. Egyszerre szomorú és szép történet, egy tizenhárom éves lány szemén keresztül, ahogy szembesül az elmúlással, a búcsúval és az állandóan jelenlévő lelkiismeretével.

Az írói stílus tökéletesen visszaadja egy tizenhárom éves lány naplójának hangulatát. Fájdalmasan őszinte gondolatok, a marcangoló féltékenységgel való örökös harc, az önbecsülés hiányával karöltve képesek kimondatni olyan gondolatokat, amikkel másokat megbánthatsz. Meg értékrendszerének látványos átalakulását követhetjük figyelemmel. Hogyan csap a külső, felszínes megítélésből a mély, belső értékek felfedezésébe, ahogyan tizenkét éves kislányból gyakorlatilag felnőtté válik egyetlen nyár leforgása alatt. A regény hangulatában az első oldaltól érezni a veszteség torokszorítóan fájdalmas ígéretét, és hogy fel tudd dolgozni, Lois Lowry ügyesen elrejtett kapaszkodókat biztosít számodra, hogy végig tudj haladni ennek a történetnek a vonalán a végkifejletig, a remény lépcsőfokain lépkedve.

Ilyen kapaszkodó például az anya kézimunkája. A takaró az élet szimbóluma. Molly létezésének, itt létének gyönyörű metaforája, a középpontból kiindulva a lány pillangós ruhájának kockáival, mintha egy emlékkönyvet lapoznánk fel. Ahogy múlnak az évek, úgy változnak a ruhák, a hozzájuk fűzött emlékek, a nővé válás pillanatáig, az első melltartóból kivágott kockától az elnyűtt farmerokig. Mire elkészül a takaró, a család is feldolgozza a megváltozhatatlant, az elkerülhetetlen búcsút.

A mérleg a történet végére egyensúlyban marad. Az élet értelme, az örökös körforgás, valaki elmegy, valaki születik, a lehetőség, hogy meghal valaki, éppen úgy lehetséges egy csecsemőnél, mint egy tizenhat éves lánynál.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori:4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokatlanul életszerű ábrázolás, fölösleges hatásvadászat nélkül. Végre egy olyan regény, amiben helyén tudtam kezelni a rákos beteg elvesztését. 

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Markus Zusak: A könyvtolvaj

A mondat, amit eddig sosem írtam le: nehéz megszólalni. Ez a könyv szíven talált. Szavakkal, színekkel és lelkekkel. Törékeny érzéseket adott, melyek oldalról oldalra repedeztek és hullottak szét annyira, hogy még most is nehezen kaparom össze magam.

Barátaim lettek a szereplők. Velük lélegeztem, éltem hétköznapi életüket, átéreztem az örömüket, bánatukat. Velük voltam a szegénység legmélyében, ahol olyan értékeket ismertem meg, amik mellett ma már úgy megy el az ember, hogy a létezésükről sem tud.

És megismertem Őt is. Láttam már az arcát és tényleg olyan, mint amilyennek mondja magát. De a szívét nem ismertem. Márpedig hatalmas szíve van a Halálnak. Szereti az embereket, és ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy nemi, faji és vallási hovatartozás mit sem számít, ha eljön értünk. A könnyű lelkeket szereti a legjobban, akik szétszórják magukat a világban, az apró kis örömökben, és önzetlenül adnak.

Különös stílusa van. Folyton leltárt készít. Mindenről. Mindent számon tart, de leginkább a pillanatokat. Ott leselkedik mindenhol, oson az utcákon, benéz az ablakokon. Ő is tolvaj: pillanatokat lop. Fáradt, magányos és nagyon vén, de mégis ott van mindenhol az utcákat járva, de kevesen látják. Liesel látja, ezért figyelt fel rá, és ezért válik számára annyira fontossá ez a kicsi emberi lény.

Minden karakter élő, megelevenednek és körülvesznek. Miközben olvasol, körülötted járnak, melletted állnak, ülnek, beszélnek hozzád. Éppen, mint Werner Liesel látomásaiban. Az első pillanatban, amint leírja, hogyan néz ki Hans, a szeme alapján tudod, hogy jó ember és halálosan szeretni fogod. És nem tud megtéveszteni Rosa zordon stílusa, tudod, hogy ő is jó lelkű.

A leírások rendkívüliek. Még sosem láttam ilyen szép, festményszerű képi hatást. Megismerem a Himmel utcát, járok rajta, látom az ajtókat, a lesötétített ablakokat, az összefestett házfalakat, a megjelölt ajtókat, a bezárt üzleteket. Figyelemreméltó írói stílus. Nagyon erős szimbólumrendszerrel dolgozik, megdöbbentő, ahogyan a színeket használja. A halál három színe, amikor Liesellel találkozik. Fekete, piros és fehér. Nekem a náci zászló jutott eszembe róla, és a múlt, amit Liesel magával cipelt haláláig, megbélyegezték a történtek, hatással voltak rá, nyomot hagytak benne.

Egyetlen dolog volt, ami nem tetszett, hogy a halál folyton spoilerez. Nem bírja ki, hogy ne utaljon előre dolgokra. Ugyanakkor zseniális húzás Markus Zusaktól, hogy egy ilyen emberi tulajdonsággal ruházza fel, ezzel közelebb hozva személyiségét az olvasóhoz, elbeszélését pedig befogadhatóbbá teszi. Senkiben se keltsen rossz érzéseket, hogy ezt a történetet egy igazán különleges személy meséli el. Pontosan olyan, mint mi, csak éppen nem ölt testet. Dolgozik, teszi, amit mondanak neki, hatások érik, érzései vannak és gondolkodik.

Ez egy szépen megírt könyv, amit lehet szeretni, de elfogadni nagyon nehéz. Az emberek nem szeretik a tragédiákat, nem szeretik elveszíteni azokat, akiket megszerettek.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Tudsz szeretni, tudsz érezni, kötődni. Látod az eseményeket, a helyszíneket. Gyönyörűek a leírások, szívet facsaróak a legkisebb pillanatai is.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

Egy olyan világban, ahol a külső megjelenés és a környezetünkbe való beilleszkedésért tett erőfeszítés az értékmérő, nehéz igazán értékes tartalmat közvetíteni - pláne egy olyan médián keresztül, mint a könyv. A mai világ fiataljait annyira magába szippantotta a haveroknak való megfelelés, annyira a mában élnek, hogy csak kis hányaduk jut el az olyan mély gondolatokon való elmélkedésig, mint az élet értelme vagy a halál. Az ilyen fiatalok számára a Mielőtt elmegyek tökéletes olvasmány. Mély, velős tartalma mellett olyan nyelvezettel íródott, amellyel bármely divatőrült tizenévest képes megszólítani. Hogy mindez hogyan valósul meg? Nos, elöljáróban annyit, hogy a könyvborító jobb alsó sarka öt csillaggal kecsegtet. Majd meglátjuk.

Kezdjük egy egyszerű marketing-fogással: ha azt szeretnéd, hogy a könyvedet olvassák, már a prológussal/első fejezettel meg kell ragadnod az olvasód figyelmét. Na már most az az én problémám, hogy ezt Lauren Oliver egyáltalán nem valósította meg. Értem én, hogy egy, a halálból beszélő lány rövid leírása a halál pillanatáról nem mindennapi olvasmány, de igazándiból nem volt sokkal érdekesebb, mint a samponos flakonon az összetevők listája. Tulajdonképpen le is tettem volna a könyvet az első fejezet alatt, ha nem ismertem volna a könyv fülszövegét. Kár lett volna érte, mert tényleg eszméletlen jó a sztori, de azért az elején még rezgett a léc. Legyen ez tanulság az amatőr íróknak!

Aztán megvolt az első halál, jött a második esély, és kezdett érdekessé válni a történet. Pláne, ha a könyvet a maga teljességében nézed: minden egyes esély, az utolsó nap minden végigélése kicsit változtat a főhősnőnk személyiségén, és ez a változás határozott fejlődést mutat! Ritkán találkozni ilyen látványos fejlődéssel, lenyűgözött az út, amit Samantha Kingston az elkényeztetett diáklánytól az önfeláldozó és igaz barátig terjedő skálán bejárt. Ehhez még egy kifinomult karakterábrázolás is társult, amivel a könyv teljesen levett a lábamról. És az a legjobb, hogy ez nemcsak Samre, de a könyv minden szereplőjére igaz. Tökéletes ábrázolás, igazi, élő, háromdimenziós karakterek, zseniális!

Sajnos az írói stílus és a leírások már annyira nem nyerték el a tetszésemet. Általában minden rendben volt velük, kivéve egy-két apróságot. Ehhez először is hadd említsem meg a fordítás egyik "poénját":

"Ally úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy a szalagavató bálra Ben Farskyval akarok menni (írhattam volna a nevét „r” betű nélkül is, ahogy negyedikes korunk óta gúnyoltuk)."

Oké, remélem, ez nemcsak szerintem lett gáz! Ha már mindenképp be kellett szúrni egy amolyan Apádra ütök-féle Shag Beckur-szóviccet, értelmesebben is lehetett volna csinálni. Vannak ötleteim.

Kép: Sol

A többi viszont valószínűleg 100%-ig az író hibája. Mert nem hiszem, hogy mindenképp szükség volt Marcie Harris kémcsővel történő akciójának leírására - ami amúgy biztosan minden amerikai iskolában megtörténik (irónia); a cigarettacsikkek meg nem keringenek az ember körül, pláne nem szentjánosbogarakként. És persze az is röhej, hogy Sam számára kb. mindennek Downy mosópor és frissen nyírt fűillata van. Apropó, a legidegesítőbb viszont a folyamatos márkareklám volt. Mintha egy katalógust olvastam volna: minden termék márka alapján volt megnevezve. De most komolyan! Downy mosópor, Society paplan, Clinique hidratáló krém... ezt most muszáj volt?!

A lezárással az író szerintem az egyetlen lehetséges befejezést alkotta meg, amellett, hogy elég sok kérdést hagy megválaszolatlanul. Miért kellett Samnek ennyiszer újraélnie a halála napját? Értem én, hogy az erkölcsi felemelkedés miatt, de mi váltotta ezt ki? Esetleg Lauren Oliver valahogy így képzeli a halált? Ha igen, mire alapozza ezt az elgondolását? Nagyon érdekes dolgok ezek, szívesen megvitatnám őket az íróval, ha lenne rá lehetőségem.

Mindezzel együtt a Mielőtt elmegyek egészen egyedülálló mű. Mély erkölcsi tanulságok és magvas gondolatok vannak benne megfogalmazva, méghozzá élvezhető és olvasmányos formában. Nemcsak a halált teszi elviselhetőbbé, de rávilágít arra, mennyit változtathatunk a világon pusztán a saját gondolataink és cselekedeteink megváltoztatásával. Olykor nehezen tudtam letenni a könyvet, annyira magával ragadó - készülj hasonló tapasztalatokra, ha belevágsz!

"Valószínűleg ez a titok, ha azt akarjuk, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint régen. Felfelé kell nézni."

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 3/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A karakterábrázolás és a mély mondanivaló. Imádtam!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »