Jeannette Walls: Az ​üvegvár

Jeannette ​Walls szüleivel nőtt fel, akiknek ötleteik és makacs meg nem egyezésük átok és megváltás volt egyben. Rex és Rose Mary Wallsnak négy gyermeke volt. A kezdetekkor nomádok módjára éltek, ide-oda költözve a délnyugati sivatagi városokban, kempingezve a hegyekben. Rex egy karizmatikus, briliáns férfi volt, aki józanul gyorsan ráérzett gyermekei képzeletére, és fizikát, földrajzot tanított nekik, valamint mindent, ami egy félelemtől mentes élethez kell. Rose Mary, aki festett és írt, azt mondta, hogy ő izgalomfüggő. De sosem szabadult az aggodalomtól, hogy megfelelő életet biztosítson gyermekeinek. Ennek ellenére a művészet iránti szenvedélye mindig felülírta anyai kötelességeit.

Később, amikor kifogytak a pénzből, és megfakult a vándorló élet romantikájáról kialakult kép, a Walls családnak vissza kellett térnie a lehangoló, nyugat-virginiai bányászvárosba. Rex Walls elkezdett inni. Ellopta a félretett pénzt, és napokra eltűnt. Ahogy a család élete egyre jobban szétesett, Jeannette-nek és testvéreinek meg kellett tanulniuk megvédeni magukat, valamint támogatni egymást a szülők árulásai közepette. És végül, amikor az akaratuk és minden forrásuk is megvolt, el tudták hagyni otthonukat.

***

Bizonyos életrajzi könyvekhez szükség van jó nagy adag lelkierőre, hogy végig tudd olvasni, és mire befejezed, úgy érzed, a te válladról is lekerült a teher és általa más, jobb emberré váltál, erősebb lettél. Az üvegvár is ilyen könyv. Azt hiszed, nehéz az életed, azt hiszed, hallottál már durva esetekről, azt hiszed, láttál már mindent? Talán. De egy biztos, ilyen történettel még nem találkoztál. Nem azért, mert nem történnek meg ehhez hasonló esetek, hanem azért, mert kevesen beszélnek róla. Nem lehet könnyű elbeszélni azt, amin Jeannette megélt, de legkevésbé könnyű ezt felvállalni. A könyv rengeteg tabut feszeget, az olvasó többször is a fejéhez kap, belefacsarodik a szíve, leginkább abba, hogy az immár a múlt távlatát mesélő írónő próbálja szépíteni a történteket, próbálja felmenteni a szüleit, keresi számukra a feloldozást, ingadozva az érzések között, mert bármilyen tragikus is, amit el kellett szenvednie a testvéreivel, nem tud megszűnni szeretni azt a két embert, akik életet adtak neki.

Bármennyire is pokollá tette az életünket, bármennyire feldúlta is az életünket, akármilyen káoszt teremtett, nem tudtam elképzelni, milyen lehet az élet – milyen lehet a világ – nélküle. Bármilyen szörnyű ember, az apám volt, mindig tudtam, hogy szeret a maga módján, ahogy soha senki más nem szeretett engem.

Bár Jeannette igyekszik rámutatni szülei pozitív tulajdonságaira, olvasóként bennem nem él a gyermeki szeretet feléjük, így csak azt látom, mennyit ártottak a gyerekeiknek. Nem tudom kedvelni őket és nem is találok mentséget a viselkedésükre. Az, hogy valaki alkalmatlan szülőnek, nem menti fel a felelősség alól, hogy gyermekeiből mentálisan sérült felnőttek válhatnak.

Egy életrajzi könyvnél nem tudok beszélni karakterekről és koncepcióról. Érzelmekről tudok beszélni és a hatásról, amit rám gyakorolt. Mélyen megrendített, sokszor olvastam lélegzetvisszafojtva és többször éreztem úgy, hogy le kell tennem a könyvet, mert most képtelen vagyok többet elviselni ebből az őrületből.

A fekete bőrcipőt, amit ötven centért vettem a Dollar General Store-ban, már csak biztosítótűk tartották össze, amiket próbáltam fekete filctollal befesteni, hogy ne legyenek annyira feltűnők. Filctollal festettem színes foltokat a lábamra is; reméltem, hogy így nem veszik észre, hogy lyukak vannak a nadrágomon. Úgy gondoltam, ez így kevésbé feltűnő, mintha foltot varrnék rá. Volt egy zöld és egy kék nadrágom; ha levettem, a lábamon zöld és kék foltok voltak.

Élet egy alkoholista apával és egy anyával, akire a mai napig nem találtam definíciót, de két felelőtlen ember négy gyermek életét teszi tönkre, mert önzésük erősebb és mert egyikük sem volt képes igazán felnőni. Élet lyukas tető alatt, papírdoboz-ágyban, éhezve, mosdatlanul, koszos, szakadt ruhákban, korgó gyomorral, miközben apa napi adagja biztosítva van, miközben anya a párnája alatt dugdossa a csokoládét, mert cukorfüggő és képtelen élni nélküle - felfoghatatlan. De ez a könyv megmutatja, milyen az élet árnyoldala, megmutatja, hogyan dőlnek össze álmok, esnek kútba tervek, de megmutatja ebből a pokolból a kivezető utat is. Nehéz volt olvasni és lehetetlen befogadni, de kell olvasni, kell tapasztalni az ilyen mélységeket is.

– A dolgok a végén egyenesbe szoktak jönni.

– De mi van akkor, ha mégsem?

– Az csak azt jelenti, hogy még nem vagyunk a végén.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐