Paulo Coelho: Az ​alkimista

Ezúttal eltekintenék a szokásos bevezetőmtől, helyette jöjjön egy kis előtörténet. Amikor elindítottam az olvasásomat a molyon, több értékelés is született Az alkimistáról ismerősöktől. Rendszerint lehúzták a könyvet, általában bővebb indoklás nélkül, pusztán arra hivatkozva, hogy unalmas vagy érthetetlen gondolatokat fogalmaz meg. Nos, nem kívánok tudatosan a közízléssel szembe menni, de azért ez felvet bennem bizonyos gondolatokat. Kezdetben vala a Facebook, amit elárasztottak az idézetes képek, rendszerint Oravecz Nóra és Paulo Coelho idézetekkel, minek következtében divattá vált ezt a két alkotót utálni. És én megértem, hogy esetleg Coelho könyvei irodalmi értékük szempontjából nem kiemelkedőek, de ezeket a könyveket nem is feltétlenül regényként kell kezelni - ahogy például Az elátkozott gyermeket sem úgy kéne, mégis rengetegen tették.

Az alkimista egy példázat. Vallási, filozófiai történet, ami erkölcsi tanításokat közöl, ahogy például a legendák és mítoszok is. Az, hogy ezt a történet egy ma élő alkotó írta, mit változtat ezen? És mint példázat, arra hivatott, hogy visszaadja az emberek a csodákba és az álmaikba vetett hitét. Hogy ezt milyen eszközökkel teszi, milyen magyarázatokat társít hozzá, már valahol értelmezés kérdése is. Ebben az esetben pedig lesznek olvasók, akik úgy értelmezik a könyvet, mint az angol az alkímiát, és lesznek olyanok is, mint Santiago.

Santiago pedig pont olyan ember, mint mi. Tele reményekkel, vágyakkal és álmokkal, melyek megvalósításáért kész mindent feláldozni és elébük menni. Képes értük elbukni és újra felállni, még akkor is, ha ez nehéz, mert tudja, hogy ami rá vár, megéri a kockázatot. Nem tudom, hogy vagy vele, de én nem sok ehhez hasonló történetet olvastam még, pedig, ha belegondolsz, ez az igazi kaland, nem feltétlenül az, amikor egy öntelt srác különleges képességeivel menti a s*gged, amikor mutáns zombikat gyilkolsz, miközben te vagy a felelős a nevelőd haláláért, vagy ha beleszeretsz egy indokolatlanul csillogó vámpírba. Nem, az igazi kaland az, amikor felfedezed önmagad, a képességeidet, megbízol benne és arra támaszkodva eléred a boldogságot. És Santiago ezt is teszi: az elhívásélmény hatására útra kel, hogy megtalálja a kincset, tanul az üvegboltban, a sivatagban és a mestertől, aki támogatást ad neki, és végül felfedezi, hogy a térkép a boldogsághoz végig a szívében volt. Erről szól maga a könyv is, hogy a csoda önmagadban keresendő. Elég csak végignézni, hova jutott el az angol ugyanazon az utazáson.

Persze ez a könyv sem tökéletes. A karakterek többségében csak egy-egy eltérő vonás van, általában csak a szereplőket folyton megnevező írói stílus miatt követhető, ki áll éppen a színpadon. A szimbólumokban közvetített üzenetek viszont teljesen átjönnek, képeik bámulatosak és igen, aki nyitott a varázslatra, fel is fogja fedezni ebben a könyvben. Ezért mondom, Az alkimista nem regény, hanem egy tanítás. Ugyanígy, ha az Újszövetséget próbálnánk regényként elemezni, összezavarodnánk és kudarcot vallanánk - holott abban sincs rendes karakterábrázolás, de még a leírások is hiányoznak.

Mielőtt bárki vagdalkozni próbálna, megismétlem: nem kívánok tudatosan a közízlés ellen fordulni, ahogy nem állt szándékomban megsérteni sem azokat, akik szerint ez a könyv rossz. Igen, lehet, hogy igazatok van. De nekem az első olvasása óta rengeteget adott Az alkimista, nem véletlenül olvastam el most kb. hetedszerre - és nyilván nem is utoljára.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A könyv tanításai, az, ahogyan a világon mindenben jelenlévő csodát a szemünk elé tárja.

Újraolvasnám: IGEN