Carlos Ruiz Zafón: Marina

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?

– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.

Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.

Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Sosehol

Fülszöveg a képre linkelve!

Ha ezt a könyvet elolvasod, eztán biztosan nem tudsz úgy felszállni a metróra, mint előtte. A Mátrix óta piszkálja a fantáziámat, hogy a földalatti állomásain sokkal többnek kell lennie, mint amit látunk, a Kontroll pedig meggyőzött róla, hogy a nem használt járatok mélyén titokzatos alakok bújnak meg. Ennél fogva nem is volt nehéz befogadnom Gaiman Lenti Londonját.

Egyetlen dolog zavart, hogy a könyv elején nem tudtam behatárolni, hogy milyen évben, korszakban járunk. A fehér esernyő a metróhálózat térképével pedig teljesen összezavart. Mégis, ki ad a barátjának fehér esernyőt? Egy férfinak? Szerencsére végül a műanyag troll babákkal és a számítógépekkel helyére kerültek a dolgok, de nem esett jól az a pár oldalnyi bizonytalanság.

A Sosehol sokkolóan hat a fel nem készült olvasóra. Olyan dinamikával törnek elő a lapok közül a karakterek, hogy csak pislogni vagy képes. Igazi Gaiman-valóság, ontja feléd lehetetlen alakjait, és lehet, hogy még az utolsó oldalnál sem térsz magadhoz a megrázkódtatástól. Patkányszavúak? El tudod képzelni, hogy mély tisztelettel viselj a patkányok felé és még beszélni is tudj velük? Hogy a lenti világ legmenőbb bérgyilkosai két ütődött alak? Hogy van egy lány, aki bárhol, bárhova képes ajtót nyitni? Na és meghalni sem olyan egyszerűséggel halnak meg, mint a Fenti Londonban élők. De ami a legmeghökkentőbb, hogy a legócskább holmik a legértékesebbek, szóval, ami kacatot csak fel tudsz halmozni, mielőtt elindulnál a Lenti Londonba, tedd meg haladéktalanul! Király lehetsz, bár a túlélési esélyed csekély, ha nem fogadsz magad mellé egy testőrt, aki remélhetőleg nem megvesztegethető.

Ez a könyv egy szürreális urban fantasy. Egyre több urban fantasynek ad otthont London, aminek szívből örülök. Olvasóként már nagyon unom az USA-ban játszódó történeteket és jó tudni, hogy rajta kívül is vannak helyszínek, szerethető, jól eladható díszlettel. Mi az hogy! London fő erőssége éppen történelmi mivolta, vénsége, amit a Lenti Londonban előszeretettel emlegetnek. Még ha annyira lehetetlen és élhetetlen is. Nem tudtam elképzelni, hogy akár egy pillanata is lehajthatnám a fejem a párnámra, ha abban a világban élnék. Zaklatott hétköznapokat élnék meg ott, ki tudja, mikor ébredek úgy, hogy éppen egy tőrt szorítanak a torkomnak? De volt azért kellemes oldala is a lenti világnak. Például a Lebegő Vásár. Szívesen shoppingolnék egy ilyen helyen, de nem is a vásárlás a lényeg, hanem a részvétel. Ez egy olyan esemény, amin feltétlenül ott kell lenni. Szóval ki ne hagyjátok, ha odalent jártok!

Furcsa szerzetekben sincs hiány. Imádom Gaiman karakterábrázolását. Rémesek, viccesek és esetlenek. Nem lehet utálni őket, annyira lehetetlen alakok. Islington? Hogy egy londoni metrómegálló neve? Dehogy is! Ő egy angyal. Egy egészen különleges angyal, akinek léptei nyomán fellobbannak a gyertyalángok. Vadász pedig az egyik legkiválóbb harcos szerte Lenti Londonban, ami azért is meghökkentő, mert nő. Croup és Vandermar neve pedig egy egész intézményt jelöl, már amennyiben intézményesíteni lehet két bérgyilkost. Valahogy mindig egy magánnyomozóiroda jutott eszembe, valahányszor ők voltak a színen. Eléggé groteszk elképzelés, de imádtam ezt a merész és egyben szemtelen húzást az írótól.

A Sosehol kimondottan felnőtteknek szóló mese. Gaiman életrajzában is olvashatjuk, milyen hatással volt rá az Alice Csodaországban, és kedvenc gyerekkori könyvei között is meséket találunk, mégis, ez a mese most nem gyerek kezébe való.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Mit mondjak? Erőssége Neil Gaiman. Merész, pofátlan, szürreális, nem tucat mű.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

... képzeljünk el egy alakot, félig angyal, félig ördög és teljesen ember...

Történt, hogy Neil és Terry, a két jó barát leültek és megpróbálták egymást túllicitálni. Neil azt mondta: tészta! Mire Terry rátromfolt: mákos! A következő pillanatban Neil már nyúlt is a porcukorért. Így született ez a könyv. Vajon melyikük képviselte a démoni és melyikük az angyali erőket? Bizonyára felosztották egymás között a szerepeket, de az a meggyőződésem, hogy mindkettőjükben lakozott mindkét oldalból. Szó, mi szó, ez az Agnes Nutter igazán huncut teremtés lehetett, és egy kicsit felül is írta a boszorkány fogalmát az én értelmező szótáramban.

Az Elveszett próféciák a legőrültebb könyv, amit valaha olvastam. Tömény agymenés és éppen ezért nehezen is emészthető, mert mindig van egy pillanat, amikor úgy érzed, mára ez már sok, nem bírsz többet befogadni. Különben is, ha lassan olvasod, tovább tart. A jó dolgok pedig tartsanak minél hosszabban. Az agymenés mellett viszont komoly mondanivalóval is rendelkezik ez a regény, na persze, nemcsak úgy odavetve, hanem gondosan elrejtve, éppúgy, mint a talányos, homályba vesző próféciák. Ki kell mazsolázni, majd élvezettel elcsámcsogni rajtuk egy ráérős esős délutánon.

Gondoltátok volna, hogy egy apokalipszis ugyanolyan egyszerűen megakadályozható, mint előidézhető? Nem kell más hozzá, csak az emberi tényező és már sínen is van a dolog. Mindkét esetben. Az öregfiú jól tudta, miért teremti az embert a köztes világban, félúton a menny és pokol felé. És jól tudta Gaiman és Pratchett is, hogy ők mi végre vannak jelen ebben a sztoriban, mintha csak egy hullámhosszon lennének az kaporszakállúval, legalább is ami a humorukat illeti, erre tudok következtetni.

Ennek a könyvnek a lelke a karakterekben rejtőzik. Mondanom sem kell, hogy rögtön az első pár oldalon, amikor még csak a szereplők felsorolása van napirenden, máris megvett magának ez a két gazfickó. Alaposan megdolgoztak vele, hogy így legyen, és annál is többet beleraktak egy-egy személybe, mint ami el tudtam volna képzelni. Ó, ezek az esetlen két ballábas hősök, akik úgy teszik a dolgukat, hogy nincsenek tudatában a jelentőségével! Mondjuk, egy bizonyos boszorkány és egy bosszantó boszorkányvadász ezt az állítást megcáfolná, a többi esetben teljesen jogos észrevétel. A félelmetes lovasok pedig nem tűnnek másnak, mint szánalmas ösztönlényeknek, programozott terminátorok ebben a bizonyos játszmában. Valódi gondolatai csak Adamnek vannak, aki a megtestesült Antikrisztus - most tekintsünk el a további nevektől és címektől, mert, ugye, Crowley és Azirafael is teljes bizonytalanságban csak találgatnak a Nagy tervről. Vagyis a... miről is? Ja igen, FELFOGHATATLAN tervről.

Ami a fontosabb karaktereket illeti, minden szál el lett varrva, kivéve... Mi lett azzal a három agyatlan motorossal? Talán a Felfoghatatlan terv szempontjából teljesen lényegtelenek, már-már triviális tévedésnek tekinthetők?

Az egyik legjobb apokalipszis-történet, sajátos koncepcióval. Megismerkedhettem a két legszimpatikusabb nem e világi lénnyel, akik éppen e világban érzik legjobban magukat. Mindenesetre szívesen körülnéznék abban a bizonyos antikvár könyvesboltban, aztán hagynám, hogy megkísértsenek egy vacsora erejéig!

Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5







Erőssége: Na, most erre mit is tudnék mondani? Az első betűtől az utolsóig! ;)

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen

Mindazonáltal ezt a könyvet képtelenség komolyan venni és érdemben értékelni. Semmi kétség, nagyon eredeti történet, eredeti írói stílussal, meghökkentő világgal és hajmeresztő karakterekkel. Mindazonáltal mégsem tudtam komolyan venni a történetet, humoros hangvétele is néhol már kicsit sok volt nekem, mintha egy paródia paródiáját olvastam volna, ami akár be is jöhetett volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy beleerőltetett sajátosságnak szánta az írónő, ami az ő bolondos lelkivilágát hivatott visszaadni. Mindazonáltal egy kicsit túltolta, de hát megesik az ilyen, attól még lehet élvezhető, kinek hol van a tűréshatára. Mindazonáltal... ebben az egy kötetben többször hangzott el a mindazonáltal szó, mint a Harry Potter összesben, ez pedig inkább roppant idegesítő volt, mint humoros.

Jól kitalált világ és történet, bár bővelkedik ellentmondásokban, a sztori mégis olvastatja magát, visz előre, fenntartja az érdeklődést, nyugodt szívvel mondhatom, letehetetlen olvasmány a célközönség számára. Már utálok erre hivatkozni, de ennek a könyvnek sem én voltam a célközönsége. Próbálkozom, elolvasom, mert nem akarok látatlanban ítélkezni. 

A lélektelenség számomra sehogy sem állja meg a helyét, az én olvasatomban Tarabotti kisasszonynak igenis van lelke. Egyetlen hiányossága, hogy feledékeny, figyelmetlen, viszont rendelkezik egy különös képességgel: szereti mindenbe beleütni az orrát. Egy kicsit naiv és tapasztalatlan, már ami a férfiakat illeti, de annál kíváncsibb természet. Kifejezetten tetszik a tökéletlensége, esetlen külseje-belseje egyaránt. Az esetlen burleszk jelző a többi karakterre is épp így érvényes, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kissé túl lettek gondolva. Épp csak egy hajszálnyival, ami miatt inkább hatnak nevetséges, mint vicces karakternek. Lord Macconnál például szerettem, hogy egy morgós skót bőrébe lett oltva a vérfarkas, ez a kettő nagyon passzol egymáshoz, és csak egy kicsit éreztem úgy, hogy túl sok a morgás, és már nem tartom viccesnek a helyzetet. Kedvenc karakterem a piperkőc vámpír volt, Lord Akeldama, szinte minden jelenetét élveztem és szívesen vennék egy történetet az ő botcsinálta vámpírságáról. Élvezettel olvastam szóvirágait. Érdekes, hogy nem éreztem soknak.

A túlzások ellenére az intim jelenetek jól sikerültek. Mulatságosak voltak, főleg Alexia törekvése a harapásra, ami, ugye, a vérfarkas öngyógyító reakcióját tekintve szinte kivitelezhetetlen, hogy maradandót alkosson. A szerelmi légyotton kifejezetten nevettem, egy kicsit beteg elmére vall, de miután utána néztem az írónőnek, minek is csodálkozzak rajta? Sok-sok abszurd helyzettel, jelenettel volt dolgunk, viccesek, kevésbé viccesek, Gail Carriger nem mindig találta el a határt. Egy nagyon jó iránynak gondolom ezt a stílust és sztorit, amiben elindult az írónő, de most a tűrőképességem határát súrolta. Van benne lehetőség, de érdemes lenne megfogadni azt az ősrégi mondást: a kevesebb néha több. A leírásokkal ambivalens érzéseim voltak, helyenként kimerítően írt, leginkább a ruhák és a környezet voltak szépen tálalva, viszont a steampunk-elemeket nem éreztem az igazinak, amiatt érzek hiányosságot.

Kommentár nélkül:

"Miss Tarabotti felsóhajtott, de lelke mélyén egyetértett barátnőjével."

"Miss Tarabotti lélekben megvonta a vállát."

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Izgalmas volt a viktoriánus kori urban fantasy és steampunk egyveleg világábrázolás, és a gazdag leírás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Anne Bishop: Vörös betűkkel

"Egyik oldalon az összeszorított fogak türelme van, a másik oldalon a

félelem attól, ami a sötétben ólálkodik."

Valahányszor alakváltókról szóló könyvet vettem a kezembe, beleolvasás után már fintorogva dobtam félre. Az első és utolsó alakváltós, farkasos, vámpíros könyvem az Alkonyat volt, amivel nem igazán kerültünk jó barátságba. Ez az ismeretség alapozta meg a későbbi könyvekkel is a viszonyomat. Vagy csak egyszerűen ennyire nem bírom ezt a témát. Van ilyen, mindent nem szerethetünk. A saját Halloween Party kihívásom miatt kezdtem el olvasni a Vörös betűkkelt, mert nem tudtam olyan személyt megemlíteni a tagben, aki farkassá változik. Na, de nem akarok félrevezetni senkit sem! Ez a könyv meglepő módon tetszett nekem, a hibáival együtt és  végül egy laza mozdulattal landolt a kedvencek között!

A kezdet eléggé döcögős volt, nem tetszett, az alakváltó faj elnevezése: Mások. Ezzel együtt az sem tetszett, hogy a Mások is Másoknak nevezik magukat. Unalmasnak, elcsépeltnek találtam, hogy a Mások az embereket majmoknak titulálják, szerintem a megvetésüket azzal is kifejezhették volna, ha csupán embereknek gúnyolják őket, megfelelő hangsúllyal. De ám evolúciójuk folyamán a Mások mégis megtanultak emberekké is átváltozni. Persze így könnyebb becserkészni a prédát, ezzel a magyarázattal el is fogadtam a tényt, de még mindig túl egyszerűnek éreztem így a történetet.

A könyv eleje egészen lassú tempójú volt, nehezen bontakozott ki a történet és elképzelni sem tudtam, hogy egyáltalán haladni fogunk valamerre. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg, de a fő szál Simon és Meggie sztorija. Igazából klasszikus Rómeó és Júlia felállás, de a szerelmi szál annyira finom, ott van, de még sincs, az írónő, nem is erőlteti, csupán jelzi érzékelteti, sugallja felénk, hogy meg fog történni. Majd, valamikor. Jól felépített könyv, miután ráéreztem az ízére a figyelmemet végig fenntartotta, annyira, hogy nem is tudtam letenni. A sztorivezetés nagyon jó, mindig tartogat valami izgalmat, azzal együtt, hogy sok mozzanat kitalálható, viszont okozott meglepetéseket olyan helyeken, amiket végig tényként kezeltem.

A világfelépítés nem túl bonyolult, könnyen érthető. Tulajdonképpen egy alternatív változat a mi világunkra, habár Namidnak hívják. Muszáj megemlítenem, hogy engem zavartak a földrajzi neveknél az apró változások, például Afrikah, Atlantic-óceán... Ha már szedánnal járnak az emberek, klasszikus angol neveket használnak és a városaikat is hagyományos angol szavakkal jelezik, nem éreztem odaillőnek. Örültem a hét napjainak elnevezésének, érdekesebbé tette a világot.

Kitérve a karakterekre, szerintem rendben voltak, kivéve az az apróság, hogy majdnem mindenkinek átlagon felüli intelligenciája volt és első pillantásra tudták, hogy kettő meg kettő az mennyi. Ilyen volt a Meggie-vel kapcsolatos megérzések, miszerint menekül valaki elől. Szinte azonnal levette róla mindenki. A rendőrség is sokkal felkészültebb volt, mint általában, egy piti ügynek látszó dolgot, azonnal felkap és szervezett bűnözést sejt mögé. Fogjuk a bűnözőkre inkább, tehetségtelen egy banda és kész!

Most pedig jöjjenek a dicsérő szavak! Egészen elképesztőnek találtam az Udvarok ötletét, mintha éppen a mások lennének a foglyok a falak mögött. Imádtam a kereskedelmi egységek elnevezését: Ordítóan Jó Könyvek, OJK, amit egy farkas és egy vámpír üzemeltetett. Ott volt a Kis Harapás, mint kávézó, Kond-Izom, ezt meg felesleges is magyarázni. Imádtam az Udvar felépítését, hogy a klánoknak volt saját területük, de volt közösen használt lakótelep is. Az Elementálisok jelenléte pedig a kedvencem volt. Ahogy változnak az évszakok, úgy váltották egymást. Minden klánnak volt valami sajátossága, de azon belül is megvoltak az egyéniségek is. Erebus nagyapa, aki imádja a filmeket. Tél, aki könyvtári könyveket olvas, de a legkedvesebb és legizgalmasabb karakter Tess volt és nem csak az őt körülövező titok miatt.

Döbbenetes élmény volt számomra olvasni, hogyan falnak fel a Mások embereket, akik betörtek a területükre. A különleges húson való osztozkodás, ahogy egy diszkrét tábla jelenik meg a hentes üzlet ajtaján, hogy a klánok tagjai hozzájuthassanak. Ők tényleg ragadozók, nincs kertelés, mellébeszélés. Ölnek, embert esznek, a saját törvényeik szerint. Ők vannak a táplálék lánc csúcsán és ez vitathatatlan.

– A Sanguinati klán nem táplálkozik a fiatalokból – közölte Erebus. – És

nem táplálkozunk édes vérrel sem, mert az édesvérűek egyszerre

csodálatosak és szörnyűségesek.

Kedvenc klánom a vámpíroké volt! Miért? Mert ezek nem csillogtak, hanem füstté tudtak válni!  Tartózkodóak voltak, titokzatosak és olyan keveset láttam belőlük, hogy remélem a folytatásban többet is olvashatok róluk. Mégis sokat elmond, hogy a lakónegyedüket Kriptoárnak hívják és a nevük is sugallja hovatartozásukat. De miért éppen Vlad a neve minden szerencsétlen valamirevaló vámpírnak?

Végül szóljak Meggieről is! Hatalmas szív és ártatlanság, de oly sok sötétség és fájdalom!

– Mi az, hogy édesvérű? – kérdezte Henry. Elgondolkodott, szeme összeszűkült.

– Felnőtt testük van, de a szívük olyan édes, olyan kedves, mint a

gyerekeké – felelte Erebus.

Nem beszéltem a pónikról, az Elementálisokról, nem részleteztem a klánokat! Nem beszéltem arról, mit jelent vérprófétának lenni, mert ódákat zenghetnék erről a könyvről és nem akarom senkitől sem elvenni a felfedezés örömét!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Az egyedi koncepció, hogy a klánok nem lettek unalmas, klisés elemei a könyvnek. A folyamatosan fenntartott izgalom. Valami mindig történik.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Alexandra Bracken: Sötét játszmák

Végre! Ez volt az első gondolatom, amikor Levandrától megkaptam a könyvet. Annyira vártam már, hogy végre olvashassam a Sötét elmék második kötetét, mint szerintem semmilyen más könyvet az elmúlt évben. És mindez éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy az utolsó vizsgámig a tananyagaimon kívül semmi mást nem olvasok. Ember tervez, Levandra végez...

Az első kötet nálam nagyon magasra tette a lécet. Nem sok olyan könyvet olvastam mostanában, ami annyira lekötötte volna a figyelmemet, mint Ruby Daly története. Nos, ha voltak is elvárásaim, Alexandra Bracken magasan túlteljesítette őket! A történet ugyanis elment egy olyan irányba, amire én se számítottam: a várakozással ellentétben nem az IAAN-szindróma gyógyítása, hanem az eredete került előtérbe. Ezzel együtt megismerkedünk pár új, zseniális karakterrel, ahogy az első kötet néhány kedvence is visszaköszön a könyvben.

Bracken nagyon ért az érzelmek játékához. Több jelenet megmosolygatott, például Ruby és Dagi újratalálkozása, máskor összefacsarodott a szívem a történtek hatására. Pont ez az érzelmi hullámzás az, ami letehetetlenné tette a kötetet, és akkor még semmit nem beszéltem az izgalmas és változatos történetről! Ha most egy rövid beszámolóra számítottál, csalódni fogsz. Olvasd el a könyvet! ;)

A karakterábrázolás, ha lehet, még jobban sikerült, mint az előző kötetben. Kb. fél évvel járunk a Sötét elmék eseményei után, ami a már ismert szereplőkön nem tűnt el nyomtalanul. Ruby erősebbé, határozottabbá vált, megedzette a Ligánál töltött idő. Kimondottan tetszett, hogy közte és Liam között egy időre felcserélődtek a szerepek, és ezúttal a lány védelmezte a szerelmét. Dagi olyan badass, hogy először el se hittem! Clancyt pedig jobban utálom, mint valaha, habár egy kicsit mintha veszített volna a profizmusából. Ki ne felejtsem az új szereplőket: Vidát egyenesen imádtam, hamar belopta magát a szívembe keménységével álcázott bájával. Jude számomra elég jellegtelen volt, de azért tartogatott meglepetéseket a könyvben. Az igazat megvallva azonban ez pont az a történet, amiben még a legapróbb mellékszereplőknek is komplett háttértörténetük van, ezzel is könnyebben elfogadhatóvá téve az egész sztorit.

Külön bekezdésben szólnék arról a szálról, amire mindenki tűkön ülve várt. Liam és Ruby végre újra találkozik, és a kezdeti nehézségekkel együtt jobban szeretik egymást, mint valaha. Hogy lehet ez? Az írónő ezt annyira egyszerűen magyarázta, hogy azt képtelenség felülbírálni: Liam szíve emlékezett arra a lánnyal kapcsolatban, amire a tudata nem. Különös módon ez nem olyan csöpögős, mint amilyennek hangzik, sőt, meglehetősen nehéz megemészteni, de a könyv erre bőven hagy időt.

Ezzel a könyvvel az írónő felkerült kedvenc íróim listájára. Hiába a klasszikus szuperképességes alap, olyan világot épített rá, amivel igencsak nehéz felvenni a versenyt. Hol a harmadik kötet?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Az új és megújult karakterek, a történetvezetés és a magyarázat Liam visszatérésére.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Marissa Meyer: Cinder

Bunny Tsukino legújabb reinkarnációja a Földön. A Holdtündér ezúttal Hamupipőke szerepében tért vissza, hogy leszámoljon a gonosszal és elfoglalja az őt megillető helyét. Cinder a kiborglány, aki természetesen nem ember és nem rendelkezik semmiféle emberi érzelemmel, így szeretni sem tud, legalábbis a világ előítéleteitől fertőzött átlag alattvalói szerint.

A helyszín Új Peking, amivel képtelen voltam azonosulni, de ez adódhat abból is, hogy nem rajongom kifejezetten az Ázsia-kultuszért. Aktuális divatőrület, amivel jól élt Marissa Meyer és a célzott olvasóközönséget meg is nyerte magának. Friss és új az ifjúsági könyvek táborában, végre nem egy poszt-apokaliptikus Amerika. A koncepció viszont szokványosnak mondható. A világot fenyegető járvány nem volt túl hiteles számomra, ahogy felbukkant a semmiből, ahogy ábrázolva volt, inkább nevethetnékem támadt tőle.

Egymásra találásunkat akadályozta még, hogy sokszor nem értettem Cinder cselekedeteit, vagy éppen nemcselekedeteit. Már csak a kíváncsiság miatt is sokkal előbb belenéztem volna Kai androidjába! Ó, és azok az indulatok a család részéről! Bármennyire is próbált keménykedni a mostoha, nem keltett bennem félelemérzetet, nem láttam indokoltnak, hogy Cindernek félnie kellett volna tőle. Ugyanígy voltam a Hold uralkodónőjével, Levanával kapcsolatban is, bár a nevétől egy pillanatra megdermedtem. A karakteralkotás kicsit felszínes maradt, nem éreztem magamhoz közel egyikőjüket sem. Peony felé megmozdult bennem némi szánalom, de túl keveset láttam belőle ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket váltson ki belőlem.

A leírásokat, a világ bemutatását kevésnek éreztem. Van az a rész a könyvben, ahol a palotát figyeli Cinder, többször elolvastam, hogy legalább ez által kapjak valami képet Új Pekingről. A bódékról legalább volt valami elképzelésem, és így tudtam hozzá képet társítani, amikor vasárnaponként az asztala mögé húzódva várta az üzletfeleit a kiborglány. Amivel elégedett voltam, az a néhány olyan leírás, ami a bionikával foglalkozott, de túlzottan nem merült el a témában az írónő, megkapargatta a felületét, ami annyira elég volt, hogy legalább egy alaphangulatot adjon a sztorinak.

A cselekmény kicsit összevissza volt, mintha nem is követett volna semmiféle vonalat, aztán egyszer csak rátalált Meyer úgy a bál környékén, de a legtöbb mozzanatot silánynak találtam, kapkodósnak. Belekezd valamibe, félbehagyja és már mással foglalkozik, ez az írói stílus nekem nem igazán szimpatikus. Viszont a regény utolsó kétharmadában sikerült felkeltenie annyira az érdeklődésemet, hogy belevágjak a következő részbe, érdekeljen, hogyan alakul Cinder sorsa.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: A kiborg-elemekkel gazdagított részek, bár nem vitte túlzásba, de érdeklődve figyeltem, hogyan építi fel a teremtményét, milyen tulajdonságokkal és implantátumokkal ruházza fel.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Ransom Riggs: Lelkek könyvtára

Egy trilógia befejező kötetének olvasásakor az emberen erőt vesz valamiféle hiányérzet. Az átlag olvasókon mindenképpen, a rajongókon annál is inkább. Jómagam a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek olvasásakor azonnal rajongóvá váltam, s ezt az Üresek városa csak tovább erősítette. Ezekben a könyvekben minden megvan, ami igazán érdekel: rejtély, történelem, kaland, szerelem, különleges erők és megmagyarázhatatlan események. De Ransom Riggs elkövetett a történetben egy apró hibát: ha már a legelején eljátszod a legjobb lapjaidat, nem lesz mivel fenntartani az érdeklődést a későbbi kötetekben. És úgy tűnik, az író lendülete pont az utolsó kötetben fogyott el.

Valahol azt bírom a legjobban ebben a trilógiában, hogy úgy zajlik, mint egy beszélgetés a legjobb barátoddal: még ha a sors hosszabb időre is szakít el titeket egymástól, akkor is ugyanott folytatjátok a sztorizást, ahol legutóbb abbahagytátok. A könyvben tehát széttöredezett csapatunk megmaradt hősei folytatják kalandjukat barátaik megmentésére. Lidércek serege tartja fogva őket, ám ezúttal előnyükre szolgál, hogy Jacob szemében hazai terepen haladnak - legalábbis egy darabig. Változatlanul küzdenek az idővel, az örökös aggodalom és tehetetlenség érzésével, később még a tökéletes nyomorral is. A nyomorral, aminek leírásai egészen különlegesek, néhol döbbenetesek lettek, akárcsak az Üresek városában a háború sújtotta London ábrázolásai.

A nyomor magával hozott néhány egészen különleges karaktert. Ezek közül számomra Sharon jelentette a legnagyobb meglepetést, aki végre egy olyan szereplő, akire nem érvényesek a korábban említett, gyenge karakteralkotási szabályok. Valóságos személy, mély tónusokkal és árnyalatokkal, mely skála a romlottságtól a józanságig terjed. A másik ilyen Bentham, aki viszont egy kissé felszínesebb lett furcsaságai ellenére is. Mindennek ellenére szerethető karakter, kinek zsenialitása és gyenge jelleme teszi őt létezővé.

Jöjjön a legérdekesebb rész. Ebben a kötetben két érdekes rejtély is szerepet kap. Fájdalmamra egyik sem olyan tökéletesen barázdált, mint az első részben a Cairnholm sziget titka, sőt, tökéletesen összecsapottak lettek. Mintha csak az író engedett volna a rajongók zaklatásának ezekben a kérdésekben, és idő hiányában csak felületesen tudta volna kidolgozni őket. Máris részletezem, mi a bajom velük.

SPOILER-VESZÉLY!

Az egyik a kötet címéből megismert Lelkek könyvtára. A mítoszhoz képest, amit körítettek hozzá, sokkal többet vártam. Maga a könyvtár nagyon érdekes, misztikus és ősi, de a tartalma számomra nagyon kevés. Az egész hercehurca az úgynevezett "könyvtáros" körül - na, tegye fel a kezét, aki nem jött rá magától! Kiszámítható volt. Nem mellesleg törvényszerű: ha a Harry Potter ötödik részében a jóslat a főhősről szólt, akkor ebben a könyvben a lelkeket látni képes személy is csak egy valaki lehet... Talán ez az egyetlen dolog, amire azt tanácsolnám a kezdő íróknak, hágják át a szabályokat! Elvileg arra valók...

Kép: Sol

A másik még súlyosabb: az 1908-as katasztrófához vezető szertartás. Komolyan mondom, három köteten keresztül ezzel az összeomlással riogattak bennünket, itt meg végrehajtják minden szívfájdalom és verejtékezés nélkül. Emlékeztek még, mi is volt a háttérfilozófiája? A lázadó különlegesek Cole által vezetett csoportja így akart szert tenni a halhatatlanságra. És akkor most jöjjön az idézet a könyvből:

"Csak egyetlen gond akadt.
- Nem változnak tőle üresekké? - kérdezte Wren Ökörszem kisasszony.
- Amikor legutóbb valaki így omlasztott össze hurkot, nem volt tán akkora a robbanás, hogy elpusztította fél Szibériát? - aggódtam én is.
- Azok az ymbrynék, akiket az öcsém rábeszélt, hogy segítsenek neki, fiatalok és tapasztalatlanok voltak - nyugtatott meg Vándorsólyom kisasszony. - Mi jobb munkát fogunk végezni."

... ENNYI?! Csak én vártam ennél bővebb magyarázatot?! Épp most készülünk - nagyobb szakértelemmel, mint az elődjeink - összeomlasztani egy időhurkot, és még csak be se pánikolunk rajta? Mindennek a tetejében a szertartásból Riggs "operatőri munkájának" köszönhetően nem látunk semmit. Mindent összegezve: a közönség bevonása nélkül csinálunk valamit, aminek az eredménye korábban a totális katasztrófa volt, most viszont az a megoldás mindenre. Ennek így nincs értelme. Remélem, érthető a kiakadásom.

A lezárásról: nem gyakran csináltam eddig ilyet, de szeretném felvázolni azokat a befejezéseket, amiket el tudtam volna fogadni. Nem muszáj velem egyetérteni, hidd el, én sem értek egyet magammal, mégis, akárhogy töröm rajta a fejem, számomra ezek az egyedüli logikus kimenetelek:

• A szertartás eredménye valóban a teljes pusztulást jelenti azon az idősíkon, de így legalább megmenthetik a világot a gyakorlatilag mutáns szörnyeteggé váló Cole képében megjelenő fenyegetéstől.
• Vándorsólyom kisasszony valóban törli magukat a szülők memóriájából. Jacob visszatér a családjához, minden kapcsolata megszakad közte és barátai között, de Ransom Riggs álnéven könyvet ír történetükről, hogy így emlékezzen meg róluk - vagy legalábbis Abe nyomdokaiba lépve nagypapaként ő is elmeséli történetüket unokájának, akit történetesen Emmának hívnak.
• Jacobról bebizonyosodik, hogy valóban gyakorló elmebeteg, bekerül a zárt osztályra, eldobják a kulcsot, ő pedig eme rövid (na ja, mindenestül 1204 oldalas) memoárjában emlékszik meg arról, milyen furcsa egy fantáziavilága van neki.

Az egyetlen probléma: mindegyik depi end! Tehát el kell fogadnom Riggs lezárását, amiben mindenki boldog, vidám, minden probléma lezáródik, és buliznak egy jót a gonosz bukásának örömére. Azt hiszem, kissé háborgó gyomorral, de lenyelem a keserű... khm... édes pirulát. Ez nem kimondottan vall rám, de ez van.

Mindent összegezve viszont imádtam az egész sorozatot! Minden erényével és hibájával együtt zseniális, szerethető karakterekkel, döbbenetes rejtélyekkel és hihetetlen fordulatokkal. Mindenkinek, aki kalandra vágyik, vagy csak ki szeretné élni újra a gyerekkorát, csak ajánlani tudom. Engem kvázi maradéktalanul megvett magának.

És most megyek, megnézem, hol adják legközelebb a filmet.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Az új karakterek, a fordulatos történetvezetés, és a pozitív végkifejlet (muszáj beadnom a derekamat, na!).

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Ransom Riggs: Üresek városa

Általában a legtöbb trilógia második kötetén mély nyomot hagy az író megfelelési kényszere az első rész irányába. Sajnos ez nincs másképp Ransom Riggs sikersorozatánál sem. Az Üresek városába számtalan olyan elem került, aminek igazából nem lett volna muszáj belekerülnie, az író alaptechnikája miatt mégis elvitathatatlan a létjogosultságuk. Persze, ezek mit sem rontanak a történeten, azért megérdemelnek egy-két szót.

A történet szerint hőseink hosszú és gyötrelmes útra indulnak, hogy új, stabil időhurkot találjanak maguknak, és egy ymbrynét, aki segíthet a madártestbe zárt Vándorsólyom kisasszonynak. A legközelebbi segítséget a háború sújtotta Londonban remélik megtalálni, ami joggal tölti be a kötet címszerepét, mint az üresek városa. Ebből kifolyólag a legtöbb leírás sötét és horrorisztikus. Riggs a tőle elvárható precizitással ábrázolta a pusztítást és a káoszt, ami különösen tetszett ezekben a szakaszokban.

Ez a fejezet már nem tartalmazott annyi rejtélyt, mint az első rész, sőt! Némelyik fordulat kiszámítható volt, bizonyos események, így a cigánytáborral való találkozás, pedig feleslegesek. Viszont a mód, ahogy megtalálták Wren ökörszem kisasszony menazsériáját, egyszerűen óriási volt (Sol már megint patetikus)! Örültem, hogy ebben a különleges gyerekek segítségére volt a Regék, amivel kicsit mi, olvasók is elmélyülhettünk a különlegesek történetében. Ráadásul az egész kölcsönzött a könyvnek egyfajta misztikus, mesés beütést, ami nagyon tetszett.

Az új karakterek némelyike egészen bámulatosan illeszkedik a többiek közé, jó és rossz értelemben egyaránt. A karakterábrázolás nem mozdult ki az első kötetben említett egy-tulajdonság-egy-karakter-sablonból, de mindez még kellemetlenebb volt az új, időnként felesleges szereplők esetében. Egyszerűen nem fér a fejembe, miért kellett mindenképpen beleerőltetni a cigányokkal való találkozást a könyvbe? Nem hozott lényegesebb fordulatot, úgy vélem, csupán a könyv elnyújtására szolgált. Hasonló érzésem volt néhány, a menazsériában élő szereplő kapcsán. Deirdre és Morgó karaktere szintúgy teljesen fölösleges és kidolgozatlan. Mintha Riggs csak azért akarta volna beírni őket a könyvébe, mert a gyűjtései során az őket ábrázoló képekre akadt. Szerintem simán elhagyható lett volna mindkettőjük. 

Addison, a beszélő kutya pont olyan, ahogy a kép ábrázolja: bölcs, néha kicsit tudálékos, de hűséges és barátságos. Az összehajtható ember amolyan tipikus orosz, de az akcentusán kívül semmi extra nincs benne. Althea karaktere kellően fogyi lett ahhoz, hogy egyszerűen ne vegyem komolyan. A legnagyobb csalódást mégis a főgonosz, Caul jelentette. Azok után, amin keresztül ment, kezdve a szibériai kísérlettől odáig, hogy előbb üressé, aztán lidérccé vált, kicsit árnyaltabb is lehetett volna a személyisége. Ő ehhez képest szimplán csak "gonosz", és úgy vélem, nem is igazán képes más lenni. Talán kicsit többet is megtudunk róla majd a harmadik részből.

És végül a lezárásról. MI AZ ÖRDÖG VOLT EZ?! Óriási fordulat, esküszöm, soha nem gondoltam volna rá! Izgalommal töltött el, amit Jacob tett, és még hatalmasabbá tette a szememben. Őszintén remélem, hogy neki és Emmának sikerül együtt maradnia, és véghez vinni küldetésüket a különlegesek felszabadítására. Ehhez pedig még rendelkezésükre áll egy kötet, melyben végig szurkolni fogok nekik.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A főszereplők, a várt és váratlan fordulatok, az, ahogyan összekapcsolódnak az események. Ezen a ponton lépett elő a trilógia kedvenc sorozatommá.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Chanda Hahn: Tükröm, tükröm

Még egy ilyen irritáló főhőst, mint Mina! Ki nem állhatom! Ez a lány tényleg hülye. Ennyire lebutított karaktert legutóbb Maggie Stiefvater Lament c. könyvében láttam Dee személyben. Nem is tudom, hogy szándékosságot merjek-e felfedezni benne, vagy egészen egyszerűen ez Chanda Hahnt minősíti. Inkább a második. A könyv elején még majdnem megdicsértem az írónőt, hogy lám, látom a fejlődést, mintha egy hajszálnyival jobb lenne a stílusa. Még jó, hogy nem ragadtattam ilyesmire magamat, mert a baleset körül elvesztette a kontrollt és visszatért a 12 éves amatőr író-érzés.

Sokkal gyengébb volt a sztori az előzőnél, és már nem volt bennem az az érzés sem, amit a koncepció hozott elő belőlem. Szenvedtem az írói stíluson, és szenvedtem Mina karakterén. Ez a lány nem egyszerűen szerencsétlen, ez a lány sötét, aki képtelen összerakni a dolgokat, és emiatt hatalmas nagy bajt kever maga körül. Gondolom ez volt a cél, de az írói megoldás egyenesen gáz volt. 

SPOILER!

Tényleg összetöri Mina a tükröt, amin keresztül Jared éppen segítséget próbál kérni tőle? Ja, hogy haragszik rá! De mégis, miféle ember tesz ilyet ahelyett, hogy megpróbálna segíteni? Aztán csodálkozik, hogy az összetört tükörben nem találja a fiút. Mintha sosem olvasott volna tündérmesét, ráadásul éppen ő legyen ilyen ostoba, aki ráadásul egy Grimm. Aztán ott van a jelenet Mábbal, akit meg sem akar hallgatni, miközben Nan élete forog kockán. Nagy kegyesen kijelenti, hogy meghallgatja az alkut, de figyelmezteti a Tündérkirálynőt, ha bárhogy is hátráltatni akarja Nan megmentését, akkor nem hallgatja végig! Hol itt a logika? Éppen Mina hátráltatja a dolgok alakulását azzal, hogy akadékoskodik.

Persze ne várjam, hogy egy 16 éves lány felnőttként gondolkozzon, de azért ne is süllyedjünk már le a 4 évesek dackorszakára. Mina mindenkire haragszik, ezért senkit sem hallgat meg és mindenkit kerül.

Az erdőben kószálós jelenetnek szerintem semmi értelme nem volt. Jared állítása szerint azért viszi Minát az erdőbe, mert valami a nyomában van és szeretné, ha az a valami elveszítené a lány szagmintáját. Tök logikusan magára is hagyja a lányt, mert dolga van! Aztán Mina belebotlik Karlba, tényleg tök véletlenül éppen arra autózott, úgy, hogy Karlnak fogalma sincs róla, ki a lány, bár meg akarja ölni, de nem is tudja, hogy miért, és csak később jön rá, hogy Mina egy Grimm, ezt közli is vele később a kórházban, de most már éppen azért akarja szándékosan megölni, mert Grimm. Tegye fel a kezét, aki ezt érti! Akkor most ki követte a lányt, aki elől elmenekítette az erdőbe Jared?

Életem legnagyobb hülyeségét hordta össze Chanda Hahn arról, hogy ki is Jared valójában. Addig rendben van, hogy Tündérkirálynő fia, ezt sejtettem is, de... az a dolog a két könyvvel! Jaj! Hogy Jared maga a Grimoire - ez még nem is rossz, de hogy a gonosz ikertestvére nem más, mint maga a Történet! Mellesleg az előző részben valami Manó hasította le a Történetről a Grimoire-t, hogy igazságosabb legyen a kihívás, ebben a részben már egy Tündér volt a tettes, de hát akkor is, hogy a fenébe lehetnek vér szerinti leszármazottai a Tündérkirálynak és Királynőnek? Várjunk csak, hogy is volt az előző részben? A Történet olyan sokat időzött a tündérvilágban, hogy maga is tündérré vált.

"– Ki vagy te? – kérdezte a lány félig ámulva, félig félve.
– Máb vagyok, és azért jöttem, hogy alkut kössünk – válaszolta a nő egyszerűen, érzelmek nélkül.
Mina alaposan végigmérte. Eszében sem volt alkut kötni egy tündérrel. A fejét rázta, de a nő óvatosan felemelte az egyik ujját. Mina érezte, hogy a feje azonnal abbahagyja az ingást. Többé nem volt ura a saját testének.
– Én óvakodnék válaszolni, mielőtt meghallgatnám a feltételeket. Amint egy alku megköttetik, nem lehet visszavonni.
– Kinyújtotta sápadt kezét, és ujjával az autóroncsra és a barátai megmentésén keményen fáradozó mentőcsapatra mutatott. Mina fényszórókat látott közeledni a ház felől, feltételezte, hogy Veronica és dr. Martin az.– Oké – suttogta idegesen –, hadd halljam a feltételeket! De figyelmeztetlek, ha hátráltatni akarsz, hogy megmenthessem a barátaimat, akkor hallani sem akarom."

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 2/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 2/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5

Erőssége: A lezárás azért egészen tűrhető volt.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Chanda Hahn: Bűbájtalan

Van, amikor egy kivételesen jó koncepció és sztori találkozik egy közepes íróval. Hű! Márpedig ez igazán jó kis koncepció, a francba már, hogy sosem a megfelelő helyre kerülnek az ilyen lehetőségek! Ha én lettem volna a kiadó, visszadobtam volna a kéziratot, hogy Chanda Hahn egy párszor még rágja át magát rajta, mert az írói stílusa vetekszik egy 12 éves amatőr íróéval, aki a saját blogján próbálgatja szárnyait. Figyelembe véve az írónő korát, többet néztem ki belőle. Vagy csak többet vártam. 

Botrányos a fogalmazása. Nem mintha csak ezzel lett volna problémám. Néha úgy éreztem, ezt a történetet csak ő maga érti, vagyis bizonyos információkat elfelejt az olvasóival megosztani, hiszen egyes párbeszédek vagy tények mögött rejlő hátteret csak ő ismerhet, ezért úgy ír le mindent, mintha természetes lenne nekünk, olvasóknak is. Pedig nem. Például kimaradt az a rész is, amikor Mina rájön, hogy ki is Jared. Egyszer csak kijelenti, hogy ezt már régebben kikövetkeztette! Mikor is? Mert én sajnos lemaradtam róla!

A könyv elején még úgy éreztem magam, mintha A villámtolvajt olvasnám, csupán az írói stílus egy hajszálnyival jobb. Később jött egy enyhe Rubinvörös-feeling, majd Jared felbukkanásával a Csitt, csitt déjà vu-érzés. Mintha csak Folt jelent volna meg személyesen, csak a főhőst tévesztette el, aki Nora helyett Mina. És még motorja is van!

A könyvnek köszönhetően megismerhettem egy titokzatos új fajjal is. Eddig hallottam már tündérmackókról, de tündérfarkasról még SOHA! Szóval tündérfarkas. Ezt még emésztenem kell, de valahol logikus, hogy egy tündérmesében szerepelnek tündérfarkasok, nem? Vagy akár még tündérkismalacok is!

Aztán itt van ez a dolog, amit minden gyakorlatlan vagy kezdő író elkövet. Katalógusokat ír! Ez bővebb magyarázatot igényel. Azt nevezem katalógusírásnak, amikor részletesen le van írva a szereplő ruházata a hozzá illő csinos cipőcskével, színben passzoló egyéb kiegészítőkkel, vagy amikor felsorolja azokat a márkaneveket, amit éppen magára aggat a karakter. Ez egy kicsit felzaklat. Kivéve, ha éppen egy piros báli ruháról kapok részletes leírást, amit a Történet úgy kíván. Na de hogy Nan fürdőszobájának multifunkcionális szerelvényeiről olvassak beszámolót, és a süllyesztett kádról, amiben úgy mellékesen Mina szobája simán elférne (mármint a fürdőben, nem a kádban... bár még az is lehet...), mert mi mással is lehetne szemléltetni a luxust.

Oké, tudom, nem az én korosztályom a megcélzott közönség. Lehetséges, hogy a 15-16 évesek kikerekedett szemekkel olvassák, hogy milyen ruhába bújt a főhős, mit vesz fel a randijára, azon izgulva, hogy a kiszemelt pasi luxusautójának bőrüléséhez színben passzol-e? Pláne, hogy az eredeti megjelenés óta már eltelt öt év, valószínűleg nem ezt a trendet kívánja követni az olvasó. Elnézést. Természetesen én is voltam 16 éves és faltam az ilyen könyveket, de már akkor is utáltam az írók divatmagazin-szerű beszámolóit Barbie babájuk szettjéről.

De még nem végeztem! Mert még egy dolog zavar. Mégpedig, amikor indokolatlanul eltúlozva ecseteli az író a főhős anyagi helyzetét, a mély szegénységet, amiben él. Főleg a fürdőszoba elavult csőrendszerét, ami néha nem működik megfelelően, arról nem is beszélve, hogy gyakran van áramkimaradás, és nem telik mobiltelefonra, ráadásul a turkálóból öltözködik. De azért van otthon ötféle gabonapehely és az anya hirtelen felindulásában lecseréli lánya teljes ruhatárát!

Csóró a család, kész, el van fogadva, nem kell az olvasó szájába rágni, hogy szegény Mina, így meg úgy, mert a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy Mina megtudja, miféle családi átok sújtja, és próbálja túlélni a Történetet. Mert éppen erre kellene fókuszálni, ezt a részt kidolgozni, részletezni; és nem utolsó sorban információval ellátni az olvasót.

A karakterek nagyon szétestek, valahogy nem sikerült egységbe rendeznem őket, mintha mindannyian egy másik regényből szöktek volna meg és itt találkoztak volna. Ha belegondolok, ez nem is lenne olyan nagy hülyeség, a könyv koncepcióját ismerve! De tényleg, mintha idegenek lettek volna egymás számára, mindenki más világból származott, vagy mindenkinek volt egy külön világa, és nem volt közös pont, ahol találkoztak. Egymás mellé lettek erőltetve. Mrs. Wong karaktere nagyon tetszett, belőle többet is elbírtam volna, mondjuk egészen váratlanul felbukkanhatott volna bizonyos helyeken, és akcentusával, értékes életbölcsességeivel gazdagíthatta volna a sztorit. Esetleg kiderülhetne róla, hogy ő egy tündérkeresztanya! Ha már Grimm-mesékről van szó...

A sztori elnagyolt, kidolgozatlan, nagyon sok hiányérzetet hagy maga után. Fájlaltam, hogy Mina ilyen hamar és egyszerűen megtalálta a Grimoire-t. Meglepett, milyen biztonságban van a családja azok után, hogy a Történet vadászik a Grimmekre, a fél mesevilág pedig a könyvre. Egyetlen betörés a lakásba, amit öt perc alatt rendbe raktak, mintha mi sem történt volna, és megelégedtek azzal, hogy egy széket tettek a kilincs alá, nehogy bárki is bejöjjön az ajtón. Nevetséges, ahogy elutasítja Jaredet, aki azért van ott, hogy segítsen neki, de Mina játssza a sértődöttet, kerüli és nem akar szóba állni vele, hát ez annyira... logikus. Ez a lány tényleg katasztrófa!

Csakis a koncepció miatt kap három csillagot a könyv, mert az annyira, de annyira ott van! Sajnálom, hogy ennyire gyengére sikerült a kivitelezés.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 2/5

Karakterek:2/5

Leírás: 2/5

Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 2/5

Erőssége: A koncepció. A koncepció. A koncepció.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Maggie Stiefvater: Kék liliom - Hollófiúk 3.

Ebben a kötetben kettővel több szereplő halt meg, mint ahogy azt szerettem volna, egyel több került elő, mint az kívántam, és egyel több azok száma is, akinek életben maradása kívánatos lett volna számomra. Ja, és egyel nőtt azok száma is, akik nem tudnak, nem akarnak, nem mernek aludni. De Gansey él és virul! Én pedig fél lábbal az őrület határán egyensúlyozok, és még az a kávé sem segített, ami mellett próbáltam végig gondolni A Hollófiúk 3. részét. Ha hangokkal kellene kifejeznem a véleményemet, artikulátlan üvöltésbe fulladna a próbálkozásom. Nem azért, mert annyira rossz lenne a könyv, ellenkezőleg. Tetszett, imádtam, kedvenc!

Egy barátnőm, aki ajánlotta annak idején a sorozatot, azt mondta, olvassam el, mert ő még nem csalódott soha Maggie Stiefvaterben. Nekem egyszer sikerült a Lamentnek köszönhetően, azt nagyon utáltam. A Holló-ciklusban viszont egyszerűen nem tudok csalódni. A történet szépen folytatódik a maga útján... ja, ez nem ilyen egyszerű, mert Maggie a maga őrült módján, hozva a formáját, meghökkentő fordulatokkal színezi ki, mindig van valami új dolog, amit hozzá tud tenni, amitől elkerekedik a szemem olvasás közben. Valahogy így ---> O.O

Egy dolgot bántam meg. Hogy ilyen hosszú kihagyás után jutottam csak a harmadik részhez, és nem olvastam újra az első két kötetet. Kicsit nehéz volt újra belerázódnom a sztoriba, de ez nem Maggie hibája. Azt viszont az ő számlájára írom, hogy az első száz oldalig nagyon nehezen pörögtek be az események. De aztán... AZTÁN! Le sem bírtam tenni. Közben meg azon paráztam, ha ilyen gyorsan olvasok, akkor mindjárt vége lesz ennek a kötetnek, és mi lesz utána? Na, pont így jártam. Annyira, de annyira felcsigázott! Totális katarzis és a lelkem most felpörögve lebeg, képtelen lecsillapodni, mert nem kaphatja meg azt a lecsengést, azt a feloldást, amit a befejező kötet hozna. Imádom ezt az érzést. Komolyan. Ilyen, amikor egy igazi moly drogozik (olvas)!

Az első két rész után azt hittem, minden karaktert ismerek, hogy most régi jó barátként üdvözölhetem újra őket, hogy milyen otthonos érzés lesz megint velük lógni! Na bumm! Eleven karakterek. Na, tudod mikor! Ezek a karakterek igazi mélységbe rántanak. Annyira összetettek, hogy ijesztő, mennyire hasonlítanak a valódi emberekre. Minden pillanatban találsz valami új dolgot, felszínre kerülnek rejtett tulajdonságok, megismerheted egy másik, harmadik, sokadik oldalukat. Nem egyszerűen feketék, fehérek, színesek, és nem is szürkék. Szürkéből csak egy van, de ő a kedvenc Szürkém! 

Rengeteg minden lóg még a levegőben, ehhez pedig hozzá jött még néhány új rejtély is, amikre kapunk utalásokat, de nincs kimondva a megoldás, csak találgatni lehet. Derültek ki dolgok, tények, amik annyira megdöbbentőek, hogy pár pillanatig csak némán bámultam a könyv lapját, mire tovább tudtam olvasni. Hát nem ezért sírtam, nem ezt akartam? Megkaptam! Mire a végére értem, elfelejtettem, hogy a könyv elején még elégedetlenkedtem. Minden megbocsátva!

Kedvenc karakter: Blue - még mindig.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A karakterek felturbózása, elmélyítése. A sztoriban lévő csavarok. Az a profizmus, amivel a figyelmet, az érdeklődést fenntartja, és amitől együtt tudsz élni a könyvvel.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »