Amy Ewing: A ​fehér rózsa

A Könyvvadászok blog fennállása óta már annyiszor futottam bele olyan trilógiákba, sorozatokba, aminek az első része zseniális volt, de a második csapnivalóra sikerült. Később jött egy jobb széria, amikor a sorozatok folytatásai is hozták a megszokott színvonalt, ezért már nem is gondoltam, hogy befürödhetek egy második résszel. A legjobban várt könyv volt, mégsem támasztottam felé elvárásokat. Amint megkaptam, már ütöttem is fel, faltam a sorait, de valahogy nem úgy ízlett, nem volt meg az a hangulat, mint az elsőnél. 

Mint ahogy várható volt, semmiféle meglepetés sem ért minket. Lucien megmondta: Violet és társainak ereje sokkal több, mint hiszik. A mágia, ami bennük van, másra is használható, nemcsak a kisbabák növesztésére. Aztán jött a fantasy könyvek kliséje, a négy elem valamelyikének uralása, Violet esetében mindegyiké egyszerre. Ez akár jól is elsülhetett volna, de a kivitelezés kissé összecsapottra sikeredett, még inkább gyerekesre. Sorra kiderül a megmentett lányokról, hogy melyik elemmel tudnak játszadozni és persze ott van vezérnek Violet is. Tádámm! Egyesített hatalmatokból én vagyok a bolygó kapitánya! - Oké, nem egészen ugyanaz, de az egész olyan nevetségesnek hat!

A karakterek nem villogtak ebben a részben, az Ékkőben be lettek mutatva, ki lettek dolgozva, miért is foglalkoznánk velük feleslegesen? Mindegyik teszi a dolgát, mindegyik mondja a magáét, de nem mélyülnek el igazán, árnyékuk önmaguknak. Aminek örülök, hogy Luciennel kapcsolatban plusz információhoz jutottunk, és ami miatt csalódott vagyok, hogy Sil karaktere ennyire el lett hanyagolva, ahogy haladtunk előre az időben. Izgalmas, erős karakter, aki sokkal többet érdemelt a mellőzöttségnél.

A Fekete Kulcs egészen jó kis ötlet, éppen csak egy picivel több háttér-történetet igényelt volna még, mint amit megtudtunk róla. Nekem picit irányítatlannak, szervezetlennek tűnt, kellett volna tenni mögé egy jelenlévő személyt, aki ténylegesen az arca a csoportnak. Valahogy olyan volt a gyűlés is, mintha ez a kis csapat csak úgy lógna a levegőben. Hirtelen előrángatott alkalmi szereplők, aztán huss!, és már ott sincsenek. Komolytalan, pitiáner szervezet, nem hiszem el róla, hogy megmenti a későbbiekben a szigetet.

Ami a cselekményt illeti, döbbenetes. És nem a szó pozitív értelmében. Ezt a rohangálást, amit levágtak a szereplők cikk-cakkban a térképen, már követni sem lehetett, hogy éppen ki hol van. Ennyi felesleges kitérőt és nevetséges menekülőutat egy helyen! A könyv kétharmada csak a futkosásról szólt. Ja, és hogy Ashnek feltétlenül haza kell mennie megnéznie a húgát, ha már úgyis erre járnak, kit érdekel, hogy katonák őrzik a házat, kockáztassuk a menekülők életét!

Jut eszembe! Adott egy hordó, ami tele van gyöngyökkel. Ennek a hordónak olyannak kell lennie, amiből nem szóródhatnak ki a gyöngyök. Oké, nincs adat a gyöngyök méretéről, de ha borsónyiak is, akkor is könnyen megszökhetnek, ha az illesztése vacak a hordónak. Ebbe a hordóba mászik bele Violet, hogy egy több órás utat tegyen meg, lezárt tető alatt. Komolyan nem fulladt bele a gyöngyökbe?!

A könyv vége kapkodósra sikeredett, gyorsan le lett zavarva. Az igazán érdekes helyszínen keveset időztünk pedig annyi mindenről lehetett volna még írni, sok minden történhetett volna a kis erdei tanyán, de Ewing nem élt a lehetőséggel. A csavar és a hatalmas függővég előtt le a kalappal, de miért kellett ez az ámokfutás előtte 300 oldalon keresztül?

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Némi gondolkodás után, a csavar a legvégén.

Újraolvasnám: NEM