Mika Waltari: Szinuhe

Láttam Théba sötét oldalát. Láttam a romlást és nem tetszett. Amikor bepillantunk az ókori Egyiptom világába, szeretjük látni annak csodáit, Théba nagyságát, de mikor arról kapunk képet, hogy ennek a városnak az utcái koszosak és büdösek, a lakói pedig romlottak, keserű szájízzel de kénytelenek vagyunk elfogadni az érem másik oldalát is. A tündöklő város nem csupa fény, rengeteg titkot őriz és annál is több halált.

Szinuhe a két lábon járó lelkiismeret, aki látja mindkét oldalt, aki tapasztalja a szegénységet és a gazdagságot, de tudja, legyen úr vagy rabszolga, mindkettő ember. Életében végig mögötte jár a kísértés, és megtapasztalja azt is, ha egyszer letér a helyes útról, súlyos árat fizet érte. És Szinuhe fizet amíg csak él, de hű marad azokhoz az elvekhez, amit könnyek és fájdalom tanított meg neki. Magányosan vívja csatáit, sokszor érez késztetést, hogy a könnyebbik utat válassza, de hű szolgája, Kaptah őrangyalként vigyázza lépteit. Mintha Szinuhe számára nem lenne igazán választás, sodródik a sorsa felé, ami a születése pillanatában megíródott, és ő maga is hiszi, tapasztalja, hogy ez megváltozhatatlan. Eszköz lesz egy magasabb hatalom kezében és szerepét végig kell játszania, hogy végül fény derüljön a származása körüli titokra.

Egyiptom egzotikus varázsa a miszticizmus aranykorában, amikor istenek emelkednek fel és buknak el, hatalom és játszmák közepette egy szent szkarabeusz bűvöletében zajlanak az események. A világábrázolás őszinte, megmutatja Egyiptom jó és rossz oldalát, az emberek befolyásolhatóságát, gyarlóságát és hűségét, elfogadását, szeretetét felebarátja iránt.

Ez a könyv egy utazás. Utazás a Nílus mentén, Szíriába, Krétára, elkalandozunk Babilóniában és utazás Szinuhe számára is saját, belső világában. Kérdéseket tesz fel és válaszokat keres. Amíg önmagát megtalálja és felfedezi önnön értékeit, a benne rejlő jóságot és hajlamát a bűnbeesésre, hosszú utat tesz meg. Bárhol jár, tanul, tudást halmoz fel, végül éppen ezért bukik el. Túl sokat tudott a hatalomra kerülő Horemhebről, nem volt tovább biztonságos, hogy a fáraó udvarában maradjon. Mivel barátok voltak, ezért büntetése csak száműzetés lett, ahol beteljesedik a neve által hordozott jóslat: magányosan teltek utolsó évei. Magányosan, de megmaradva emberségesnek, töretlen hittel szemlélve a világot, hogy isten előtt mindenki egyenlő és jó cselekedettel, szeretettel meg lehet menteni a pusztulástól.

Mika Waltari, túlélve a második világháborút, ezt az ideológiát tette magáévá, és közvetítette üzenetét ebben a regényében.

Tovább olvasok »

Paulo Coelho: Az ​alkimista

Ezúttal eltekintenék a szokásos bevezetőmtől, helyette jöjjön egy kis előtörténet. Amikor elindítottam az olvasásomat a molyon, több értékelés is született Az alkimistáról ismerősöktől. Rendszerint lehúzták a könyvet, általában bővebb indoklás nélkül, pusztán arra hivatkozva, hogy unalmas vagy érthetetlen gondolatokat fogalmaz meg. Nos, nem kívánok tudatosan a közízléssel szembe menni, de azért ez felvet bennem bizonyos gondolatokat. Kezdetben vala a Facebook, amit elárasztottak az idézetes képek, rendszerint Oravecz Nóra és Paulo Coelho idézetekkel, minek következtében divattá vált ezt a két alkotót utálni. És én megértem, hogy esetleg Coelho könyvei irodalmi értékük szempontjából nem kiemelkedőek, de ezeket a könyveket nem is feltétlenül regényként kell kezelni - ahogy például Az elátkozott gyermeket sem úgy kéne, mégis rengetegen tették.

Az alkimista egy példázat. Vallási, filozófiai történet, ami erkölcsi tanításokat közöl, ahogy például a legendák és mítoszok is. Az, hogy ezt a történet egy ma élő alkotó írta, mit változtat ezen? És mint példázat, arra hivatott, hogy visszaadja az emberek a csodákba és az álmaikba vetett hitét. Hogy ezt milyen eszközökkel teszi, milyen magyarázatokat társít hozzá, már valahol értelmezés kérdése is. Ebben az esetben pedig lesznek olvasók, akik úgy értelmezik a könyvet, mint az angol az alkímiát, és lesznek olyanok is, mint Santiago.

Santiago pedig pont olyan ember, mint mi. Tele reményekkel, vágyakkal és álmokkal, melyek megvalósításáért kész mindent feláldozni és elébük menni. Képes értük elbukni és újra felállni, még akkor is, ha ez nehéz, mert tudja, hogy ami rá vár, megéri a kockázatot. Nem tudom, hogy vagy vele, de én nem sok ehhez hasonló történetet olvastam még, pedig, ha belegondolsz, ez az igazi kaland, nem feltétlenül az, amikor egy öntelt srác különleges képességeivel menti a s*gged, amikor mutáns zombikat gyilkolsz, miközben te vagy a felelős a nevelőd haláláért, vagy ha beleszeretsz egy indokolatlanul csillogó vámpírba. Nem, az igazi kaland az, amikor felfedezed önmagad, a képességeidet, megbízol benne és arra támaszkodva eléred a boldogságot. És Santiago ezt is teszi: az elhívásélmény hatására útra kel, hogy megtalálja a kincset, tanul az üvegboltban, a sivatagban és a mestertől, aki támogatást ad neki, és végül felfedezi, hogy a térkép a boldogsághoz végig a szívében volt. Erről szól maga a könyv is, hogy a csoda önmagadban keresendő. Elég csak végignézni, hova jutott el az angol ugyanazon az utazáson.

Persze ez a könyv sem tökéletes. A karakterek többségében csak egy-egy eltérő vonás van, általában csak a szereplőket folyton megnevező írói stílus miatt követhető, ki áll éppen a színpadon. A szimbólumokban közvetített üzenetek viszont teljesen átjönnek, képeik bámulatosak és igen, aki nyitott a varázslatra, fel is fogja fedezni ebben a könyvben. Ezért mondom, Az alkimista nem regény, hanem egy tanítás. Ugyanígy, ha az Újszövetséget próbálnánk regényként elemezni, összezavarodnánk és kudarcot vallanánk - holott abban sincs rendes karakterábrázolás, de még a leírások is hiányoznak.

Mielőtt bárki vagdalkozni próbálna, megismétlem: nem kívánok tudatosan a közízlés ellen fordulni, ahogy nem állt szándékomban megsérteni sem azokat, akik szerint ez a könyv rossz. Igen, lehet, hogy igazatok van. De nekem az első olvasása óta rengeteget adott Az alkimista, nem véletlenül olvastam el most kb. hetedszerre - és nyilván nem is utoljára.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A könyv tanításai, az, ahogyan a világon mindenben jelenlévő csodát a szemünk elé tárja.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Jean-Pierre Montcassen: Az egyiptomi kéjnő

Ahogy az utószó is mondja, ez a történet bármelyik korban játszódhatna. Legyen szó kéjnőről, prostituáltról, örömlányról, ez az ősi mesterség mindig is virágozni fog. Valahány ilyen történetet olvasunk az író igyekszik megmutatni, hogy a használati cikk mögött is érző lélek lakozik. Nemcsak egy áru, egy szolgáltatás, amiért fizetnek. Minden ilyen történetben megismerhetjük a utat, hogyan jut el a hősnő odáig, hogy testét áruba bocsássa. Zola Nanája, Hugo Fantineja, vagy éppen a Virágszamuráj, mind egy életút bemutatása, egy döntés eredményeként végigjáró ív szemléltetése, szükségszerű végkimenetellel: bukás vagy felemelkedés, vagy a végső beteljesedés a törvényszerű pusztulással.

Elszakadva ezektől a normáktól íródott meg Nedzsita története. Megismerhetjük az ő gyerekkorát, személyiségét, tragédiáját, majd kényszeres döntését, hogy beálljon Ízisz örömlányai közé Oziriszt szolgálni. Ez az a pillanat, ahol hősnőnk útja más irányt vesz. Hiszen az ókori Egyiptomban az egyház örömlányaként dolgozni rang és megtiszteltetés, társadalmilag elfogadott tevékenység. Mégis, ugyanúgy könnyű elbukni és felemelkedni, ugyanúgy válhat emberi ronccsá, mérgezheti lelkét testének kiszolgáltatottsága, mint bármelyik korban, bármelyik regény hasonló foglalkozású hősnője. Nedzsita is hoz rossz döntéseket, de mindig tanulva hibájából elkerüli őt az az igazi mélypont, amiből ne lehetne felállni. Nedzsita életpályája mai szemmel nézve igazi sikertörténetnek számít, ha csak a szakmai előmenetelét nézzük, viszont ismerjük lelki vívódásait, harcait is, és így mélyebb betekintést nyerünk az álarc mögé. Ismerjük veszteségeit, fájdalmait, de valahogy mégsem elég meggyőző, elbeszélése hangvétele miatt. Egy fajta derűs nyugalommal beszél a múltról, ami miatt a mélységek nem lesznek eléggé mélyek, átérezhetőek. Hiányzik az ív is a történetből, talán az éppen előbb említett ok miatt. Történtek Nedzsitával rossz dolgok, de az élet attól még szép, van vagyona, háza, sosem lesz anyagi problémája, és másra nincs is szükség a kiegyensúlyozott boldog élethez.

Nekem ez nem elég, nem meggyőző. Hiányzik a katarzis, a beteljesülés. Szándékoltan, mivel az író éppen ott vágta el a történet szálát, ahol egy igazán lényeges találkozás vette kezdetét. Nedzsita élt, gazdag volt, rengeteg férfi megfordult az ágyában, de mégis üresnek éreztem életét. Montcassen írói húzásával nem tudok azonosulni. Vagy jöjjön a bukás, vagy valami olyan esemény a főhős életében, ami tényleg szárnyalásra készteti. Ezzel a lezárással nem tudok mit kezdeni, agyalok rajta, hogy ennek így mi értelme? Hacsak azt nem akarja jelképezni, hogy Nedzsita is egy ember volt a többi közül, aki élt, majd meghalt. Semmi több. Csupán az teszi őt érdekessé, hogy kéjnő volt a foglalkozása?

Mégis jó volt olvasni ezt a történetet. A köré szőtt misztikus világ miatt, mely ismeretlensége csábítja az álmodozó olvasót, látni, felfedezni Egyiptom mindennapjait. Tényleg a hétköznapi részleteket szerettem a legjobban, a sör készítését, a papirusznád megmunkálását, a lakóházak felépítését és a szokásokat, amikbe így betekintést nyerhettem. Mennyire volt szerethető karakter Nedzsita? Nehezen tudnám megmondani. Számomra inkább volt közömbös, sokkal inkább fókuszáltam a történetére és a díszletre. Egyiptom mindig rabul ejt. Őszinte vallomással tartozom: el sem olvastam volna ezt a könyvet, ha címében nincs ott a mindent eldöntő kulcsszó: egyiptomi. Nem bántam meg, mert élvezetes olvasmány, s bár eltér a megszokottól, megvan az újdonság varázsa.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A színes, gazdag világ, megelevenedő díszletével magával ránt. Új információkkal lehetünk gazdagabbak. Egy jó, de kevésbé izgalmas koncepció újabb síkra emelése.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »