Stacey Halls: Mrs. ​England

2021 ​legjobb könyvei – Waterstones

Women’s Prize – FUTURE 10 – jelölés

„Remek az atmoszférája. A feszültség tetőfokon.” – Richard Osman

„– Valami itt nincs rendjén.

Tudatában voltam, hogy Mr. Booth rám függeszti a szemét, és mintha

visszatartotta volna a lélegzetét.

– Ezt hogy érti?

– A házban. A családdal.”

Yorkshire megye, 1904. Ruby Mayt, a frissen végzett dadát felveszik Charles és Lilian England négy gyermeke mellé. Ruby reméli, hogy ez az a kiugrási lehetőség, amelyre mindig is várt, ugyanis Englandék befolyásos gyártulajdonos dinasztiából származnak, jelentős vagyonnal rendelkeznek. De az új dada számára, amint megszokja az élet rendjét az eldugott Hardcastle House-ban, világossá válik, hogy a titokzatos és szépséges Mrs. Englanddel valami nincs rendjén.

A zárkózott és visszahúzódó Lilian csekély érdeklődést mutat gyermekei és elragadó férje iránt, és távolról sem az „a ház angyala”, akinek Ruby gondolta. Bár a barátságos, élénk Charles örömmel fogadja a dadát a családban, Rubyt egy sor különös esemény arra kényszeríti, hogy kérdőjelezzen meg mindent, amit addig tudni vélt. A cselédek által kiközösített, és magát egyre kényelmetlenebbül érző dadának szembe kell néznie a démonaival, megelőzendő, hogy a történelem megismételje magát.

Elvégre nem létezik tökéletes család – ezt neki igazán tudnia kell.

***

Adott egy szimpatikus férj, egy csendes, visszahúzódó feleség és tudod, hogy valami nincs rendben, ami feltűnik az új dadának is, akit alkalmaznak a gyerekek mellé. Amint megvan az alapfelállás, talán arra is rá fogsz jönni, hogy mi lehet a probléma ebben a házasságban, hogy mi zajlik Mrs. England körül.  Bár nem annyira mély, nem olyan szerteágazóan kidolgozott ez a történet, hangulatában sokszor eszembe juttatta Daphne du Maurier A ​Manderley-ház asszonya című történetét. Talán a világtól kissé elzárt birtok miatt, ahol az újonnan érkezett Ruby szemén keresztül látjuk az eseményeket, talán a tartózkodó személyzet miatt.

Miért van ebben a házban mindig olyan érzésem, mintha állandóan mozogna a föld? Miért nem tudom egyik napról a másikra, hogy hányadán állok?

Az England házaspárral tehát nem is ért meglepetés, nem is rejtegeti nagyon előlünk Stacey Halls ezt a szálat, sokkal inkább Ruby titka és körülményei azok, amik jobban megéríntettek. Ruby tele van szeretettel, imádja a rábízott gyerekeket és nagyon jól bánik velük, de ő maga is éhezi a figyelmet és a törődést, könnyen félre lehet vezetni, ami miatt aggódtam is. De Rubynak nemcsak a szíve, az esze is a helyén van, és a két nő sorsa hamarosan összefonódik.

A történet a yorkshire-i Hardcastle House-ban játszódik az Edward-korban. A ház mellett egy gyárépület ontja magából a füstöt, az ablakokat zárva tartják, mert a korom ellepi a bútorokat és a falakat, az ablaktáblákat a lápi szél zörgeti, a szobákat gázlámpák világítják meg és mai szemmel olvasva az egész nagyon lehangoló, gótikus hangulatot áraszt magából. A tökéletes leírásoknak köszönhetően szinte életre kel a helyszín, leginkább a gyerekszoba, amit valahogy úgy képzelek el, mint a régi képeslapokon lévőket, még a gyerekeket is.

Az időnek az volt a szokása Hardcastle House-ban, hogy mozdulatlanul állt; múlását csupán az egyre hidegebbé váló reggelek és a földet borító, egyre mélyebb levélszőnyegek jelezték.

Nem egy pörgős könyv, meglehetősen lassan hömpölyög a cselekmény, lassan tárja fel a rejtélyeket, de valahogy mégis tudtam szeretni, gyorsabban haladtam az olvasásával is, mint más könyvekkel, talán, mert nem áraszt el túl sok információval, könnyebben befogadható, feldolgozható és hagy időt arra az olvasónak, hogy találgasson a végkifejlettel kapcsolatban.

A lezárástól kicsit többet vártam, nem igazán voltam elégedett. Szerettem volna, ha egy kicsit meseszerűbbre sikeredik, így túl nyers. Valóságszerűbb volt, ami megállja a helyét ugyan, de a szereplők szerintem többet érdemeltek volna.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Christelle Dabos: Rejtélyes ​eltűnések a Holdvilágban

2017 egyik legnagyobb ifjúsági könyvsikere, A tél jegyesei végre folytatódik! A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

***

A tél jegyeseinek olvasása után azonnal ugrottam A tükörjáró sorozat második kötetébe, és ha lehet, még jobban megszerettem ezt a történetet, mint az első könyv után. A történet éppen ott folytatódik, ahol előtte véget ért, emiatt könnyű volt elmerülni a cselekményben, szinte észre sem vettem, hogy új könyvet olvasok.

Magában a könyv szerkezetében viszont történt némi változás: míg az első kötetben gyakorlatilag a világ felépítése és a karakterek megismerése kapott nagyobb hangsúlyt, ebben az epizódban viszont kialakult egy szövevényesebb cselekménysorozat is, ami új mélységet adott a történetnek. Hőseink új szituációkba, kalamajkákba keverednek, több interakciót, eseményt tapasztalunk, ami hatással van a szereplők viszonyának átalakulására is. Számos karakter megy keresztül személyiségfejlődésen, mindeközben újabb karaktereket ismerhetünk meg a cselekmény előrehaladásával. Ophélie másodmesélői megbízatásának köszönhetően bepillantást nyerhetünk a nemesség mindennapjaiba, szórakozásaiba és intrikáiba is.

Ha kísértésről van szó, gyakorta a legmegveszekedettebb ellenzők képesek annak a legkevésbé ellenállni.

Christelle Dabos nagyon ért a karakteralkotáshoz: még a legutolsó mellékszereplő mögött is hihetetlenül mély történet húzódik, és a szereplők sokasága ellenére sem éreztem, hogy egyik vagy másik karakter fölöslegesen lenne a könyvben. Mindezzel együtt, természetesen, továbbra is találkozhatunk az első epizódból megismert és megszeretett karaktereinkkel: Thorn és Ophélie kapcsolata, végre, elmélyülni látszik, ami eleinte nagyon megviseli a lányt. Ophélie nehezen rendezi magában érzéseit a férfi iránt, eközben pedig, ahogy egyre jobban a figyelem középpontjába kerül, megtörik a bizalma saját magában is.

Forrás: happykuri.tumblr.com

„Ahhoz, hogy belépj egy tükörbe – mondta egyszer a bácsikája –, önmagaddal kell szembenézned. Az olyanok, akik álarc mögé bújnak, akik becsapják és jobbnak hiszik magukat, mint amilyenek a valóságban, akárhogy próbálnák, soha nem tudnák megcsinálni.”

Mióta nem volt őszinte önmagával?

Még a Holdvilágban zajló rejtélyes eltűnések felderítését is Ophélie-re bízzák, amivel nemcsak saját, de Thorn, Berenilde és a születendő gyermek sorsát is kockára teszi. A lehetetlen küldetés teljesítése közben pedig kibontakozik előttünk egy gigantikus összeesküvés, ami a történetet teljes eddigi mivoltában megváltoztatja. A cselekmény bővelkedik a csavarokban, Dabos az utolsó pillanatig feszíti a húrt, és a történet lezárásakor is olyat fordít az eseményeken, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket.

Továbbra is mindenkit bíztatok a sorozat elolvasására, én magam is alig várom a következő epizódot.

Ja, jut eszembe: szeretem.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Marina

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?

– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.

Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.

Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

A. M. Howell: Az ​elveszett titkok kertje

1916. október

Angliában háború van, Clarát pedig a nagynénjéhez küldik vidékre. A kastélyhoz tartozó kertészlakban azonban titkok fogadják… Egy sötét, bezárt szoba, egy rosszban sántikáló tolvaj, és egy titokzatos, éjjelente felbukkanó fiú. Clara ugyancsak titkot őriz a háborúban harcoló bátyjáról. Amikor a helyzet veszélyesre fordul, össze kell szednie minden bátorságát, hogy mentse magát és a szeretteit.

Titkok, rejtély és bátorság ötvöződik ebben a történelmi hátterű regényben.

„Hangulatos, korhű, és, ami a legfontosabb: izgalmas.”

The Independent

***

Félek, a cím sokakat félre vihet és azt gondolhatja, íme, itt van egy újabb bőrlehúzás a A titkos kertről. Ezért is kezdem ezzel a mondattal az értékelésemet, hogy még véletlenül se gondolja ezt bárki is. A cím talán tényleg nem a legszerencsésebb választás, ámde a leginkább találó erre a történetre. Mit gondolnátok, ha váratlanul itt-ott mandarinok bukkannának fel a kert különböző pontjain? Biztosan van valami oka, de előttetek ezt az okot titok lengi körül.

Clara titkának súlya lehúzta a köténye zsebét, miközben magas szárú cipőjének sarka alatt csikorogtak a kavicsok a kertészlak felé vezető úton.

Egy csodálatos angliai birtokon járunk 1916-ban, az I. Világháború idején. Én, az olvasó is, mert a könyv bámulatosan gyorsan beránt magába, hipp-hopp, már ott is vagyunk a helyszínen egy suffolki grófságban, a gróf kertjeiben. A könyv elején találunk egy grafikát is, ami eligazít minket, hogy el tudjuk képzelni a helyszínt. Imádom az ilyen rajzokat, szeretem nézegetni, jól az eszembe vésni, képzeletemmel megeleveníteni és gondolatban bebarangolni.

Kép: Carl Peter Borges: Ickworth Walled Garden Front

Clara még csak gyerek, akit a szülei egy időre a nagynénjéhez küldenek, amíg rendeződnek ügyes-bajos dolgaik. A birtokon, ahol a nagynéni házvezetőnő, a nagybácsi pedig a főkertész, szigorú szabályok várnak rá. Jó érzékkel rögtön fel is fedez egy fiút a kertben, akinek nem kellene ott lennie, valamint egy elzárt szobát. Így a tiltások ellenére a kislány úgy dönt, mégis felfedezi a kerteket és környéküket, és felfedi az előbukkanó mandarinok, a fiú, az elzárt szoba, valamint az ellopott gyümölcsök titkait.

- Az erdőtől tartsd távol magad! A gróf megengedte a suffolki puskásezrednek, hogy ott verjenek tábort. Ne vond el a cselédek és a kertészek figyelmét holmi cseverészéssel! Semmilyen körülmények között ne menj a gróf melegházainak és a nyári laknak a közelébe, és nehogy hozzászólj a grófhoz, rá se nézz, ha találkozol vele! A falhoz épített másik kisházban, a kert végében alszanak a kertészinasok és a vadőrök. Tőlük is tartsd magad távol! Amíg itt vagy... próbáld meg magad... hasznossá tenni!

A helyszín lenyűgöző és bár benne járunk az őszben, munka bőven akad a kertekben, ebben a falakkal körülhatárolt édenben. A falak számomra a két osztály elszeparálását is jelképezik, kirekesztve a gazdagokat, a grófékat, akiket csupán villanásnyi időre látunk, majd fejüket elfordítva távoznak is a színről. Az írónő leleményesen jelzi nekünk, hogy ami a falak között, a kertben zajlik, az csak ránk tartozik, mi vagyunk tanúi, nekünk mesél.

Bátor vagy. És amikor bátor vagy, az lehetsz, aki csak akarsz.

Mindeközben szembesülünk a háború hatásaival is. Nemcsak a szegénységgel, a megszorításokkal teli élet nehézségeivel, hanem az otthon maradt emberek lelkében dúló érzelmekkel is. Ennek egyik jelképe a levél, amit Clara napok óta magával hurcol és nem mer felnyitni, mert fél a rossz hírekről. Úgy szerettem volna ezt a kislányt biztatni, átölelni, de azt hiszem, ő egyedül is képes volt fejlődni és szembenézni a félelmeivel. Kedveltem talpraesettségét, egészéges kíváncsiságát, azt, hogy bármit is tett, vállalta érte a felelősséget. Azt gondolom, a karaktere megalkotásának egyik célja az is volt, hogy tanítson, éppen ezért bátran ajánlom, hogy gyerekek kezébe adjuk ezt a könyvet, annál is inkább, mivel ők a célzott közönség, amit olvasás közben ne felejtsünk el.

[…] mert azt már megtanulta ő is, hogy sokkal jobb elmondani, ami bánt, mint magunkban őrizgetni, ahol aztán összegyűlik, és növekedésnek indul, mint a gaz.

A lezárás némi ürességet hagyott bennem, szerettem volna még tovább vinni a történetet, látni, hogyan boldogulnak a karakterek, és mi történik a kertben. Ezekben a könyves kertekben mindig az a közös, hogy nehezen engedem el őket.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A ​tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai.

***

Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla.

Ennek a könyvnek lelke van. Olvasás közben hallod a sóhajtását, érzed, ahogy homlokodat simogatja szellő formájában. Vagy csak egy aprócska léghuzat lenne az? Ez a könyv gondoskodik róla, hogy a képzelet szárnyra kapjon. Felkap a szél és visz magával, sorsokat, életeket, történeteket mesél el, az olvasó pedig befogadja, issza a szavakat és a lelkében ott marad valami lenyomat, valahol mélyen, valami nyomasztó. Ez lenne a szél árnyéka? Amit maga után hagy? Tény, hogy lelkileg nagyon nehéz kiszakadni ennek a könyvnek a világából, miután elolvastad az utolsó sorát is.

Az Elveszett Könyvek Temetője egy könyvet ad Daniel kezébe, aki nyomozni kezd a titokzatos író után. Olyan tragédiák, titkok látnak napvilágot, amiket nehéz feldolgozni. De Daniel nem hagyja a feledésbe merülni Julián Carax történetét, megbolygatja a sötétséget, felébreszti az árnyakat és kihívja maga ellen a sorsot. Célponttá válik ő maga is. Ahelyett, hogy tisztábban látna, annál zavarosabbá válik a történet, amit a feledésből a felszínre rángatott. Vannak, akik azt akarják, hogy kiderüljön az igazság, de a többség mindent elkövet, hogy a múlt a homályba vesszen. Mindenkinek más-más indoka van, amiért rejtegeti az igazságot, de Daniel minél több falba ütközik, annál inkább hajtja a tettvágy, hogy megtalálja azt.

Mintegy fél órát bóklásztam a labirintus tekervényeiben. Az orromat mindenütt megcsapta az elöregedett, poros papírlapok elbűvölő illata. A kezemet tétován húztam végig a kötetek kiálló gerincén, hátha ihletet kapok a választáshoz.

Nehéz bármit is írni erről a könyvről, annyira sokszínű és összetett. Érzelmi hullámvasútra ültet az író, és szinte könyörögsz a happy endért. Hosszú és fájdalmas utat kell megtenni a végkifejletig, és bár vannak csavarok, amik kitalálhatóak, a történet mentes mindenféle sablonosságtól. Ritkán találkozni ilyen egyedi koncepcióval és olyan íróval, aki nem hagyja veszni az ötletét, sőt, minden részletre figyelve kidolgozza azt, kiszolgálva az olvasót, hogy ne maradjanak kérdések. A múlt után való kutatás által két történet is kibontakozik előttünk: Julián és Penélope, valamint Daniel és Bea kapcsolata. Rengeteg párhuzamot találni a két pár között és legalább ennyi szál össze is köti őket, mint valami karmikus szövetség.

Zafón karakterei élettel teliek, bármelyik pillanatban hús-vér emberekké válhatnak és lesétálhatnak a könyv lapjairól, meg sem lepődnél rajtuk. Leginkább Fermin alakja ragadott meg, aki a tragédiája mellett tele van élettel és élni akarással. Bátorsága lenyűgöző, ahogy az is, hogy képes lenne mindent feladni, hogy segítsen másokon, még akkor is, amikor végre megtalálja az értelmet az életben. Igazi régi vágású férfi, nagy adag csibészséggel. Clara szépsége és belső romlottsága csupa ellentmondás, szintén nagyon érdekes és összetett karakter. Jó és rossz tulajdonságok keveredése valamennyi szereplőnél, hibák és erények egyensúlya, ami emberivé teszi őket. Zafón nem idealizálja túl teremtményeit, hősei is követnek el baklövéseket, ámde az antihőssel kapcsolatban nem hisz a csodában, aki természeténél fogva romlott, nem hazudtolhatja meg önmagát. Tisztelem ezért a következetességéért. A gonosz az legyen gonosz és ne bánja meg tetteit!

Az égzengést követő villámlás törékeny cikcakkjai néhány másodpercig éles kontúrokat rajzoltak az épületoromzatok és ablakok köré. A járdák mentén, a víztócsák fölött reszketeg fénnyel pislákoltak az utcai lámpák, mint gyertyaláng a szélben. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. A hirtelen kihunyó fényt követő sötétség egybeolvadt a csatornákba zúduló víz bűzös leheletével. Az éjszaka egyre sűrűbbé, egyre áthatolhatatlanabbá vált. az eső gőze halotti lepelként lengedezett az utcán.

A helyszínek sötét, gótikus hangulata baljóslatú színteret biztosít a történethez. Ahogy leírja a Köd Angyala, Villa Penélope környékét és magát az épületet, szinte érezni a dohos levegőt, a halál fuvallatát, és a rideg falakból áradó hideg levegőt. A ház, ami akkor sem lehetett otthonosabb, amikor lakott volt. Julián párizsi kis lakása vagy a szeretetház, ahol az öreg dadus az utolsó napjait éli. Mind más és más, mégis olyan részletességgel kidolgozva, sehol átfedés, olyan részletgazdagon lefestve, mintha egy filmhez tervezné a díszletet. Zafón azt a valóságot tárja a szemünk elé, ami az ő lelkében létezik, és olyan hihetetlen pontossággal képes átadni, lefesteni, hogy csak ámulok. Új kedvenc írót találtam a személyében!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »