Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.
Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni.
A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.
A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.
Kommentár nélkül:
"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."
"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."
Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5
Ajánlom: 3/5
Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése