Gail Carriger: Soulless – Lélektelen

Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.

Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni. 

A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.

A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.

Kommentár nélkül:

"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."

"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Kate Morton: Az elfeledett kert

Mintha már olvastam volna hasonlót Kate Mortontól. Meghal egy öregasszony és titkok után kutatunk a múltban. Ugyanaz a recept és másodjára már nem tudott annyira elvarázsolni. És a koncepció sem nagy szám. Van egy fallal körülkerített titkos kert, ami nagy szerepet játszik egy gazdag örökös felgyógyulásában. Árván maradt unokahúg érkezik a nagy kastélyba és felforgatja az állóvizet. Nem valami ilyesmiről szól A titkos kert is? Hát jó, már megint én szőrözök.

A Felszáll a köd című regényben még nagyon tetszettek a költői képek, mostanra úgy éreztem, kissé megkoptak, nem az igaziak. Az írói stílus sem tetszik úgy, kissé elfáradt az írónő tolla. Mikor már a huszadik "megemelte a szemöldökét"-et olvastam elgondolkodtam rajta, hogy óvatosan meglegyintem a falat a kötettel.

Kissé vontatott a történetvezetés, zavarba ejtő az ugrálás az időben, a váltott módban történő mesélés megtöri a fókuszálást. Eliza és Nell története mellett Cassandráé unalmasnak tűnt és lassította az olvasás tempóját. Hitelesnek, bár kissé képeslapszerűnek éreztem az 1900-as évek ábrázolását. Kicsit olyan is volt, mintha tananyagot mondana fel az írónő, ezért unalmasnak éreztem a korabeli Londont, aminek főbb ismertető jegyei a köd, a Temzéből kivetett hullák és Hasfelmetsző Jack volt. Halkan jegyzem meg, hogy ezeknél a részeknél sokszor eszembe jutott Victor Hugo A nyomorultak című regényének Thénardier-családja. Ennek ellenére éppen ezeket a részeket szerettem jobban.

A tündérmesékkel sem voltam elégedett. Szépek voltak, de unalmasak. Összeollózott mesék, amiket már ismerhetünk Andersentől és a Grimm testvérektől. Azt gondolom, ha nem tud az író egyedit alkotni, kár beleerőltetni a regényébe ilyen extrákat.

Nekem maradt még a történetben olyan lehetőség, ami kihasználatlan maradt, és ha élt volna velük az írónő, izgalmasabbá válhatott volna a sztori. Nell származása nem okozott meglepetést, elég hamar összeraktam, hogy kik lehettek a szülei. Bár én egy picit több esélyt adtam volna nekik, egy kis csavarral izgalmasabbá téve. Több teret adtam volna Linus aberrációjának is, itt is maradt kihasználatlan lehetőség, amivel mélyíteni lehetett volna a tragédiát.

A karakterek izgalmasak, de némelyikük egészen picit halványnak tűnt nekem, leginkább a 2005-ös idővonal szereplői. Legirritálóbbnak Rose-t találtam, akire szívesen rázártam volna a szobája ajtaját és ott felejtettem volna örökre. Hálátlan, akaratos kis dög. Linusból keveset láthattunk, bár a fejében lévő zagyvaságokat jól ismertük, kevés szerepet, cselekvést kapott. Így éreztem Nell-lel kapcsolatban is, aki igazán nem került közel hozzám, az ő részéről hiányoztak azok a belső monológok, amik megfoghatóbbá tették volna.

Miért kellett ilyen lezárás? Mintha valami ezo-könyvben olvastam volna. Szerencsétlen választás volt, ami szerintem sokat rontott az egyébként jól felépített történet lecsengésén.

Értékelés:

Koncepció: 3/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Jól felépített izgalmas sztori, tele fordulatokkal, színes hangulatos díszletekkel.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Julianne Donaldson: Edenbrook

Szeretem a lendületes, egyedi hangnemben íródott könyveket. Mindig ad egy külön színt a sztorinak, különösen, ha történelmi korban játszódik, az ódon patinás hangulat találkozik üde frissességgel, mint ennél a romantikus regénynél.

Rengeteget kritizáltam műfajon belül azokat a hősnőket, akik szembefordulnak a kor társadalmi elvárásaival, akik erőltetetten különcök, de mégis meghódítják a gazdag férjjelöltet, megbotránkoztatva az angol arisztokráciát. Nos, Marianne-nél is valami hasonlóra számítottam, mégis sikerült meglepnie. Mert bár a fent leírt jellemzés illik is rá, de személyisége annyi frissességgel van átitatva, hogy könnyen el tudtam szakadni ettől az előítéletemtől. A romantikus regények írói előszeretettel használják ezt a sztereotípiát karakterformálásnál, aminek végeredményében tucat személyiségeket gyártanak, nehezen megfoghatókká és unalmassá válnak. 

Julianne Donaldson úgy írta meg ezt a regényt, hogy bár a bevált recept szerint minden kötelező karaktertípust belesűrített, ami a legtöbb hasonló regényben megtalálható, mégis egyedivé tudta varázsolni. Marianne karakterét csupán egyetlen pontnál éreztem eltúlzottnak: Edenbrookba érkezésének napján nekem sok volt futkározása és annak következményei. A sztoriban is két mozzanat volt, amit kiemelnék, ahol szerintem túlzásba esett az írónő. A két "baleset" a regény elején és a végén. Az egyik arra szolgált, hogy úgymond beindítsa az eseményeket, a másik arra, hogy katarzisra emelje, és elvezesse a megoldáshoz. Minden, ami közte volt, szórakoztató, élvezetes kikapcsolódást nyújtott. Élveztem a karaktereket, a kialakuló szerelmi szálat, és még a testvérek közötti rivalizálást is.

Edenbrook varázsa megfogható, szépen ábrázolt leírásokkal vált elevenné. Csábítást éreztem, hogy én is bebarangoljam a házat és a parkot. Nem volt nehéz beleszeretni. A karakterekkel is ugyanez volt a helyzet. Marianne, Philip, és a nagymama. Első kedvencem éppen a nagymama volt, aki nélkülözte a merev arisztokratikus vonásokat, valahol a Downton Abbey nagymamájára emlékeztetett, kiváló humorérzékkel, amit unokája valószínűleg tőle örökölt. Marianne szeleburdisága, szabadságszeretete egy csipetnyi "scarlettséget" hordozott magában, ami nagyon jól állt neki, viszont jókora önbizalomhiánya jóval szerethetőbb karakterré formálta. Philip, nos, ő az a férfi főhős, aki el tudja rabolni a női olvasók szívét. Tökéletes úriember, humorérzékkel és érzékenységgel.

Az utóbbi idő legjobb romantikus könyve, amit olvastam. Az olvasási élményt csak a fordító tudta elrontani, azzal két "riposzt"-tal, amit következetesen nem képes lefordítani egy történelmi korban játszódó regényben. Sajnálom, ezt mindig fel fogom emlegetni, mert nem illik ebbe gyönyörű történetbe. Emiatt lett négy csillagos az értékelésem. Nem a könyv értékét rontotta, hanem az olvasási élményt.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A kötelező elemekkel tarkított sztori igényes kidolgozottsága. A karakterek tökéletes kidolgozottsága. Tökéletes helyszín megalkotása, ami a díszletet szolgálja a történetnek. A főhősnő egyediségének könnyed kidolgozottsága.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Kate Morton: Felszáll a köd

Újabban a bármilyen pöttyel megjelölt könyveket fenntartással kezelem. Ezzel a könyvvel is hasonlóan voltam, ám a fülszöveg elolvasása után felkeltette érdeklődésemet. Először is a korszak miatt, amiben játszódik a történet, mert nagyon ritkán találkozom olyan sztorival, ami 1920 környékét öleli fel. Ezért egyfajta kuriózumként tekintettem a regényre. Előítéleteimet próbálva leküzdeni lapoztam bele a könyvbe, és bevallom, rögtön az első oldalak után le akartam tenni és többé felé sem nézni. Ennek oka a filmforgatókönyv-szerűen megírt első pár lap volt, ami rettenetes stílusával egyszerűen taszított. De nem szívesen adok fel bármit is, ezért adtam még egy esélyt a könyvnek és tovább olvastam, remélve, hogy a forgatókönyvvel többet nem találkozom. Majdnem így is lett, a könyv vége felé még egyetlen oldal erejéig riogatott, de a továbbiakban szerencsére nem erőltette az írónő, és így egészen jó kis történet közepébe csöppentem bele.

Tehát negatívumként említem meg a forgatókönyv-részleteket, amik szerintem elhagyhatók lettek volna, nem látom okát annak, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozva legyen a filmes vonal, a sztori nem hagyott efelől kérdést. A regény többi részében az írói stílus kiemelkedő volt, gyönyörű mondatokkal kápráztatott el Kate Morton, alaposan meglepett várakozásaimmal ellentétben. Az időbeni ugrások közti átmenetet is szépen oldotta meg, egy cseppet sem zavart, hogy az egyik pillanatban 1999-ben, a másikban meg a '20-as években voltunk. Ezzel az ugrálással a 98 éves Grace karakterét még élethűbbé tudta varázsolni, az idős emberek hirtelen váltásaival a múlt és a jelen között.

Szokásos észrevételem a karakterformálás terén: van még mit dolgozni ezen az írónőnek. Grace és az ápolója, Sylvia karaktere egészen elfogadhatóra sikeredett, de már Ruth, Grace lánya és Ursula, a filmrendező alakja eléggé halvány, fátyolszerű. A múltbéli szereplők közül is kevés sikerült megfoghatóra, kivéve Hannah Hartford és a riverton-i cselédség. Viszont őket és a házat kitűnően sikerült láttatni, mintha egy filmet néznék, elevenedtek fel a helyszínek és a ház mindenkori hangulata. Imádtam Riverton-t.

SPOILER

A sztori nagyon jó, olvastatja magát és igen, amit nem hittem volna: nem bírtam letenni a könyvet! Ilyet nagyon régen éreztem már. :) Sajnos a cselekmény nagyon sokszor kiszámítható volt. Nyilvánvaló volt, hogy Grace édesapja valamelyik Hartford fiú volt, hamar ki is derült, hogy melyik... hogy Robbie és Hannah szerelmesek lesznek... hogy David Hartford elesik a háborúban... hogy az apja, az őt ért folyamatos csapásokba beleroppan és öngyilkos lesz... hogy Alfred, Grace szerelme elveszi a titkárnőt... hogy Robbie öngyilkossága nem öngyilkosság, csupán abban nem voltam biztos, hogy a két jelöltem közül ki volt a tettes... és Marcus és Ursula között elkezdődik valami... hogy Ursulának köze van a családhoz. Két dolog lepett meg, hogy Grace és Alfred végül mégis egymásra találnak és hogy éppen Grace "hibájának" volt köszönhető, hogy megtörtént a tragédia. De mindezek ellenére is nagyon izgalmas történetet olvashattam.

SPOILER VÉGE

A regény hangulata, érzelmi világa, drámaisága okán nem szeretném újra olvasni. Ez egy nagyon szomorú történet, szinte végig az járt a fejemben az olvasása közben, hogy itt senki sem boldog? Ha nincs az utalás arra, hogy a későbbiekben Grace-t boldoggá tette a munkája és szép kort élt meg, jobban lehúzott volna. A tragikusan fiatalon elhunyt szereplők boldogtalan élete folyton azt sugallta, hogy ebben az életben nincs hosszútávú öröm és ez lehangoló tud lenni, viszont éppen erre az örömtelen érzésre épült fel a sztori és a gazdag család tagjaival ellentétben éppen a cseléd Grace az, akinek sikerült szép és hosszú életet élnie, és csak a titok árnyékolta be, amit kénytelen volt magával hurcolni.

Megjegyzés: Az eredeti cím ennél a könyvnél is jobban tetszik, bár a magyar cím Robbie egyik versére utal.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A kor választás, a koncepció, egyedi tartalom. Downton Abbey rajongóknak kötelező!

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Sarah MacLean: Tizenegy botrány egy herceg meghódításához

Ebben a könyvben olyan sokat hangzik el a botrány szó, mint egy kávéházi itallapon a kávé szó. Gyomorrontás-közeli állapot. Annyit kaptam belőle, hogy teljesen hozzászokva nem éreztem súlyosnak e fogalmat, ezért nem is értettem, miért is kellene tartanom tőle annyira, hiszen a reggeli kávém mellé simán megemésztem, bármiről is legyen szó. Nagy jelentőségűnek kellene lennie, már csak a cím miatt is, de számomra mind a tizenegy - egy kis jóindulattal tizenegy botrány - erőltetettnek tűnik. Lehet, hogy abban a korban valóban megbotránkoztatta az embereket, ha ilyesmi történt, egy-két hétre biztosan adott beszédtémát az unatkozó angol arisztokráciának, de itt, a mi korunkban, bizony, élüket vesztették. Ez pedig azt bizonyítja, hogy ez a történet nincs jól megírva, nincs kidolgozva, egy légből kapott kis ötletecske, ami átgondoltság hiányában, félig sem kész állapotban került az olvasó kezébe.

Az oldalakon tartó belső monológoktól kímélj meg engem, Uram, kérlek! Pláne, ha ezek a monológok értelmetlen zagyvaságok, mert éppenséggel vívódásnak alig éreztem őket. Szokásos: szeret, nem szeret, nem illünk össze, rangban annyival magasabban áll tőlem, és ezek ismétlése. Hangsúlyozom: oldalakon keresztül! Az átlagos intelligenciával rendelkező íróktól is szeretném kímélni magam, már ha valamilyen szűrőn keresztül lehetséges lenne elkerülni a velük való találkozást. Valahogy a hideg ráz attól, ha egy butácska szerelmi történetet azzal próbálunk feldobni, hogy Odüsszeusz nevével dobálózunk, beleerőltetve egy könyvbe, amihez különben semmi köze sincs, de hátha dobunk az írói megítélésünkön, feltüntetve magunkat... műveltnek.

"A nő villámgyorsan végigfuttatta a kezét a gyógynövény- és szárított virág-gyűjteményén, gyorsabban, mint ahogy a termete alapján hitte volna az ember. Összegyűjtött egy kis kupacnyi levendulát, levágott egy kis rozmaringot, kakukkfüvet, koriandert és még néhány növényféleséget, amelyeket Juliana nem ismert. Egy kis vászonzacskóba tette őket, amit olyan bonyolult csomóval kötött össze, hogy még Odüsszeusz se tudta volna kibogozni."

Sarah MacLean nem ért a karakterformáláshoz. A sorozat három kötetének elolvasása után ezt így ki merem jelenteni. Egész pontosan mindössze kétféle karaktert képes megformálni, és ezt a két típust viszi végig valamennyi történetében. A nagyágyú, lehengerlő, megközelíthetetlen arisztokrata, aki a legjobb parti egész Angliában; valamint a lány, aki a társadalmi előírásokat figyelembe sem véve igyekszik rontani saját hitelén, önmagát olyan helyzetek elé állítva, ami egy úri nőhöz egy cseppet sem méltó. Mindhárom kötet elolvasása után azt is kijelentem, hogy a sztorik is ugyanarról szólnak. Jóval kevesebb volt az erotikus rész is, és most, az extrém helyeket kihagyva, az írónő maradt a jól bevált ágynál, mert ott még nem láttunk akciót. Mindhárom közül ez volt a leggyengébb könyv.

"– Varázsfüveket vásároltál?
– Igen. – Juliana egy pillantást vetett a bódé előtt álló elárusítónőre. A nő újra rávillantotta fogatlan mosolyát, és megkérdezte:
– Látja, milyen gyorsan hat, milady?
Juliana akaratlanul is visszamosolygott rá.
– Valóban. Még egyszer köszönöm.
Simon láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Mit adott el neked?
Hosszan egymásra néztek. Most vagy soha.
– Egy estét vettem tőle.
Simon felvonta a szemöldökét.
– Egy estét? Milyen estét?
Juliana megvonta a vállát.
– Egy bonyodalmaktól mentes, könnyed, békés estét.
A herceg finoman elmosolyodott.
– Akkor vegyünk belőle egy életre valót."

Értékelés:

Koncepció: 2/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: -

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Sarah MacLean: A hódítás tíz szabálya

Sötét volt és teli ígéretekkel - ja, nem a könyv, hanem a férfi főszereplő, Nick tekintete. Ezt pedig az unalomig - szám szerint hatszor, megszámoltam - ismételgette az írónő, néha felcserélte a szórendet, helyenként keresett valami más szinonimát a "sötét"-re. Bár ez lehet fordítói hiba is, de abból akadt bőven. Engem kifejezetten zavart, hogy az 1823-ban játszódó történetben a fogadó, vagy kocsma, esetleg ivó pub-ként volt emlegetve. Ugyanígy fennakadtam a horizonton...

"Nem ilyen ételekkel kellene ezeket a világjáró férfiakat kínálni, akik az utazásaik során bizonyára nemcsak a horizontjukat tágították, de az ízlésük is finomodott."

Szerintem ezt nem kell magyarázni.

Nekem ezek a bakik rontják az olvasási élményt. A mi nyelvünk ennél sokkal színesebb és gazdagabb, éljünk vele, játszunk vele, tegyük élvezhetőbbé a könyvet! Nem kell ez a felesleges amerikanizálódás.

Az előző részhez képest ebben a kötetben túl soknak éreztem a belső monológokat, amik kissé lassították a könyv tempóját. A tegező-magázó viszonyok itt is zavarosak, nem megfelelően vannak használva. A cselekmény a sztori közepétől unalmassá, lapossá válik. Beleragadunk egyetlen helyszínbe, és bármennyire is szeretném, nem látom magam előtt a díszletet. A belső monológok mennyisége és a leírások nincsenek egyensúlyban, ami miatt nem volt élvezhető számomra ez a történet.

A karakterekről sincs túl sok mondanivalóm. Mintha már ismertem volna őket valahonnan. Az volt az érzésem, mintha az előző kötet inverz változatát kaptam volna meg. A kor társadalmi elvárásainak fittyet hányó, logikátlanul viselkedő, mindennek ellentmondó, meggondolatlan, nadrágot viselő, különc női főszereplő Lady Isabel és a minden-férjhez-menni-kívánkozó-lány-álma Nick, a tökéletes parti, akire vadásznak a nők. Ennél fogva a koncepció is unalmas, hiszen ugyanez volt az előző is, csak pepitában.

A műfaj rajongóinak jó hír lehet, hogy az első részhez képest ez a kötet tobzódik az erotikus jelenetekben, bár én túl egyhangúnak találtam őket. Lényegében ugyanaz a forgatókönyv, amihez minden alkalommal hozzá tett valamit az írónő, mindig egy kicsivel tovább jutott a párocskánk az előző alkalomnál. Aki türelmes, megkapja jutalmát, a könyv végén egy egészen új jelenetben találja Isabelt és Nicket. Jaj, na végre!

A hódítás tíz szabálya a Gyöngyök és pelerinek-ből, pedig... nos, nem is tudom. Mosolyogtam rajtuk. Ennyi erővel akár hitelesnek is mondhatóak! ;)

A lezárást vontatottnak és logikátlannak éreztem. Felesleges időhúzás, aminek már nem volt túl sok értelme, hiányzott a kidolgozottság, felesleges volt már ebbe a "csavarba" belemenni. Jobbra számítottam. Ennek ellenére elolvasom a harmadik kötetet is, hátha megcsillan ott valami Sarah MacLean tollából, de az a sejtésem, hogy tudom, kik lesznek a főszereplők és hogyan fognak egymásra találni. Ugyanaz harmadjára is? Na, majd kiderül!

"Alig kapott levegőt, érezte a férfi mosolyát a bőrén és tudta, hogy züllött ígéretekkel teljes."

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Most vagyok bajban...

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Sarah MacLean: A csábítás kilenc szabálya

Ez a könyv nem történelmi regény. Szimplán egy romantikus történet, ami a 19. század elejére lett helyezve. Gondoltam, ezt rögtön az elején tisztázzuk, és akkor nem ér majd váratlanul senkit sem egy-két történelmi pontatlanság és olyan apróságok, hogy az írónő nincs tisztában a tegező vagy magázó viszonyokkal és egyéb etikai, illemtani kérdésekkel sem. Ha ettől képesek vagyunk elvonatkoztatni, akkor abban a szerencsében lesz részünk, hogy egy szórakoztató kis történet lapjaiba feledkezhetünk bele.

Továbbá nem árt, ha felvértezzük magunkat a közhelyekkel, a klisékkel és a középszerű koncepciókkal szemben is, amiket valaki vagy valakik már ez előtt sokkal régebben megírtak. Ezután már csak egyetlen dologra kell felkészülnünk: a főszereplő nevére! Lady Calpurnia! Valahányszor a szemem elé került ez a név, nevetnem kellett. Ahogy főhősünk meggondolatlan, minden logikát nélkülöző viselkedésén is. Mert ha már valakire vészesen rásütötték a vénlány címkét, feltétlenül ostobán kell viselkednie, hiszen úgyis mindegy, vele már senki sem számol, mit számít, ha bolondot is csinál magából.

Az én ízlésemnek kissé bugyutácska a történet, és maga a műfaj sem az én világom. De! Elképesztő, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy le kellene tennem ezt a könyvet és hagyni a fenébe. Sablon, persze, de Sarah MacLean olyan ügyesen tálalta a történetet, pár oldal után el is feledkeztem róla, és csak arra voltam kíváncsi, vajon Lady Calpurniának sikerül-e minden pontot teljesíteni a kilencből. Arról nem is beszélve, hogy nem kifejezetten rajongom az erotikus jelenetekért, de most az egyszer el kell ismernem, hogy ízlésesen lettek megírva, és semmi kivetni valót nem találtam benne.

Tetszett az írói stílus, bár a karakterekkel nem mindig voltam kibékülve, kicsit többet szerettem volna, de a műfaj nem is kívánja meg, hogy mélyebben lássunk bele a szereplők lelkivilágába. Kell két szerethető karakter, általában egy nő és egy férfi, akiket végig kísérhetünk a végkifejletig, történetesen addig, amíg egymásé nem lesznek. Lady Calpurnia és Ralston márki, mindkettő különc a maga módján, de éppen ettől annyira vonzóak egymás számára. Áldásunk rájuk: ásó, kapa, nagyharang. Ilyen egyszerű az egész. Összességében szórakoztató kis történet, kedvelhető karakterekkel, egészen jó leírásokkal. Laza vízparti olvasmány.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A könnyed írói stílus némi humorral fűszerezve. A feltálalt szabályok, amik végigvezetnek a történeten.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Diana Gabaldon: Szitakötő borostyánban

Ez a kötet is nehezen indul, talán még lassabban, mint az első rész. Kicsit úgy tűnik nekem, mintha az írónő nehezen idézné vissza Claire személyiségét, Brianna pedig az elején még üres teremtésnek tűnik. Bevallom, megijedtem, hogy róla fog szólni a folytatás, nem szívesen engedtem volna el Claire-t és Jamie-t.

A sztori nem tartalmaz annyi izgalmat, mint az előző kötet. Bevallom, a Szitakötő borostyánban számomra unalmas volt, nem élveztem. Nyűglődtem vele, és mivel nem olvastatta magát a könyv, lassan haladtam, alig várva, hogy végre letehessem. Tizenhat nap kellett hozzá úgy, hogy átlapoztam részeket! Nem szokott ennyi ideig tartani nekem egy könyv.  A fordulatok és konfliktusforrások meg sem közelítik Az idegen színvonalát. A párbaj, a vetélés, a nemi erőszak és a francia királlyal történt kis légyott véglegesen elvette a sorozat varázsát. Értelmetlen, felesleges, másként is meg lehetett volna oldani. A Jack Randall-től való megszabadulás is értelmetlen, nélkülözhető. Nem hiszem, hogy ennyire fantáziátlan lenne Diana Gabaldon, hogy csak ennyi tellett tőle, ha viszont mégis, akkor nagy csalódást okozott. A mellékszereplők el vannak hanyagolva. Történik velük valami, aztán 100-200 oldal után visszatérünk rájuk, hogy "ja, ez volt velük", de semmi lényeges.

Ebben a részben már nem állt olyan közel hozzám a két főszereplő, már nem kedvelem őket, sőt! Mindkettőjük viselkedésén dühöngök, és az egész átment egyfajta húzd-meg-ereszd-meg játékba. A baj csak az, hogy az olvasó idegivel játszanak. Rengeteg a konfliktus kettőjük között, valamelyikük mindig megsértődik, miközben folyamatosan áldozatokat hoznak egymásért, csakhogy ez már egy cseppet sem meggyőző számomra. Nincs már az a nagy szenvedély sem közöttük, csak az ellentétek, a viták: megbántják egymást, ezt megbeszélik, majd kezdik elölről. Ettől még az is jobb volt, ahogy az előző részben állandóan szexeltek. Szóval ha ezzel akarta terjedelmesebbé varázsolni a kötetet az írónő, hát felesleges erőlködés volt. Tipikus példája annak, amikor a mennyiség a minőség rovására megy. Lapos volt és unalmas, összecsapott.

Claire semmiféle jellemfejlődésen nem ment keresztül, továbbra is az ellenkezőjét teszi, mint azt mondják neki. Jól ismert séma: fejjel rohan a falnak, hogy némi konfliktust okozzon - szokása szerint. Legalább 200 oldalra volt szüksége az írónőnek, hogy visszataláljon a főszereplő karakterébe, addig eléggé idegenszerű volt Claire. Bár az első részben még szórakoztatónak találtam Claire szokásait, mostanra elkezdett bosszantani.

Jamie egyre idegesítőbb, és már nem találom szimpatikusnak sem, köszönhetően forrófejű, értelmetlen döntéseinek. Mintha nem is a XVIII. században lennénk, hanem az őskorban! Jamie karaktere eléggé ledegradálódott, bár továbbra is fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy belesétáljon olyan helyzetekbe, amikből egyedül nem tud kijönni. Persze Claire a segítségére siet és megmenti, de éppen ezért hatalmasat veszít férfiasságából és eléggé életképtelen ember benyomását kelti. Lassú és nehéz felfogású, jóval lebutítottabb, mint az első részben volt, sokat veszített a varázsából.

Nagy csalódást jelentett számomra Saint-Germain gróf esete, de úgy látszik, az időutazós könyvek elengedhetetlen kellékévé vált. Jack Randall után a gróf lett az első számú közellenség; valljuk be, Claire nagyon is ért hozzá, hogyan tegyen szert rájuk. A gróffal való "leszámolás" számomra kész röhej, többet nem is mondok róla: olvassátok és tapasztaljátok.

Térjünk ki Diana Gabaldon írói stílusára is: rengeteget romlott. Erőltetetté vált, mintha kötelező kört futna, hogy legyen már egy második kötet is az első után. Az olvasónak az az érzése támad, mintha lenne egy adott recept, ami szerint meg kell írni egy könyvet: csak beledobáljuk a hozzávalókat - csakhogy itt azok minősége hagy némi kívánnivalót maga után. A visszautalások az első kötetben történtekre őrjítőek. Nem győzöm ismételni magamat: tudom, mi történt, nem kell mindent újra elmagyarázni, megtörve vele a lendületet, kizökkenteni az olvasót jelen történetből! Eltúlzottak lettek a dialógusok, minden felmerülő témát olyan alaposan körüljárnak, átbeszélnek, megrágnak, hogy unalmamban továbblapozok. Claire és Jamie lelkizése is az érdektelen kategóriába csúszott át: túl sok, túl hosszú, lapozzunk!

És akkor ott van az utolsó 200-250 oldal. Újra Skóciában vagyunk és elkezdenek pörögni az események. Claire és Jamie is majdnem a régi, a köztük lévő kapcsolat is megközelítően visszaalakul azzá, amit az első kötetben megszoktunk, már megint szeretem őket, de aggodalommal számolom a hátralévő oldalakat, hogy nekem ez nem lesz elég! Miért kellett ez a sok felesleges kitérő? Miért kellettek azok a se füle-se farka francia kalandok? És akkor most Jamie él vagy meghalt? Ugye nem csak ez a nyomorult két évük volt együtt?

Megjegyzés: Az első kötet óta sejtem, hogy Jamie is időutazó lett. Emlékeztek a könyv elején, amikor Frank azon a viharos éjszakán ment haza és elment egy mogorva skót népviseletetben lévő alak mellett, aki Claire-t bámulta az ablakon keresztül? Azt hitte, szellemet lát.

Megjegyzés2: Próbálkoztam a sorozattal is, de pár rész után abbahagytam, mert nem szerettem Claire magyar hangját. Túl érett volt hozzá.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori:3/5

Karakterek: 3/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Raymond mester karaktere feldobta kicsit a történetet. Érdekes volt, hozott némi frissességet. A korabeli Párizs ábrázolása is hozzáadott a sztorihoz némi újdonságot, de nem volt elég ahhoz, hogy felhúzza a regényt.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen

Ti elképzeltétek már, hogy milyen lenne, ha valami csoda folytán egy-kétszáz évvel visszarepülnétek az időben? Kik lennétek, hogyan boldogulnátok, mivel foglalkoznátok, hogyan illeszkednétek be és hogyan telnének a napjaitok a megszokott technológiai vívmányok nélkül? Én bizony igen! És most itt ez a regény és emlékeztet arra az egykori gyermeki énemre, aki hasonlóan álmodozott. Utazni a múltba és átélni a kalandokat: ez a könyv megadja számodra ezt a lehetőséget. Ráadásul másodszor is sikerült beleszeretnem a Skót-Felföldbe!

1945-ben kicsit nehézkesen indult a történet, nem zavart, mert végre nem a napjainkban játszódó regényt tartottam a kezemben. Frank nem volt szimpatikus a számomra, túl merev volt és sokszor elfeledkezett Claire-ről, talán kicsit terhére is volt, ezért javasolta, hogy találjon magának hobbit. Nem tűnt egy ideális házasságnak. Claire-t szemmel láthatóan untatta férje szenvedélye, a családfakutatás és a múlt tanulmányozása. Úgy tűnt, csupán a szex az, ami összeköti ezt a párost.

Az 1743-ba való ugrás, kicsit megrémisztett: azt hittem valami háborús sztori lesz végig, rengeteg harccal és csataleírással, de szerencsére nem így történt. Első pillanattól elvarázsolt a táj és a beinduló történet. Az írónő gyönyörű leírásaival hűen láttatta a vidéket, és ennek köszönhetően belecsöppentem én is a kalandba. Kicsit ráncoltam a homlokomat, mert Diana Gabaldon az elején belegabalyodott az idő, a hónapok múlásába, és nem igazán volt tisztában azzal, hogy adott hónapban éppen mi terem és mi nem terem a fákon. Egyik pillanatban még hónapok teltek el, másik pillanatban meg, mikor Claire-t elvitték Randall kapitányhoz, egy megjegyzés szerint pontosan egy hónapja jött át a kövön, tehát április 21. körül lehettünk. Akárhogy is, az előtte lévő napokban nem szedhetett kis kosarába meggyet a hősnőnk. Csak nekem tűnt fel ekkora fatális hiba? Mindegy, lépjünk túl rajta, úgy döntöttem, ha a továbbiakban is ilyen fordulatos lesz a sztori, szemet hunyok felette és nem vonok le ezért csillagot.

Nem csalódtam, szinte le sem bírtam tenni a könyvet, annyi minden történt, annyi mindent ismerhettünk meg. Helyeket, titkokat, embereket, pletykákat, mozgásban volt az egész sztori. Imádtam, egészen az esküvőig és a sorozatos szexjelenetig. Jamie és Claire folyton egymásba volt gabalyodva, oldalakon keresztül más sem történt, csak szex, és előtte vagy utána sokszor unalmas beszélgetések a múltról és a klán viselt dolgairól. Persze nem árt megismerni a háttértörténetet, csak éppen nem volt igazi ez a megoldás: beszélgetés-szex-beszélgetés-ismétlés. Később ismét visszatalált a könyv ritmusához az írónő: sok-sok izgalmas dolog történt, csupán a Fraser-birtokon lassult be kissé a sztori. Mindezek ellenére is élvezetes, izgalmas olvasmány, és nem utolsó sorban egyedinek mondható a koncepciója alapján.

Hmm. Annyi átnedvesedett ruhában való flangálás után a hideg évszakokban hogy nem kapott senki sem tüdőgyulladást?

Claire karaktere miatt ambivalens érzéseim voltak. Tetszett határozott talpraesettsége, nem ült a fenekén, hanem mindig feltalálta magát. Ugyanakkor nem tetszett néha érezhető felsőbbrendűsége, ami abból fakadt, hogy kétszáz évvel előrébb járt a kor embereinél, és azt hitte, mindent jobban tud. Bár talán hasonló helyzetben én is ezt gondolnám. Tévesen. Döntéseikor nem vette figyelembe a kor íratlan szabályait és sokszor fejjel rohant a falnak, aminek meg is lett a következménye. Éppen ettől lett hiteles az ábrázolás.

Ez a kettősség Jamie-nél is megfigyelhető: egy hatalmas, konok, keményfejű kölyök. Sokszor elhamarkodott következtetései miatt tévesen ítél meg dolgokat, és nyakas-makacs természete miatt nagyon nehezen győzhető meg tévedéséről, mégis az összes hibájával együtt annyira szerethető! Eleinte egy nagyra nőtt kamaszként gondoltam rá gyerekes viselkedése miatt, de később, ahogy jobban megismertem, változott a kép róla. Hatalmas szíve, emberszeretete, segítőkészsége és intelligenciája lenyűgözött. A mai világban is ritka az ilyen férfi, hát még abban a korban!

A mellékszereplők egytől-egyig jól kidolgozott, színes karakterek. Némelyikük jócskán tartogatott meglepetést számomra. Kedveltem még a negatív figurákat is, mert annyira őszinte volt az ábrázolásuk. Nem voltam biztos benne, hogy a Randall-féle aberrált karakternek mennyire kell jelen lennie a történetben, de végül úgy döntöttem, hogy a kor hiteles ábrázolásához szükség volt egy ilyesféle alakra. Nem különben a regénybe is kellett valaki, akit lehet utálni.

Megjegyzés: Ó, Geillis! Annyira, de annyira sajnálom!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori:5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Sokszínű karakterek, a kor és a helyszínek leírása. Elgondolkodtat az időutazással kapcsolatban.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »